XXVI. FEJEZET. A LEVELEK TRAŒDIÁJA.

A mi hősünknek nem kellett több kémszemlészet, hogy a haditervét megállapítsa. Ismerte már a terepet egészen.

Megkerülni az ellenség hadállását és lesbe állni: ez kipróbált kurucz taktika volt.

Andrássy is nagyon jól ismerte a Husz apó vendéglőjét Poprádon. Emberemlékezet óta mindig Husz apó volt annak a vendéglőse, öregapa nélkül soha sem volt a ház; ha egy meghalt, már akkor a fia is öregapó volt. Ennek a korcsmának már nemessége volt. Bátran folyamodhatott volna az arany-gyapjas rendért, mert ki tudott mutatni tizennyolcz őst. És azok mind hiresek voltak a jó boraikról, a kitünő konyhájukról, a puritán becsületességükről és a souverain gorombaságukról. Szepességi úr, még ha Felkáról Farkasfalvára utazott is, meg nem állhatá, hogy ebédre, vagy vacsorára ott ne maradjon Poprádon Husz apónál. S ha valakinek nagyon sietős volt a dolga, legalább egy itatásra is megállt a poprádi vendéglő előtt s megtölteté az átalagát igazi hegyaljai máslással, a milyet messze földön nem kapni.

Tehát Andrássynak az volt a haditerve, hogy ő nem szól senkinek, hanem felül egy három lovas szánkóra s egyedül, minden szolgakiséret nélkül előre elvágtat Poprádra, egy nappal hamarább, mint Julianna; ott megrendeli a szállást, a vacsorát, s az utóbb érkezőt már készre várja.

Elég finom érzéke volt annak a felfogására, hogy ezúttal nagyon kimélni kell Julianna jó hirét, mert az most Bécsbe megy, a hol most a legszigorubb erkölcsi nézetek uralkodnak, s a legkisebb botrány annak minden eddig kivívott sikerét koczkáztatná. Tudniillik, hogy titokban mindent szabad az embereknek kicserélni, a mi azért adatott kinek-kinek, hogy mást tegyen vele boldoggá, hanem a nyilvánosság előtt még csak a keztyütlen kéznek az odanyujtása is bűnjelnek számíttatik be.

Ő tehát előtte való nap úgy tett, a hogy tervezé. A bástya-utczán át távozott el: nem a saját hintaján, hanem egy iramszarvasbőrös szánon (még a Szepességen hó volt), jól behúzva magát a farkasbőr bundájába, s az asztrakán süvegébe, hogy csak a szemei látszottak ki belőle.

Az öreg kapunál azonban megállította a strázsa.

Az őrmester előjött a kapuszobából s meg akarta tudni, hogy kinek hivják azt, a ki a városból kimenni szándékozik.

Ezt a tábornok jó jelnek vette, hogy a katona nem ismert rá; pedig nem rég alattvalója volt, ő tudta annak a nevét. A Czelder Orbán német hajdui közt szolgált, a kik a minapi betörésnél átpártoltak.

«Szentkirályi István, katonatiszt.»

A strázsamester megbiztatta, hogy csak várjon, míg ő visszajön.

Kis idő mulva aztán visszatért s azt mondta, hogy kegyeskedjék a tisztelt pasasér úr felsétálni a kapitány úrhoz, a ki látni akarja.

Andrássy nagy mérgesen ugrott ki a bundájából, össze adtateremtettézve a németjét, s kénytelen-kelletlen felment a toronyban lakó kapitányhoz.

Akkor volt aztán a meglepetése tökéletes, mikor azt maga előtt látta. A kis Serédy volt az a kapitány, az ő távoli sógora.

Nagyon boszus volt rá, hogy minek hivatta fel!

– Hát miért nem tette a nevéhez oda urambátyám, hogy Csik-Szentkirályi? Akkor tudtam volna hogy ki az, de így nem találtam ilyen nevet sem a jelenlevők schematismusában, sem a passusregestrumban, hát kételkednem kellett. Mivelhogy a városunkon mostanság annyi szélhámos, kém és félkéz kalmár jár keresztül…

– De minthogy én egyik sem vagyok, hát nyittasd ki a kaput s ereszsz utamra.

– Hát hiszen eresztem. Adja ide a salva guardiáját.

– Micsoda?

– Hát, hogy vidimáljam.

– Miféle salva guardiát?

– No, a Platzkommendánstól valót. Hát nem adott urambátyámnak Belleville ilyet? Nem is kérte talán? Hja, urambátyám, ne gondolja, hogy most is a régi Magyarországban vagyunk. Most rendezett államban élünk. Utazni csak salva guardia mellett lehet.

– De hisz nem utazom én az operentiákra, hanem csak ide a szomszédba.

– És ha nyulat lőni megy is ki urambátyám a kapun, ahhoz is pecsétes levél kell, azért csak ne sajnáljon visszafáradni Belleville ezredes úrhoz; most még otthon találja, és vegyen tőle egy pázsurát, mert az én katonáim addig, a míg azt a kétfejü sast meg nem látják, ki nem eresztik a kapun.

Andrássy servust sem mondott a kis sógorának, mérgesen vágta be maga után az ajtót s pokolra kivánta ezt az egész ostoba intézkedést, mely minden légyottnak elveszi az alapját, a kellő titoktartást.

De hát kénytelen volt Bellevillehez visszafáradni. Azt csakugyan otthon találta s elmondta neki, hogy mi hozta ide.

Az az irónia még mindig ott volt Belleville barátságos mosolygásában.

A tábornok igyekezett lehető legközönyösebb arczot csinálni az előadásához.

– Minthogy nálatok most az a rend, hogy a városból kimenőnek salva guardiát kell előmutatni, kérlek, adass nekem egyet. Itt vár a szánkóm. Sietek.

– Készséggel: azonnal! Mit parancsolsz a salva guardiába fölvétetni?

– Én? a salva guardiába?

– No, igen. A marschroutát illetőleg.

– De hát ahhoz mi köze valakinek, hogy én hova és meddig utazom? Teringettét! Kapom magam, idejövök az egész dandárommal s kiteszem a szürötöket innen!

Belleville nagyot nevetett.

– Hiszen nem arravaló ez a kérdés, hahaha! mintha valaki korlátozni akarna a szabad járás-kelésben, hanem csupán arra való, hahaha, hogy minden statióra, a hol lovat akarsz váltani, előre izenhessek stafétával, hogy ott készen várjanak a postaháznál az előfogatok. Hahaha!

– Hahaha?

Ez is olyan bolond dolog, a min az egyik ember nevet, a másik meg boszankodik.

– Ejh, én nekem nincs szükségem a ti gondoskodásotokra, ha én kihúzom a szarvasbőr erszényemet s megcsördítem benne a tallérokat, hát az nekem nagyobb készséggel előteremti az előfogatokat, mint a cs. kir. Platzkommando avisoja.

– Pedig hidd el, hogy jól tennéd, ha elfogadnád. Épen most akarom útnak indítani a lovas stafétát utasításokkal a postamesterekhez egy másik magas utazó kellő ellátása végett, egy füst alatt részedre is meg lehetne tenni a rendelkezést. A szép istenasszony indul holnap Bécsbe.

Andrássy erre a szóra rákvörös lett. Hanem aztán csak jónak látta mosolygós arczot csinálni a boszantáshoz.

– No, én nem akarok olyan messze utazni.

– No, hát csak a legelső státióig? úgy-e bár? Elég lesz, ha Poprádig fog szólni a salva guardia? Husz apónál lesz egy kis dinom-dánom?

Andrássy közel volt hozzá, hogy ezt mondja: no, hát nem megyek sehová! Itt maradok!

Hanem a franczia hirtelen lefegyverezé a boszuságát. Kordialisan megszorítá a kezét s azt sugta a fülébe:

– Tudod, hogy én mindig hűséges czimbora voltam. Ezután is én tartom a létrát.

Andrássy vállat vont, mint a ki érti is, nem is, miről van szó.

Belleville kiment az irodájába, utasítást adni a mentslevél kiállítására. Mikor visszajött, azt mondá:

– De már most ne menj azon a három lovas szánkón, mert az utazásod elvesztvén az incognitóját itt Lőcsén, ezzel csak bajt okoznál; hanem fogasd a hintódba a négy almásszürkét s indulj ki csengőkkel. Hiszen te nagy úr vagy, generális vagy, mi köze a filiszterségnek azt találgatni, hogy te merre utazol? Az intrigua közöttünk marad. Tudod te azt, hogy ki az a Belleville? Egyszer már a nyakamat is koczkáztattam a gavalléri titoktartásért.

Erre Andrássynak is jól kellett emlékezni, hisz ő volt az egyik elnöke annak a vészbiróságnak, a hol Belleville lába majd spanyolcsizmát fogott.

Tehát a lovag felől egészen meg lehetett nyugodva.

A minnelovagok törvénye szerint, egyik vetélytárs a másikat tartozik elősegíteni a közös ellenség (az asszony) elleni haditervben.

Andrássy tehát, a míg az irkafirkát elkészíték, még onnan az ezredesi lakból leküldött egy ordinánczot, hogy meneszsze haza a szánkóját, ellenben keresse fel a korcsmában a parádés kocsisát, hogy fogja be a négy szürkét a hintóba s aztán hajtasson ide a Platzkommandó elé.

Mikor aztán Belleville aláirta, meg is pecsételte a salva guardiát, azt mondá Andrássynak:

– És már most csak egyet mondok még neked, mélyen tisztelt barátom.

– Hallgatom.

– Az egész intrika a legszebben van elintézve. Te ma elmégy Poprádra. Holnap utánad megy a szép menyecske. Hanem egy veszedelemre figyelmeztetlek, a mitől a fejedet megóvni nem áll hatalmamban.

– Mi az? Talán kuruczbandák ólálkodnak, hogy utamat állják?

– Azok ellen tudnék tenni. Aztán van is azoknak eszökben ilyesmit tenni! Ha utadat állnák, legfeljebb azért tennék, hogy kegyes pártfogásodat kikérjék. Más veszély az.

– Csak nem esznek meg tán a farkasok?

– Nem. Kegyelmes uram, drága barátom. Nem ezt hivom én veszedelemnek. Hanem a mitől óvlak, ez az: «vigyázz magadra, nehogy ez a szoknyás ördög neked is a Ketterhäuschen kulcsait nyomja a markodba a hálószobáé helyett!»

De már erre Andrássy volt az, a ki felkaczagott. Vele nem történnek ilyen tévedések!

A hintó előjárt, jöttek jelenteni. A két egymást megértett minnelovag megölelte egymást s azzal Andrássy a diadal előérzetét ragyogó orczával távozott el onnan s az őrség tisztelgése mellett ült fel a hintajába, nagy ostorpattogással indulva az útnak.

Ez alkalommal a strázsa nem állt az útjába az ó-kapunál, hanem «Kverauz»-t kiáltott torkaszakadtából, a kaput nyitották nagy sietve, a csapóhid csörömpölve hullott le s a kirukkolt kapuőrség fegyverrel tisztelgett az elvágtatónak. Serédy öcsém vidimatiójára sem volt semmi szükség.

Szentkirályi Istvánt, azt megfogják, kivallatják, hanem Csikszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy István generális előtt glédába állnak és presentálnak.

Ezen napnak az estéjén Andrássy nélkül tartották meg a Thurzó-házban a szokott felolvasásokat.

Minden ember tudta, hogy a tábornok elutazott valamerre. Minden ember nagyot hunyított rá, s gondolt hozzá valamit.

Az, a mi útközben történik, nem tartozik az erkölcsbiróságra.

Julianna alig birta rejteni az izgatottságát, egyszer-egyszer azon vette észre magát, hogy dalolni kezd, hirtelen a szájára ütött, «Uram, bocsásd bűnömet! jobb volna bizony, ha imádkoznám».

Ezuttal Bécsből csak egy levél érkezett, az Pálffy nádornak szólt, attól a bizonyos anonymustól, a ki a császárhoz igen közel állott.

Ez a levél titkos chiffrekkel volt irva, a minek a kulcsát azonban Löffelholtzék szintén meg tudták szerezni a barátaik által.

Kiváncsian lesték a doktor arczmozdulatait, a míg a titkos irást megfejtegeté. Az pedig tökéletes doktori arcz volt, a minek a beteg előtt nem szabad elárulni a diagnosis alatt, hogy mi véleménye van a baja felől, megél-e, vagy meghal?

Mikor az egész levéllel készen volt, akkor egyet hemgetett.

– Hm! Egy kis baj van.

– Mit? Mi az? kérdék megrettenve az asszonyok és Alauda.

– De igazán komoly baj. Igen, nagy baj! A császár megbetegedett…

– Az Isten szerelméért! kiálta fel Julianna, kezeit egymásba csapva.

– Ez a levél is azon kezdődik. «Az Isten szerelméért! Végezzék be kegyelmességtek a békekötést rögtön, minden áron. A császár veszélyesen megbetegedett. Orvosai a legrosszabbtól félnek. Ha be talál következni a catastrópha, az egész egyezkedés porrá omlik. A trónörökös tanácsosai mind a háborupárthoz tartoznak. Tudassa kegyelmességed azt a hirt Károlyival. Ne skrupulisáljanak most. Kössék meg a békét, a mint ezt a levelet megkapják. Még most mindent tehet kegyelmed a császár plenipotentiájával. De ha a császár meg talál halni, a mit ne adjon Isten, a plenipotentia erejét veszti. Kegyelmességed helyébe egy német tábornagyot fognak küldeni a Rákóczyánusokra, a ki föltétlen megadást fog követelni s senkinek sem ád meg semmit az eddig tett igéretekből. Summum periculum in mora.»

E levél hallatára Julianna elájult, alig tudták életre hozni. Ezuttal komolyan szükség volt az orvos életserkentő szereire.

Mikor aztán magához tért, akkor rögtön útra akart kelni, hogy ő megy Bécsbe.

– De ugyan minek? A császárt úgy sem gyógyítja meg.

– Beszélni akarok vele. Eléje kell jutnom, ha az egeket ostromlom is meg!

Nagy nehezen tudták rávenni, hogy legyen türelemmel, várja be a holnap reggelt. Éjjel nem tanácsos utazni, s a mi legfőbb akadály, a relais-k mindenütt későbbre vannak a számára rendelve, azokra úgyis várakoznia kellene minden állomáson félnapig, jobb ha azt az időt itthon tölti, nyugodalmasan ágyban fekve.

Alig várhatta, hogy megvirradjon. Útra kelt, Löffelholtzné, mikor a kávénál megjelent, már csak az üres csészéket találta az asztalon, kettőt pedig, mert Korponayné Krisztinát is magával vitte.

– Csodálatos nagy barátság! szörnyűködék a tábornokné. Ez a fiatal menyecske jobban szereti barátnéját, mint a férjét. Ezt hagyja egyedül utazni a táborba, pedig már nincs háboru, s amazt elkiséri Bécsbe, a hol a himlő pusztít. Mit fog mondani Blumevitz, ha ezt megtudja? Minek bizta a feleségét erre a bolondos asszonyra? Nem érti az ember az ő dolgaikat.

A kegyes úrhölgy nem mulasztá el imádkozni barátnéja utazásának szerencsés kimeneteléért.

Andrássy István gyors erdélyi lovaival késő délután érkezett meg a poprádi vendéglő elé. A hintót lépésben húzták a lovak; az úr, a vadász és a hajdu pedig gyalog jöttek mellette.

A vén Husz nagyapó künn ült a tornácz alatt és pipázott.

Andrássy nagy sietve ment fel a tornácz lépcsőin. Husz apó még csak a bagósüvegét sem emelte meg, nem hogy maga emelkedett volna ki a karos lóczájából.

– Beste lélek kurafia! szitkozódék a betoppanó vendég, jónap kivánás helyett.

– Az én titulusom ez? kérdé Husz apó, a pipát a szája egyik szegletéből a másikba igazítva.

– Dehogy a kendé! Ezt a karóba húzni való kocsist szidom. A gazember nem nézett utána a hintónak. Útközben kelle észrevennem, hogy mind a négy keréktalpon lóg az abroncs! Jó, hogy a kocsi össze nem tört az úton. Van-e itt valami kovács, a ki ért a hintóvasaláshoz?

Ekkora sértés Poprádnak!

– Van! felelt Husz apó, még mélyebbre nyomva a süvegét a szemöldökére. Annyi kovács van, mint Lőcsén főbiró, s egy sincs megbolondulva. Olyan kovács, a ki az óráját is megcsinálja az úrnak, ha romlott.

– No hát szaporán! el kell vontatni a hintót a kovácshoz, húzza fel a sineket hamar, egy, kettő, három! Két óra mulva minden készen legyen, hadd utazzam odább.

– Te Náczi gyerek! kiálta Husz apó, s aztán egyet füttyentett a két ujján keresztül. Miért nem szaladsz, mikor hívlak, te tacskó?

Pedig sietett az eléggé a tulsó lépcsőn fel a tornáczra.

Ez volt a legöregebb fia Husz apónak. Lehetett már a tacskó valami ötvenhat éves. Már messziről lehúzta a süvegét, úgy jött az apja elé, s megállt előtte katonásan.

– Eredj, kölyök, hord fel a kegyelmes úrnak a bagázsiáját a hintóból a zöld szobába, fűts be a kandallóba, tedd fel a bográcsot. Anyádnak mondd meg, hogy készüljön a vacsorához. A vendég úr itt hál, itt marad két napig.

– Ördög mennykőt maradok! toporzékolt Andrássy.

– No, no, nem kell ördögöt emlegetni; torkolá le Husz apó. Nagy úr az; ne kössünk bele. Azt csak minden okos ember tudja, hogy négy keréksint levenni, megnádalni, újra felhúzni nem egy Miatyánk alatt esik meg. A poprádi kovács nem szent Péter apostol, a ki a ló lábát levágta s úgy verte fel rá a patkót. Áldhatja a nagyságos úr a szenteket, ha holnap estig visszakapja a hintaját.

(Hiszen maga is így számította azt ki Andrássy.)

Hanem azért csak tovább játszotta a boszus utazót, a kinek nagy dolgai múlnak a késedelem miatt.

– Ezer milliom mennykő!

– No no. Geduld bringt Rosen, biztatá őt csendesen Husz apó, s megtöltve újra a pipáját, Andrássyt is megkinálta a dohányzacskójával, hogy tegyen hasonlóul.

– Nem vagyok pipás! töröm a lencséteket! Most itt rostokoljak, mint a kecske a kútban. Hogy verje agyon az ember az időt ebben az átkozott fészekben? Mi van itt valami mulatságra való?

– Van medve, felelt nagy flegmával a vendéglős.

– Hol volna?

– Arra ni, a vigályosban! mutatá Husz apó a papucsa orrával az irányt. Lehet rá vadászni.

– Csak olyan poprádi medve lesz az.

– Mit? poprádi medve? tüzelt az öreg úr. Vannak ott akkora medvék, mint az úr maga. Ha meglátja, tudom, hogy elfelejti mi az «ursus»-nak a genitivusa?

– No azt már szeretném látni.

Husz apó most sziszegve füttyentett, a hogy a galamboknak szoktak a csalogatók s a legvékonyabb hangon kiáltott.

– Te, Hanzi gyerek!

A Hanzi gyerek volt a legfiatalabb az egyenes utódai között, körülbelül egyidejű a tábornokkal.

– Vedd csak a puskádat, vezesd ezt a vendég urat az erdőbe, mutass neki medvét.

Andrássynak tetszett ez a mulatság. Eszébe jutott, hogy Juliánna sokszor emlegette, milyen kiváncsi volna megizlelni, milyen lehet a medvetalp kocsonyája. Most egészen alkalmi szerencse volna, ha valami bolond maczkó a szép asszony kedvéért idehozná a mancsait.

Ő is vállára kapta a dupla puskáját, csizmaszára mellé dugta a török kését, s aztán a fiatal Husz Hanzi vezetése mellett neki indult az erdőnek, egyedül.

Rég ideje már, hogy a vadászat nemes mulatságát nem gyakorolta, a hosszú ostromzár alatt nem volt rá alkalma. S szent Hubertus különösen kedvezett a mai cserkészetnek. Egy szembejövő anyamedvét volt szerencséje, egy lövéssel homlokon találva, leteríteni; a tavalyi bocsok egyikét meg Hanzi durrantotta le. A tábornok az elejtett medvének csak a mancsait hozta el magával, de Hanzi a nyakába vette a maga tropheumát s hazáig czipelte.

Husz apó azzal dicsérte meg a hazatérő vadászt, hogy «no ugy-e hát, van Poprádon medve?»

A mancsokat odaadták az asszonynak, készítse el őket holnapra fainul borssal és babérral, meg szerecsendióval, medvetalp-kocsonyának. Talán több vendég is érkezik még hozzá.

Husz apó nagy tapasztalású férfiu volt! Nem először történik az Poprádon, hogy a hintós uraságnak elvész az útközben a hintajáról egy sróf, a miért kénytelen ott maradni, s aztán nemsokára érkezik egy másik hintóval egy asszonyság, a ki megtalálta az elveszett srófot. Akkor aztán mehetnének odább, hanem ott maradnak. Nem először fordul ez így. Azért van az a zöld szoba úgy berendezve, hogy abból egy másik szoba nyilik, a melyiknek az ajtaján erős tolózár van. Becsukták-e vagy nyitva felejtették? gyónják meg a papnak!

A vadászat fáradalmai után jókor álomnak hajtá a fejét a tábornok.

Bizony nem feküdt a vetett dunnáságyba, hanem a mellékszobácskában volt egy hárságy, arra heveredett le, a bundájába takaródzva s nem kellett neki ringatás; nem is álmodott semmit, pedig reggel Husz anyó megkérdezte tőle: ha álmodott volna valamit, abból megjövendölte volna neki, hogy szerencse éri-e ma, vagy szerencsétlenség?

Reggel sokáig is el talált aludni, mert ködösre fordult az idő, mikor fölneszelt s kinézett az ablakon, a fák csupa ezüstből voltak a zuzmarától. «Gergely» utoljára rázta meg a szakállát.

Az ilyen ónos idő még vadászatra sem való, az ember igazán nem tehet egyebet, mint hogy a tornáczba kiül, Husz apóval «Langepuffot» játszani, meg a fiataloknak a vadász kalandjait hallgatja s hozzá szürcsöli az anyóka által erjesztett méhsert a forgácsfánk mellé, a minek a neve «borkorcsolya» volna, de azért «sör-szánkának» is beválik.

Andrássy úgy számított az idővel, a hogy Juliannától hallá.

A szép asszony azt vetette oda (a Hussus és Hyeronimus felől folytatott értekezésben), hogy ő Poprádon Husz apónál fogja tölteni a Boldogasszony napja utáni éjszakát. Ilyenformán alkonyatra kell neki megérkeznie, mert különben nem volna elfogadható ürügy a gyorsutazóra nézve, hogy miért maradjon meg éjszakára egy közbeeső állomáson, holott Liptó-Szent-Miklósig is eljuthat még.

Annál nagyobb volt a meglepetése, a mint déltájon a köd felszakadozván, s a vidék egyszerre kitárulván, a legkisebb Husz-ivadék azzal a hirrel lepte meg a poharazókat, hogy a kakas-lomniczi út felől négylovas hintó jön vágtatva Poprád felé. A hintó karmazsinpiros.

Ilyen színű hintaja az egész ismeretes világban csak Juliannának volt. A rikító színeket csak excentrikus emberek szeretik az utazóhintajaikon.

Bizonyos volt felőle, hogy Julianna az, a ki érkezik.

Ugyancsak siet a találkozóra a menyecske!

Fölkelt az asztal mellől s lesietett a vendéglő kapujába, hogy ő lehessen az első, a ki az érkezőt fogadja s őt a hintóból leemeli.

A karmazsinpiros hintó vágtatva jött a négy paripával a kakas-lomniczi kanyarodón alá, a postakocsis a nyeregből vezetett s a városba érve, hatalmasan fujta a trombitát, hogy a szemközt jövőket kitérésre ösztönözze.

A hintó bőrfüggönyei le voltak húzva, s azokon csak egy kerek üvegablakcsa volt, ólomkarikába foglalva, amin keresztül a bennülők kitekinthettek. Kívülről nem lehetett a hintóba belátni.

A bakon azonban felismerte Andrássy Julianna belső inasát és a szobaleányát, már messziről.

Egész bizalmassággal közelített a kapuból a hintó felé.

Ez azonban, nagy bámulatára, nem hogy megállt volna a vendéglő előtt, vagy hogy behajtott volna annak az udvarára, sőt inkább itt kezdett el a postakocsis a leghatalmasabban trombitálni, s mikor azt elvégezte, fogta a hosszú ostort s nagy pattogatással ösztönzé a gyeplüst, meg az ostorhegyest a sebesebb vágtatásra. A hintó elrobogott Andrássy mellett, a nélkül, hogy a bőrfüggöny meg is mozdult volna.

Andrássy csak nézett utána egy darabig, a míg beláthatta az utczán. Eleinte az hivé, tán Juliannának is az az ötlete támadt, hogy a hintaját, kigondolt ürügy alatt a kovácsnál hagyja, a kinek a műhelye épen ide látszik, a rigó-sárga hintó most is ott áll a műhely előtt s vár a keréktalpvasalásra.

Azonban a karmazsinpiros hintó a kovács előtt sem állt meg, hanem gördült tovább.

– Mi ebben a tréfa? kérdezé magában a tábornok. Egy perczre eszébe jutott Bellevillenek az a fatális figyelmeztetése: «vigyázz magadra, nehogy az a szoknyás dæmon neked is a Ketterhäuschen kulcsát nyomja a markodba a hálószobájáé helyett!» hanem ennek sehogy sem akart helyet engedni. Nagyon el volt kényeztetve az asszonyok által, őt még nem csalta meg egy is.

Hogy őt még csak meg sem látták volna, az útfélen állva.

Ez lehetetlenség!

Addig kereste, mig talált ki valami magyarázatot.

Julianna eszesen óvatos. Ki akarja játszani a mendemondát. Bizonyosan a város túlsó végén fekvő postamesteri házhoz hajtatott. Ott természetesen meg kell pihennie, míg az új előfogatot előkerítik a számára, a magyarországi postáknál pedig az a jelmondás, hogy «gyorsaság nem boszorkányság!» Annak, a ki érti a dolgát, nem kell ide sok magyarázat.

Kezébe vette az ezüstfejű fokosát, s neki indult gyalog a város tulsó végén levő postaházat felkeresni.

Semmi kétsége sem volt az iránt, hogy Julianna ott fogja őt bevárni.

«Ovatosság a bölcseség anyja!»

Mire azonban a postaházig ért, már akkor nem volt ott a hintó.

Egy csoport veréb osztozott az elhullatott abrakon a kapu előtt, s egy háziszolga czepelte be az abrakos jászolkákat a kapun.

– Nem volt itt a karmazsin szinü hintó az imént? kérdé a főúr a szolgától.

Az felelt neki valamit szepesi nyelven, a mitől nem lett okosabb.

– Lélekadta pemákja! dörmögé Andrássy s bement a postamesterhez.

Az pedig már valóságos felső-ausztriai német volt, száraz és goromba, most importálták ide.

– Nem volt itt az imént egy asszonyság, egy karmazsin piros hintóval?

– Asszonyság? Mit tudom én, hogy asszonyság-e, vagy uraság? Látok én keresztül a kocsibőrön?

– Jól van. Nem álltak itt meg, lovakat váltani?

– Nem. Itt csak egy abrakot adtak a lovaiknak. A relais a következő állomáson van megrendelve.

– Nem hagyott itt nekem egy levelet az, a ki a kocsin utazott?

– Nekem! Nekem! Ki az a nekem? Tartozom én tudni, hogy kinek híják az urat?

– Igaza van. A nevem báró Csikszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy István tábornok.

– Várjunk csak! Aligha nem lesz. Szólt a postamester s bürocratai pedántériával húzta elő a littera «C» alá sorozott csomagot, egyenkint hajigálva az asztalra az abba sorozott leveleket, s folyvást mondogatva magában «Csiki» «Csiki». Itten van egy «Csiki» etcætera, István generális. Már a tizedik postastátió van rajta. Ugyan keresték vele az urat «ibi ubi». Kassa, Eger, Tokaj, Eperjes, Lőcse. No most megvan. Hogyan mondta csak?

«Csikszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy István».

– Richtig! úgy van. – Hohó! Elébb kérem a négy garast.

– Micsoda négy garast?

– Hát a portó. Micsoda négy garast? Azt gondolja az úr, most is a régi Magyarországban élünk? Most rendezett államban élünk. Nem hordja a czigánypostás a levelet ingyen, hanem fizetni kell érte az ærariumnak négy garast.

S addig meg sem hagyta nézni a levelet, a míg a tábornok elő nem keresett neki egy máriást a tarsolyából.

Akkor aztán megkapta a levelet.

Meg sem nézte jól, csak eldugta a dolmányába, s akkor vette elő, mikor már künn volt az utczán.

Nagy boszankodására az öcscsének, a dervisgenerálisnak a kezekörmekaparását ismerte fel a levélborítékon.

No iszen elképzelte, hogy mi van a levélben belül? Szitkozódás, piszkolódás, hetvenkedés.

Arra sem tartotta érdemesnek, hogy feltörje rajta a pecsétet.

El nem tudta képzelni, hogy mi történhetett ezzel az asszonynyal, hogy az őt itt hagyja a faképnél?

Félelem-e az tőle, vagy tulságos óvatosság? Vagy talán hűtelenség?

Nem talált sehol megnyugvást. Visszabandukolt a Husz apó vendéglőjébe. Az a homályos képzelődése volt, hogy a csalfa asszony őt csak megakarta boszantani. Üres hintó volt az, a mit előre bocsátott. Ő maga ezután érkezik az iramszarvas szánján. Talán azóta már ott is van a Husz apó vendéglőjében? Összebeszélt mindenkivel, hogy titkolják el a megérkeztét. Aztán majd mikor ő nagy boszusan és kedvetlenül végig nyitogat az üres szobákon, a zöld szobából a kis benyilóba: egyszer csak az ajtó mögül a nyakába ugrik, s azt mondja: «no ugy-e megijesztettelek?»

Szokásuk ez a szép asszonyoknak, elébb megkínozni jól a rájuk várakozót, azután kárpótolni a megkínzásért.

Hanem ezuttal ez a képzelődése nem teljesült.

Husz apó vendéglőjében nem várt rá a szép tündér.

Ki nem tudta találni, mi történhetett vele?

Már arra a gondolatra vetemedett, hogy utána fog vágtatni lóháton a piros hintónak, valahol csak utóléri. Hanem aztán a jobbik esze csak azt mondta neki, hogy annyira még se tegye ki se a maga nevét, se azét az asszonyét a mendemondának. Hátha mégis levélben fogja értesíteni arról, hogy miért másította meg a szándékát.

Erről a szóról «levél» eszébe jutott az öcscsének az epistolája.

Most előveheti és elolvashatja. Hisz az egyik méreg épen arra jó, hogy a másik méregnek a hatását elveszi.

Feltörte hát és elolvasta.

Az volt az utolsó levele Miklósnak, a miben a krasznahorkai csodaeseményekről tudósítja a bátyját.

A levél végén utóirattal volt néhány sor a nagyobb fiutól.

«Kedves édes apám. Jöjjön haza kegyelmed. Azóta én halál beteg vagyok!»

Andrássy István mint a gutaütött, rogyott össze, egy álló helyében, e levél olvasta után.

Idő telt bele, míg magához tudott térni e szédítő csapástól.

Ekkor aztán ujra elővette az öcscse levelét s végig tanulta annak a sorait.

Elgondolta, hogy az a nő, a kit ő annyira elkárhoztatott, már azon a napon, a melyen ő Krasznahorka alá megérkezett, halva volt. Nem tarthatta vissza a fia kezét.

S ugyanaz a kéz most azt irja neki: «jöjj haza, halálomon vagyok». És a nő, a ki már hetek óta halva van, még most is vár reá s nem engedi magát eltemettetni.

Az élő kedves ime cserben hagyta, hanem a holt kedves, az még most is hű hozzá.

Nem volt maradása tovább.

Uti iszákjából előkeresé azokat az egy csomagba kötözött leveleket, a miket sajnált elolvasni, még csak felbontani is, azt hitte, szemrehányásokkal vannak azok tele, most eltevé őket a tarsolyába.

Azután a puskáját a vállára vetve, kiment a tornáczra. Kifizette Husz apónak a vendéglői tartozását, szót sem szólva tovább, a kovácshoz sietett, a hol a hintaját tatarozták. Azt mondta, hogy hagyják abba: hogy minden jól van úgy, a hogy van. A keréksinek eltartanak így is hazáig. A kocsis fogja be a lovakat azonnal. Ő maga nem vár reá, hanem elindul gyalog Hrunó felé, a kocsi menjen utána.

Hrunó a Hernádon túl fekszik, a mi a gömöri utat átszeli. Ez az út vezet a Feketehegy szorosai felé, a hol a félelmes sztraczenói sziklakapu van, s a rossz hirü dobsinai barlang: kóbor martalóczok menedéke. Ezt az utat erős kiséret nélkül nem szokták járni.

És Andrássy elindult ezen az úton egyes egyedül, gyalog, nem várva be, míg a hintaja elé a lovakat befogják, s a zuzmarától ropogó gyepen végig haladva, egyenkint tördelé fel a hetek előtt hozzá irt leveleket, s olvasá azoknak a tartalmát.

Mily megmérhetetlen mélysége a szerelemnek, mily végeláthatatlan magassága a megbocsátásnak volt ezekben a sorokban. Angyali jóság, semmi egyéb!

Hogy óvta őt a védangyala az őt fenyegető veszélyektől! hogy kérte, könyörgött, vigyázzon magára. És semmi bünét nem vetette a szemére!

Most tudta csak meg, hogy mi volt az, a mit elveszített.

Egyszer csak azt vette észre, hogy a Hernád partján áll, messze eltérve a rendes úttól. Jó szerencse, hogy a hintaja ott állt meg a Hernád hidján, különben gyalog ment volna haza Krasznahorkára. Lett volna oka e búcsujárásra.