XXVIII. FEJEZET. A NYAKTÖRŐ VERSENYFUTTATÁS.
Egy pillanatra elzsibbasztá a rémület Julianna minden idegeit.
A halál jelent meg előtte.
Az az oroszlánfejű angyal, a kinek az arczát nem látta ember, mégis tudja róla, hogy ez az oroszlán, az állatok királya, az embert is odaértve az állatok közé.
Ha egy gyermeket ragad is el magával, akkor is borzalom az ő láthatatlan arczába tekinteni, a nem hallott lépteit neszelni, hát még mikor egy királyért jön el, hogy elvigye innen!
Egy lehellete elég, hogy a kit a holt király mellett talál, azt is magával ragadja.
De csak egy pillanatig tartott az asszonynál ez a lélekzsibbasztó dermenet, a másik pillanatban már megint úr volt a lomha idegek fölött a megfékezhetetlen csodalény, a lélek, ez az örök ellenfele annak az öldöklő nemtőnek. Csak a sártömeg reszket előtte, ez az aristokrata izomhalmaz, a mi fél visszaváltozni azzá, a mi volt, paraszt porrá. A lélek tusára kel vele! A királyi dæmonnal a demagog lélek!
«Juhoz, kormos!»
A másik pillanatban már megszületett az agyában valami uj terv; talán elébb is gondolkozott már rajta, a hosszu rémséges éjszakákon, a míg a haldokló király deliriumának hangjai tarták ébren az éjt.
Ha egy csata elveszett, készülni kell a másikhoz.
Betakarta a halott arczát a kámforos borékkal, s kiment a mellékszobában alvó apáczához, a kinek fel kelle őt váltani. Azt felkölté s ezt sugta a fülébe:
– A király elaludt, csendesen szunnyad. Ne engedj, testvér, senkit hozzája bemenni, a míg nem hallod a neszt, hogy fölébredt. Az orvosok ha jönnek, mondd nekik, hogy a király csendesen alszik, magához tért; inni kért, imádkozott, úgy aludt el.
Ezzel a kegyes hazugsággal nyerni remélt hat órai időt.
Lesietett a svájczi lépcsőn keresztül a vár udvarra, s onnan ki az utczára.
Vehette észre, hogy az utczán járó közönség hogy oldalog el mellőle, s igyekszik át a tulsó gyalogjáróra, a mint a parabolánák köntösét meglátja rajta. Minden ember tudja, hogy ezek ápolják a himlőbetegeket. Mikor hazaért a vendéglőbe a «veres háztetőhöz», be sem eresztették, hanem a mint megmondta, hogy ő ideszállt vendég: egyenesen a fürdőszobába vitték, ott le kellett vetnie az öltönyeit, magának egy kámforos eczettel telitett fürdőbe beleülni, úgy hozatták le a szállásán hagyott ruháit, hogy oda felmehessen. S ez nagyon helyesen történt így, mert a rettegett apáczaköntösben máshová sem nyerhetett volna bebocsáttatást.
– Készülj rögtön az utra, mondá Krisztinának; fogass be, s hajts a kocsival a karinthi kapu elé; ott várj reám, míg megérkezem. Csomagolj össze sok ennivalót az utra; mert hosszu utunk lesz, s a körmünk közül kell élnünk. Egyebet most ne kérdj.
Azzal sietett Wratislawhoz.
A kanczellártól kapott passe partout mellett rögtön bebocsátották az államférfihoz, ki az ő jövetelére kituszkolt az ajtón egy pár excellencziást és Durchlauchtot, a kik nála voltak; olyan nevezetes személy volt előtte ez az asszony.
– Nos, ifjasszony! Mi hir a császárról? kérdé tőle, midőn egyedül maradtak.
– Meghalt.
A kanczelláron észrevehető volt az összerezzenés.
– Tudja már valaki?
– Rajtam kívül még senki sem. A virrasztó apáczának azt mondtam, hogy a király alszik, ne hagyjon hozzá senkit bemenni, még az orvosokat sem. Ezzel öt-hat órai időt remélek nyerni.
– S mit nyer az ifjasszony ezzel az időhaladékkal?
– Megelőzhetem a futárt, a kit a király halálhirével Szathmárra fognak küldeni.
– Ah! – Az államférfi érzeni kezdé azt a meleget, a mi ennek az asszonynak a szemeiből kisugárzik.
– Ön Szathmárra akar innen futni! Gyorsabban, mint maga a staféta?
– Kegyelmességed érteni fogja, hogy miért. A király halva van: ő nem szentesíthet többé semmit, sem azokat a nagy országos szerződéseket, sem az apró emberek kegyleveleit, a mik tőle várták valósulásukat. De van még egy ember, a ki a király személyét képviseli: Pálffy nádor, a király teljhatalmazottja. A mit ő szentesít, mielőtt a király halálhirével együtt a teljhatalmat megszüntető parancsot megkapja, az szent marad. Kegyelmeteknek még öt-hat órájuk van, hogy két ország béke és háború kérdését befejezzék. Bizza rám: én odasietek vele s megelőzöm az ellenfelei küldönczét.
– Egy asszony akar versenyezni egy férfival?
– Ah mit! Ha férfi is az, csak ember!
(Nem egészítette ki a mondást: «én nem asszony vagyok, hanem dæmon.»)
A helyett természetes magyarázatul tevé hozzá:
– A futárt csak a kötelessége fogja siettetni, de engemet a kétségbeesés, a fiam boldogsága, az anyaszeretet lángdühe korbácsol a futásban.
Wratislaw rábólintott a fejével.
– Hát az ifjasszony sietni fog Pálffyhoz, hogy a királyi kegylevelet ő vele irassa alá.
– A hogy a többi magyar urakét is, a kurucz fővezérekét. Mind, mind ő nála vannak. Csak egy intő szóra van szükség kegyelmességedtől és minden tökéletessé válik.
A kanczellár kezdte hinni, hogy az asszonyi akarat az első nagyhatalom a földön.
– Hát lássuk, hogy kezd az ifjasszony hozzá?
– Legelőször is azonnal útra indulok, a hintóm már itt áll a karinthi kapu előtt; az első állomáson hat lovat fogatok eléje, s a gänserndorfi postának valamennyi lovát felfogadom a szomszéd helységekbe küldve. Onnan túl azután vágtatva sietek, éjjelt nappallá téve, keresztül a Szepességen, s minden postaállomásnál magammal viszek minden rendelkezés alatt levő fogatot.
– Ez az ifjasszonynak sok pénzébe fog kerülni. Engedje meg, hogy én is járulhassak hozzá.
Azzal a kanczellár a szekrényéből kivett öt darab tekercset. Ezer arany volt azokban.
– Ezzel segíthet magán az út közben. Tehát csak tegyen úgy, a hogy mondta. Foglaljon le minden lovat az állomásokon: ne engedjen magának pihenést. Ha szerencsésen megérkezik Szathmárra Pálffyhoz, mutassa meg neki a tőlem kapott passe partout, s azután mondja el neki élőszóval, a mit megtudott és azt is, hogy egy másik futár jön a nyomában a visszahívó rendelettel. De hátha az a futár utól találja az ifjasszonyt érni valahol az ecsedi láp feneketlen utain?
– Az annak lesz baj, nem nekem!
Ehhez a mondáshoz olyan ördöngős fenyegető arczot tudott mutatni az asszony, hogy a kanczellár hinni kezdett abban a fogadásában: «én még a kettészakadt villámsugárt is csomóra fogom kötni!»
A villámsugár pedig ugyan ketté volt szakadva!
– Nincs veszteni való pillanat: én bucsuzom kegyelmességedtől a viszontlátásig.
– Ne siessen még, ifjasszony. Egy kérdés még függőben van. Hátha Illésházyék a hirmondójukat nem azon az útvonalon futtatják végig, a melyen kegyelmed elindul?
– Adná a magasságos ég, hogy azt tennék. Vajha a bölcs tanácsuraknak az az áldott spuriusuk jönne, hogy a mappát vegyék a kezükbe s czirkalommal mérjék ki, melyik a rövidebb útvonal s azon eresztenék el a stafétájukat. Mert azt mondja a magyar példabeszéd, hogy «arra közelebb; erre hamarább». A hosszabb út a Vág mellékén vezet végig, Liptón, Szepesen át Lőcséig, onnan le Kassára. Tokajnál átvisz a Tiszán; onnan a Nyirségnek, Nyiregyházának, Nagy-Károlyig. Az egész Felső Magyarországon mindenütt csinált kőutak vannak, a Nyirben tavaszszal még barátságos a homok, csak a Szamos közelében, az ecsedi lápon keresztül lesz keserves az utazás. Aztán ezek itt mind meghódolt vidékek, vendégszerető nemesi házakkal. De a rövidebb út, Pesten, Szolnokon át egész Debreczenig, a Hajduságon keresztül, az most csak annak való, akit halálért küldenek. Ha ott nem vész a sárban, bizonyosan agyonverik a hajdúk. A Tiszán túl nagyobb bátorságot ád az asszonyköntös, mint a császári uniformis. Engem nem bántanak se a hajdúk, se a betyárok, ha közéjük tévedek, eléneklem a nótájukat, iszom a kulacsukból, s még ők fognak a pusztákon, nádasokon keresztül elvezetni.
– No hát, Isten segítse az ifjasszonyt.
Arra nem jól számított Korponayné, hogy a király halálát öt-hat óráig nem fogják megtudni. Az orvost nem lehetett a király fekhelyétől visszatartani, s az mindjárt megtudta, hogy az az álom az örökkévalóság álma. Hanem más körülmény jött a segítségére az előresiető asszonynak. Az özvegy császárné, Eleonora, midőn az országnagyok, a császár halálhirére, odasiettek hozzá, hivatalos állásaikat rendelkezésére bocsátani, midőn Wratislaw is letette a kezébe az ország pecsétjét, – nem fogadta el a leköszönésöket, hanem arra kérte az urakat, hogy kiki maradjon meg a helyén, míg a trónörökös, Károly megérkezik, s a kormányzat iránt intézkedik. Károly akkor Spanyolországban volt. Előbb őt kellett tudósítani bátyja váratlan haláláról, a ki után ő következett a trónra. – Csak ennek az elintézése után lehetett arra gondolni, hogy Pálffy nádort is értesítsék a király kimultáról, s teljhatalma megszüntéről.
Hanem ekkor a békét ellenző főurak épen a tulbuzgóságukkal rontottak a stratagemájukon; ők azt akarták, hogy Pálffyt rögtön hívja vissza az anyakirálynő, s szakítson félbe minden alkudozást a magyar fölkelés vezéreivel. E fölött aztán hosszu vita támadt, melyben Wratislaw és Savojai Jenő herczeg is részt vettek. A hős vezér talán valamennyi csatája előtt nem tartott annyi beszédet, mint most e szóharczban. Az mind Korponayné javára vált. Végre Eleonora császárné azzal vágta ketté a vitatkozást, hogy Pálffynak csupán az iránt kell dekretumot küldeni, hogy függeszsze fel a békekötést a trónörökös haza érkeztéig. Ezt a határozatot Illésházynak, mint magyar korlátnoknak kellett elkészíteni, s az özvegy királyné aláirásával elláttatni.
A míg ez mind rendbejött, az alatt szépen beesteledett, úgy, hogy a dekretumot vivő megbizott csak angelus harangszó után ülhetett a csézájába.
A megbizott futárt Andernach Wilibald lovagnak hitták, kapitány volt a veres sisakos furirezrednél: bátor és ügyes fiatal ember.
Andernach lovagot már az első állomáson meglepte, hogy a postaházból minden lovat elvittek előle, s minden hatalmaskodása mellett is egy pár órai késedelembe került, a míg a városban magánosoktól drágán megfizetett fogatot kerítettek a számára.
Azt a barátságot azonban még nem tette meg Korponaynénak, hogy más utat válaszszon Szolnok és Debreczen felé, hanem haladt mindenütt a nyomában a biztos útvonalon.
Tudott segíteni magán. Ha a postaháznál nem kapott lovakat, kiállt az útszélre s a legelső utazót feltartóztatta, felvont pisztolylyal a kezében, kifogatta a lovait annak a hintójából, a saját kocsija elé köttette. A császári stafétának ehhez kegyetlen privilegiuma volt.
Ilyenformán minden pénzvesztegetés, borravalóosztás és szép szóval könyörgés mellett is alig volt több megnyert egérutja Andernach lovag előtt Korponaynénak, mikor Lőcsére megérkeztek, mint mikor Bécsből kiindultak.
Andernach lovag útközben csak annyit tudott felfedezni, hogy előtte «egy» asszonyság utazik (a másik nem mutatta magát) a ki az összes istállókészletet elviszi előle, s annak is felsőbb rendelete van, a mit érvényesít. Hanem még arra nem jött rá, hogy ez neki versenytársa.
Mikor Julianna Lőcsére megérkezett, egyenesen Alauda háza elé hajtatott, valamit irt egy czédulára s azt felküldte a kocsissal a biróhoz. Korponayné ki sem nézett a hintó ablakán, hanem odavárta Alauda uramat; az beült hozzájuk a hintóba s ott maradt addig, míg a friss lovakat befogták a hintóba, akkor kiszállt onnan s sietett a városházára.
Már innen kezdve nem ért semmit az a fogás, hogy a postalovakat mind kiárendálják; mert Lőcsén elkezdődött a császári seregek pivotja, s azok mindenütt el vannak látva elégséges vonó állattal; a császári staféta könnyen segít magán: rekvirálja a podgyászszekerek fogatait.
Tehát itt valami mást kellett kigondolni.
Korponayné és Blumevitzné déli harangszókor hagyták el Lőcsét, a nélkül, hogy Alaudán kívül valaki látta volna őket; hat lóval vágtattak odább. Hat órát kongta, mikor az ókapun berobogott Andernach lovag csézája. Az sem sokat időzött a városban; a mint a friss fogat gyeplűben, hámban állt, tovább indult. Hanem a kaput, a min bejött, zárva találta maga előtt.
Azt gondolta, hogy ha nagyon kiabál, hát mindjárt kinyitják.
Mondták aztán neki, hogy senki sem süket itt: soha se rontsa a tüdejét; a kapukon nem szabad kimenni egy teremtett léleknek sem holnap reggelig. A biró parancsolta így.
– Mit nekem a biró! pattogott Andernach lovag. Hol van az a biró? hadd beszéljek a fejével.
Az biz a városházán volt a kis tanácsszobában földszint.
– Melyik itt a biró? Az úr az? Hogy meri az úr a város kapuját bezáratni előttem, a ki a császár stafétája vagyok?
– Azt akárki mondhatná, szólt Alauda uram. Hol az irás?
Az irás kéznél volt: Illésházy kanczellár nyilt parancsa minden útbaeső előljárókhoz, hogy a stafétát vivő futárt elősegítsék, feltartóztatni ne próbálják.
Alauda uram elővette a szemüvegét, megnézte közelről is, távolról is az irást, azután a nagyító üveget hozatta ki a kanczelláriából, azon keresztül vizsgálta meg az iraton levő pecsétet nagy figyelemmel.
– Nos! Eléggé megtanulta már kegyelmed, hogy mi van abban a levélben? Kiáltá rá nyersen a lovag, erősen boszankodva, hogy a filiszter még őt birálgatni meri.
– Még nem eléggé, szólt Alauda, s a kiterjesztett irást az ablak felé tartá, hogy a viznyomatot tanulmánya tárgyává tehesse. – De ebből hiányzik a személyleirás.
– Úgy? No hát azzal is szolgálok. Itt a bécsi rendőrfőnök passe par toutja. Tessék kielégíteni a kiváncsiságát.
Alauda uram leült az asztalhoz, s annak a fiókjából egy összegyűrt czédulát vett elő s aztán a két iratot úgy olvasta össze, hogy hol az egyikbe, hol a másikba tekintett.
– Üm, ühm! Dünnyögött a biró. Ez bizony egészen összecsappan. Hallja csak, lovag úr! Ma reggel kaptam ezt a titkos jelentést legmegbizhatóbb kútforrásból: «E napokban fog Lőcsén keresztül utazni Péter czárnak egy titkos megbizottja, Rákóczy izenetével, a kinek feladata a Szepességet insurgáltatni.»
Következik a személy leirása.
«Fej: alul keskeny, felül széles.»
«Arcz: sovány.»
«Szemek: szürkék.»
«Száj: többnyire nyitva.»
«Fogak: nagyok.»
«Szemöldök: láthatatlan.»
«Haj: szőke. Allonge-parókát visel.»
«Bajusz, szakáll: kenderszin.»
«Termet: magas.»
«Különös ismertető jelei: egyik lába golyólövéstől merev.»
– No az én vagyok.
– Ez az úr, valósággal. Itt ebben a másikban is így van leirva. Beszél: magyarul, németül, tótul, francziául – az egyik leirás szerint. A másik leirásban hozzá van téve még: oroszul és lengyelül, az idegen nyelveket lengyel kiejtéssel.
– Veszszek el, ha csak a csizmám talpa is tud lengyelül csikorogni!
– Beszéd! Beszéd! – Azt majd mindjárt kitudjuk. Mondja az úr utánam ezt a phrasist: «Weine nicht mein lieber Löwe.»
– Mi a mendergetett mennykőnek?
– Csak mondja utánam az úr. Majd abból megtudjuk, hogy miféle nemzet.
Andernach lovag hát elmondta azt az öt szót.
– Ott van ni! kiálta fel diadalmasan Alauda uram. Minden szóban elárulja magát a lengyel accentus: «vájnye nyicht majn lyiber lyőve».
– De ezer szakkerment! én nem ejtem úgy ki, hogy «vájnye nyicht mein lyiber lyőve!» Én becsületesen ejtem azt ki, a hogy mi Stájerországban szoktuk, odavaló vagyok! Soha se beszéltem lengyelül.
– Nem használ semmit. Az úr gyanus személy. Más császári staféta rendesen föl szokott jönni a városházára, mikor Lőcsére érkezik, s itt átadja a szathmári stafétának a paksamétáit; az úr csak úgy suttyomban akart keresztül osonni a városon. Nekem a titkos feljelentés következtében kötelességem az urat átadni a hadbiróságnak, hogy ejtse meg a vizsgálatot.
– Ezer milliom ördög! Ez ellen én protestálok! Nekem sürgetős küldetésem van a magas kanczelláriától. Minden óra egy világot ér fel most.
– Majd tessék az úrnak a hadbiróságnál előadni a kifogásait. Nekem kötelességem az ország békességét megőrizni, s a gyanus személyeket in flagranti deteneálni. Tessék az úrnak a drabantok által a platzkommendáns úr quártélyára vezettetni magát.
Andernach lovagnak még a fogai is csattogtak dühében.
– Figyelmeztetem az urat, hogy a mikor engem letartóztat, a fejével játszik!
– Az nekem szokásom, felelt Alauda, elpusztíthatatlan humorral. Mikor kuglizunk, le szoktam srófolni a koponyámat, egyet gurítok vele, s mikor visszajön, megint visszasrófolom a helyére.
– Ön átkozott élczes, uram!
– Arra nekünk privilegiumunk van, lőcseieknek, Lengyel László királytól kaptuk.
– Majd én körülmetélem a kendtek privilegiumát.
– Akkor meg épen pogányok leszünk.
– No hát ha meg kell lenni a benevolisatiónak, hát csak végezze az úr hamarosan! mert az én időm drága.
Hamar bizony!
– Tessék addig odakünn az őrszobában pipára gyujtani, a míg a comitivát megirom, mondá Alauda uram, s leült az iróasztalhoz és beledugta pennáját a nagy ólomkalamárisba.
Aztán csak hamarosan!
De bizony azt tapasztalá Andernach lovag, – hogy az egész utazásában a leghosszabb stácziót a lőcsei biró kalamárisától a névaláirásig való távolság képezi.
Jó sötét este lett, a mire Alauda uram a rapportot elkészítette a katonai parancsnokhoz; az pedig ilyenkor már a Heinrich-házban ült és bankot adott.
Már aztán csak kövesse meg magát Andernach lovag, ha abban az illusióban él, hogy egy bankadó, olyankor, mikor nagy vesztés után a szerencse egyszerre megfordul s kezdi regressirozni magát, akárki fia stafétájának a kedvéért ott hagyja a székét és megretiráljon – az ütközet derekán!
Belleville lovag bizony el sem olvasta addig Alauda értesítését, a míg a bankját szét nem robbantották.
Akkor meg aztán elképzelhető, hogy milyen mérges volt. Végig nézte a rapportot. Gyanus embert fogtak. – Muszka kém; Rákóczy küldötte. Kedve lett volna rögtön főbe lövetni első furiájában.
– Be kell csukni! Várjon a gézengúz!
Aztán még is azt gondolta ki boszujában, hogy azokat a tiszt urakat, a kik legnagyobb szerencsében voltak, válogassa ki a zöld asztal mellől, hogy megalakítsa belőlük a hadi törvényszéket, hogy azoknak is elrontsa a mulatságát. Azok könyörögtek, hogy csak «még egy osztást!»
Éjfél is volt már, mire fixumfertig ott ült a haditörvényszék, melynek minden tagja nagyon áhítozott vissza ahhoz a másik zöld asztalhoz, a honnan elzavarták.
Andernach lovag reszketett már a dühtől, mikor az élet-halál felett biráskodó tribunál elé bevezették. Nem is tett lakatot a szájára; hanem teljes májából lehordta az egész lőcsei hivatalos apparatust, mely a császári stafétákat kémek helyett elfogdossa.
A mint Andernach lovag a maga igazoló «docé»-it előmutatta, azok között a királyné által aláirt decretum öt pecsétes csomagát is, melyre kívül ez volt keresztbe irva: «cito! cito! citissime! Ibi: ubi!» hát akkor Belleville ezredes mindjárt átlátta, hogy Alauda uram itten nagy subscust ejtett; Andernach lovag valóban császári stafétavivő és nem orosz emissarius; aztán nincs is a kiejtésében semmi lengyeles; de meg a logikával is tökéletesen ellenkezik, hogy ha valaki kémnek jön be Lőcsére, itt körül se tekintsen, senkivel szót ne váltson, hanem sarkon fordulva, rögtön tovább hajtasson. Hisz ezt nem kellett volna galléron ragadni!
Ekkor aztán Alaudára lett dühös Belleville. Annak tulajdonította, hogy a Landsknechtnél szerencsétlenségbe került: az az átkozott rapport elfoglalta a figyelmét; szeleskedett, mikor a contenantiáját meg kellett volna őriznie.
– Ez impertinentia. Ez hivatali visszaélés! harsogott az ezredes. Kegyelmednek, kapitány úr, ecclatans elégtételt kell kapnia. Hol van az a biró? Ide kell czitálni, meg kell neki ünnepélyesen követni a lovag urat. Satisfactiót kell adni, fényeset, mikor egy czivilista egy katonatisztet így compromittál; a portepée becsületét fenn kell tartani a «digák» előtt.
Ezt valóban Andernach lovagnak is minden porczikája megkivánta. Tisztelet, becsület az államügyeknek; de a magánbecsület s különösen a katonatiszti becsület még azoktól is megkivánja, hogy álljanak félre és várjanak sorukra, míg teljes elégtétel fog adatni.
– Hiják ide a birót!
A biró pedig éjfél után két órakor már nincs ezen a világon, hanem a boldog álomvilág paradicsomkertjében osztja a parancsolatokat az instantiát hozó angyalkáknak; a kapuja is be van zárva. A míg azt a kaput nagy dörömbözésre kinyitják; a míg a kapussal meg a belső drabanttal megértetik, hogy nem arról van szó, hogy tűz van a városban, vagy az ellenség betört volna a «mészáros toronyba»; hanem hogy a colonellus úr parancsolja a biró úrnak, hogy azonnal keljen fel és menjen fel hozzá: idő telik abba. Ez megint egy kis jegyzékváltásra adott alkalmat. Alauda úr, mint főbiró, és mint minden álmából felvert ember, haragos volt, s azt izente vissza az ezredesnek, hogy az ő lakása épen annyi lépés az ezredeséhez, mint az ezredesé ő hozzá. Hanem ezt a geometriai axiomát megczáfolta az a hajdu, a ki kettőt lépett egy helyett, mikor másodszor is visszaloholt a biróhoz azzal a categoricus parancsolattal, hogy ha rögtön nem siet fel a haditörvényszék elé biró uram, katonapikétet fognak érte küldeni s muskéták között vitetik fel.
Ezzel mégis csak capacitálni hagyta magát Alauda, s felöltözve teljes hivatalos parádéba, lámpásvivő drabantjai kiséretében átvonult a főparancsnoki szállásra.
Ott aztán megkapta a mi dukált, a főparancsnok lehordta érdeme szerint; a többi tiszt urak secundáltak neki.
Alauda úr egész prosopopœiával neki fohászkodott a maga mentsége előadásának, s elfoglalt állását kellő világításba helyezé. Előszedegetett tarisznyaszámra igazoló leveleket, melyekben őt a hamu alatt lappangó tűzre, a kiűzött kuruczok titkos összeesküvésére figyelmeztetik, s ezekkel kapcsolatban a csalhatatlan bizonyítékait az orosz beavatkozásnak; mikor már két óra hosszat beszélt és magyarázott, Andernach lovag az Isten szerelmére is kérte, hogy hagyja már abba: elhiszi neki, hogy kötelessége szerint cselekedett, nem kiván több bizonyítékot; inkább ő kér bocsánatot Alauda uramtól; csak ereszsze már az útjára!
De biz azt Alauda uram aztán el nem hagyta vétetni magától, hogy a hivatalos buzgalmában elkövetett sértésért megkövető ünnepélyes bocsánatkéréssel ne szolgáltasson teljes elégtételt egy ok nélkül megsértett lovag úrnak; s tette ezt a megkövetést az eloquentiának oly tetézett mértékével, az ornata syntaxisnak és a poétai hasonlatoknak, nem különben a classicusokból szedett citatumoknak oly conglomerálásával, hogy annak épen a hajnali harangszó vetette végét.
– Phüh! fujt nagyot Andernach lovag, a ki jobban ki volt fáradva a hallgatásban, mint Alauda uram a beszélésben, az óráját előrántva a zsebéből; – én ugyan teljes satisfactiót kaptam; de teljes tizenegy órát elvesztettem az úti időmből.
No, hogy teljes tizenkét óra legyen belőle: még arról is gondoskodott Alauda uram.
A bocsánatkérés után ugyanis kezet szorítván egymással az akaratán kívül sértő és a sértett fél, a barátságos hangulatnak kelle felváltani a törvényszéki szigor tenorát.
– De már most el nem bocsátom ám kegyelmedet addig, a még a kibékülés poharát együtt meg nem iszszuk. Úgy sem früstökölt még a kapitány úr.
De bizony nem is vacsorált a lovag. A természet is követelte a magáét. Belleville és tiszttársai is körülfogták, hogy de bizony, ha már ennyit késett, még egy kis félórai ráadás nem a világ; a kocsija úgy sincs befogva, a lovakat bekötötték az istállóba; a míg azokat előhozzák, addig egy kvaterkára nem árt lemenni a lőcsei híres városházpinczébe.
Ha pedig egyszer már odalenn van az ember, tiszta vétek volna, ha sorba nem kóstolná az apostolok neveit viselő hirhedett hordókat. Mire Andernach lovag előkerült a városház pinczéjéből, már jó világos volt.
Alauda uramnak sikerült éppen tizenkét órai haladékot kiszédelegni Korponayné számára a versenytársa felett.
És Andernach lovag még mindig nem tudta, hogy honnan fázik.
Pedig mindennapra volt gondoskodva a számára valami új meg új meglepetésről.
Sirokánál a mély hegyi utat a faluvégi vendéglő előtt egészen elzárva találta fenyőszálakat szállító pemákoktól, akik miatt nem tudott hintajával odább hatolni. A pemákok minden áron annak az asszonyságnak az urát akarták benne feltalálni, aki egy nappal előbb ezeket a fenyőket megvásárolta tőlük s elrendelte, hogy a sirokai szoros útnál várjanak az utána jövő férjére, aki azokat ki fogja fizetni; adott rá nekik felpénzt öt aranyat; de a pemákok még tizet követeltek s nem akarták odább ereszteni a lovagot, amíg a fenyőiket át nem veszi. Utoljára is, hogy biró elé ne vigyék, kifizette a fenyők árát, s csak úgy tudott megszabadulni.
Eperjesnél egész sereg mindenféle falusi ember várta egész csődülettel, akik között valaki elterjesztette azt a hírt, hogy ő az a császári biztos, a ki azért járja be a vidéket, hogy a hadjárat alatt okozott pusztításokat összeirja és kifizesse; körülfogták a kocsiját, telerakták instantiákkal s majd hogy széjjel nem szedték a keserves rimánkodásaikkal s ez a mulatság tartott rá nézve egész Kassáig, megujulva minden faluban, ahol csak lovat váltani megállt.
Itt már kezdett olyasmit sejteni, hogy ő előtte aligha nem fut valaki, mint az ichneumon a krokodil előtt, a ki fellármázza a világot.
Kassa alá érve pedig az a nagy tisztesség érte, hogy az egész katholikus népség a papsággal és a templomi zászlókkal az élén kijött eléje és elállta az útját. Kapott egy üdvözlő szónoklatot az egyik paptól, egy historico-theologico archæologiai értekezést a másiktól, hosszúakat természetesen, s mikor aztán a türelméből kihozva, rájuk rivallt, hogy mi a kék csodát akarnak tőle? akkor sült ki, hogy a kassai székesegyházát féltik tőle, a mit csak most kaptak vissza a protestánsoktól; az a híre, hogy a békekötéskor ezt ismét vissza akarják adni azoknak, hát az ellen jöttek protestálni, minthogy az ő rá van bizva. De bizonyára be sem eresztik Kassára, ha ezt a decretumot hozza magával. Andernach lovagnak ünnepélyes esküt kellett letenni a kapun kívül, hogy semmi ilyen decretumot nem hoz magával. Akkor azután processióval kísérték végig a városon – lépésben, kantárszáron vezetve a lovait kétfelől.
Most már mégis kezdett élni a gyanuperrel, hogy az ő útjában talán nem is egészen maguktól teremnek ezek a válogatott galibák.
Annyit már kitudott, hogy Bécstől elkezdve az egész uton végig egy skarlátszinű hintó jár előtte, a miben egy asszonyság utazik, a ki bőséges borravalókat osztogat, s a hol megszáll, ilyen czifra híreket terjeszt az utána jövőről.
A mint Kassán alul Németinél a Hernádon át kanyarodik az út, ott már kezdődik az áldott buzatermő fekete föld; nagyon jó föld az, csak utazásra rossz – tavaszi időben; itt már kezdődik az előnye a könnyű csézának a nehéz uti hintó felett. – Mikor Andernach lovag Tokaj alá megérkezett, ott ismét meg kellett pihennie, mert az innenső parton nem talált semmiféle járművet; dereglyék, csónakok, halászladikok mind a tulsó oldalon voltak; a repülő hidnak a kompja is ott vesztegelt a rakamazi révben. Azt mondták, hogy elszakadt a vontató kötele. Alkalmasint újat készítenek helyette, mert napestig sem jön vissza a hidlás; a tokaji révben már egymás hátán van a sok szekér, a mi át szeretne menni a Tiszán.
Egy-egy súgva elejtett szóból azt veszi ki Andernach lovag, hogy egy császári hadtest érkezését várják Tokaj alá, mely átkelendő a Tiszán, azért van odaát minden vizi jármű. Hát ezt ugyan ki hiresztelhette el?
Egy vigasztalása azonban volt a kényszerített pihenés alatt: az, hogy a rakamazi révfogadó kapuja előtt ott látta vesztegelni azt a bizonyos skarlátszinű hintót, a mely őt előtte futtában üldözi (a mi valóságos ellenmondás az összeállításban).
«Aha! Annak bizonyosan valami porczikája eltörött; kovácsok forgolódnak körülötte; azt tatarozzák. Most már majd csak megtudjuk, hogy ki ül benne, s mit visz olyan nagy sietve?»
Végre hát a repülő hid kötele is elkészült, a hidlás átvádolt az innenső partra. Andernach lovag, hivatalos tekintélyének egész erőhatalmát felhasználva, szerencsésen kieszközölte, hogy az ő csézáját is begurítsák a kompba; így aztán Neptun segítségével valahogy csak átjutott a kivánt révpartra.
A mint a három lovát befogták a csézája elé, egyenesen a révfogadóhoz hajtatott, a hol a veres hintó állt kinn a szabadban. Két kovácslegény kalapált rajta kegyetlenül.
– Héj atyafiak! szólt Andernach lovag, elővéve a magyar nyelvtudományát. Kinek a hintaja ez?
A kovácslegények egymás között szarka nyelven beszéltek, azon felelt az egyik a kérdezőnek vissza:
«Ergeb kérgédirgi kurgutyarga bárgánjarga».
A lovag nagyot bámult rá: hisz ezek tatárul beszélnek. Pedig azt teszi az, ha a szarkacsergést kiveszszük belőle, hogy «eb kérdi, kutya bánja!»
Bement a vendéglőbe s előzaklatta a fogadóst.
– Ki annak a hintónak a gazdája odakinn?
Az sokáig nem akarta megérteni, hogy miről van szó? Elébb beszélt neki egy lengyel úrról, a ki borokat vásárolni megy a Nyirbe (!), azután egy gazdag zsidó kereskedő jutott neki az eszébe, a ki sertéseket vásárol, majd meg egy matyó fuvaros, a ki sót szállított Pestre s most visszatéret diákokat visz Debreczenbe. Míg egyszer aztán egyenesen azzal a kérdéssel szorítá a falhoz a lovag, hogy «hát az az asszonyság, a ki ezen a veres hintón jött?
– Úgy? Az a veres hintó. Hát annak bizony eltörött a hátulsó rugója, aztán meg a ferhéczének elveszett a muttedlije; a kerékagya puskájának megtágult az egzergáziája…
– Nem bánom én, akármi történt a hintóval, de hol van az asszonyság, a ki rajta utazott? Azt nekem látnom kell.
– Hát akkor csak vegye elő az úr a perspektiváját, ha van s úgy nézzen utána, mert az még tegnap elutazott a frajjával együtt.
– A hintaja nélkül?
– Hát ki a bolond indulna neki hintóval a Nyirnek, földárja idején, mikor ekhós szekéren jár minden okos ember.
Ezzel Andernach lovag is okosabb lett. Az őt megelőző rejtélyes útitárs megrovott előéletű piros hintaját ott hagyta a parton, hogy az utána érkezővel elhitesse ottrekedését; bízonyosan ő hiresztelte el a császári ármádia közeledését is, s fogadni lehet rá, hogy a repülőhid bajának is ő volt a mestere. Az alatt pedig maga felült egy könnyű, ekhós tetejű szekérre, s jól elhajtatott előre.
Most már kétségtelen volt Andernach lovag előtt, hogy az a valaki az ő általa vitt decretum megérkeztét akarja megelőzni. Andernach lovag is elővette hát egész férfiui erélyét s hozzáfogott a komoly versenyhez az asszonyi furfang ellenében.
Ő is ott hagyta a rakamazi révfogadóban a csézáját, hátas lovat requirált, nyereg és lószerszám készen volt nála minden eshetőségre, az okiratait a nyeregkápába tette, kulacscsal, úti elemozsiával ellátta magát két napra, s akkor aztán neki indult lóháton versenyt futtatni az előre kapott asszonynyal.
