XXV. FEJEZET. NAGY A DINOMDÁNOM.

Andrássy István eleinte nagyon tragice fogta fel a dolgot, hogy a saját fiával ágyuztattak rá, mikor a várába akart hazatérni. Hanem aztán később kiheverte az elkeseredését s iparkodott azt egyszerüen megérthető okokkal kimagyarázni maga előtt.

Miklós öcscse válaszából megértette, hogy az ő ismeretsége Korponaynéval már Krasznahorkán is jól el van hiresztelve; nemcsak a feleség van róla felvilágosítva, de még a fiuk is danolják már a szép asszony nótáját! Elképzelé, mennyire haragusznak rá e miatt! Vannak nők, a kik a hűtlen férjet képesek halálnak vetni.

A míg Lőcsén volt, mindennap kapott levelet Zsófiától. Soha egyet sem bontott fel közülök. Odarakta őket mind egymásra. Elképzelé, hogy mi lehet azokban? Keserű szemrehányások. Átkozódásai egy felháborodott kedélynek, a ki teljes igazságában van. S minek olvasson végig az ember kellemetlen vádakat, a miknek azonfelül még igazuk is van? Úgy tett velük, mintha kezéhez sem jutottak volna.

Hogy a straczenói völgyben ellene készített kelepczébe bele nem gázolt, annak megint más oka volt, mint a felesége óvó figyelmeztetése, a mit el sem olvasott.

Szathmáron nagyban folytak már a békealkudozások Pálffy bán és Károlyi Sándor között, a császári és fejedelmi párt részéről s ezeknek a folyamatára fegyverszünet volt kötve.

Andrássy Istvánnak, a ki a saját átpártolt csapatján kívül még a Blumewitz dragonyosait is vezényelte, az a feladata volt, hogy a gömöri várakat, szép szerével, behódítsa. Murányvár kapitányának csak izennie kellett; az egész Poprádig küldé eléje a capitulatiót.

Annak az embereitől hallotta meg, hogy a krasznahorkaiak miben törik a fejüket. A dervisgenerális a straczenói hegyi útban szándékozik a bátyja számára egy olyan exodust rögtönözni, a milyennel Róbert Károlyt eresztette el Bazerád a Havasalföldről. Ez a hely valóságos egérfogó.

Andrássy Istvánnak azonban utasítása volt a fővezérségtől, hogy mindenféle fegyveres összeütközést kerüljön a kuruczokkal, a mivel a fegyverszünetet megsértené. Ezért került más útnak.

Szabad volt már a járás mindenfelé. Kapitulált a hatalmas Kassa és a hires Eger vár is. Rákóczy kapitányai egymásután rakták le a fegyvert, nyitogatták meg a várkapukat. A nemzet ki volt fáradva, s a király kegyelmet kinált.

Ezért nem jött Andrássy István Szomolnoknál idább fegyveres hadával. Ha akarta volna sem volt szabad ostrommal támadnia meg a saját várát.

Egyedül akarta azt visszafoglalni.

Bizott személyes megjelenésének varázsában, melynek férfi sem birt ellenállni soha, hát még asszony! Majd meghódolnak a körülsánczolt szivek, csak egyszer az ő szemeinek tüze ostromolja őket.

Hogy aztán máskép ütött ki a dolog, az először elbusította, azután csak elmérgesítette.

Az a látvány, a mikor a saját kis fia lő rá a kis ágyujával, s hogy a lövés komoly volt, arról tanuskodott a szétzúzott hintóláda, az első pillanatban végtelen fájdalommal tölté el atyai szivét; hanem aztán, hogy tovább gondolkozott rajta, emlékezetébe került mindenféle hasonló történet. Felfordult világ van! Erények és bünök egymással boszorkánytánczot járnak; ma az egyik kezén van a fehér keztyű, holnap a másikén. Az emberi észjárás ki van forgatva sarkaiból. A rajongás leigázza az érzést. Íme Ocskay Lászlót is nem a saját testvére Sándor szúrta-e meg dákossal az érsekujvári csatában? Miklós, a dervisgenerális elég hóbortos, hogy hasonlót tegyen. Inni is bőven szokott. Aztán micsoda könnyű mesterség egy éretlen eszű gyermeket fellovalni, hogy eszköze legyen egy ilyen fanatikus tüntetésnek! Az egyik részeg, bolond, a másik éretlen kölyök. Majd kijózanodnak, majd megbánják!

Hanem az asszony számára nem talált mentséget.

Hogy ő nem birta a fiát ettől a csuf, vakmerő tettől visszatartóztatni. Hogy nagyobb volt a gyülölete a férj hűtlensége miatt, mint az emlékezete az egykori boldog szerelemre!

Hiszen ha még lélek van a szivében egy anyának, meg kell neki ragadnia a fia kezét, a midőn az ezt ily istentelenségre kinyujtja!

(Nem volt már lélek a szivében, még is megragadta.)

De ezt Andrássy István még csak nem is sejté. Még a toronyból sem hirdeté a fekete zászló, hogy halott van a várban.

Senkire sem haragudott olyan nagyon, mint az asszonyára.

Ezzel az indulattal a szivében tért vissza Szomolnokra a csapatjához.

Blumevitznek nem mondta el, hogy mi történt vele Krasznahorka alatt; csak annyit tudatott vele, hogy az öcscse védelmi állást foglalt el a várban, s visszautasította a meghódolást. A fegyverszünet alatt úgy sem lehet a vár ellen semmit kezdeni, azért csak feküdjék itt veszteg Blumevitz, mint helyettes parancsnok, a míg ő felsiet Löffelholtz táborszernagyhoz, bővebb informátiókat venni.

Blumevitz azt mondta rá mosolyogva, hogy «jól van» s köszöntette általa a feleségét (a Blumevitzét).

Andrássy boszusan csettentett a nyelvével. Pedig biz az találó tréfa volt.

Tudta azt Blumevitz jól, hogy nem Löffelholtz tábornokot siet felkeresni Andrássy István, hanem Lőcsére szalad vissza.

Ott hagyta a szép menyecskét.

Aztán még az a nevezetes dolog is történt, hogy a kapitulált Lőcse katonai parancsnokává a császári fővezér épen azt a Belleville lovagot nevezte ki, a ki olyan jó szolgálatokat tett a város ostrománál.

S ez most természetesen ugyanazon házban lakik, melyben nem rég Andrássy István lakott, Julianna pedig maradt a Thurzó házban.

És Andrássy István Belleville lovagot épen annak a kecskének tartotta, a kire nem jó bizni a kertészkedést.

Vajjon nem fecsegett-e ki valamit ez a Blumevitz annak az átjárónak a titkáról, a honnan egyszer a fehér asszony elélebbent a négycsövű pisztolylyal őt megriasztani?

És vajjon meg van-e még töltve az a négycsövű pisztoly?

Ezzel a mardosó féreggel vágtatott vissza Lőcsére.

Az egyik asszonyra haragudott, a másikra féltékeny volt. Utoljára úgy összezavarta a gondolatait, hogy azt sem tudta, melyikre dühösködjék jobban.

Még az nap késő este megérkezett Lőcsére, lóhalálában. Tíz mértföldet vágtatott egy huzamban.

Legelső dolga volt fölszaladni a hajdani lakására, melyben most Belleville regnál.

Andrássynak elég finom érzéke volt beletalálni magát a változott helyzetbe. Eddig ő tábornoka volt a colonellusnak, s lóhátról beszélhetett hozzá; de most egy olyan átpártolt kurucz generális, mint ő, nagyon hasonlít a leskártolt kártyához, míg a megvásárolt mérnökkari főtiszt most is ér valamit. Aztán ő csak «menesztetett»; de az «ment», s ez sokat változtat az eddigi helyzeten.

– Főparancsnok úr; így szólítá tegnapelőtti alattvalóját. Sürgős ügyeim visszahoztak Lőcsére. Szállást kérek.

– Tábornok úr! mondá Belleville. De mi az ördögöt tituláljuk mi egymást? Legyünk, mint állapotunkhoz illik, frére et cochon.

– Nem bánom. Hát én leszek a «frére» szólt Andrássy nevetve. Belleville szekundált neki. Mindig jó fiu volt.

– Hát én biz azt mondanám, hogy «hozott Isten!» Ámbár én nem is sejtem, minő sürgetős ügyeid vannak Lőcsén, s meddig tart azoknak rendbehozatala? Felajánlanám a saját szállásomat: maradj itt mindjárt ebben a hajdani szobádban, a hol a télen át tanyáztál. Hanem hát őszintén meg kell mondanom, hogy ennek a szobának van egy bizonyos maleficiuma.

– Maleficiuma? szólt a tábornok, összeránczolva a szemöldökét, mint a ki haragudni szeretne.

Hanem Belleville még egyre nevetett.

– Az ám: szólt, odalépve ahhoz a nevezetes fali táblához, s rákoppantva az ujja bütykével.

A tábornok arcza haragra pirult.

– Fecsegett volna előtted Blumevitz? (Ezt kérdezé. Azt meg sem akarta engedni még gondolatban sem, hogy a szép asszony maga árulta volna ezt el.)

– Dehogy Blumevitz! kaczagott Belleville.

– Hát kicsoda? kérdé a kurucz vezér, s már főtt a feje mindenféle rossz indulattól.

– Nézz csak ide, mondá Belleville lovag, s félretolta az elmozdítható táblát.

Az átjáró fülke be volt falazva.

Andrássynak a keble egészen megkönnyebbült.

– Biz ezt berakták téglával azon a szent napon, a melyen én ide beszállásoltam magamat, s a hogy a csupasz téglák bizonyítják, a túlsó oldalról intézték a befalazást.

Ekkor aztán levetette magát a kerevetre, s a két térdét a két keze közé fogta, úgy nevetett.

Andrássy csak a bajuszát kunkorgatta a három ujja között s szeretett volna olyasmit mondani Belleville lovagnak, hogy «ugyan mit kaczagsz most?», de tartott tőle, hogy még jobban fog akkor kaczagni.

Egészben véve nagyon meg kellett elégedve lennie ezzel a felfedezéssel. A befalazott rejtek arra mutat, hogy őt nem árulta el az asszony.

– Hát ezért nem találom nagylelkűségnek részemről, hogy ezt a kedves emlékű szobácskát részedre beszálló kvártélyul felajánljam. Hanem tudok a számodra ennél valami jobbat. Itt a szomszéd házban van Fabricziusnak az üresen hagyott szállása, azt elfoglalhatod.

– Kinek az engedelmével?

– Hát az enyémmel. No csak ne nézz rám olyan nagy szemekkel. Egészen jogos alappal birok a rendelkezésre. A perduellióba esett Fabriczius házát lefoglalta a fiscus; az most már az állam tulajdona. S «l’état c’est moi». Így adok én neked kvártélyt a Thurzó-házban. No hát meg vagy velem elégedve?

Andrássy nem hálálkodott ezért a nagy barátságért, valami ironikus vonás vegyült a franczia bonhomiájába, a mit az ő éles megfigyelő szemének észre kellett venni.

– No hát csak foglald el a Thurzó-ház hátsó lakosztályát. Úgy mehetsz oda, mintha otthon volnál.

Hiszen máskor is ment már ő abba a házba, ugy mintha otthonába menne, de hogy ilyenféle jogon (a fiscus jogán) tekintse azt magáénak: ahhoz a gondolathoz előbb szokni kellett.

Hátha ennek a szállásnak is van valami maleficiuma?

Persze, hogy volt.

Az udvart léhütő cselédnéppel találta már tele Andrássy. Ott volt megint valamennyi elzüllesztett kenyérpusztító egész a kengyelfutóig: nem kellett már a magistratus engedelmével méretni a számukra a berbécshúst. Azok már mind ismerték a tábornokot. (Sok borravalója bánta.) Mindenki kezet csókolt neki, a kit csak útban talált.

Alig rendezkedett el Fabriczius szobáiban, öltönyt váltott s a Korponayné szállásának lépcsőjére kerülve, sietett látogatást tenni.

Ott is minden ember kézcsókkal fogadta.

A palotás inastól kérdezé a tábornok, itthon van-e az «aszony»?

Az inas azt felelte rá, hogy csak tessék besétálni: odabenn van mind a két báróné.

– Két báróné? szólt megakadva Andrássy. De hát ki az egyik s ki a másik?

– No hát a nagyságos Korponay óbesterné az egyik.

(Vagy úgy? Juliánna asszony magára veszi a fia számára impetrált titulust, nagyon természetesnek találva, hogy egy bárónak az anyja nem lehet más, mint báróné.)

– De hát a másik?

– Az meg méltóságos Löffelholtz generálisné asszonyság.

Hát az is itt lakik?

– Igen is. Egy szállást tartanak.

Itt van a maleficium!

Egy asszony helyett kettő van a kalitban.

No még ez nem volna magában valami nagy veszedelem. A minnelovagok törvénye volt: «nem számlálni az ellenséget!» Még ha asszony is. S Andrássy ebben a tekintetben is diadalhoz szokott hős volt.

Hanem aztán, mikor az ellenség arczvonalát meglátta, mégis csak vert embernek érezte magát.

A szobában, a melybe benyitott, nem is ketten voltak, hanem hárman: Korponaynén és Löffelholtznén kívül még Blumevitznek a felesége is: a Ketterhäuschen ártatlan galambja.

Löffelholtzné tökéletes másodlata volt asszonyi kiadásban az apjának. Zrinyi Ilona hűtelen titkárát, Absolont pedig úgy ismeri az egész világ, mint a kihez hasonló rút férfit még pénzért sem látni. Jobb arról nem beszélni. Hogy Löffelholtz hogy tudott bele szeretni? az megoldhatatlan kérdés.

És mind a mellett, hogy ennyire nem volt szép, mégis nagyon erényes és vakbuzgó volt a tábornokné. Egy lutheránából convertált pápista úrnő! Tudjuk, hogy mi az?

Épen most is mind a hárman egy templomi zászló himzésével foglalkoznak, mely a jezsuiták számára készül. (Itt vannak már! megkapták a tőlük elvett templomot.)

Andrássyt megismerteté Korponayné a tábornoknéval, a ki ámbár született magyar asszony volt, de azért még sem volt rábirható, hogy valami hozzá intézett magyar megszólítást megértsen.

– Was sagt er, mein Kind? kérdezé Krisztinához fordulva, mikor Andrássy azt kérdezé, hogy mi lesz ez a munka, a min most dolgoznak.

Andrássy aztán csak azért is francziára forgatta a társalgási nyelvet, a mit megérteni már a bon tonhoz tartozott, de azért arra is csak németül felelt Absolon leánya. Következetes volt a nagy hűségben.

Tartott azután előadást a hozzá intézett kérdésre per longum et latum, olyan bőbeszédüséggel, hogy senki tőle szóhoz nem juthatott; s ez alkalommal egy egész valláspolitikai programmot fejtett ki, a miben a hitetlen Andrássynak nagyon kevés gyönyörűsége telt.

És ez alatt még csak egy pillantást sem válthatott Juliannával. Úgy őrizte azt Löffelholtzné, mint a baziliszk. Nem csak a saját erényét, hanem még a körülötte levő asszonyokét is meg tudta védelmezni. Még a viseletük is olyan volt, a mi az ostrommal daczoló kerített várakra emlékeztet. A legújabb bécsi divat: az a minden asszonyi alakot laposra szorító halhéjpánczél; fültakaró keményitett fodrokkal, az áll alatt átszorítva; minden asszony olyan benne, mint egy szalmafonatu rozsolisos palaczk.

A homlokról egyenesen felhúzott hajtorony, behintve hajporral. Hollófürt, aranyhullám nincs többé: az csak frázis. Szürke lett minden asszony.

Még az sem volna nagy baj: de a mellett a rettenetes garde des damesnak az a stratagémája van, hogy minden kérdésre, a mit az ellenség (egy férfi) a többi hölgyekhez intéz: ő maga válaszol. Azoknak nincs szavuk.

Andrássy még csak nem is közelíthetett Juliannához, a nagy himző ráma miatt, mely a fél szobát elfoglalta. Különben Julianna is úgy tett, mintha rá sem ügyelne, egészen Krisztinával volt elfoglalva; annak rajzolta a himzeni való czifrákat a selyemre fehér plajbászszal, s gyügyögtetve oktatta, mint anya a gyermekét. Így ketten egymás mellett az ártatlanság és szelidség festeni való mintaképei voltak.

Egyszer aztán megszólalt a Jezsuiták templomában a harang. Misére kell menni! A hölgyek felálltak: Löffelholtzné alkalmat nyujtott Andrássynak a hölgyek iránt udvariasságát, párosulva az áhitatossággal, kifejezni: «Nem kiván-e bennünket a templomba kisérni?» de Andrássy megköszönte a grácziát, azt mondta, sok dolga van.

A tábornokné aztán meginvitálta estére, egy csésze tejes kávéra s barátságos beszélgetésre, a mit sokkal örömestebb elfogadott.

– Kicsiny, de válogatott társaság szokott nálunk összegyülni esténkint. Itt lesz Alauda főbiró ur, a fiával együtt; azután a házban lakó dr. Cornides.

– Hát Belleville lovag nem jön el? kérdé odavetőleg Andrássy.

A miért aztán szépen kikapott.

– Mit gondol méltóságod? Egy olyan könnyű erkölcsi fogalmakról hirhedett férfi, mint Belleville lovag? soha egy báró Löffelholtz tábornokné háza küszöbén belül!

Tartott aztán Andrássynak egy olyan prédikácziót az istentelen nőcsábító férfiakról, a kik a pokol útjára rózsákat hintenek az asszonyok elé; valóságos verbunkos hadnagyai Belzebubnak! hogy még a háta is borsózott bele a tábornoknak.

Ugyan áldotta a sorsot, mikor ebből az áhitatos farkasveremből kiszabadulhatott.

Így nehéz lesz összekötni az elszakadt fonalat.

No majd talán estére, ha többen lesznek együtt, könnyebb lesz szót váltani Juliannával; a többi aztán majd következik egymásból.

Ha az akarja, (pedig hát az iránt kétsége sem lehet) lehetetlen, hogy módot ne találjon megszabadulni alkalmatlan felügyelőjétől. Hisz nincs hozzá varrva. Mehet, a hová neki tetszik. Csak arra legyen egy pillanatnyi alkalom, hogy egymással megegyezzenek, merre lehet innen elmenni? és hová? és mi módon? Természetesen, a külső decorum teljes megőrzése mellett, a mire most sokkal több szüksége volt Juliannának, mint valaha. Neki a legjobb referencziákkal kellett birnia Bécsben, hogy tervei sikerüljenek. Be kellett bizonyítania, hogy érdemes mind arra, a mit a fiának kér.

A kávéestélyen Andrássy volt az utolsó a megjelenésben, a többi urak már ott voltak, az asszonyságaikkal együtt. Nagy társaság volt, az egész elfogadóterem tele volt velük. Egy hosszú asztalt ültek körül és «Hammer und Glocke»-t játszottak, czinderlingben; a mi igen kegyes és ártatlan mulatság. A mellett kávét és kuglupfot élveztek.

Löffelholtzné kérdezé Andrássytól, hogy szereti-e a «Hammer und Glockét?» A mire azt felelte neki Andrássy, hogy «ez az én szenvedélyem!» Arra aztán neki is helyet adtak az asztalnál. Azért jó játék ez, hogy annyi ember vehet benne részt, a hány csak az ablaktól a kályhasutig elfér a szobában.

De hát a kuruczgenerális még ebben az istenfélő emberek számára feltalált játékban is tudott olyan revolutiót előidézni, mely minden társadalmi rendet felforgatott. A «Schimmelt», meg a «Haus»-t úgy felliczitálta, hogy senki sem birt vele konkurrálni, s ezzel a hazardirozással hol nagyokat hagyott nyerni a Brodsitzer gregarius játszónépnek, hol meg az utolsó obolusát is elnyerte az egész társaságnak. Akkor aztán Wenczeszlaus revanchet akart venni, még jobban felliczitálta a «Haus»-t, rajta maradt; de az első tourban kivetették a koczkán a kaszszát, s az ő háza a nyakán veszett. És ez által tökéletesen bankrottá lett. Szétnézett a papa után, hogy a virtuális örökségére nem előlegezhetne-e tőle egynéhány kurta forintot? hanem Alauda urnak az a circumspektus szokása volt, hogy mikor a fiát veszteni látta, hirtelen eltünt a szobából; tudva, hogy ennek az lesz a következése, hogy tőle kér kölcsön.

Ez a körülmény kényszeríté Wenczeszlaust egy időre felhagyni az önálló üzlettel s bibiczkedésre adni a fejét.

– Nem! Ezt a hazard játékot nem nézhetem tovább! szólt igaz keresztyéni elszörnyedés hangján Löffelholtzné s felállt a helyéről, átadva a székét a helyettesül behívott Blumevitznénak, ki eddigelé a konyhára és a szervirozásra ügyelt fel. Az kezdte el a maga csengő, leányos hangjával árulni a fehér lovat, meg a házat, ki ád többet érte?

No ez most kedvező alkalom Juliannával egy pár szót váltani! gondolá Andrássy, s odafordult a háta mögött égbenyuló Wenczezlauszhoz.

– No öcsém, nem folytatnád helyettem a játékot? itt hagyom mind a pénzt; veszítsd el, te értesz hozzá.

De nagyon tetszett ez az inditvány Wenczeszlauznak, sőt az egész társaságnak. Egy ilyen nagy úr, a ki csak úgy dobálózik a pénzzel, nem való játszótársnak az ilyen kedélyes társaságba, a ki mulatni akar a maga krajczárjaiért.

De a mint Andrássy az asztal egyik oldalán felkelt a székéről, Julianna is egyszerre elhagyta a helyét s ugyanazon ajtó felé sietett, a melyen Löffelholtzné eltávozott. Andrássy csodálkozva nézett utána, a míg az asszony az ajtóhoz nem ért, s ott hirtelen visszafordulva, a mutató ujja hegyét az ajka elé tette s a szemével jelentésteljesen intett.

Ezt már megértette. Sietett ő is utána. A társaságot hagyta osztozni a prédán.

A mint benyitott a harmadik szobába, kicsinyben mult, hogy valami váratlan meglepetés nem érte. Az ajtóban álló hölgyet csaknem megölelte, pedig az nagy hiba lett volna; mert az Löffelholtzné volt, a ki őt ott várta. A szoba ugyanis sötét volt; csak egy asztalon égett valami lámpás, ernyővel letakarva, mely épen csak az előtte ülőalakra vetett világot, az pedig a sánta doktor volt.

– Jőjjön csak méltóságod; suttogá az eddigitől egészen elütő bizalmas hangon Löffelholtzné. Más mulatság van itt, mint czinderlingre koczkázni. Üljön le, kérem, oda a doktor mellé s segítsen neki.

Andrássy csak akkor kezdte a félhomályban levő alakokat felismergetni. Az egyik volt Alauda, a másik Julianna.

Az asztalon mindenféle felnyitott levelek voltak.

A mint Andrássy leült a doktor mellé, a tábornokné csendesen betolta az ajtózár reteszét, hogy senki se jöhessen utánuk.

A doktor nagyhirtelen informálta Andrássyt az asztalon heverő levelek mivoltáról.

Egy része azoknak Bécsből jő, más része Szathmárból. A postaút Bécsnek a Szepességen keresztül visz, másfelé most járatlanok és nem biztosak az utak. A két futár itt Lőcsén várja be egymást, s azután a bécsi átveszi a szathmári leveleket, a szathmári a bécsieket, a mivel fele út meg van takarítva.

A levelek addig a város archivumában vannak letéve. Annak az őrizője pedig Alauda úr.

Alauda úr úgy őrzi meg az államtitkokkal terhes leveleket, hogy idehozza őket a köpenyege alatt Löffelholtznéhoz. A beavatott doktor a maga ezermesteri tudományával fel tudja nyitni a levelek borítékát, a pecséteket ismét helyrepótolni s nyelvészeti ismeretei azoknak a tartalmát is segítenek lehüvelyezni, s így a két asszonyság mindent megtud, a mi ez idő szerint Bécsben és Szathmárban történik, vagy csak négy fal között is kimondatik. Sőt a mi kimondatlan gondolat ember agyában meg is szülemlik.

De hát mi szüksége van ennek a két úrhölgynek ezekre a titkokra?

Erről mindjárt felvilágosítást nyert Andrássy, a mint a most felbontott levelek tartalmát megismeré.

A békekötés alkudozásai folytak Bécs és Szathmár között. Mint a telített érczvíznek csak egy beléhulló mákszemnyi kavics kellett, hogy kristálylyá alakuljon egyszerre.

Nagyban és általánosságban mindenik fél óhajtotta már a békét, hanem a részletekben volt a sok akadály. Azokban annyi személyes érdek, ellenszenv, ambitió, gyanakodás, alattomos furfang dolgozott egymáson keresztül-kasul, hogy a legélesebb eszű diplomatát is kétségbeejtette.

Legtöbb baj volt ezzel a három szóval: enyém, tied, övé.

Ennek a három szónak a fogalma úgy össze volt zavarva, hogy a hány ember, annyiféleképen értette.

Micsoda birtokok kiknek adassanak vissza? kiktől vétessenek el?

A kurucz főnemeseknek csak azokat a jószágaikat biztosítsa-e a békekötés, a miknek birtokában vannak? vagy azokat is visszakapják-e, a miket már elvettek tőlük s régen másnak adtak? vagy épen még arra is igényt tarthassanak, a miket Rákóczy fejedelem vett el a királypártiaktól s aztán a maga hiveinek adományozott? Némely birtoknak három gazdája is akadt, a ki igényt tartott hozzá. Egy sereg felköltött reménység követelte kézzelfogható valósággá alakítását. Ezer egymásba ütköző érdek, vágy, aspirátió dolgozott nyiltan és titokban, álutakon, kerülőkön; igéretek, kinálatok és fenyegetőzések alakjában.

Ezek mind ott játszották el a szerepeiket azon a kis asztalka színpadán, a lőcsei Thurzó-házban. Komœdiának is mulatságos volt, összeolvasni a bécsi és a szathmári bonyodalmakat. Látni magát a tüzet, a mi a boszorkányüstöt forralja.

De ezeknek az uraknak és asszonyságoknak nem épen a mulatság volt czéljuk ezzel a kiváncsisággal. Ők maguk is érdekelve voltak mind abban, a mi Bécs és Szathmár között történik. A mit elvben elhatároznak itt, vagy amott, az rájuk nézve birtok és hatalom kérdése. Voltak nekik hű kovácsaik itt is, amott is, a kik ütötték a vasat, míg tüzes. Löffelholtzék nem egyszer lettek említve e levelekben. Keresték, hogy hol tegyék meg őket földesuraknak.

Ez nem volt olyan könnyű feladat, mert a mint egyik vagy másik Rákóczy-párti úrnak a birtokát odaigérték Bécsben, már jött Szathmárból Pálffytól az ellenmondás, hogy az Istenért, azt ne bántsák, hisz az titokban a legnagyobb híve a kibékülésnek a kurucz táborban. Erre viszont a bécsi udvartól jött a replica, hogy a ki a hűséget manifestálni akarja, térjen meg azonnal. Pálffy megint visszairt nekik, hogy a mihez nem értenek, ugyan ne szóljanak hozzá.

Egy helyütt Andrássy Istvánról is volt szó. Példaképen említék, hogy milyen okosan tette, hogy idejekorán megtért a király hűségére, most lám az ő birtokait nem háborgatja senki, kezében van a király kegyelmi diplomája. Köszönje a jó angyalának, a ki azt neki sugta.

(Jó angyalának! Mások meg az ördögének nevezték azt a tanácsadóját! Ilyen zavar volt a fogalmak világában akkor.)

Egyik nagyhatalmu főúr odavetőleg említi, hogy még Andrássy nem volt Bécsben, a legmagasabb helyen megköszönni az élvezett kegyelmet. Mentségére szolgál azonban a táborban levő elfoglaltatása.

(Az összetalálkozó szempillantások mondtak erre valamit.)

Most már nem találta Andrássy olyan unalmasnak a Löffelholtzék kávéestélyeit, de ezentúl első volt a megjelenésben.

A mindennap érkező levelekből azt is meg lehetett tudni, hogy hanyatlik rohamosan Rákóczy ügye lefelé. Mindennap elpártol tőle az utolsó hívek csoportjából nehány ismeretes név, s siet a «majthényi síkra». (Itt rakta le a fegyvert az utolsó tizennégyezer kurucz.) Lám, milyen jó volt az első elpártolók között lenni! mondák ilyenkor az Andrássyra vetődő tekintetek; utoljára mikor végkép elhagyja az országot Rákóczy, már csak igen kevés kisérő neve említtetik, azok között Korponay.

Ennek a helye bizony «vacat»! Juliannával azonban még mindig nem beszélhetett Andrássy; a kedélyvilág sem arra való volt. Juliannának az arczáról látszott, hogy most nem ő róla gondolkozik, – nem a szerelemről.

Egy este a felbontott bécsi levelek egyikében különös jó hir volt Korponaynéra nézve. Az alkudozó nádornak megküldték azt a lajstromot, melyben a fejedelem által donátiót nyerteknek a nevei foglaltatnak, a kik később a királynak olyan szolgálatokat tettek, hogy érdemeseknek találtattak e donatiókban való legfelsőbb megerősítésre. S ezek között volt Korponayné fiának a neve is. Intra parenthesim megjegyeztetett «nem az apjának, hanem az anyjának az érdemeiért». Az illető adománylevelek a rangosztási diplomákkal együtt, már mind ki vannak állítva, minden hivatalon keresztül mentek, jelenben már ő felsége cabinetirodájában feküsznek s csak a legfelsőbb névaláirásra várnak.

Erre a hírre rögtön visszatért Julianna arczára a rég nem látott jókedv. Mintha egy nehéz varázstól szabadult volna meg, mely tiltotta neki eddig, hogy élvezze az élet örömeit.

Tehát a fia megkapja a nagy birtokot és a főrangot hozzá, a mi egész életének nyugtalan ábrándja volt.

Most azután ő neki is megjött az adakozó kedve. Lehetett volna tőle kérni akármit – bárkinek. Volt azonban egy ember, a kinek kérni sem kellett: eléje hozta.

– Mit szólsz hozzá kedves barátném? fordult Löffelholtznéhoz. Nem volna-e nekem czélszerű magamnak felmenni minél előbb Bécsbe, ő felsége kegyelmét elfogadni és megköszönni?

– Nehezen várod, míg helyedbe jön, úgy-e? Én magam is azt tenném, hogy felmennék.

– Úgy lesz! Holnapután azonnal indulok. De nem, nem! szólt a kalendáriumot előkapva. Akkor Boldogasszony napja van. Ünnepnap nem indulok. Hanem az után való nap.

Erről a szóról «ünnepnap» aztán olyan ügyesen belecsavarta a beszédet a vallásos discussio sodrába, hogy egyszer csak azt vette észre az egész társaság, hogy benne vannak a reformátió fölötti vitában s azon disputálnak, hogy ki volt nagyobb, Luther-e vagy Calvin?

Utoljára Julianna odafordult Andrássyhoz, ezzel a kérdéssel:

– Ugyan tábornok úr, most nem jut eszembe, mi volt a neve annak a cseh papnak, a ki legelőször kezdte a reformatiót, a kit aztán a constanczi zsinaton megégettek?

– Husz! Husz! kiálták egyszerre a jelenlevők mind.

– Igen! «Husz» volt. Hogy nem jutott eszembe. Pedig olyan ismeretes név! Eszembe juthatott volna a jó Husz apóról, a poprádi vendéglősről, mert hisz holnapután annál fogok éjszakára megszállni. Tehát Husz…

Itt aztán elkezdte Huszt magasztalni, de nem a poprádi korcsmárost; hanem a martyrt, s védelmezte azt, mint hajdan Giskra, a túlnyomó többség ellen.

Csak Andrássy nem szólt bele a vitába. Ő tudta azt jól, hogy még is csak Husz apóról, a poprádi korcsmárosról van itt voltaképen szó; s az egész akademiai vita csak azért volt kezdve, hogy ő vele tudassák, hol fog harmadnap este a szép asszony megszállni? – Amanti pauca!