XXVII. FEJEZET. EGY KIRÁLY, A KITŐL MINDENKI FÉL, S EGY ASSZONY, A KI SENKITŐL SEM FÉL.
Korponayné nem utazott egyedül.
Magával vitte Krisztinát is, Blumevitz fiatal feleségét.
Azzal is el tudta hitetni, hogy nagy szüksége van a Bécsbe utazásra. Az atyjának, a Rákóczyhoz még most is hű, a kibujdosott Fabricziusnak a vagyonát lefoglalták, sietni kell vele, hogy az öregnek amnestiát nyerjenek, míg valahol el nem fogatja valamelyik császári hadvezér s úgy nem tesz vele, mint a kézsmárki polgármesterrel, Krayval tett Heister, hogy a míg a kért kegyelem leérkezett a számára, addig hamarosan leüttette a fejét.
Tehát ketten utaztak együtt, Julianna a fiáért, Krisztina az apjáért sietett könyörögni.
Bizony igaz érzés volt ez mind a kettőnél. Csodálatos világ az asszonyi szív, hogy abban annyiféle provincia elfér, s a mint a globus fordul, hol az egyiket világítja meg a nap, hol a másikat.
Mind a két asszony ott hagyta a szerelmét, még Krisztina sem írt levelet a nyugtalankodó férjének. Tudta, hogy annak semmi örömet sem csinálna vele, ha azzal a hírrel lepné meg, hogy most Bécsbe utazott.
Bécs félelmes város volt akkor. A ki csak tehette, menekült belőle. Az egész útvonalon csupa szemköztjövő hintókkal találkoztak az asszonyok, a mik tömve voltak asszonynéppel, gyermekekkel. Bécsben a himlő pusztít!
Oda ilyenkor csak az megy, a ki Istent akar kisérteni.
Válogathattak a megérkezettek a bécsi vendéglőkben: üres volt az mind.
Rögtön a kocsiról leszállás után, sietett Korponayné a feladatát megkezdeni.
Gyalog ment ki: a gyaloghintók átkozott hírben állottak most; nem lehetett tudni, melyikben szállítottak egy órával előbb himlőbeteget. Krisztinát is magával hurczolta.
A savoyai herczeg palotáját sietett felkeresni. Nem használt semmit az elutasítás, betörtek hozzá erőszakkal. A herczeg galant ember volt, megbocsátott a szép asszonyoknak az erőszakoskodásért.
A mint egyszer aztán Julianna odaszoríthatta az ablak közé a zentai hőst, az addig onnan ugyan meg nem menekül, míg az ő egész causáját és a Fabriczius leányáét apróra meg nem értette.
A herczegnek nem volt kellemetlen a cerniroztatás, türte az approchokat, csupán azt a kérdést bátorkodott a szép fiscálishoz intézni, hogy:
– Én nem vonom kétségbe, hogy kegyelmeteknek egészen igazságos az ügye, csak azt nem értem, miként jutok én ahhoz a szerencséhez, hogy kegyelmetek épen én hozzám fordulnak ezzel az egész informatióval, a ki nem vagyok kormányférfi, hanem simpla hadvezér, a ki államügyekbe, administratióba, udvari intritikába soha nem avatkoztam, a magyar ügyekhez pedig épen semmi közöm. Miért nem fordul kegyelmed inkább Illésházy kanczellárhoz, a ki kegyelmednek hazafia s a magyar ügyeknek épen hivatott elintézője?
Oh, szegény herczeg! milyen embuscadeba hagyta magát csalatni ezzel a kirohanással: hiszen a megszálló fél épen ide akarta őt hozni a maga contreescarpejai közé.
Julianna azokból a Lőcsén felnyitogatott levelekből bőséges tudomással birt a felől, hogy a magyarokkal való kibékülést, még nagy áldozatok árán is, épen ez a hős hadvezér sürgeti legjobban az udvarnál; az ő levele volt az épen, mely Pálffy Jánost az Isten szerelmére kéri, hogy siessen azonnal megkötni a békét Károlyi Sándorral, mert a király nagy beteg, ha meg talál halni, más államférfiak kerülnek a hatalomra, a kik a magyarok erőszakos leverését kivánják, s akkor ismét vérbe, lángba borul az ország!
Ő keresztül látott a herczegen. De ezt nem árulta el előtte.
– Megvallom őszintén, szólt asszonyi színjátszásának művészi szerénységével, nekem a saját honfitársaimhoz: a Bécsben lakó főurakhoz nem lehet bizodalmam. Azoknak ellenkezők az érdekeik, mint a békés kiegyezés. A hű Eszterházyak, a császárpárti Andrássyak azt szeretik, ha a rebellis Eszterházyak, a Rákóczypárti Andrássyak maradnának számkivetve, elitélve, hogy azoknak a birtokai reájuk szállnának. Illésházy valamennyi Rákóczyánus főnök javait mind a maga számára szeretné commassálni. Azok a trón előtt nekünk megkegyelmezetteknek természetes pörlekedő ellenfeleink, nemhogy pártfogóink volnának.
Eugén herczeg egészen meg volt lepetve ennek az asszonynak az éles esze által. Hisz ez úgy beszél, mint egy államférfi, mint a legtapasztaltabb diplomata. (Könnyü volt neki, mikor mindezt a felnyitogatott levelekből tudta.)
A hős hadvezető kezdte észrevenni, hogy most mindjárt el lesz vágva a visszavonulási útja.
– Hát ebben lehet valami. Azonban mégis mi oka van kegyelmeteknek asszonyaim azt képzelni, hogy én tehetek ebben a dologban valamit?
Hogy elfogták aztán ekkor mindenestül!
– Serenissime! Hogy ne fordulnának kegyelmességed felé minden országból a szerencsétlenek szemei? Kegyelmed szabadította föl vitézlő jobbjával egész országunkat a rabiga alól. Kegyelmed nem akarhat mi ránk a balkezével más rabigát tenni. Kegyelmed tudja, hogy mi az a háború, learatta annak minden babérjait, de azt is legjobban tudja, hogy mibe kerül a harczi dicsőség s milyen nyomor marad a diadalmak után hátra. Kegyelmednek annyi része volt már a dicsőségből, hogy nem vágyódhatik apró hadi kalandok után. Az igazi békének csak az igazi hős lehet az apostola. Kegyelmed minket nem azért szabadított meg, hogy elveszítsen. Kegyelmed idegen mi köztünk, épen azért igazságos biránk.
És ez valóban így is volt.
Savojai Jenő azt hallotta magáról elmondatni, a mi szivének legmélyebb titka volt: hogy ő, az idegen, ezt a megérthetetlen magyar fajt, melyet annyiszor látott maga mellett és maga ellen küzdeni, jobban érti, mint az maga magát, jobban szereti azt, mint a saját nagyjai.
Meg volt fogva egészen. Engednie kellett ennek az asszonynak, hogy kitűzze a zászlaját tartózkodása várára.
– Nem tagadom, – szólt meghatottan a herczeg, – hogy szivem szerint jó indulattal vagyok kegyelmetek iránt, a hol lehet, a hol kezem ügyébe esik, kész vagyok segíteni azokon, a kik Magyarországról hozzám folyamodnak pártfogásért, de mit tehetek a kegyelmetek ügyében? Nem látok semmi stratagémát, a mivel hozzá kezdjek.
– Óh én nekem van egy tervem, csak ebben segítsen elő serenissime, én azután helyt állok mindnyájunkért.
– Tehát egész kész haditerv? Adja elő kegyelmed. Hol akarja elkezdeni?
– Nekem be kell jutnom a királyhoz.
– A királyhoz! kiálta elszörnyedve Jenő herczeg. Talán nem tudná kegyelmed, hogy a király minő betegségben szenved?
– Tudom. A variolákban.
– Akkor talán nem ismeri kegyelmed azt a borzasztó vészt, a mitől minden tizedik ember, ha megszabadul, de az is, a ki megmenekült ebből a halál keselyüivel folytatott tusából, úgy szétmarczangolva kerül vissza onnan, hogy minden ember rámutat: íme ez már a másvilágról került vissza, a hol az Isten képét ott feledte az arczáról.
– Jól tudom azt.
– Hát azt nem tudja-e, hogy elég egy ilyen betegnek az ajtaján benyitni, elég annak egy öltönydarabjához hozzáérni, hogy azok a dögvész keselyüi rögtön belevágják a körmeiket? hogy a királyon ez a vész a legnagyobb mértékben kitört? hogy az ajtaján be nem mer lépni senki: – se a legmagasabb családtagok, se a legközelebb álló kormányférfiak, – még a cselédjei sem; előszobák, audienczia-termek olyan üresek, mintha ki volna halva a császári várlak, maguk az orvosok is csak aromatikus kendőkkel kötözve be orrukat, szájukat, közelítenek a nagy beteg kínfekhelyéhez, a végszentségeket hozó pap tömjénnel füstölteti magát körül, és senki a felséges úr fekhelye körül nem mer helyt maradni, egyedül az önfeláldozó parabolána apáczák.
– No hát ilyen parabolána akarok én lenni, hogy oda mehessek a királyhoz.
– Mit akar ön?
– Ápolni a királyt, a mikor deliriumban van, s ha egyszer magához tér (pedig úgy tudom, hogy a halál előtti órákban teljes eszméletét visszanyeri a haldokló), akkor elmondom neki, hogy szerencsétlen anya vagyok, ki a gyermekéért még ilyen irtóztató úton is kész volt a trón zsámolyáig elhatolni; megmutatom neki az irást, melyről csak az ő neve hiányzik, hogy üdvözültté tegyen egy elkárhozottat, kezébe adom a tollat, s azt mondom neki: Uram! egy kézvonásod megnyitja én előttem is, de te előtted is a mennyországot, mert minden harangszó és misemondás nem töri be oly erőszakkal az egek kapuját, mint egy anyának a hálaimája. S a király meg fog engemet érteni. És akkor nem lesz közöttünk semmi közbenjáró, csak egyedül a halál angyala. Az azután, nem bánom, hadd jöjjön értem, ha egyszer a fiam boldogságát a kezemben tartom. Vigyen el magával, akár örök birám elé, oda tárom eléje szivemet: «nézz bele! Te látsz azon keresztül. A mit vétettem, szeretetből vétettem. Itélj felettem! Vagy huzza le a mirigy mérges körme arczomról ezt a sokat szidalmazott szépséget, azzal sem törődöm: a himlő ragyái nem lesznek azon a legszégyenlendőbb foltok! Engedd óh uram, hogy a királyhoz mehessek!
Jenő herczeg meg volt rendülve az elemszerü kitörésétől az asszonyi indulatnak. Csaknem hihetetlen, hogy az érzések legszelidebbike, az anyai szeretet, ily vad szenvedélylyé fajulhasson el. Ki ismerne rá a «madonná»-ra, ha egyszer csak felkapná magasra a fejét, a mit eddig a kebléhez simuló gyermekére hajtott le szeliden. S azt kiáltaná fel az égre: «nem adom oda! nem hagyom keresztre feszíteni!»
Jenő herczeg azt mondta: «jól van asszonyom!»
Azzal sajátkezüleg két levelet irt: az egyiket a parabolána apáczák fejedelemasszonyához, a másikat Wratislaw osztrák kanczellárhoz. Ez is a kibékülés híve volt, a ki azt magával Rákóczyval is megkisérté, még I. József trónra jutásakor, az érsekujvári nevezetes találkozásnál, de sikertelenül. Julianna a titkos levelekből megértette, hogy Wratislawban is legjobb pártolójára fog találni.
Akkor Jenő herczeg a saját hintaját fogatta be a számára, hogy gyorsan eljárhasson a dolgában.
Mikor elváltak, megszorítá Julianna kezét. Köny ragyogott a szemében.
– Szivem szerint kivánok önnek legjobb sikert, asszonyom. Ön egy hősnő!
Szerelmes menyasszony nem sietett nagyobb örömmel a lakodalmára, mint Julianna az ajánló leveleivel a rettenetes halállal adott találkozóra.
Krisztina reszketve követte.
– Te nem jösz oda velem, kicsikém, mondá neki Julianna. Nem! Te nem való vagy az ilyen csatába. Te félsz. A halál harapós kutyái azt, a ki megszalad előlük, megmarják. De én rájuk kiáltok: «juhoz kormos!» s elkotródnak. Engem ne félts! Ha felfordítottam Lőcsét, felfordítom én még Bécset is. Megmutatom én azt, hogy még két villámsugárt is csomóra kötök, s nem égetem meg vele a kezemet. Te csak maradj veszteg a vendéglődben, míg a diadallal a kezemben érted jövök. Én elhozom a te apád amnestia-levelét is, ha Isten megsegít!
És volt gyémántkemény szíve megtenni mind azt, a mit agyában kifőzött.
A parabolána apáczák köntösében behatolt a halálkínt szenvedő király fekhelyéig. Ott virrasztott rettenetes éjszakákat keresztül. Keblébe dugva tartá az iratokat, a miktől gyermekének sorsa és Fabriczius élete függött. Az bálványa, ez ellensége volt; de megigérte Krisztinának, hogy apját megmenti, s a mit asszony asszonynak igér, azt megtartja.
Csak órákra engedte magát felváltani, s akkor is a haldokló melletti szobában heveredett le, rövid álomra, meghagyva a helyettesítő apáczának, hogy a mint a szenvedő király magához tér, világosan beszél, őt hijja be.
Maga is mindent elkövetett, hogy a király betegségében a kedvező válságot előidézze.
Ő ujítá meg a fekélyektől elcsufitott arczon a hűsítő borítékokat, ő adta be neki arany kanálkával az orvosi kotyvalékot, a mit gyógyszernek neveztek.
Az orvosi tudomány tehetetlen volt.
Az egész fakultás bölcsesége sem birta itt marasztani ezt az egy életet, a kire annyi népnek szüksége volt!
A király folyvást hagymázban volt, iszonyu látványokkal harczolt, kínzott agyának rémei végtől-végig betöltötték a nyitvahagyott ajtaju termeket s kiszálltak az ablakon, a hogy a beteg rémkiáltásai szárnyra kelték őket. Futott e szobákból minden élő lélek s még a kapu előtt őrt álló granátosnak is tetőtől talpig reszketett minden ize, mikor ezeket a hangokat hallotta; csak Julianna maradt meg a helyén rendületlenül, s számlálta a beteg üterén, mikor kezd az érverés csillapodni?
Egyszer aztán megjött az óra, a mikor az ér lüktetése halkabb lesz. Itt a forduló válság.
A király föleszmélt, lázálmai megszüntek. Szomjat érzett. Julianna odatartá égő ajkaihoz a kristálypoharat a mandulatejjel.
– Ki van itt? kérdé a haldokló király.
– Isten szolgálója, mondá Julianna.
– Add kezembe a feszületet.
Julianna előhozta a kis elefántcsont feszületet, mely mindig a király ágya előtti asztalon állt, s odatette azt a kezébe.
Most már egészen eszméleténél volt a király, most lehetett vele beszélni.
De annak mással volt beszéde mostan.
Imádkozni kezdett.
«Mi atyánk, ki vagy a mennyekben.»
Julianna utána rebegte az Ur imáját.
«Amen!» sohajtá a király.
«Amen!» rebegé utána az ápoló hölgy.
A király a két összetett kezében tartott feszületet szájához emelte, s Jézus képmását erősen szorítá ajkai fölé.
«Fölséges királyom!» rebegé Julianna.
Már akkor az nem volt többé király; maga is ott állott az ő királya előtt, a csillagok fölött.
Julianna egy holt emberhez beszélt.
