XXX. FEJEZET. A HAJPOROS HÖLGY. A KASZÁLT REND A MAJTHÉNYI PUSZTÁN.

Andernach lovag Illésházy magyarországi korlátnoknak a legbizalmasabb embere volt, tehát nemcsak azt tudta jól, hogy mit tartalmaz az általa nagy sietséggel küldött levél, hanem arról is értesülve volt, hogy ennek minő fordulatot kell okozni a két ország történetében? A háborut folytatni fogják, a mi most már nem végződhetik másként, mint a kuruczok teljes leveretésével. Az egész kurucz hadsereg nem tesz már többet tizenhárom ezer lovasnál, a gyalogság a várakba bezárva, vagy capitulatio alatt, a maradványnyal könnyű lesz elbánni. S akkor aztán prédára esik mindene a legyőzöttnek: («væ victis!») ingóbingója, még a hazája is. A hívek meglépesednek!

Nagyon szépen ki volt ez a terv főzve.

Magának Andernach lovagnak is kilátása volt bizonyosan valami bitang dominiumocskára, vagy talán egy egész mezővárosra, olyanformára, mint Hódmezővásárhely, vagy Szarvas, vagy legalább is egy olyan falura, mint Békés-Csaba (akkor még falu volt tízezer lakossal).

És mindezeket a szép légvárakat, légkastélyokat, légfalvakat ellopta a «du verfluchter» Pintye Gregor.

Életében sokat rabolt ez a hirhedett haramia vezér, de még akkora zsákmánylást nem követett el, mint most. Aztán ezuttal is úgy tett, mint hajdanában, hogy mikor egy kereskedő karavánt kifosztott, az elrablott posztót kiosztotta a szegény parasztok között, rőf hiányában egyik fától a másikig mérve a sing hosszát.

Andernach lovag sorba bámult a nevető arczokon. No, ilyen nyiltnak nem képzelte ezt a társaságot, minden embernek beláthatott a szájába, úgy kaczagtak körülötte. Talán nem kaczagnának, ha megmondaná nekik, hogy a mi abban a levélborítékban volt, az a császár halálhire! De hátha épen ezért kaczagnak, mert tudják már és fel vannak rá szabadítva, hogy még se tudják? Itt a talány!

Nem előzhette-e őt meg mégis valaki? Az a bivalyos szekéren hátrahagyott hölgy csakugyan egy személy-e azzal, a ki Bécstől Domahidáig ő vele versenyt futtatott?

Egyszerre megakadt a szeme egy arczon a társaságban, melyre nem ragadt el a nevetés.

Több hölgy is volt jelen a teremben (a nádor kiséretéhez tartozó főurak nejei talán, vagy olyan hölgyek, a kiket a nádor közbenjárásra használt föl a királypártiak s a kuruczok között?) nemzeti viseletben, vagy divat szerint öltözve. Azok között volt egy magas, karcsú alak, széles abroncs-szoknyában, bouffantsokkal, szalüppel, toronymagas frizurával, a haja fehérre beporozva, az arcza etiquetteszabály szerint kifestve, s a szokásos szépséglegyecskékkel ellátva, szemöldei és szempillái feketék (lehet, hogy chinai tustól azok), könyökig meztelen karjai a reczés keztyűn keresztül villogó alabastromfehérek, s kezének ujjai, miket a félkeztyű fedetlen hágy, azzal az előkelő finomsággal birnak, a mi ritka adomány; szép arcz, termet mindennapi jelenet, de egy szép kéz tünemény.

S ez az egy nő nem nevet Andernach lovag tréfás helyzetén. Mikor a Pintye Gregor képmása kézről-kézre jár, ő is átveszi azt azokkal a visszahajló végű, rózsaszinbe játszó ujjaival, s azt kérdi a mellette álló dámától hideg ábrázattal:

– Qu’est que cela? C’est drole!

– Pokolra szekerezzek, dörmögé Andernach lovag, ha ez a hölgy nekem a mult este paprikás csirkét nem készített. Ezek a rózsaszinű, hátrahajló ujjak! Nagyon megnéztem őket, mikor a galuskát szakgatta a főzőkanállal.

A márványarczú hölgy azonban őt figyelmére sem méltatta; úgy látszik, neki volt valami komoly oka, hogy részt ne vegyen az általános derültségben. Instans nő volt! Kiderült abból, hogy a mint a kaczajvihar egy kissé lecsillapodott, elegáns lengéssel odalebbent a nádor elé, szép kiejtésű francziasággal ajánlva még egyszer az ügyét ő magassága kegyelmébe.

A nádor kezet nyujtott a folyamodó hölgynek s igen meleg hangon biztosítá őt kérelmének teljesítése felől. Számolhat a leghatározottabb pártfogására. És azután egész a terem ajtajáig kisérte őt s méltóságos asszonynak czímezte.

– Azért mégis ketten együtt törtük mi el tegnap a paprikás csirkének a sarkantyuját, gondolá Andernach lovag. Furfangos tréfa biz ez, mondá aztán a nádorhoz fordulva. Bizonyosan tudom, hogy hol tették meg rajtam ezt az elcsempészését a hozott levélnek, engedjen magasságod pár napi haladékot nekem, hogy utána járhassak s az elcserélt iratot visszakeríthessem.

A nádor egész jóakaratú komolysággal biztosítá a lovagot, hogy türelmesen fogja várni az elveszett levél előtüntetését.

Andernach lovag sietett bucsút venni. Künn a várakozó teremben megkérdezte a nádor kamarásától, hogy ki volt az a szép hölgy, a ki épen most eltávozott.

Megmondták neki a nevét és állását: «Korponay Jánosné, született Garamszeghi Ghéczy Julianna, kurucz főstrázsamester hitvese».

Most azután még jobban meg volt confundálva a lovag.

Ha ez a kurucz alvezér asszonya: akkor mit keresett volna Bécsben? S ha nem onnan jött, hogyan tudhatott volna valamit arról, hogy ő mit hoz Bécsből magával?

A legegyenesebb mód lett volna erre a kérdésre választ kapni, ha felkeresi Korponaynét és kiveszi belőle ezt a titkot. Csak épen újra kellene equipálnia magát, mert ilyen sárosan, szurtosan, mint staféta, prezentálhatja magát valaki a nádornál, de nem tehet látogatást egy elegáns úrhölgynél. Görög bolt van Szathmáron elég, a hol kész öltözeteket árulnak. (Bizonyosan Korponayné is onnan kölcsönözte a divatöltönyét.) Hanem ezalatt elszalaszt valami más sakkfigurát, ez a bivalyos szekéren utazó hölgy.

Ez okvetlenül azonos azzal a rejtélyes személylyel, a ki Bécstől elkezdve az egész úton ő előtte futott, akadályokat rakva mindenütt az ő útján keresztül. Ezzel neki találkoznia kell, mielőtt Szathmár-Németibe érkezhetnék, még az úton.

Sietett új lovat vásárolni, s a mint az nyereg alatt volt, felkapott rá s visszaügetett azon az úton, a mit nem rég megtett.

Az echós szekeret csakugyan megtalálta még az ecsedi láp szélén. A nap forrón sütött, a bivalyokat csipte a légy, belefeküdtek a pocsolyába, csak az orruk látszott ki belőle; semmi ösztökélés ki nem birta őket onnan mozdítani.

Az echós szekér künn állt a parton, a zsombikok között, a hová ezt a béresek kivontatták, a mig a bivalyoknak méltóztatik a fürdést megelégelni, s a hivatalos órát újra megtartani. Az úrhölgy ott ült az ernyő alatt, köröskörül tocsogó sömlyék volt, csak úgy ugráltak a ló lábai elől a békák mindenfelé, a mint Andernach lovag odaléptetett hozzá.

A lovag azt gondolta, hogy no most mégis csak a kezében tartja egy fonalát annak a gubancznak, a mibe belekeveredett. Belekötött a menekülésre képtelen hölgybe.

– Legalázatosabb szolgája, asszonyom! Nem Korponayné asszonysághoz van szerencsém?

A lovag nagyon csalafinta akart lenni, azt gondolta, hogy erre a névre majd valamiképen reflectálni fog az a delnő.

Csakhogy Krisztina már akkor kijárta Juliannának az iskoláját, be volt tanítva minden eshetőségre.

A ki csak hazudni tud, az nem tud hazudni, de a ki az igazsággal tudja keverni a hazugságot, aztán hol alatta, hol mellette elsurranni, ez birja az igazi tudományt.

– Nem, kapitány úr! felelt Krisztina, a fátyolát hátravetve, hogy az arcza még őszintébb legyen. Én Blumevitz császári királyi ezredes felesége vagyok.

– Tisztelem, urasszonyom. Én pedig Andernach lovag cs. kir. kapitány vagyok, Korponay Jánosné asszonyságot keresem, a kinek igen fontos izenetet kellene átadnom.

– Hát csak keresse, kapitány úr.

A lovag nem tágított.

– Ezer bocsánat, urasszonyom! Nem asszonyságod volt az, a ki Bécstől kezdve folyvást előttem utazott, egész a Tiszáig egy karmazsinpiros hintón?

– De én voltam az.

– Ugyan örülök, hogy van szerencsém megismerkedhetni asszonyságoddal. Nem mondhatná meg nekem, miért igyekezett engem olyan halálos sietséggel megelőzni?

– Őszintén megmondom, kapitány úr. Én azért mentem fel Bécsbe, hogy ő felségénél szerencsétlen atyámért könyörögjek, a ki fej- és vagyonvesztésre van itélve, talán nevéről ismeri kegyelmed, Fabriczius lőcsei főbiró. Kegyelmet kértem a számára. Rémületemre azt a hírt kellett meghallanom, hogy a császár hirtelen meghalt. Ekkor az a gondolatom támadt, hogy lesiessek Pálffy bánhoz, a ki a felség teljhatalmazottja, s tőle kérjem az atyám számára a kegyelmet, a kinek ezt megadni egész addig hatalma van, a míg vissza nem hívják. Ezért akartam a kapitány urat megelőzni, mert azt hittem, hogy kegyelmed hozza Pálffy bánnak a visszahivó decretumot. Sajnos, hogy mégis megelőzött kegyelmed, s ezzel szegény atyámnak az ügye veszve van.

Krisztina szemében két könycsepp ragyogott. A köny egészen igaz volt, hanem az alapjául szolgáló indok nem volt az. S Andernach lovagot megcsalták a könyek.

– Ne keseregjen, urasszonyom. Semmi sincs elvesztve a kegyelmed részéről. Mehet egész csendességgel a bivalyfogatán Szathmárig, én nem hoztam Pálffy bánnak semmiféle visszahivó decretumot. Hanem elhoztam neki a Pintye Gregor figuráját.

Krisztina arczán az az őszinte, tudatlan elbámulás látszott e név hallatára, a mi kétségtelenné tette, hogy ő sem a névről, sem annak a viselőjéről nem tud semmit. Azután pedig rögtön az eltitkolhatatlan öröm ragyogása látszott rajta, egész hévvel kérdezé: «Hát nem hozta kegyelmed a visszahivó decretumot?»

– Nem ám.

– Menjünk, emberek! menjünk! kiálta Krisztina a heverő hadnak. Sem ember, sem bivaly nem akart mozdulni.

Azzal Andernach lovag udvariasan üdvözölte a hölgyet s megfordította a lovát, a vármegye gátja felé.

Ujra meg kellett tennie az utat azon az elátkozott sártöltésen keresztül.

Megint este lett, mire a domahidai csárdához elvergődött.

Ezuttal bevezette a lovát a pitvarba s odakötötte a kantárját az ajtókilincshez.

A fogadására természetesen nem jött elő senki.

A fogadósnak dolga volt oda bent, dohányt vágott a hosszú asztalon egy kettétört fringiával, s tudomást sem igen vett a belépő vendégről.

– Jó napot, korcsmáros! köszönte be a lovag.

– Ha jó, edd meg! dörmögé a bajusza közül a vendéglős.

– Megint itt vagyok ám.

– Bánja a ménkü.

– Hát nem ismer tán kend?

– Ismeri a ménkü.

– Én vagyok az a vendég, a ki tegnap itt hált!

– Vendég? Ezer vendég hál én nálam naponta, mit tudom én melyik a kesely, melyik a fakó?

– De arra csak emlékezhetnék kend, hogy én vettem kendtől tegnap egy remonda lovat ötven aranyért.

Már erre a szóra csak kinézett a korcsmáros onnan a süveg karimája alól a félszemével.

– Hát talán visszahozta az úr a lovat, hogy most meg én vegyem meg?

– Hoztam a gutát. Eladtam én azt még Szathmárban.

– A lócsiszárnak?

– Dehogy a lócsiszárnak, cserzővargának.

– No az jól járt vele, mert több volt azon a bőr, mint más lovon.

– Nem azért jöttem én vissza, hanem a kend feleségével szeretnék beszélni.

– Az én feleségemmel? Ha csak ez a kivánsága az úrnak, hát az megtörténhetik iziben. Hej Dorka te! Gyere csak be! A kapitány úr akar veled enyelegni.

Erre a hivásra csak beállít a terembe az a vén banya, a ki egészen hozzá illő párja volt a korcsmárosnak.

– Tessék vele diskurálni. Akár magukra hagyom.

– Mi a csoda ez? Hát ez a kend felesége?

– Fájdalom, hogy az! még pedig ötvenhárom esztendő óta.

– De hiszen nem ez volt a tegnapi, hanem egy szép fiatal, karcsú termetű, kökényszemű, sáfrány hajú menyecske volt, a ki itt danolt, sütött-főzött, nekem tokaji bort töltögetett.

Erre a szóra a korcsmáros azzal felelt, hogy öklébe szorította a dohányvágó félkardot s megfenyegette vele a vén asszonyt, olyan haragos pofával, a miből kirítt a félelem s mérgesen dörmögé:

– Heh! Te fertelmes gonosz csont! Már megint gonoszban törted a fejedet! No megállj! Feladlak a törvényszéknek, csak bekerüljek Szathmárba!

– De nem erről a vén banyáról beszélek én! szólt, türelmét vesztve Andernach, hisz ezzel csak annyi dolgom volt, hogy neki adtam oda a nyergemet, meg a kantáromat, hogy tisztogassa meg.

– Ahun van ni! kiálta föl erre méltatlankodva a fogadós s ledobta az asztalra a félkardot. Kegyelmed maga hát akkor a hibás! Minek az ilyen asszonynak nyerget, meg kantárt adni a kezébe? Micsoda rettenetes nagy hiba volt ez már!

Aközben forogtak a szemei, hányta magára a keresztet s dörmögött olyasmit, hogy «tüske a talpad alá!»

Andernach lovag nem értette a dolgot.

– No hát mi lesz már?

– Ni, hogy keresztbe állnak már a szemei! dörmögé a korcsmáros, s úgy reszketett, majd a hideg rázta.

Az igaz, hogy a vén asszony csunyául tudott kancsalítani, az ember soha sem tudta, hogy melyik szemével néz rá?

– Hát hallja az úr, suttogá a korcsmáros, megmondom az igazat, de adjon rá parolát, hogy nem mondja odább, egy teremtett léleknek sem.

– No, parolát adok rá.

Andernach lovag odanyujtá a kezét a vendéglősnek, az a mutató ujjával elébb egy karikát rajzolt a tenyerébe s azután belecsapott csattanósan. Ezt úgy hivják, hogy «karikás parola», ez a rajzolt kör képviseli a L. S.-t (Locus Sigilli).

– Már most hát megmondom igazán. Ez az én feleségem boszorkány, valóságos czéhbeli boszorkány, azoknak is a kapitánya. Ha ennek este, gyertyagyujtat után, kantár, meg nyereg akad a kezébe, a kinek azt a nyakába veti, a hátára dobja, abból repülő ló lesz egyszeribe, de hogyha embert, vagy kutyát, disznót nem kap, a min legörömestebb nyargal, hát akár egy üres hordót is fölkantároz, az is elrepül vele, csak azt mondja: hipp-hopp! Ott legyek, a hol akarok! Egy fütty alatt ott terem a Szent-Gellért hegyen, elhozza magával a bűbájos írt, a mivel aztán ha bekente magát, egyszerre átváltozik csodálatos szép tündérré, az ember azt hinné, hogy farsangi új menyecske. Kegyelmed is így botlott rajta keresztül, köszönje a szenteknek, hogy meg nem ütötte benne a bokáját, szép szerével megszabadult.

– Dehogy szabadultam! Inkább nagyon is rajta vesztettem. Elbolondított a danolásával, leitatott a máslással!

– Danolással? A bizony, hollókárogással! Máslással? De bizony nyiri karczossal! Nem alszik el ettől ember. Halottnak beadják, felébred tőle, olyan savanyú. Boszorkányság volt az. A csonka hegyről hozta, a hol a boszorkányok pinczéje van.

– Bánom is én, akárhonnan hozta! hanem az én tarisznyámból kilopta a levelet, a mit Bécsből hoztam. Egy drága irást, a mire nagy szükség van Szathmáron.

– Micsoda?! kiálta fel a korcsmáros, kétfelé törülve a bajuszát. Azt mondja az úr, hogy meglopták? Az én házamban? Tudja meg az úr, hogy én nemes ember vagyok. Bocskay nemese! Engem ne merjen dehonestálni. Az én házamnál soha egy gombostűt el nem loptak.

(Gombostűt az igaz, hogy nem.)

– Hát a lószerszámom! kiáltá mérgesen a lovag.

– Azt sem lopták el! Minek adta az úr a boszorkány kezébe? Dorka te, Dorka! Becsüld meg magad! Szépen kérlek. A Herkópáter nevére! Hozd vissza a lovag úrnak a készségét. Ne bolondozz!

A vén banya bebújt a kályhalyukba, ott kaparászott, csörömpölt, s aztán csak előbujt megint, az eltűnt nyerget és kantárt hozva nyalábban. Odadobta a padra.

A lovag bámulva ismert rá az elveszett holmijára. A pisztolyai is ott voltak a nyeregkápában, csak az egyikén volt a kakas felhúzva.

(Ezt bizonyosan visszaküldte Korponayné a vezető legény által, a ki a mocsári úton került előre.)

– Ez hát megkerült volna, dörmögé a lovag, már most bárcsak a levelem is előkerülne, adnék érte kemény száz tallérokat, a ki visszaadná!

– Száz tallér! A császár levele volt? kérdé a korcsmáros. (A száz tallér megint nagyot rendített a pártállásán.) Milyen volt az a levél?

– Öt pecsét volt rajta a császári sassal, de hisz a boríték nem is veszett el, a pecsétek is mind rajta maradtak, hanem a belét vették ki s mást tettek helyébe.

– No ez már boszorkányság volt! mondá fogvaczogással a korcsmáros. Ehhez tudnak a boszorkányok. Még a gyereket is kicserélik, mikor a bábaasszony keresztelni viszi, a maguk porontyát odaváltják a selyemtakaró alá, az úrfit meg eladják a czigányoknak. Hova tetted, te gonosz csont, a császár levelét? Add elő mindjárt! vagy négyfelé hasítlak.

(Ellenben a kályháig retirált féltében a gazda.)

– Nem láttam semmit… dörmögé a vén banya, leülve a rokka mellé s rákezdve a csepüfonást.

– Valld meg mindgyárt, hogy mit dugtál a levél helyébe? vagy cziherre teszlek, hamuvá égetlek.

– Nem tettem semmit! motyogá az anyóka, térdéig görbítve a lesunyt fejét.

– Dehogy nem! allegált a lovag. Azt az átkozott zsivány figuráját tette a helyébe, azt húzta ki a borítékból a Pálffy bán, mikor felvágta a pecsétet rajta.

– Micsoda zsiványét? kérdé meghőkölve a vendéglős.

– No hát azét a hires rablóét, a Pintye Gregorét, a mi ide volt a benyiló ajtajára szegezve.

(A benyiló ajtaja akkor épen befelé volt tárva.)

– Azt a verses képet innen az ajtóról? kérdé a gazda.

– Hát persze, hogy azt az ebszülöttét!

Most már még a süvegét is lekapta a fejéről a gazda, úgy hányta magára a keresztet.

– Szent Habakuk, ne hagyj magamra! s aztán lábhegyen settenkedve lopódzott a benyilóig, a befelé tárt ajtót kihúzta s odamutatott, babonás borzalommal. Nézze a lovag úr, hiszen most is itt van.

A biz oda volt kiszegezve most is, az a bizonyos Pintye Gregor, azokkal a szép versekkel, a miket valami falusi poéta esztergált.

A lovag bámultában leült a padra, rámeresztett szemekkel.

– Du verfluchter Kerl!

(Persze, hogy ez is azon az úton került vissza, a min a lószerszám, a lovagot megelőzve.)

Most már csakugyan szentül hitte, hogy boszorkányság van a dologban.

Már most hát köttesse be kend a lovamat az istállóba, éjszakára mégis csak itt kell maradnom ebben a boszorkányos hajlékban. Szólítsa menyecskeleányát.

– Tercsa te! jer elő. Készíts jó vacsorát.

Még az a halovány reménysége volt a lovagnak, hogy talán ettől a menyecskétől tudhat ki valamit, hogy ki volt az a tegnapi «czifra asszony», a kivel ő olyan jól mulatott volna, ha el nem aludt volna? hanem a Tercsa, ha a fejét lefürészelik, sem emlékezik másra, mint az «édes szülémre», az pedig tegnap sem volt se szebb, se fiatalabb, mint ma.

– Igy van ám az, magyarázá a gazda, tudós jártassággal, hogy ezek a gonosz boszorkányok úgy tudják magukat elváltoztatni, hogy csak az látja őket bűbájos czifra asszonynak, a kinek a szemeit megbabonázták, a többi meg mind csak ilyen toprongyos vén csoroszlyát lát maga előtt la.

Ehhez aztán a Tercsa is tódított, a mennyit csak tudott s a vacsoránál úgy jól tartották Andernach lovagot paprikás bürgével, meg boszorkány históriákkal, hogy annak a szája égett, a háta meg fázott.

A vén Dorka pedig hallgatta mindezt csendesen, s mekegtette egyformán a kecskerokkát; a fekete kandur ott dorombolt mellette a kályhapadkán.

Mikor aztán lefektették a lovagot a dunnaverembe s rácsukták a benyiló ajtaját, akkor összefogóztak mind a hárman: a gazda, meg a leánya, meg a vén Dorka, s úgy tánczolták hármasban a kalamajkát.

Andernach lovag komolyan elhihette a boszorkány históriát, mert ő jó nevelésben részesült a vorarlbergi minoriták kolostorában, de ezek itt czudar, hitetlen eretnekek, a kik nem hisznek semmit, még boszorkányokat sem.

Másnap reggelig ráért a lovag álmodni róla, hogy mit tegyen már most, merre felé fordítsa a lova fejét? Elég diplomatiai jártassága volt felfogni a fatális helyzetet, a mit a decretum elvesztésével okozott. Hazamenni Bécsbe s megint visszatérni, kétheti időveszteség. Azalatt Pálffy és Károlyi azt tehetik, a mit akarnak. A bivalyosszekér is megérkezett azóta, s Blumevitzné tudatta az urakkal, hogy a császár meghalt. Hivatalos tudomást azonban erről Pálffy nem kénytelen venni s az időhaladék az ő szövetségese.

Már kora hajnalban sietett nyergeltetni a lovag, azzal a szándékkal, hogy mégis visszatér Szathmárba és élőszóval mondja meg a bánnak, hogy az uralkodó egy hét óta nincs az élők között.

A mint azonban a vármegye gátjáig jutott, ott nagy népcsődület állította meg; száz meg száz szekér, tizszer annyi paraszt, egy egész ezred granicsár. A szekerek meg voltak rakva rőzsekötegekkel, nádkévékkel. Lárma, kiabálás volt elég. Lovas szerezsánok segítettek a zürzavart szaporítani.

Andernach lovag nem birt közöttük előrehaladni.

Nagy nehezen akadt egy granicsár őrnagyra, a ki tudott németül. Attól megtudta, hogy nem szabad neki a vármegye gátján keresztül menni. A bán parancsolta, hogy két nap alatt az egész gát, a milyen hosszu, járhatóvá legyen téve, mert az egész császári hadseregnek, a mi a Kraszna tulsó oldalán állt, át kell rajta jönni Nagy-Károlyba. Addig pedig senkit a gátra ráereszteni nem szabad.

Ennek az intézkedésnek az okát aztán könnyű volt Andernach lovagnak, a politikai helyzettel való ismeretsége mellett, kihüvelyezni.

A királyi teljhatalmazott, Pálffy bán és Rákóczy meghatalmazott fővezére, Károlyi Sándor, addig az alkudozások alatt, a seregeikkel együtt farkasszemet néztek egymással, ha az alkudozás félbeszakad, a verekedésre azonnal készek. Ha Pálffy most a Kraszna jobb partjára átvonul seregével, egész Nagy-Károlyig, ez azt jelenti, hogy a két meghatalmazott már megkötötte és aláirta a békét s most már csak a befejezési parádéja következik a hosszu háborunak. A kuruczok kevély népek: nem akarják letenni a fegyvert a csatarendben álló ellenség tábora előtt. Ezért küldi át a seregét az ecsedi láp tulsó oldalára a bán.

De még egyéb oka is volt annak, a mit Andernach nem tudhatott.

Rákóczy Ferencz odakinn Lengyelországban épen olyan gyorsan értesült I. József haláláról, s ő is azonnal gyors futárt indított Károlyihoz, azzal a parancscsal, hogy a fővezér rögtön szakítsa félbe az alkudozásokat, s készüljön a had folytatására. Ha nincs király, nincs kivel egyezkedni.

A fejedelem futárja Korponay János volt.

Ápril 17-én halt meg József király.

Betegségének sulyos fordulata előtt az özvegy császárnénak és a miniszterének megküldé irásban azon végóhajtását: hogy ha ő meghal is, Magyarországot kibékítsék; a nemzettel és Rákóczyval igazságos békét kössenek, Wratisláw és Savojai Eugen csak az uralkodó végakaratát teljesíték annak halála után. A becsület az ő részükön volt. A fondorkodás a Bécsben lakó magyar főuraktól származott. Ezuttal a becsületes emberek csaltak. Szabad volt nekik: kötelességük volt.

Ápril 24-én érkezett meg Korponay Jánosné a bán főhadiszállására a király halálhirével és a visszahivó decretummal. Nem lett az elsikkasztva; eljutott oda, a hova küldve volt. Julianna átadta azt Pálffy bánnak. Abból megértheté a főúr, hogy felhatalmazása vissza lett vonva; helyette Cusani tábornok lett kinevezve a császári hadsereg vezérévé; őt magát Bécsbe hivják: a békealkudozásnak vége.

Pálffy bán zsebébe dugta a visszahivó parancsot, s rögtön futtatá a megbizottját a kurucz táborba Károlyi Sándorhoz, azzal az izenettel, hogy ő kész aláirni azt a békeokmányt, a mit együtt szerkesztettek. Károlyi jőjjön a seregével Szathmárra; ő a császári sereggel Nagy-Károlyig fog előle visszahuzódni.

Azt is tudatta Károlyival, hogy mit kapott Bécsből.

A két fővezér átlátta, hogy itt egy napot sem szabad elveszteni.

Épen ezen módon dugta el a tarsolyába Károlyi Sándor a fejedelemnek ápril 19-én Kukizovból kelt levelét, melyben Rákóczy e békekötés halogatására ösztönzi, s Husztra hivja össze az országgyűlést. Még akkor nem tudhatta a király halálát.

Ápril 27-én érkezett meg Korponay János Rákóczynak azzal a levelével, a mit már a király halálhirének vétele után irt. Nagy kerülőt kellett tennie a marmarosi hegyi utakon keresztül.

Szathmárra utasították.

Már akkor sem a császári, sem a nemzeti hadsereg nem volt ott. Egy nap alatt úgy megrakták a vármegye gátját rőzsével, náddal, hogy ágyutelep, lovasság, podgyászszekér mind átkelhetett rajta. Az ecsedi láp tulsó oldalán álltak már.

Korponay János az elhagyott főhadiszálláson, a szathmári Károlyi-palotában, csak egy csapat kurucz muskétást talált még. Régi jó ismerősök voltak, a lőcsei önkéntesek, a kik a város feladásakor vele együtt törtek keresztül az ostromzároló császári harczvonalon, utolsó hivei Rákóczy Ferencznek. A parancsnokuk az ősz Fabriczius volt.

A mint meglátták egymást, összeölelkeztek.

– Mit hoztál, fiam? kérdé Fabriczius a kurucz vitéztől.

– A fejedelem parancsát, s a király halálhirét.

– Elkéstél vele, fiam. A vezérek ma irták alá a békekötést. Nincs már fejedelem.

Korponaynak egyszerre megeredt a szeméből a köny.

Sírt, mint egy gyermek.

Azután dühöngni kezdett: «hogy történhetett ez meg?»

– Három nap alatt összeboronálták a dolgot. Éjjel-nappal tanácskoztak, lélekzethez jönni sem engedtek senkit. Most már odaát vannak: holnap utoljára lövik ki az ágyúkat, puskákat, salve gyanánt az eltemetett dicsőségre.

– Ki sugalhatta ezt nekik?

– Hát ki? Az, a ki a király halálhirét Bécsből hamarább meghozta, mint te.

– Hamarább, mint én?

– Három nappal hamarább, mint te.

– Hisz én éjjel, nappal, hóban, zivatarban vágtattam; három lovat agyon hajtottam.

– De az repült!

– Akkor ördög volt, ha engem meg tudott előzni!

– Jól mondod. A feleséged volt.

Korponay a fogait csikorgatta dühében!

– Ha én egyszer még azt az asszonyt a tőrömnek a hegyével elérhetném!

A mocsár tulsó oldalán meg Andernach lovag dühöngött ellene.

– Ha én egyszer még annak az asszonynak, a ki nekem paprikás csirkét főzött, a selyem kendőjét a nyakán a markomba kaphatnám.

Szegény asszony! De nagyon készülnek ellene!

Május első napja volt, a midőn Nagy-Károlyban, a gróf Károlyi-palota termében, nyitott ajtóknál felolvasták azt a korszakalapító okmányt, melynek szathmári békeszerződés a neve. A czím a kuruczoknak tett engedmény volt, az ő főhadiszállásuk volt Szathmár-Németi, a császáriaké Nagy-Károly.

«Mi első József, Isten kegyelméből stb. stb.» kezdődik az okmány.

I. József már akkor a díszravatalon feküdt, bebalzsamozva, a lobogó viaszgyertyák vetették rá sárga világukat. De bizonyára az ő akarata volt az: hogy kizöldüljön a fű a kiontott vér helyén egész országszerte.

Azt a tizennégy napot, a mi alatt egy koronás halottnak ott kell feküdni, országai czimereivel felpompázott ravatalán, jól felhasználta a halott: kibékítette az országait. A mit elkezdett élve, bevégezte holtan.

Nagy esemény volt ez: millió és millió embernek öröme, ugyanannyinak keserűsége, a legtöbbnek együtt keverve mind a kettő. A napok megszüntek fényesek lenni, de az éjszakák sem olyan sötétek: nincs remény, de rettegés sincs. Nincs győztes, de nincs legyőzött sem.

S hogy senki se maradjon az országban, a ki az 1711-iki május elsejét meg ne emlegesse, maga a felséges természet, a szent geodæmon is megörökítette azt a maga hozzájárulásával. A május első reggelére virradó éjszakán olyan általános fagyot eresztett az országra, hogy a Kárpátoktól a Vellebitig minden növény gyümölcse virágjában elromlott. Az idén nem lesz se buza, se bor. Siessen minden ember haza, alászántani a leforrázott vetést s tönkölyt, tatárkát, tengerit vetni, a míg lehet.

A felkelő nap előtt dértől megőszült rónák terülnek el; a zuzmarától csillogó lombok lankadtan csüngnek alá a gyümölcsfákról. Épen ilyen lankadtan csüngnek a zászlónyeleken a lobogók, a «pro libertate» aranyfakó betüivel.

Tizenháromezer kurucz vitéz áll ezredekre sorakozva a majthényi rónának egy négyszögű terén; utolsó maradványa annak a hadseregnek, mely tizenkét éven át egy darab világtörténetet csinált.

Ma irják meg az utolsó lapját ennek a történetnek s aztán porzót hintenek rá.

Nincs fegyverlerakásról szó; ez nem capitulatió, ez szabad akaratú békekötés. A tizenháromezer kurucz vitézt nem fogja körül ellenséges tábor, nincsenek ágyuütegek ellene fordítva, a király személyesítője, Pálffy bán, csupán egy escadron savojai dragonyostól, mint díszkisérettől követve, jön ki Nagy-Károlyból a sereg elé s ott szemben jön reá egy, az ő díszkiséretét számra meghaladó fényes lovagcsapat: Károlyi Sándor vezér, a kurucz tisztekkel.

Sokszor összecsengett ezeknek a kardja amazokéival, nem fog csattogni többé.

Ezek azok a kurucz tisztek, a kik még tegnap letették a hűségi esküt, a szathmári gyűlésteremben Pálffy titkára, Pulay János előtt; a kik eddigi rangjukban most már a királyi zászlók alatt fognak szolgálni.

Károlyi bemutatja őket névszerint Pálffy bánnak, s akkor ő maga is a szabad ég alatt, fedetlen fővel leteszi a hűségi esküt Pálffy bán kezébe.

Akkor aztán felolvassák a hadirendben álló kurucz sereg előtt a békekötés levelét.

Közbocsánatot kap minden ember, a kicsinytől a legnagyobbig. Maga Rákóczy Ferencz is visszakapja birtokait, túszul tartott gyermekeit; csak a fejedelmi czímét veszti.

Visszaadják mindenkinek az elkobzott vagyonát, megerősítenek kit-kit a fejedelem által adományozottakban; az özvegyeket, árvákat üldözni nem engedik, senkit a multakért kérdőre nem vonnak.

Helyreállítják az ország szabadságát, a vallásszabadságot; az elvett templomokat visszaadják.

Összehivják az országgyűlést s a mi sérelme van a nemzetnek, ott azt mind megorvosolják.

És végtére nem kivánják a kurucz seregtől, hogy fegyverét lerakva, kard nélkül az oldalán világ csúfjára oszoljon szerteszét; mindenki megtartja az ősi kardját, a magyar viselet kiegészítő alkatrészét, csak a karabinokat rakják le; azokat sem capitulatióképen, hanem tisztességes árban, minden lőfegyverért kap a tulajdonosa hat rénes forintot; a mi árnak igen tisztességes.

Az átadás előtt ezredszámra lövik ki vezényszóra a karabinokat, végső tisztességül, mint a temetésnél, s azután lerakják szép sorban egymás mellé.

Igazi festői látvány, minőt soha a világ egy rakáson nem fog találni többé, ez a kurucz sereg. Mindenik ezrednek más az egyenruhája: zöld, piros, kék, narancsszinű dolmányok, más-más szinű nadrágokkal és csizmákkal, a mikből csak a zöld szín hiányzik (ez megbélyegző volt); a kalpagok, kucsmák, csákók és sisakok formája is annyifelé változik; a dolmány zsinórzata fehér, vagy fekete. Az ezredek nagy zászlói, a kornéták, majd biborpirosak, majd fehérek, majd zöldek, rajtok az ország czimere, a Rákóczy czimer, vagy a Boldogságos szűz, s az aranyhimzésű szavak: pro libertate; azután minden ezrednél a századoknak külön lobogóik, a miknek csikjai azon ezredek egyenruháinak szineit képviselik: arra valók, hogy a harczi zűrzavarban a szétrobbant vitézek oda találjanak megint a saját zászlóikhoz. Ennek a szép tudománynak mind vége van most már. A tárogatók utolsó takarodót fújnak.

A vezérek eskütétele után leszállnak a zászlótartók lovaikról, s leütik a földbe a zászlónyeleket; a zászlók mögött következik a sorba lerakott karabinok rendje, olyan az, mint egy lekaszált gabonarend, középett a nagy kereszttel, a kornétával, körülrakva a tábori rézdoboktól, azok sem jelzik már többé a riadót.

A két csoport, a kurucz tisztikar s a császári lovas kiséret egybe vegyül, egy csoporttá gomolyodik, s megindul Nagy-Károly felé, s ezzel ki van adja a nagy jelszó: «mehet kiki a merre lát!»

A nemzeti hadsereg a szélrózsára van bizva. Az ezredek csapatokra bomlanak, megszünt a parancsszó, a fegyelem; nincs tiszt, nincs közlegény többé; az a kérdés, ki, mely vidékre tart? A Szathmár felé fordulóknak keserves a dolga. Az ecsedi láp gázlóin nem lehet most áthatolni, mert ott ujjnyi vastag jég fagyott a vízre, a mi a ló alatt beszakad s a lábát összemetéli, csak a vármegye útján kell végig hatolni, a hol a felturt sár göröngyei csonttá vannak fagyva. Van nagy káromkodás!

S aztán a lovas csapatok után egy másik tábor kezd hozzá a kibontakozáshoz, a szekerek tábora. Ezer meg ezer kocsi, hintó, szekér, tele menekült néppel, asszony, gyermek, öreg ember, a ki a visszavonuló kurucz sereggel együtt futott, minden mértföldnél növekedve, mint a lavina, bomladozik most már szerte-széjjel s keresi az utat, melyen hazájába visszatérhet.

A szekértömeg közt poroszkál előre, meg-megakadva, a torlaszban az ekhós szekér is, mely a két asszonyt viszi, Juliannát és Krisztinát.

Ők még Majthényben ebédeltek meg, a gazdag mezővárosban, melyet itt a hajduvilág közepében csupa német gazdák laknak, hires gyümölcstermesztők. Innen keltek útra alkonyatfelé, mikor már a szétoszló nemzeti sereg lovasai, a kik a keleti országrész felé laktak, elvonultak az uton; addig a Majthénynál álló szekértábor nem indulhatott meg.

Akkor pedig, mihelyt szabad lett az út, ugyan indulni kellett, mert Majthény már ki volt élve.

Ötezer szekér volt egy rakáson! Egész tábor!

Annak futni kellett saját maga elől egy várossal odább. S a mint azt megszállták, megint hamar odább, az éhinség elől, míg a tenger apródonkint szét nem oszlik apró folyamaiba.

Korponayné ugyan jól ellátta magát élelmi szerekkel, az ismeretes közmondás szerint: «télen kenyeredet, nyáron meg ruhádat el ne hagyd», mert a vendégszeretet egy egész tábor megérkezésekor még Magyarországon sem gyakorolható.

Eddig a két asszony nem sokat gondolt éhséggel, szomjusággal. Bámulatos az, hogy ebben a tekintetben mennyit képesek az asszonyok kiállni. Azután a gond, az aggodalom nagyon jó asztalnok és pohárnok, úgy jól tudja tartani az embert, hogy nincs olyan vendéglős. Hanem most már ennek a gyomorterhelőnek mind vége van. El lett érve a czél, megkapták, a miért fáradtak, van nagy öröm s az öröm étvágyat csinál.

Hát hiszen erről gondoskodva van; hanem fenmaradt egy másik baj: a takarmány kérdés. Az utazóknak lovaik is vannak. Szénának, zabnak, s egyéb abrakfélének hire sincsen. Azon is segített a véletlen. Itt a sok elfagyott őszi vetés. A szép tábla rozsvetések most már nem valók egyébre, mint lekaszálni, fölétetni. Az egész út mentében aratnak, kaszálnak, mint derék nyárban. Szomoru aratás: nem köt kévét senki!

Az út mellett, Majthényon túl, egy nagy rozstábla szélében kaszál egy pőrére vetkőzött nagy szál férfi. Kettő vagy három a tábla tulsó oldalán heverész a levágott rend végében, mint a ki napi munkáját végezte már; ez az egy még vágja erősen az embervállig érő vetést. Mögöttük egy egész tarló látszik már, a melyiket a ledöntött gabona hosszú sorban takar.

S a hol a levágott rozs megszünik, kezdődik egy másik tarló. Egy nagy négyszögű parlag mezőt végtől-végig betakarnak az egymás mellé rakott karabélyok, a miket a kurucz sereg ottan hagyott. Miként egy lekaszált tarló! A hajdani dicsőség tarlója. Ez is a mult éjszaka fagyott le. A sorba lerakott fegyversor mintha csak a folytatását mimelné a kárbament rozs kaszált rendének. Hát azok a póznák ott a közepén minden sornak micsodák? azokkal a fecskefarkkal végződő rongyokkal? Madárijesztők! Valamikor zászlók voltak, a mik repültek a szélben, mikor diadalra robogtak, körülöttük a felrugott dobok, üres edények!

Ez az a hires majthényi síkság, a min azóta olyan nagyot nőttek a fák. A tizennyolczadik évtized járja már, hogy ott terül e földdarab körül árkolva, egy darab senki földje. Senki sem nevezi magáénak, ingyen sem kell, nincs gazdája. Fák, bokrok, összevissza nőnek a területén sűrű bozóttá, soha azokat emberkéz nem irtja, nem hordanak belőle tüzelőnek valót: még egy ostornyelet sem vágnak a gesztjéből. Minden vadnak biztos menedéke, oda vadász nem megy: ez a majthényi puszta, a hol a nemzeti sereg a fegyvereit a földre lerakta.

A nap le volt már alkonyodva, de az ég csupa arany volt még; az alkonyfényben a két tarló között állt mereven az a férfi, az a nagy szál ember, s a kaszáját fente. Háttal állt a nyugati égnek, arcza és alakja feketének tünt fel, mintha vasból volna.

Korponayné megállíttatá a szekerét, s a kocsisának azt mondá, hogy jó lenne ezt az embert megszólitani: talán adna jó pénzért abból a most lekaszált rozsból a kiéhült lovak számára egy jó kötélre valót.

– Hej atyafi! kiálta a kocsis onnan az ülésből.

A kaszás ember rá sem ügyelt, mintha nem hallotta volna. «Tán nem tud magyarul? sváb lesz az istenadta.»

Ekkor Julianna maga hajolt ki a kocsiernyő alól s odakiáltott a kaszásra, csengő, hizelgő hangjával.

– Ugyan édes jó barátom, nem lenne szives ide fáradni egy szóra?

A megszólított férfi erre vállára vetette a kaszáját, s átugorva az út melletti árkon, odasietett a szekérhez s ott megállt és a szeme közé nézett a szép asszonynak.

Az a rémülettől eldermedve veté magát a kocsi hátsó ülésébe vissza, a hol barátnéja, a másik instansnő aludt csendesdeden. Ennek a kaszás embernek az arcza olyan ismerős volt! Mintha Fabriczius volna, a lőcsei biró.

Hogy néz rá mereven!

Vagy tán csak álom ez? Hallucinatio. Érzékek káprázata.

Úgy tetszik, mintha beszélne. Mintha azt mondaná, kaszájával arra a nagy négyszögű pusztára mutatva, a sorba rakott fegyverekkel, a rongyos zászlókkal:

«Hát hogy tetszik az aratás? A te vetésed ez! Nézd csak! Ez a te dominiumod! A míg a világ világ lesz: el nem veszíted ezt. A mi rajta terem, száz meg száz éveken át, örökké, mindig a tied lesz. Nézd, milyen nagy uraságod van.»

Julianna reszketve húzta magát a kocsi mélyébe, arczát eltakarva e félelmes tekintet elől; de hallania kellett, a mit ez ember mondott, akárhogy elburkolta előle a fejét. Az az ember őt megátkozta.

– Verjen meg az Isten a magad kezével! Ott bűnhödjél meg, a hová legjobban sietsz. Mikor olyan magasra hágtál, a mennyire vágytál, onnan legyen meg a lebukásod. Az öljön meg, a kit legjobban szeretsz. Azért halj meg, a kit elárultál.

Julianna menteni akarta magát; de nem jött a szó a nyelvére, barátnéját hítta védelmére, mutassa fel az atyjának a megszerzett amnestialevelet; hisz ő érte is fáradtak, neki is megszerezték a bocsánatot, visszakapja a vagyonát, nem ütik le a fejét, mint leütötték a kézsmárki biróét! De Krisztinát nem tudta fölébreszteni, az olyan mélyen aludt.

Az átokmondás után nagyot kaczagott a kaszás férfi, s az a kaczaj még rettenetesebb volt a mondott szavaknál is. Julianna nagyott sikoltott s a mellette ülő Krisztinára vetette magát.

– No, mi baj kedveském? kérdezé ez fölébredve.

– Nem láttad őt? kérdé Julianna.

– Kit?

– Azt az embert, a ki ide jött a szekerünkhöz. Az apád volt az, Fabriczius!

– Nem, kedvesem, én szundikáltam.

Julianna félve húzta széjjel a kocsiernyő bőrkárpitját, kikémlelve a nyiláson: előtte terült el a majthényi róna, a hosszú rakott rendek, a karabélysorok, a letüzött zászlókkal, odább meg más dült rendek, a learatott fagyverte rozs. Az árokparton állt egy magas szál férfi, fedetlen fővel s egykedvűen köszörülte a fenőkővel a kaszáját.

Julianna egész testében reszketett, talán az esteli hideg harmat miatt?