XXIX. FEJEZET. PINTYE GREGÓR KÉPMÁSA.
Az út csakugyan elképzelhetetlen rossz volt a Nyirségen keresztül, a földárja tengerré változtatta az egész sikságot, a miből nagy távol Tisza-Eszlár tornya meredt elő. Azután feltünedeztek a sik láthatáron a többi tornyok (egyedüli útmutatók) Nyiregyháza, Nagy-Kálló, Nyir-Bátor, végtére Nagy-Károly. Ha az ember néhol szárazföldre talált, a hol nem tolta a tengely a sarat, ott az utasok leszálltak pihenni, s gyalog jártában igyekezett kiki egymáshoz illeszteni megint a szekér döczögéstől szétrázott porczikáit.
Még mindig nem érte utól Korponaynét a kanczellár futárja. A patkót soha nem ismert szabolcsi lovak, meg a bőséges borravalók csodákat míveltek. Éjjel-nappal szakadatlan tartott az utazás, még ha szakadt is a zápor.
Nagy-Károlytól aztán határozottan keletnek fordul az út s kezdődik egy messzeterjedő szikes avar.
Gyönyörű lefesteni való kép! A föld olyan fehér, mintha hóval volna borítva; ujjnyi vastagon takarja a szikpor, a miben zegzugos vonalakat rajzolnak a vízi gázlók, meg a rókák sétanyomai; egy-egy kajla nyir ereszti búnak a virgácstermő ágait valami emeltebb buczka tetején, hanem a messze rónaság tele van hintve apróbb nagyobb tömpölyökkel s azoknak a partjain díszlik aztán a buzogányos nád, az élesmosó sás, s a zsurlók és páfrányok mindenféle nemzetsége. Az alkonyodó ég lángvörös, s annak a visszfényétől a pocséták országa biborpiros színben ragyog vissza, melyből a vízi növények dárda levelei feketén meredeznek elő.
Julianna is egészen szépnek találta ezt a látványt, egy tárgynak a kivételével. A hátrahagyott kanyargó úton fel-feltünt előtte, amint egy hepehupás halomra felkapott, egy magányos lovagnak az alakja; nem lehetett már közöttük nagyobb a különbség egy magyar félmértföldnél.
Kitalálta, hogy ez az ő embere!
Volt dolga a boros kulacsnak, hogy a kocsis kedve el ne aludjék valahogy.
Az északi láthatáron látszott közeledni valami rejtélyes sötétség, a mit még az alkony biborfénye sem volt képes megszelidíteni: az az ecsedi láp. Kelet felől mered föl hegyesen Domahida kakasvégű tornya.
– Csak odáig elérjünk még éjszaka előtt! Hajtson bácsi, hajtson! biztatja a vén hajdufuvarost Korponayné, szivreható szóval.
– Odáig eljutunk, gyémántom! Hanem hogy aztán a vármegye gátján hogy gázol kegyelmed keresztül ezzel a szekérrel? azt én meg nem mondom.
A nap egészen lenyugodott, mérges sugárküllőket lövellve végig a háromfelé vágott égen; már a kaszáscsillag is ragyogott, s az ég még mindig sávokra volt osztva, az egyik kék volt, a másik opálsárga. Egyszerre aztán rögtön beállt a sötétség, a láthatár eltünt, csak a fekete vonal a fehér szikesföldön mutatta, hogy merre van az út.
Julianna gyakran tekintgetett hátra a szekér bőrernyője alul. A vén hajdu kitalálta, mit néz?
– Az «ipse» is oda igyekezik úgy-e? kérdé fogai közé szorítva a makra pipát.
A hallgatást feleletnek vette.
– «Német?» kérdé aztán kis vártatva.
Megint olyan választ kapott.
– No hát majd segítünk az «ipsén», csak azon a hidon túl legyünk la!
Az ecsedi lápnak egyik lefolyása fölé építtetett a vármegye egy dobogó hidat, a mi jó magas ívre volt alkotva, hogy a vízáradás el ne vigye.
Mikor Korponayné szekere túljutott a hidon, azt mondá a vén hajdu kocsis:
– No nagyasszonyom; már most hagyjuk abba az imádkozást s tegyünk magunk valamit. Ha tud segíteni, hát csinálhatunk egy kis tréfát.
Julianna leszállt a szekérről s visszament a kocsissal a dobogó hidra.
Az bizony tiszta kriminalitás volt, a mit az öreg tréfának nevezett; de azért csak megtették. Négy padlógerendát kiemeltek szépen három lépésnyi közökben a hid közepéből, s azokat a mellvéd mellé rakták. A sötétben utánok jövő lovasnak valamelyik résbe csak bele kell botlani, s akkor a lova menthetlenül kitöri a lábát.
Olyan egyszerű ez, mint a Columbus tojása.
Akkor aztán felültek megint a szekérre s nagy lelki nyugalommal csörtettek a sötétségben arra felé, a honnan egy kivilágított ablak vezérfénye pislogott eléjük.
Az a vármegye gátja előtti fogadónak az ablaka.
A fogadós egyúttal bérlője is a vármegyének, a ki vámot szed az utasoktól, a miért az ecsedi lápon át szabad nekik menni szekérrel. Az a hír van felőle, hogy ő nála előfogatokat is lehet kapni; mely hirnek a valósága azonban egészen a körülményektől függ.
Korponayné megérkeztekor például egészen ellenkező körülmények voltak napirenden.
A hosszú, nagy istállóban egyetlen egy ló sem volt található. Az okát is megmondták. Tavaly nem lehetett szénát takarítani a sok esőzés miatt: a boglyák, kupaczok most is ott úsznak a vízben, fenékig elrohadva; az eleség mind az utolsó szalmaszálig elfogyott a télen, a lovakat, ökröket mind ki kellett csapni a füre: azok legalább is két óra járásnyira vannak kinn a karámnál. Idehaza nincs más, csak a bivalyok: azok megeszik még a siskát is, csak legyen. De nem is viszi ám át a szekeret most semmi más négy lábú állat a vármegye gátján, csak a bivaly.
Szép kilátás! Bivalyvontatta szekérrel ragadni el a verseny pálmáját.
Korponayné megkisértette a vén hajdu kocsist lekenyerezni, hogy ha a lovai kipihenik magukat, vigye őt tovább Szathmárig.
– Nem ettem bolondgombát, dohogott az öreg. Hogy lovaimmal neki vágjak a vármegye gátjának, hiszen mind az öt lovamnak a bőrét hoznám haza a hátamon.
Nem is volt tovább beszélgetésre bírható. Vette a bundáját, békóba tette a lovait s kicsapta a fűre, maga ott rakott tüzet csereklyéből s lefeküdt melléje.
Hát így is majd megélünk, mondá Korponayné. Be kell hát fogni azokat a bivalyokat szaporán a szekerembe. Hány van itthon? Nyolcz? Tehát mind a nyolczat!
– Még az éjjel tetszik? kérdé a korcsmáros.
– Hát természetesen.
Azután elővette az irószerszámját Korponayné s hirtelenében néhány sort irt egy darabka papirra, azt összehajtotta, lepecsételte s czimezte Pálffy János nádornak.
Azután suttogva szólt Krisztinához:
– Fogd ezt a levelet kicsikém; aztán ülj fel a szekérbe, ne félj semmitől. A mint megérkezel Szathmárra, siess vele a nádorhoz és add át neki.
Krisztina csak elhült erre a megbizásra.
– Nos! Csak nem bánt talán a félsz? Hiszen hajtottál te már ennél merészebb megbizást is végre. Emlékezzél csak a lőcsei földalatti útra. Gondold, hogy most is úgy üldöznek mind a kettőnket.
– Nem magamért vagyok megijedve. De mi lesz veled? Te itt akarsz maradni?
– Itt bizony. Már most akarom, hogy az az utánunk vágtató úr utolérjen. Kerüljünk hát egy födél alá! Azért válunk mi most ketté. Te előre mégy, én hátramaradok.
A vendéglős komolyan hozzálátott a bivalyok befogatásához az utazó szekérbe. Úgy látszik, nem új dolog az ilyen éjszakai gyors utazás ezen a tájon. Fáklyavivő béresek is vannak készen, a kik majd elől mennek gyalog, s megvilágítják az utat, az ecsedi lápon keresztül.
Az alatt Korponayné szétnézett a tágas ebédlőben, a minek az egyik szegletét a bormérő söntés foglalta el, a másikat meg egy nagy kandallóforma tűzhely, a melyen tőzeggel tüzeltek.
A vedlett falakon üvegtelen rámákban képek voltak felaggatva: Rákóczy, Tököli, Bocskay István, rikító szinekkel kifestett rézmetszetek; egy arczkép fejjel alá felé lógott le a szegről: ez volt Ocskay Lászlóé, az árulóé. (Andrássy István szerencséjére nem került oda.)
De legnagyobb tisztességben részesült az a kép, mely a benyiló ajtajára volt felszegezve: az volt Pintye Gregor képmása, a hirhedett rablóvezéré. Ez volt a legtarkább színekkel kipingálva; a mint félmázsás buzogányát a feje fölé emelve tartja az egyik kezében, a másikban pedig azt a húsz fontos lánczos golyóbist, mivel az üldözőit szokta meghajigálni.
A talitarka kép alá gyönyörüséges szép versek voltak irva, a mik a nép ajkán örökké élő hőst, a nagybányai barlanglakó vitézt megéneklik.
Korponayné tisztában volt már egészen magával.
Mikor a korcsmáros lépteit közeledni hallá, odaállt Rákóczy arczképe elé s a szemét törülgette.
– Szegény urunk! sóhajta nagyot a csaplár hallatára.
– Szegény urunk! dörmögé oda a vén csaplár: miért volna ő szegény? Nem mult még el a diószegi vásár. Lesz még szőlő, lágy kenyér! Annyit a kerék fél, a hányat alá!
– Hiszen csak az én irásomat kaphatnák meg a magyar urak oda át, hamarább, mint a bécsi staféta ideér, tudom, hogy lenne még egyszer országos dáridó. Mormogá fogai közül az asszony.
– Hát talán az ifjasszonyka izenetet hoz a mi urunktól? Ugyan mondja meg, mi van benne? Én nekem megmondhatja. Igazhitű hajdu ember vagyok, ha ketté fürészelnek, sem veszik ki belőlem.
– Nem is kell azt titokban tartani, de bár egy akkora trombitám volna, hogy az egész hajduságnak egyszerre elkiálthatnám vele, hogy nem kell hinni a németnek. Vége van már a hatalmának. A franczia háború megint kitört, a császár kénytelen minden hadait kihivni Magyarországból s a mint az meglesz, jön Lengyelország felől a muszka a segítségünkre, csak minket le ne vegyenek addig a lábunkról.
– De szeretem az ilyen szót hallani. Eszem a lelkét az ifjasszonynak. Hát ezt irta meg a levélben? Na, ha azt tudom, magam megyek a szekérrel s úgy elviszem azt a másik ifjasszonykát, hogy a lába sem éri a földet Szathmár-Némethiig. De hát lelkem, maga mért akar itt maradni?
– Hát azt is megmondom. Azért, mert itt jön a nyomunkban a császár hirmondója, a ki azt hozza a pecsétes levélben, hogy meg kell kötni a békét a kuruczokkal minden áron, akármibe kerül; igérni kell nekik mindent, csak hogy tegyék le a fegyvert. Azok le is teszik, ha biztatást nem kapnak.
– De hát azt megkapják; már arról felelek. Azt a kurirt meg úgy lesomodorintjuk itt a nádasban, hogy a kutya sem ugat többet felőle.
– Azt nem jó lenne tenni, mert magunknak csinálnánk bajt vele. Inkább hadd járja meg a bolondját. Én teszem őtet meg. Van-e kegyelmednek valami szolgálója, a kinek a ruhája rám illenék?
– De van bizony egy menyecske leányom; annak a gunyáját mintha csak a termetére szabták volna az ifjasszonynak. Gyere elő Tercsa! Add rá az ünneplő ruhádat erre az úri asszonyságra.
Mire a szekér előállt a nyolcz bivalyos fogattal, Julianna is ki volt öltözve kaczkiás hajdu menyecskének; a sárga haja bekötve tarkaszélű piros keszkenővel, patkós piros csizma a lábán, két-szél kötény a csipejére kötve.
Mindjárt hozzá is látott a tésztagyuráshoz, úgy illett a kezébe a sodrófa, mintha mindig azt forgatta volna. Olyan hamar megteremtette a Terka segítségével a vacsorát, a paprikás csirkét meg a turós csipedettet, hogy kivánni sem lehetett gyorsabban. Csak azon serénykedett, hogy a Krisztina vacsoráljon meg hevenyén, aztán induljon Isten hirével. A pinczetokot az asszúborokkal hagyják itten.
A csaplár meggyujtatta a fáklyákat, s maga ment el vezetőnek egy darabon a szekérrel, megmutatni a dülő utat, a merre a veszedelmes kátyút ki lehet kerülni mindjárt a kezdetén a vármegye gátjának.
Korponayné ott maradt a csárdában, s vigan dalolva mosogatta el a tányérokat a vacsora után: az a másik menyecske alig jutott tőle valami dologhoz.
Hát a mikor már éppen a tüzet betakarni készülnének, nagy dobogás támad odakinn a tornáczban; valaki azzal a hangosan nyilvánított véleménynyel közeledik az ajtó felé, hogy ezt a világot az ördög teremtette.
Julianna veszi az asztalon álló drótozott lámpást s az ajtón kaparászónak eléje világít.
Ő az, a várva várt. Senki más, mint Andernach lovag. Siralmas egy alak. Ha a fülén tul volna valamije, még az is sáros volna. Csak úgy fujtat elpilledve a nagy fáradtságtól. A hosszú egyenes kardját mankónak használja; az egyik vállán czepeli a nyerget, a másikon a zsabrákot, meg a kantárt.
– Ördög teremtette pogány országotok. Azt hittem, soha sem jutok el idáig. Hol van a korcsmáros? Adjatok valamit innom, kiszakad a gégém!
Julianna szaladt a söntésbe s hirtelen előhozott a szomorú vendégnek egy korsó sört.
– Hát a lova hol van? kérdi tőle nagy gondoskodással.
– Hol hát? Ott van a pokolban, az átkozott lyukas hidatokon. Beleesett a hézagba, kitörött a lába. Magam czepelem egy mértföldről a hátamon a nyerget, hogy az isten nyila…
– No no, lovag uram, minek az a káromkodás. Hát hiszen megesik az más emberen is, nem kell azért mindjárt úgy ungorkodni.
– Te meg ne trécselj! Hol van a gazdád?
– Kérem! Én vagyok a korcsmárosné.
– No hát, tekintetes korcsmárosné, hallja kend! Hol van az ura?
– Az bizony elment annak a nagyságos asszonynak a szekerét elvezetni a vármegye gátjáig, a ki még az éjjel tovább akart utazni Szatmárnémetibe.
– Nagyságos asszony, úgy-e? Minden lovat magával vitt?
– Nem vitt biz az, lelkem. Nem járják lovas hintóval ilyenkor az ecsedi lápot. Nyolcz bivalyt fogtak a szekerébe, úgy vontatják.
– Bivalyfogattal? Akkor frissen nekem egy hátas lovat ide!
– Ejnye no! Hát még csak vacsorálni sem akar nálunk?
– Lesz szalonna, kenyér; elköltöm az úton. Rögtön akarok tovább indulni.
– Abból pedig semmi sem lesz édes lelkem, mert egy ló sincs a háznál. Mind kinn vannak a karámnál.
– No hát ki kell futtatni egy szolgalegényt a karámhoz, hogy hozzon be nekem egy lovat; nem bánom ha táltos lesz is.
– Az ám, galambom, nyalka kurir, de egy teremtett férfilélek sincs a háznál, mind elment, ki bivalyt hajtani, ki fáklyát vinni a nagyságos asszonynyal; magunk vagyunk ketten idehaza a Tercsával; meg az öreg Dorka nénő! de bizony mi egyikünk se kódorgunk ilyen sötétben ki a pusztára. Már csak meg kell kegyelmednek várni, míg az uram, a kocsmáros hazakerül a gát mellől; nem soká tart az, régen elment. Addig bizony el is készíthetem a jó paprikás csirkét.
– No hát csak szaporán.
– Gyere Tercsa, lámpással. Segíts csirkét fogni a félszerben.
Andernach lovag ezalatt, a míg a két menyecske a csirkét vadászta, rikatta, koppasztotta, ráért az unalmát üzni, s a hogy tudta, végig nézegette a falra aggatott képeket, leszótagolta a kés hegyével felkarczolt mondatokat a falról; végig nézegette a korcsmáros albumát, már t. i. azt a hosszú keresztlábu asztalt, a mibe a vendégek belefaragták a neveiket, utoljára megakadt a figyelme a benyiló ajtajára szegezett pikturián, Pintye Gregor képmásán.
Végig olvasgatta az egy szál faggyugyertyánál azokat a szép verseket, a mik a népies Herakles tizenkét facinusát (jelent hőstettet is, meg gonosztettet is) elzengedezik. Egyik hihetetlenebb, mint a másik, s mind igaz történet.
– Du verfluchter Kerl! dörmögé Andernach lovag, a csodálkozás és bámulat önkénytelen támadó kifejezésével.
S aztán a míg egymagában volt, s hangosan fütyörészve járta végig a hosszú ivószobát, minden fordulónál megállt a rabló hős képe előtt fejcsóválva: «De jó, hogy már meg vagy lőve!»
Az asszonyok nem sokára előkerültek a koppasztott csirkével. Egy görbehátú vén banya, a kit Julianna Dorka nénőnek szólongatott, egy nyaláb tőzegpogácsát hozott utánuk, új tűz élesztésére.
– Aztán hallja kend, vén anyó! kiálta a visszaczammogó öreg után Andernach lovag. Odakinn van a tornáczon a nyergem, zsabrákom, lószerszámom, csupa sár mind, tisztogassa meg kend.
A vén banya bizonyosan süket volt, nem felelt rá semmit.
A sörös kancsó ez alatt kiürült, a lovag bort akart inni, elmondva a példabeszédet: «Sörre bor mindenkor: borra ser soha sem.»
– Átkozott rossz vinkó! mondá rá, mikor megkóstolta.
– Hát biz a nyiri máslás ilyen! tréfált vele Tercsa.
Ezalatt meg Julianna a tűzhelyhez látott, s nemsokára kellemes, zsírbahányt hagyma illata tölté be az ivószobát, a mi messziről is behivja a vendéget.
– Szereti a galuskát is a paprikás csirkéhez? kérdé Julianna a lovagtól.
Szeretett az most mindent, mert agyonéhes volt. De a közben az is szemet szurt nála, hogy ej de szép gömbölyű karjai vannak ennek a korcsmárosnénak!
Egyszer csak hangzott aztán a nagy kutyaugatás odakünn. A komondorok mind elmentek a gazdával, azért jöhetett be a lovag olyan észrevétlenül; most megint jöttek vele vissza, mint az avantgarde, előre rohanva.
– Itt az uram! mondá Julianna a lovagnak.
Az nagyon meg volt lepve, mikor a betoppanót megpillantá. Ejnye, ugyan hogy kerülhetett egy ilyen rücskös pofáju, bibircsós orru vén salabakterhez egy ilyen csinos menyecske feleségül?
Julianna szóhoz sem hagyta jutni az öreget.
– Ennek a kurir úrnak egy hátas ló kell a ménesről! kiálta eléje vágva, s azért félbe sem hagyta a galuskaszakgatást.
– Most? éjszaka! Hát aztán ki legyen az a ló, a ki azt a lovat elhozza?
– Kelmed maga! igazgatá az asszony. Ennek az úrnak nagyon kell, megfizet érte.
– Ötven aranyat adok egy lóért, innen Szatmárig, ott visszakapja kend, sietett az igérettel Andernach lovag.
Ötven arany! Az nagyon szép pénz.
Az öreg kurucz hajdu minden szilárd elvei bomlásnak indultak az ilyen nagy igéret előtt. Aztán a Julianna is odavágott neki a beszédes szemével, hogy csak menjen.
– «Másnak» száz aranyért se tenném meg! De hát ha a császár parancsolja! (Hát a mi urunk mit szól ehhez?)
Azzal csak vette megint a hosszú nyelű fokosát, nyakába veté a karikást s kettőt a komondorok közül magával szólítva, kiindult a pusztára.
Julianna aztán szépen felterítette a veres csíkos abroszt az asztal végére, czíntányért, kalázlit, sótartót rendén odakészített s még egyszer megforgatva a paprikás csirkét a galuskákkal együtt a tejfeles levében, odaállította azt bográcsostul a lovag elébe.
– No most lelkem, kurirocskám, vacsoráljon meg kegyelmed egész ápitussal; elég ideje van rá. Megtart két óráig az uramnak kiczammogni a pusztára; a míg ott egy lovat elfognak, a míg azzal előkerülnek, lesz másik két óra, bizvást lefekhetik kegyelmed addig a paplanos ágyba, jól fog esni a fáradt testének.
Andernach lovagnak valami villámlott az agyába, talán ennek a menyecskének a hamis két szeme sugára? A gazda vén toprongyos, a menyecske fiatal, tűzről pattant Éva leánya: lehet ebből kellemetes kaland. Az elkésés úgy is megvan, a helyrepótlás úgy is meglesz, lóháton a bivalyfogatot megelőzni, ha hat órai előnyben van is, nem lesz nagy mesterség. A mit Isten adott, azt el kell fogadni.
– No hát gyönyörűséges szép korcsmárosné, ide nekem a legjobb borából! Aranynyal fizetem.
– Hej én is «számlálatlan adom, számlálatlan veszem!» Dalolt csapodár negéddel a szépséges szép asszony s hozott neki abból a borából, a mi a pinczetokban volt: az igazi tokajiból; azzal traktálta meg. Izlett a lovagnak! Mind a vacsora, mind a bor, mind a szép asszony enyelgése, a ki odaült mellé a padra s nem haragudott érte, ha a lovagnak a keze a csipeje körül tévedt.
Andernach lovagnak pedig kezdett a feje egyre nehezebb lenni.
Vajjon a közé a megivott ser, bor közé nem tévedt-e egy pár a doktor Kornidesz cynoglossum labdacsaiból?
Száz fortélya van az asszonynak!
Hogy megdalolt, mikor a paplanos ágyat megvetette a lovag számára:
«Nem fekszem én nyoszolyára,
Mert elalszom éjszakára»,
«Ne félj, majd felköltlek jókor;
Éjfél után egy órakor.»
Nagyon tetszett a lovagnak ez a nóta!
Ennél szebb idyllt már a poéták sem tudnának kigondolni.
Nem sokára horkolt a lovag a tarka dunnák közé eltemetve, de Julianna nem dalolgatott az ő édes álmai felett. Hanem más egyebet végzett, a kurir uram tarsolya körül, a mihez még az ajtót is bezárta, hogy a Tercsa se lássa. Egyszer aztán lódobogást hallott közeledni. Kisietett a kis ajtóba.
Két lovas volt kivehető a felkelő hold világánál; erősen ügetve jöttek. Nagyon is hamar megjárta a csaplár az utat, mintha igazán fiatal felesége volna otthon.
A másik lovas egy fiatal csikós legény volt.
– Itt vagyunk la; dörmögé az öreg, a lóról leszállva. Hol van az a kurir?
– Alszik az most, mint a bunda. Hadd horkoljon. Én viszem el azt a lovat.
– Hogyan?
– Hát úgy, hogy felülök rá.
– De hát az én ötven aranyam?
– Én adok kendnek a lováért százat.
– Isten áldja meg a mi urunkat! Tudtam én, hogy nem szolgálja az én lovam a császárt soha. Azért is hoztam kettőt. Az egyiken megy a fiam, útmutatónak.
Julianna egy oldalpillantást vetett a fiatal lovasra. Igazi eredeti betyáralak volt, csigákban leomló fekete hajjal, karikára pödört bajuszszal, lobogó ingujjakkal, tulipános szürrel, rézgombos rájthuzlival, hosszúnyelű rézfokos a jobb kezében, darutoll a süvege mellett.
– Hát csak szaporán hozza ki a nyerget, meg a kantárt, ott van az ambituson, aztán fel kell szerszámozni a lovamat.
– De hisz a nyereg, meg a kantár azé a kuriré odabenn.
– Hát bánom is én akárkié! Nekem szükségem van rá; ott veszem, a hol kapom.
A csaplár a tenyerébe csapott.
– De szeretem, hogy egy hiten vagyunk!
Az ő tíz parancsolatában is így volt az megirva.
A fiatal legény még jobban pödörgette a bajuszát; neki is az volt a nótája: «Isten adta, nem vettem, szép szerivel szereztem.»
Az öreg bement a tornáczba, kihozta a nyerget, lószerszámot, felszerelte vele a bojtorjános rémondát.
– Ez se hitte volna, hogy ilyen uraság éri.
Ezen asztán mind a hárman nevettek.
– Hiszen ha még csak a nyergét emelném el a jámbornak! Dörmögé bizalmaskodva az úrhölgy a csaplár fülébe.
Az elértette, hogy miről van szó.
– Hát már is megvan! Teremtucscse derék asszony! Kezet csókolnék neki, ha a hitem nem tiltaná, hogy valakinek kezet csókoljak. Hát csak előre «hopp hirével». Szép holdvilág süt.
Julianna egy szökéssel fenn termett a lovon; férfi módra ülve meg a nyerget. Nem tesz semmit, hogy a piros csizmaszáron fölül a hófehér lábikrákból is kivillog egy tenyérnyi. Annak baj az, a ki meglátja.
Egész jártas férfi módra szedte a bal markába a kantárt, megtapogatta a nyeregkápákat: ott vannak-e a pisztolyok; a kulacsot megtöltette a maradék aszuval, a kengyelszijat rövidebbre húzatta s aztán onnan a magas lóhátról adta oda a száz aranyas tekercset a csaplárnak az elvitt lóért. Az még csak a süvegét sem billentette meg köszönet fejében; hanem a helyett nagylelkűen átengedé a merész lovag nőnek a saját karikás ostorát, megtanítva rá, hogy az nem a lovat ütögetni való, hanem csak sebesen vágtatás közben kell kiereszteni s nagyokat kongatni vele; ha például a komondorok a pusztán, vagy a csikasz farkasok a berekben üldözőbe vennék: «Aztán te kölyök úgy vigyázz ám rá, mint a két szemed fényére.»
Julianna a fiatal lovashoz fordult most.
– Hát fiacskám, nem tudnál-e az ecsedi lápon keresztül egy rövidebb utat, a min a vármegye gátját el lehetne kerülni?
– Dehogy nem!
A két férfi jelentésteljes összekacsintást váltott.
– Hát a «gyih te lopott! tolvaj hajt!» útja? dörmögé az öreg, rábólintva a fejével, mintha helyeslését adná rá, hogy «ennek» szabad azt felfedezni.
– Tíz arany borravalót kapsz érte, mondá Julianna.
A legény kétfelé törülte a pörge bajszát.
– Jobb szeretném, ha kilencz aranyat kapnék, meg egy csókot.
– Ej ha, fiacskám, hisz így te eltékozlod még az apád mentéjét is, ha egy aranyat adsz egy csókért. No hát vedd szaporán. A kilencz aranyat majd megkapod, ha oda át leszünk.
S onnan a lóhátról megadta a betyárnak a kért csókot, nagyot is nevetett hozzá, mint a ki jó vásárt csinált vele.
Arra aztán a legény szilaj jó kedvében neki is indult a vágtatásnak, csak úgy duzzadt a lobogós ingujja, mint két fehér vitorla. Julianna biztos kézzel fékezve a keményszájú lovat, robogott utána; nem sokára eltakarta mind a két alakot a parti rekettye bozótja.
Az a rejtett út, a mit csak a beavatottak ismertek, folyvást bozóton, nádason vezetett keresztül, s neve gyaníttatja, hogy ezen szokták egyik vármegyéből a másikba áthajtani azt a lovat, azt a marhát, a mi gazdát cserélt az első gazdája akarata nélkül.
Éjfél után volt az idő, szép holdvilág sütött, nagy csend ülte a mocsárvilágot, csak a bölömbikamadár mély hangja búgott a zsombékból; a fiait szoptató farkas vonított néha a berekben, s a mocsár fülemüléje, a nádiveréb patvarkodott rikongatásaival az éjszakában. A nádas még nem nőtt ki magasra, tavaszi idő volt, a tukorcza (a friss nádhajtás) még most hegyesedett ki, a télen levágott nád nagy kúpokba rakva ágaskodott a dombos hegyeken: egy-egy sánczforma földturáson buslakodott egy félig kiégett, félig kizöldült törzsü reves fűzfa.
A gyepes út folyvást czuppogott a lovak lába alatt, a fű gyökere mind a vizet éri. Néhol ingadozik a talaj, s az előre baktató csikóslegény figyelmeztette az utána jövő amazont, hogy maradjon hátra: bürü következik; így hívják azt a nádgyökérből, zsombékból, szederinda szövevényből századon át összetömörült pallót, mely mintha ruggyantából volna, lobbálódik a rajtajáró teher alatt; alatta mély mocsárvíz, fölötte zöld moha, mellette fehérlő lófejek, ökörkoponyák, állatok maradványai, a mik valamikor ott vesztek a dágványban.
– Nem kell semmit félni! dörmög hátrafordulva a csikós.
Nem is fél ez az asszony semmitől sem; még tőled sem fiacskám!
A gönczölszekere már egészen fölfelé fordult a saroglyajával, a fiastyuk magasan járt az égbolton, a mocsárvilág ébredezni kezdett, közel volt a hajnal. Vadkacsa hápogott, kócsag sikoltozott, daru, gém durrogott a sáserdő mélyén, a hold körül szivárványos udvar szérüje ivellett, kisértetes világot terjengetve az emberlaktalan világ fölött. Egyszerre csak egy széles viztükör állta el az utat.
– Itten van a Kraszna! mondá a vezető legény, megfordítva a lovát a rekettyés parton, melyen túl a nymphæa széles bőrleveleivel s az urticularia apró sárga virágaival bekerített víztükör kezdődött.
Az innenső parton volt egy hátahoporjás halom, azon épült egy nádkunyhó, befuttatva földi tökkel és alkekengivel; körülötte nyiltak a nadálytők és gólyahirek, egymásra hullatva rózsaszin és aranysárga tavaszvirágaikat. A kunyhó háta mögötti lapályon egy csoport tüneményes láng tánczolt; lidérczfény, bolygótűz: a mocsárvilág rejtélyes meteorja.
Az egész partmentét a tavaszi nyárbokor, vadánis és gyökönke friss hajtásai lepik, éjszaka kipárolgásukkal valami édesen kábító illatot terjesztve szét a légben.
– Itt meg kell pihennünk. Mondá a csikós Juliannának.
– Miért? Ki van elfáradva? kérdé Julianna.
– Előttünk a Kraszna.
– No hát legyen mentül előbb a hátunk mögött.
– Nehéz ám éjszaka a gázlót eltalálnunk.
– Ha el nem tálaljuk, majd keresztül usztatunk rajta.
A csikós szemei úgy villogtak, jobban, mint a lidércztűz, jobban, mint a «pásztorcsillag»: odaléptetett Julianna mellé.
– Mondok, hogy szép asszony! Szeretném én az én díjamat előre: azt a kilencz aranyat, de fölváltva: egyszerre, kilencz tüzes csókra fölváltva!
Julianna csendesen, nyugodtan húzta elő a nyeregkápából azt az egyik pisztolyt s odairányozva a legény villogó szemének, azt mondá neki nagy szeliden:
– Kapsz, fiacskám, csókot; de tüzeset pedig, ebben a nyomban, hogy soha se kivánsz többet, ha még egyszer hátra mered fordítani a pofádat hozzám. Most fordulj és vezess!
– Az ördög látott ilyen asszonyt! dörmögé a csikós. Azt gondoltam, hogy fenékig tejfel.
Azzal meggondolta magát, az arany még is jobb, mint az ólom. Boszujában elővette a pipáját, kicsiholt, rágyujtott.
– No hát tessék utánam sétálni.
S csak azért is a legmélyebb viznek vezette az utitársnéját.
Az nem törődött azzal, hogy a lónak szügyéig ér a hullám, csak a pisztolyokat őrizte a felázástól.
Mikor a szétterült lomha Kraszna vizén keresztül gázoltak, már virradni kezdett. A mocsárvilág egyszerre fölzendült. Mikor a sík rónán szétlövelt a fellegbontó napsugár, a madárkiáltástól, békabrekegéstől még a szatmári harangszót sem lehetett hallani.
A mocsár véget ért; Szatmárnémeti tornyai ott meredtek már a keleti láthatáron.
Julianna nagyot sóhajtott a derült égre, czélnál volt már.
Andernach lovagot is felkölté mély álmából a nagy ludgágogás.
– Hu, mi a menykő! kiálta, kikeczmelegve a sok tarka dunna, vánkos közül. Én ugyan elalvám.
S kezdte homályosan tájékozni magát, hogy mint került ide, s mik történtek vele tegnap óta.
Legelső dolga volt az uti táskáját megvizsgálni, nem hiányzik-e belőle valami? Nagy megnyugvására mindent rendben talált: az öt pecsétes levél ott volt sértetlenül.
– Héj korcsmáros gazda!
– Mi baj, kurér uram?
– Miért nem költött fel hamarább az úr?
– Költöttem; de ha nem ébredt.
– Átkozott máslása! Hogy elaludtam tőle!
– Máslás! Nyiri máslás? tisztelem a torkának a garatját, ha a karczosunkat is máslásként öntögette fel rá.
– Hát van-e már ló a számomra?
– Hogy ne volna? Éjfél óta itt áll a sövényhez kötve.
– Akkor csak siessünk!
Andernach lovag hirtelen összeszedte az uti holmiját s sietett ki a kis ajtóba, a hol a lóval várt reá a gazda.
– No hát frissen a kantárt, meg a nyerget.
– Miféle kantárt, miféle nyerget?
– Hát a magamét, a mit ide hoztam.
– Hol van hát?
– Oda tettem le a tornáczba.
– A tornáczba? akkor azt a kantárt, nyerget úgy hivják már, hogy «szervusz neked!» Régen lába kelt már annak! Máskor, ha az úr az ecsedi láp szélén reggel is akar még beszélni a nyergével, tegye a feje alá este, úgy aludjék rajta. Ellopunk itt mindent, a mi le nincs szegezve.
– Jól van! Köszönöm a tanácsot, majd máskor úgy teszek; hanem már most teremtsen kend nekem frissen más szerszámot.
– Elébb gondolkoznom kell, hogy hol vegyem? A kuruczok mind elvitték a háboruba.
– No hiszen majd visszaadják nem sokára!
A csapláros kerített aztán a lovag számára valahonnan a padlásról valami pókhálós szerszámot, a mi aligha a tatárfutásból nem maradt hátra: a nyeregnek két nagy bolond szarva volt előlhátul, a kengyelvasat meg valami fapapucs pótolta.
De azért még a lovag tartozott köszönettel, hogy ötven aranyért ráadásba még lószerszámot is kapott.
Nem bánta már, akármilyen volt a paripa és a készség, csakhogy egyszer megindulhatott alatta.
A soha embert nem hordozott csikó ugyan kipróbálta eleinte a lovasát, ha nem dobhatná e le a hátáról, karikába forgott vele, hanem azután, mikor látta, hogy emberére akadt, csak kötélnek állt, lesunyta a két fülét s ment, a merre hajtották. Egy darabig a kocsmáros maga is segített a lovagnak elindulni, egy hosszú fűzfaruddal hátul biztatva a kanit.
A kani külömben nem volt rossz ló; ha bele melegedett, úgy vitte a lovasát, mint a táltos; s tudta már, hogy ott legjobb a járás, a hol legnagyobb a sár.
Délfelé Andernach lovag utólérte a vármegye gátján az ekhós szekeret.
A sárból készült töltés fenékig volt ázva; a bivalyosoknak minden száz lépésnyire státiót kellett tartani s bicsakkal lefaragni a kerekekről a sarat, a mi minden küllőt egymáshoz tapasztott. Akkor aztán hozzáfogtak újra a bivalyok mozgásba hozatalához. Ostor nem használt ott semmit, csak a vasvilla.
Még akkor épen csak a Kraszna hidjánál voltak. Az épen fele útja lehet Szatmár-Németinek.
Andernach lovag tehát mégis csak diadalmaskodott a bécsi versenyfuttatóján: egy egész lóhosszával, meg a maga hosszával.
Mikor az ekhós szekér előtt elment, kiváncsian bekukkantott az ernyő alá. Látta, hogy egy asszonyság ül oda bent. Ez az a bizonyos. Az arczát nem láthatta; mert le volt fátyolozva.
– Karsamadiner, madám! kiáltott oda neki gúnyos udvariassággal. Szerencsés utat kivánok.
Meg is verte nyomban az Isten, mert a mint a kocsit kikerülte, úgy belesüppedt a lova a sárba, hogy nem tudott belőle kivergődni; utoljára is le kellett szállnia a hátáról s úgy vontatni ki a kantárjánál fogva; a bivalyosok segítettek neki ruddal kiemelni a kanit.
De hát azért mégis csak ő ért be hamarább Szatmár-Németibe, mint az ekhós szekér.
Szatmár-Németi akkoriban még kerített vár volt, híres a sokáig kiállt ostromáról Rákóczy ellenében; azután is nagy hadszálló hely, püspöki város, s mind a mellett két kálvinista templom fenntartója. Andernach lovag már a város kapujában őrtálló tisztnek elmondá, hogy kinek a küldötte, s hogy haladéktalanul a nádorhoz vezessék.
Pálffy a Károlyi kastélyban volt szállva, fényes kiséretével együtt. Andernach lovag azon módon sárosan, mosdatlanul bevezetteté magát a magyar főurak és diplomaták legfinomabbikához, a ki őt elfogadó termében várta.
A nádornál császári tisztek és kurucz főtisztek vegyest voltak jelen; egy pár asszonyság is volt látható, hátrább huzódva, a kik valószinűleg valamelyik főúrhoz tartoztak, bécsi divat szerint öltözve.
Andernach lovag, minden gavallérsága mellett sem törődött most az asszonyok szemügyelésével, hanem egyenesen a nádorhoz sietett, s a magával hozott ötpecsétes levelet kivette a tarsolyából.
«Illustrissime Domine, Comes Palatine! Kanczellár ő excellentiája megbizásából van szerencsém ezen stafétát átszolgáltatni. Andernach lovag a nevem.»
A nádor átvette a levelet, ollót kért az asztaláról, azzal felmetszette a pecséteket s kivette a levél tartalmát.
Minden ember feszülten leste a nádor arczán a hatást. Mit fog megtudni? Csak Andernach volt bizonyos a maga dolgáról. Ő tudta, mit adott át a nádornak. A visszahivatásáról szóló decretumot: a császár halálának rémhirét. Ez lesujtó hatásu lesz.
És Pálffy nádor, a mint kibontotta az összehajtott papirost, először elámult, szeme szája nyitva maradt, aztán meg elkezdett hahotával kaczagni.
Szegény főúr! mondá magában Andernach lovag, a nagy csapás elvette az eszét: megtébolyodott!
Hanem aztán a többi urak is, a kik a nádor háta mögött álltak, s beleláthattak a széttárt ív papirosba, szintén mind elkezdtek ki csendesen, ki hangosan nevetni; a szerényebbek a markukba fojtották a kiprüsszenő jó kedvet.
Andernach lovag csak bámult, mint egy álomjáró.
– Hát mit jelentsen ez, lovag úr? kérdé a nádor a szétbontott ivet a tartalmas oldalával a sürgönyhozó felé fordítva.
Az a decretum – Pintye Gregornak az arczképe volt, a hozzáirt versekkel együtt, a hogy az a domahidai csárda ajtajára fel volt valaha szegezve.
Andernach lovagnak az ajkait ez önkénytelen visszatérő szavak hagyták el e látványra:
– Du ver – fluchter – Kerl!
