A Nem Várt Vendég

Ez a catastropha egészen kiforgatta Darkaváryt eddigi lényéből.

Eddig volt egy nagy ambitiója: megyéjében, az országban vezéri szerepet viselni; eddig volt egy nagy boszúja: antagonistáját megtörni; eddig volt egy nagy szenvedélye: Susanne. Most mind ez apró darabokra lett törve. Meggyülölte megyéjét, hazáját, a hazai intézményeket, a politikai kisszerű küzdelmeket, lenézte azokat, a kikre eddig haragudni tudott, s asszony nem volt képes lelkét betölteni többé Susanne elveszte után.

Sokat futott azután is még a szép arczok után, válogatott olcsó és drága szépségekben, látogatta a külföldi fürdőket, játékbankokat; kapcsolatba hozta nevét circusok nevezetességeivel, s udvarolt kétséges herczegasszonyoknak; de minden gyönyör és élvezet közepett mégis csak Susanne volt minden gondolatja. Igen: gyülölte, utálta most már azt az asszonyt, ki el hagyta magát vitetni tőle, ki nem igyekezett hozzá visszaszökni, ki megmaradt hiven a zsivány rejtett odujában, a míg férjét erdőn, pusztán, mocsáron keresztül üldözték; sőt talán futott vele együtt; talán ott őrködött a bozóti rejthelyen, a míg férje aludt. Szerette a rablót!

Gyülölte, utálta és féltette az elvesztett asszonyt.

Az igazi nő, a feleség pedig egyedül volt gyermekével a darkavári kastély egy szűk lakosztályában, mellőzve mindenkitől, még férje tisztviselőitől is. Hisz mindenki tudta, hogy ő el van hagyva férjétől.

Darkavárynak aztán nem volt Magyarországon maradása. Külföldre ment, teljes ostentatióval köszönt le mindenféle hazai tiszteletbeli rangjairól: elnökségekről, táblabiróságról, a mikre nézve ugyan mindegy, akár viseli valaki, akár leveti magáról. Külföldön hamar hiressé lett a nagy összegekről, miket hol nyert, hol vesztett a világhirű játékbarlangokban, s bizarr kalandjairól, a mik annál is több pénzbe kerültek.

Itthon aztán azalatt egészen eszeveszettül ment minden gazdasága. Mikor valaki pazarol, akkor minden ember jogot tart hozzá, hogy lopjon tőle; hisz úgy is eltékozolja, azt tartják. A jószág-igazgatók, a gazdatisztek egészen földesuruk példáját követték a prédálásban s legtisztességesebb ember volt közöttük az, a ki azt, a mit ellopott, legalább megtakarította; a legtöbb azt sem tette: a lopott pénznek gyors forgalma van.

Egy pár igazán rossz termés is következett; az ilyen hiányt eszélyes gazda a jobb év fölöslegéből szokta fedezni. Itt nem tették. Segítettek az új kölcsönök. S azok kezdtek időjártával drágák lenni.

Az 1848-iki franczia forradalom Párisban találta Darkaváryt.

A helyzet ujdonsága az ő lelkületének is egyszerre más irányt adott. Újra belejutott a politikai élet áramlatába. Megismerkedett Louis Blanc-al, Ledru Rollinnel s mikor Párisból Magyarországba hazatért, ez politikai missió szine alatt történt. El is beszélte sokszor, mily ügyesen tudta kijátszani a németországi rendőrség figyelmét, s milyen veszélyek között kelt át a határon, a vámőröktől üldöztetve.

Mellesleg pedig az a körülmény is sietteté hazajöttét, hogy a megindult politikai mozgalom Magyarországon nem csak a politikai téren idézett elő országos változásokat, hanem egyúttal a társadalmi életben is, s különösen behatolt a birtokviszonyokba. A hajdani úrbéres jogegyenlőséget kapott a nemessel, az uri szolgalom eltörültetett, dézsma, robot megszünt; ezzel Darkavárynak százezer forinttal rövidült meg az évi jövedelme.

Ez még hagyján; de a nagy rendület, mely a birtokos osztályt érte, maga után vont egy olyan intézkedést, mely csak negyedszázad előtt lehetett megkisérthető hazánkban, mikor még a hitel csak költemény volt: a moratoriumot. A törvényhozás haladékot adott az adósnak, várakozást parancsolt a hitelezőnek. Ennek az lett a következése, hogy Darkaváry új kölcsönt nem kapott többé sehol. Ez volt a főok, a mi Párisból hazakergette.

Itthon egy egészen új világot talált; hajdani barátai, kortársai felelős miniszterek voltak, az ország legfőbb hivatalait mind ismerősei foglalták el, kiknél ő magát jobbnak tartotta. Büszkesége meg volt sértve, az aristocratából lett szélső demagog. Nép embere, a ki megveti a népet. Valahonnan megválasztatta magát képviselőnek s a pesti országgyűlésen erős szónoklatokat tartott az «árulók» ellen. Nemzetőri őrnagygyá is lett, s részt vett egy vérnélküli harczban, melynek élményeiről aztán annyit tudott beszélni, mintha egy egész hadjáratot végig harczolt volna.

Időközben a Bakonyberekben történtekről is tudott meg egyetmást Tarna Elektől, ki szintén képviselő volt e megyéből. Ő maga visszatérte után tájékára sem ment se megyéjének, se uradalmának, se családjának.

Megtudta azt, hogy Herendy meghalt (ezt neje leveleiből is megtudhatta volna, ha valaha felbontott volna egyet közülök.) A gyönge egészségű öreg ember megrontotta magát ama veszélyes üldözés alkalmával a Balatonon, átázva, fázva, megbetegedett, s hosszas szenvedés után, melynek nehezebb része a leánya miatti szívfájdalom volt, meghalt. Neje is nem sokára utána ment. Öreg házastársak, kik egymást nagyon szeretik, nem igen messze maradnak el egymástól.

Ilon szülei vagyonát örökölte, s az, ha nem volt is gazdagság, de tisztességes birtok, a miből meg lehetett élni. De épen ez a pont volt az, a miért Tarna Elek Darkaváryval az otthon történtek felől beszélni kényszerült. – Ilon pazarolni kezd, mióta saját vagyonához jutott.

– Áh, és mire tud pazarolni az én kicsi feleségem?

– Hát bizony arra, hogy mikor odajönnek hozzá a kastélyba mindenféle özvegy asszonyok, kiknek férjei neked pénzt kölcsönöztek, egyház-községek, a mik alapítványaikat nálad tették le, kétségbeesett emberek, a kik öngyilkossággal fenyegetőznek, ha kölcsön adott pénzüket meg nem kapják, s a kiket directorod e rideg szóval utasít el: «moratorium!» hát akkor nőd nem állhatja a kétségbeesett emberek jajveszékelését s kifizeti saját vagyonából a tartozásodat. Így aztán rövid időn mindenét el fogja pazarolni.

– Te Elek! szólt Darkaváry, a főtárgyat kikerülve, te nagyon érdeklődől Ilon iránt. Mit adnál nekem, ha én most kálvinistává lennék, lemennék Erdélybe s hat hét alatt elválasztatnám magamat a consistorium által? Megteszem, ha ráállasz, a mint mondok. Hagyd ott a pecsovicsokat s állj át a mi pártunkhoz, akkor elválok s tiéd lesz Ilon.

Tarna Elek képviselő is volt s minthogy a kormánypárt mindig «pecsovics», még ha a legnépszerűbb hazafiak vannak is a kormányon, annálfogva Tarna Elek most szemközt találta magával egykor siami ikertársát, a ki szélsőbal volt.

Tarna Elek hátat fordított és odább ment; Darkaváry pedig nagyot kaczagott utána. Hisz nem az ő ügye volt ez, hanem Tarna Eleké: azé a töprengés dolga.

Még egy sajátságos jellemvonást tudott meg Darkaváry megholt ellenfeléről, Herendyről. Az alispán csakugyan megtette azt, a mire kiküldetett: hogy a szőlőhegyet és a villát Susannera és annak a gyermekeire saját hivatalos elnöklete alatt átkebelezteté. Ejnye, bizony azt a lelkiismeretes nagylelkűséget el is engedte volna neki Darkaváry. Bele van abba ölve fél millió, kótyavetyén is megér kétszázezeret; – s most már nem bánta volna Darkaváry, ha ezt nem ajándékozta volna Susannenak és fiainak. Ezekről mindössze annyit tudott, hogy otthon vannak Ilonnál, a ki anyailag vesződik velük. «Szép mulatsága lehet; nem irigylem tőle!»

Egyszer aztán úgy fordultak az idők, hogy el kellett menni Debreczenbe. «Kellett!» Darkaváry sem igen örömest ment, de menesztették: mert nagyon sok volt nála a saraglyába felrakva s Windischgrätzczel nem lehet tréfálni.

Debreczen pedig bizonyára nem Páris. Minden mulatsága egy rozzant szinház, egy kopott truppal, mely «Busul a lengyel»-t énekel opera helyett; asszony, leány nagyon erényes, s férj és apa őrzi keményen a kilincset, s a mi fődolog, pénzt nem lehet kapni semmi úton módon. Később február felé már pezsgőt, külföldi bort sem kapni: a világ el van zárva a császári hadaktól, ide s tova kávé sem kapható már a városban.

Darkaváry kezdett megismerkedni azzal a kényelmetlen helyzettel, a midőn az embernek az utolsó ötvenes bankjegy sír magányosan a tárczájában s bár száz helyről biztatják pénzzel, de sehonnan sem örvendeztetik meg vele.

Ekkor a véletlen segélyére jött. Egyébiránt következetes véletlenség.

Egy napon a magyar hadügyminiszter bizalmasan közlé vele, hogy Eszék várában nagy veszedelem van. Védelmére ott van egy jókora honvédsereg, a minek csak az az egy hibája van, hogy valami három ezernek közülök nincs puskája. Egy schweiczi fegyvergyár ugyan vállalkozott három ezer darab szuronyos fegyver elszállítására a steyer határszélig; arról is van gondoskodva, hogy a magyar kormánynak egy szabad csapat vezére, a merész Kádár őrnagy e fegyvereket átvegye és Eszékre becsempészsze; csak a minden hadviselés veleje, a pénz hiányzik még. Azt kellene valahogy kézbesíteni a schweiczi fegyvergyárosnak, a ki pénz nélkül nem adja a puskát. Darkaváry, mint afféle sokat utazott ember, a ki olyan hatalmasan ki tudja játszani a határőröket, vállalkozhatnék arra, hogy a pénzt megvigye a fegyvergyárosnak; a többi azután majd Kádár őrnagy dolga lesz.

Lőrincznek nem lehetett visszautasítani a megbizást; de kedve is volt hozzá. A hadügyminiszter szerzett számára külföldre szóló útlevelet álnév alatt s kezébe adta a fegyverekért járó tizenkétezer darab aranyat, az útlevéllel együtt, mely szerint Galiczián, Bécsen keresztül kellett lekerülnie Steyerbe, körüljárva az egész csatatért, hogy semmit se koczkáztasson.

Darkaváry erősen fogadta, hogy három nap alatt Steyerben lesz.

Hanem azért, mielőtt útra kelt volna, még az utolsó éjszakán fellátogatott a «Fürdőbe»; itt volt egy jó kis csendes kártyabarlang, s ott reggelig a rábizott összeget az utolsó ezer aranyig elveszté. Az utolsó ezeret mégis csak megtartá útiköltségnek.

Már ez nagy baleset volt az akkori pénzszűk világban. Arról szó sincs, hogy azt a pénzt rögtön helyre kell pótolni; ez nem csak becsületbeli, sőt főbenjáró adósság. – A legnagyobb baj az, hogy most már fel van tartóztatva az útjában, időt veszít. Bécsben kénytelen felkeresni bankárját, Haslingert, a kinek már eddig is másfél millióval tartozik s annak őszintén elmondani, hogy mi járatban van, mi történt vele; hogy fegyverekre kapott pénzt a magyar kormánytól, azt elvesztette, azt helyre kell pótolnia, akármi áron!

Haslinger okos ember volt, s az őszinte vallomásra ő is őszinte válaszszal felelt.

– Lássa ön uram, ön már nekem eddig is másfél millióval tartozik. Igaz, hogy be van táblázva jószágaira. Azonban ön most olyan vállalatba fogott, a melyen könnyen rajta veszthet. A legszelidebb kimenetel szerint is el fogják önnek kobozni jószágait; s hogy az ilyen elkobzott birtokokra betáblázott követelések hogyan fognak kielégíttetni, az iránt vannak sejtelmeim és tanulmányaim. S most ön még újabb hatvan-hetven ezer forintot akar tőlem felvenni. Mondok én ennél önnek egy sokkal egyszerűbb expedienst. Menjen el ön az osztrák hadügyminiszterhez, adja fel a fegyverszállítmányt; az majd lefoglaltatja azt, ön quittolt a fegyverek árával és egyúttal bűnbocsánatot nyert az eddigi magatartásaért. Kettős haszon.

Darkaváry a legnagyobb méltatlankodással utasítá el magától e tanácsot. Hatvanezer forintért árulónak lenni! még ennyire nem érzé magát alásülyedve.

– No jó, mondá neki Haslinger; hát jőjjön el ön hozzám ma délben, akkor többet fogok önnek e tárgyról mondhatni.

Délben ismét megjelent Darkaváry Haslingernél.

– A mióta önnel beszéltem, szólt a bankár, tapogatóztam a kérdéses ügyben: természetesen a legnagyobb óvatosság mellett. Önnek, mint mondá, bizonyos Kádár őrnagy szabad csapat-vezér kezébe kellene átszolgáltatnia a kifizetendő fegyvereket. Tud ön valamit erről a Kádár őrnagyról?

– Annyit tudok róla, hogy egyike a legvitézebb szabadcsapat-vezetőknek; vakmerő hadi kalandjairól híres.

– No hát én többet tudok róla. Ez a Kádár egy feledékenységbe ment, de a mult években nagyon hirhedett rablóbanda vezére volt, ki a háború kitörésekor a kormánytól amnestiát kért magának és czinkostársainak, azon föltétel alatt, hogy egy szabadcsapatot fog alakítani a kormány szolgálatára. A bűnbocsánatot megnyerte, kapott felhatalmazást a szabadcsapat alakítására; azóta több ütközetben kitüntette magát, nyilvános elismerést, őrnagyi rangot kapott. Egy sajátságos vonást beszélnek róla: azt, hogy a mi zsákmányt hadi portyázásai közben elfoglalt, azt kárpótlásul osztogatta ki azoknak, kiket néha napján kirabolt. Ön talán jobban tudhatja, hogy igaz-e ez? mert hisz önt is megrabolta egyszer. Rabló korában Villám Bandi volt a neve.

Erre a névre a kis körme hegyéig szökött a vér Darkavárynak. Ijedtség és harag lepte meg egyszerre.

– Igazán sajátságos fordulata a sorsnak, folytatá a bankár, hogy most épen önnek kell ezt a Kádár őrnagyot felkeresni, hogy neki pénzt vigyen, vele szövetséges összeesküvésre lépjen, s ha együtt elfogják, vele együtt felakasztassa magát.

Nagy volt a düh, az elkeseredés Darkaváry szivében e felfedezésnél; de még mindig nagyobb volt az önérzet.

Volt egy hang lelkében, mely azt sugta: hogy az a főúr, ki elvesztegette a kormánya által rábizott pénzt, s azután, hogy magát megmentse, elárulta azt a hajdani gonosztevőt, ki most bűnei helyrehozásául a csatamezőn hullatja vérét: pokolmélyen sülyed alá e rablóval szemközt.

Azt nem fogja tenni! Sőt ellenkezőleg: ha Kádár őrnagy személye azonos Villám Bandiéval, egygyel több oka van rá, hogy azt a helyet fölkeresse, a hol vele találkozhatik; aztán leszámlálja elé a küldött aranyokat: «nesze a pénz!» és aztán lerója a mivel ő tartozik neki: «nesze a pof!» – s aztán «válaszszunk egy párt ezekből az új fegyverekből, s lássuk, hogyan találnak czélba harmincz lépésről?»

– Az nem változtat a dolgon, uram; felelt a bankárnak. Nem az a kérdés, hogy kinek küldik a pénzt? hanem hogy ki küldi? és ki által küldik? Azt a magyar kormány küldi; egy Darkaváry által küldi, s Darkaváry át fogja azt adni az ördögnek is, ha annak van küldve.

– Jó, uram, hát akkor jőjjön el ön hozzám ma estére. Vacsoráljunk együtt s a közben elvégezzük az ügyünket.

Darkaváry este megjelent a bankár házánál; az bevezette őt családja körébe. A bankárnak volt egy szoborszépségű leánya, Klotild. Abba Darkaváry az első találkozásakor halálosan beleszeretett. Egészen izlése szerinti hölgy volt: termet, arcz ideálszép, ötletdús társalgás, hódító kedély, párosulva behizelgő agaceriával, mely a férfival azt hiteti el, hogy ő az isten.

– Nos, hogy tetszik önnek a leányom? kérdezé vendégétől, midőn a férfiszobába átmentek.

Darkaváry nagyot sóhajtott.

– Szeretnék megválni az eszemtől, ha rágondolok.

– Nem szükség önnek az eszétől megválni, csak a feleségétől. Úgy sem laknak már együtt évek óta. A válás igen könnyű. Ha ön kálvinistává lesz, Erdélyben hat hét alatt elválasztják. Ott ugyan most háború van, de az odamenetel még sem nehéz. Egy passe-partout az osztrák hadvezértől a legegyenesebb úton elvezeti önt Kolozsvárra: ott most Urbán tábornok parancsnokol. A consistorium előtt hamar vége van az ügynek. Én hozzá adom önhöz a leányomat. Egy millió a hozománya s azonkívül nyugodni hagyom önt a jószágaira kölcsönzött másfél millió miatt. – Nos uram, hát mi tetszik önnek? Hatvanezer forint Villám Bandi számára, vagy a leányom keze harmadfél millióval.

Darkaváry elesett. Egész jellemével végig esett a sárban. A mit könnyelműségből, boszúból, rosszaságból meg nem tett volna: megtette őrült szenvedélyből. S van abban földfeletti varázs, hogy egy hölgy, a ki maga megér milliót, még egy másik milliót adjon egy férfinak – azért, hogy az szeresse őt.

Lőrincz keze reszketett, midőn azt a bankárnak nyujtá. Hanem hát ezek rendkívüli idők voltak: az embernek meg kellett szoknia, hogy reggel félistennek kiáltsák, este pedig sárral dobálják meg, s mikor felült a szekérre, nem tudhatta, hogy diadalútra megy-e, vagy akasztani viszik?

– És már most csak azt engedje ön meg, szólt a bankár örömét tökéletes tettetéssel elpalástolva, hogy annak a helynek a nevét megtudjam, a hol a fegyverszállítmány le van téve. Nem szükség azzal önnek fáradnia valahová; a mi a dologban gyülöletes, azt elvégzem én magam. És mind a mellett a jó szolgálat hasznát ön veendi; mert a felfedezésért múltjára nézve teljes elnézést fog nyerni, s azontúl arra kell ügyelnie, hogy a mozgalomtól távol tartsa magát; mert nem szeretném, ha a leányomat özvegygyé tenné.

Darkaváry meg volt őrülve e szavaktól. Megmondá a bankárnak a veszélyes titok helyét.

– Minden jól lesz. Már most maradjon ön még itt nehány napig; azalatt erősítse családomnál azt a jó hatást, melyet első megjelenésével kivivott. Azután menjen haza Darkavárra; Bakonyberek-megye az egész Dunán-túllal a császári seregek kezében van; ott önt a kormánya nem vonhatja kérdőre. És azután végezzen a nejével az elválás iránt. Mentől korábban végződik, annál szivesebben fogjuk itt látni önt. A többit bizza ön rám. És most rendelkezzék a pénztárammal.

A bankár két czélt ért el ez által. Először biztosította a veszendő rebellis birtokára adott másfél millióját, kiragadva annak a gazdáját a nemzeti harczosok táborából s családi összeköttetés által sequestrálva annak a jószágait. A másik czél pedig az volt, hogy e felfedezés által viszonszolgálatul megnyerte a hadügyminiszteriumtól az összes hadseregek számára való bakancs-szállítást (concurrentia nélkül), – s ebből is csak lóg ki egy millió.

Darkaváry három hetet töltött a bűbájos Klotild kedveért Bécsben s ez idő alatt egészen belebolondult új szerelmébe. Nem törődött már se hadjárattal, se politikával, se az új alkotmánypatenssel, se a hadi bulletinekkel. Csak egy dolog sietteté haza Magyarországra: a megkezdendő válópör. E miatt szánta rá magát, hogy Bakonyberek-megyébe utazzék; most már gondtalanul és új élettervekkel agyában.

Egész úton azt főzte magában, mint fogja előadni a nem szeretett nőnek, hogy válniok kell, hogy fog szembeállni annak könyeivel, martyr arczával, hidegen, kiméletlenül.

Bakonyszegen innen, a mint az országúton végig robogott, egy másik négylovas hintó jött vele szemközt, melynek egyenruhás hajdújáról Darkaváry megismeré, hogy az a püspök hintója.

Volt oka nem keresni most a szóbaállást a római katholikus egyház-nagygyal, a midőn abban a szándékban járt, hogy holnap bejelentse azt a szándékát, hogy protestánssá akar lenni.

Hanem a püspök, a mint ráismert, megállíttatá fogatát, utána kiabált a mellette elhaladó kocsinak; sietve leszállt hintójából: ekkor aztán Darkaváry is kénytelen-kelletlen megállapodott s ő is leszállt az eléje siető főpaphoz.

Oh milyen nagy volt a főpap öröme, hogy őt láthatja. (De ugyan minek örül oly mód nélkül?) Kénytelen volt őt az útközepén megállítani, hogy üdvözletét, gratulatióját átadhassa neki azon örvendetes esemény felett, mely távolléte alatt családjában véghez ment!

(De miféle meggratulálni való esemény történhetett az ő távolléte alatt a családban?)

Végre megmondá a püspök.

A nagyságos asszony a mult héten tért át az üdvözítő katholika hitre; a püspök maga avatá fel őt.

Darkaváryt majd a guta ütötte meg. Ő maga abban jár, hogy protestánssá legyen, az elválás végett, s az alatt a felesége katholizál!

Ez az asszony bizonyosan neszét vette annak, hogy ő válni és újra házasodni szándékszik, s most azt akarja ez által lehetetlenné tenni.

Azt sem mondta a püspöknek, hogy «köszönöm», otthagyta az útfélen, sietett a kocsijához vissza s aztán «vágtass!»

Oh mennyi gonoszság kitelik ezektől az «asszonyoktól!»

Mikor az országútról a mellékút Darkavárra bekanyarodik, egy szép fenyőárnyazta domb mellett visz el. Azon van a Darkaváry családi sírbolt.

A mint e helyre érkezett Lőrincz, egy gyászmenetet látott e dombra felkanyarodni, czímeres koporsót vittek, fáklyakiséret, halotti énekszó mellett.

Kit temetnek itt?

Lőrincz leugrott hintójából, sietett a sírbolt felé.

Épen akkor ért annak ajtajához, mikor a pap elzengé a koporsó fölött az utolsó verset: «vitam habeas sempiternam….»

Nejének nevét olvasta azon a koporsón.

Nagyot dobbant a szive.

Öröm volt ez! örömdobbanás. Eltitkolhatatlan megkönnyebbülése a léleknek, hogy ezt ime jól rendezte el a sors! Nem kell tehát a nő könyei ellen harczolnia; nem kell szenvedéseinek hideg érzéketlen arczot szembeállítania; nem kell elválnia; ime, meghalt magától; a jó, kedves asszony, mikor érezte, hogy férje szerencséjének útjában van.

Ezért lett hát katholikussá utolsó napjaiban, hogy mégis egykor férje oldala mellett nyugodhassék, mellette lehessen legalább a koporsóban. Mint protestanst a szelenczei reformatus temetőbe vitték volna.

Talán lehetne ezért egy könyet is kierőszakolni.

De a mint körülnézett, még nagyobbat dobbant a szive.

Az már harag volt!

A koporsó fejénél, mint gyászkísérőt Tarna Eleket pillantá meg, ki kézen tartá Lőrincz kis fiát; az pedig nem ismert az apjára, a kit, mióta eszmél, nem látott.

Tarna Elek hideg főbólintással üdvözlé őt s aztán rendelkezett a szertartás bevégzése s a nép hazatakarodása iránt. Darkaváry néma volt a dühtől, míg egyedül nem maradtak. A kis fiut egy hajdu vette át, az vitte a kocsihoz. A két férfi hátramaradt a sírkert boróka bokrai között.

– Hogy éri házamat az a tisztelet, uram, szólt Darkaváry, hogy ön intézkedik a nőm temetésénél s kézen vezeti fiát? Mi ön ennél a háznál?

– Meg fogja ön tudni uram. Hogy ön nejének temetésén jelen vagyok, ez azért van, mert nehány hét előtt levelet kaptam tőle, mely így szól: «uram, önhöz fordulok, miután azt hiszem, hogy férjem leveleimet felbontatlanul veti félre; atyám, anyám meghalt, senkim sincsen, s magam halálos ágyamon fekszem. Csak egy gondolat bánt a halálban: mi lesz kedves gyermekemből? Legyen ön oltalmazója, gyámja, ha árván marad». – Én megtettem azt, a mi egy haldokló utolsó kivánsága volt.

– Mennykőbe uram! kiálta durván Darkaváry: itt jogsértésről van szó; nem érzelgésről. Ez törvény és nem poézis! Ki adott arra jogot önnek, hogy egy élő apa gyermekének gyámja legyen?

– A törvény adott uram, és semmi poézis. Nem érzelgés ez, hanem szomorú hivatalos eljárás. Önt a vármegye, tékozlásai miatt, gondnokság alá helyezé; birtokai birói zár alatt vannak, s gyermekének törvényes gyám van rendelve, törvényszék által. A megye rendelte ezt.

Darkaváry elsáppadt.

– Melyik megye? Én az osztrák generálisok által alkotott megyét el nem ismerem.

– Nem is az. Attól én sem fogadnék el rendeleteket. Az ős választott megye. Ön úgy látszik nem értesült az utolsó hetek eseményeiről. A magyar seregek visszafoglalták a Dunántúli alsó megyéket.

Ez megint nem jó hir volt Darkaváryra nézve. Azon nagy sarkonfordulás óta, a mit ő most hevenyében elkövetett, nem érezte a fejét szabadnak azon kormány hatáskörében, a melyet elárult. De hiszen nem tudja azt még senki.

– Jól van uram no, mondá hidegvért erőtetve Tarna Elekhez. Tehát legyen ön gyámom nekem és fiamnak: nem sokáig lesz az. Pazarlásaimért, sok adósságomért kaptam a megye gondos tisztikarától a birói zárt jószágaimra? Köszönöm. A válaszszal nem soká maradok adós.

Azzal nem is üdvözölve fia gyámját, meg sem csókolva gyermekét, dölyfösen veté magát hintójába s vágtatott a Darkaváry kastélyba, a hol szomorú képpel várták összecsődült hivatalnokai, egy chorusban zengve a nagy családi gyász fölötti keservüket saját hivatalból elbocsáttatásuk fölötti panaszaikkal.

Darkaváry azt parancsolá, hogy mindenki maradjon a helyén és ne menjen sehová. Azután felment termeibe, letépte az ajtókról a hivatalos pecséteket, a mikkel azok biróilag le voltak zárolva! Maga lesz felelős érte.

Hiszen csak nehány napig fog ez tartani.

Holnap visszamegy megint Bécsbe, azzal az örömhirrel, hogy nincs már szükség hosszas válópörre: üres a ház, kész elfogadni az új menyasszonyt. A gazdag ipa visszavonja betáblázásait, a nászhozomány törleszti a többi adósságot s Bakonyberek vármegyének odavághatja a zöld asztala közepére Darkavár kiskirálya a kettéhasított sequestrum-parancsot.

Új boldogság, új fény költözik a Darkavári kastélyba megint.

Lőrincz végig járta az üres termeket saját hálószobájától neje hálószobájáig. Az egyikben ott állt egy márvány fülkében Susanne életnagyságú képe, kihívó szépség, kaczér mosoly arczán. A másik szobában állt Ilon arczképe, a szende, halavány arcz, csak a gloria hiányzik körüle. Az egyiktől undorodott, a másiktól borzadt.

El a kisértetekkel innen!

Hivatalnokainak, cselédeinek azt parancsolá, hogy a míg nem hívja őket, senki se jőjjön hozzá. Egyedül akarta kijárni összevissza kuszált gondolatait: mikben a gyász, az önvád, a rettegés, chaosszá volt keverve vágyakkal, reményekkel, örömökkel. Egyik rontotta a másikat.

És mégis benyitotta valaki rá az ajtót.

– Ki mer most háborgatni?

A belépő pedig nem ijedt meg a haragos ráförmedéstől; bátran közelített. Kék pitykés dolmány volt rajta, veres hajtókával és vitézkötéssel, oldalán kard, arany bojttal, fején pörge kalap széles veres szalaggal, karimáján arany paszománt, hosszú fekete toll lengett le róla. Le sem vette azt a ház ura előtt.

– Én merem önt háborgatni uram, szólt a fegyveres alak, közel lépve hozzá. Ha nevemet megmondom, akkor azt is tudni fogja, hogy miért háborgatom. Az én nevem Kádár őrnagy; vagy Villám Bandi, ha így jobban ismer.

Lőrincz úgy érzé, mintha azok a tömör falak körülötte egymásra készülnének borulni.

– Ön sok esztendeig keresett engem uram! folytatá az eleven kisértet. No lássa, már most rám talált. Nem vesztem el. Pedig módomban lett volna elégszer. Eljöttem, hogy számoljuk össze, ki mivel tartozik egymásnak? Önt a kormány a Steyer határszélre küldé, hogy egy fegyverszállítmányt ott fizessen ki és nekem adja által: hogy járt el ön ebben a megbizásban? Mit tett ön?

Darkavárynak egy ötlete támadt; egy hazugság, a mit betörő rablók ellenében szabad használni.

– Engedje ön, hogy okmányaimat előhozzam, s igazoljam magamat.

Arra számított, hogy ha szobájába juthat, onnan egy rejtek-ajtón át a hátsó lépcsőn majd kimenekül a kastélyból.

– Egy lépést se tegyen ön, felelt neki Kádár őrnagy s egyet tapsolt a tenyerébe, mely hangra a terembe vezető szárnyajtók felnyiltak s Darkaváry egy egész fegyveres csoportot látott az ajtóban, hasonló egyenruhában, mint az őrnagy. – Ön foglyom! És már most majd én mondom el önnek, hogy mi történt az önre bizott fegyverekkel? Ön elárulta azok hollétét, s mikor én csapatommal a helyszinén megjelentem, egyszerre körül lettem fogva lesbeállított szerezsánok által. Én keresztülvágtam magamat ellenfeleimen; de lovasaimnak fele ott veszett. És ott veszett a fegyverszállítmány. És e miatt elveszett Eszék vára. Tudja ön már most, hogy mit tett?

– Esküszöm, hogy azt nem tettem.

– Még hamisan is esküszik. Nem használ semmit. Ön el van itélve. Meghal. Ön mindig keresett engem, hogy felakasztasson, most rám talált – és most én akasztatom fel önt. Ide a kastélya kapuja fölé, épen az ősi czímerére.

– Ez gyilkosság lesz! ön nekem nem lehet bírám! ha vádol, vigyen a kormány elé, ott védeni fogom magamat.

– Bírája vagyok; felelt Kádár őrnagy, hideg nyugalommal; egy országyűlési határozat s egy hadügyminiszteri rendelet erejénél fogva, melyek felhatalmazzák a szabad csapatok vezetőit, hogy az árulókat meglepjék, elitéljék és megsemmisítsék, a hol találják. Ön már el van itélve.

– Kihallgatatlanul.

– Ez csak kegy önre nézve: hogy nem adatik önnek alkalom még egy haditörvényszék előtt kínnal izzadt hazugságokat elmondani, a mikért szeme közé nevessenek. E megaláztatást el akarom önnek engedni. Árulása elvitázhatlan. Önnek meg kell halni. Az előkészületekre sem adhatok sok időt; sietős utam van. Imádkozzék, ha tud, s aztán induljunk.

Darkaváry veszve érzé magát. Se remény, se védelem nem volt számára. És most úgy ragaszkodott az élethez.

– Legalább fiaim gyámjához és fiaimhoz engedjen ön néhány sort irnom.

– Úgy? tehát az utolsó órában eszébe jutnak az embernek a gyermekei is. Hagyott ön a fiainak nevet? Három közül kettőnek hagyott egyebet, mint szégyent?

Darkaváry látta, hogy ügyét még súlyosította az emlékeztetéssel. Kádár folytatá:

– Önben tehát csakugyan van érzés, uram? Ezt nem tudtam. – Akkor beszéljünk más hangból. Sokat vétettünk mind a ketten, ön is, én is. Én vétkeim zsoldját igyekeztem lefizetni; a mely népnek a nyugalmát háborgattam egykor, annak a népnek a szabadságáért harczoltam mostanig. Sok hadi-zsákmányt szereztem: annak a váltságából kárpótlást küldtem azoknak, a kiket egykor gonoszul megkárosíték. Tudom, hogy még mindezen felül fenmarad egy tartozásom s azt le kell rónom egy nagy napon. Beváltom azt, s abban a csatában, a melyben el fogok esni, ki lesz egyenlítve minden. Csak egy tartozásom marad fenn. Mi lesz e nőből, a kit öntől elraboltam? Özvegy lesz és földönfutó, ha én elesem. Pedig hű, jó asszony. Ő az ön gyermekeinek anyja. Jól van. Cseréljünk sorsot. Ne ön haljon meg, hanem én. Ön vegye nőül Susannet; adjon gyermekeinek nevet; aztán éljen tovább vigan: én megyek a csatatérre s a legelső találkozásnál a kozákokkal leöletem magamat. Nos, tetszik-e önnek ez a csere?

Darkavárynak a legelső gondolatja az undor volt. Nőül venni egy némbert, ki egykor kedvese volt, s aztán egy rabló felesége lett! És épen most, midőn egy új ideálhoz szegődött minden szenvedélye. Hanem azután helyre tért az esze. Hiszen kapni kell ezen az ajánlaton. Bolonddá teszi ezzel magát Kádár őrnagy.

– Elfogadom! Szólt nagylelkű arczmeresztéssel a megszorult főúr.

– Így jól van. Susanne itt van velem. A papot is idehozattam. Még le sem vetkőzött a temetési szertartáshoz felvett köntöséből. El van készitve dispensatio, dimissiorale, móringlevél. Mindenre gondom volt. Előre tudtam, hogy ön inkább egy asszonyra engedi magát akasztatni, mint egy száraz fára. A haditörvényszékből tehát násznép lesz.

Kádár őrnagy intésére két fegyveres odalépett Lőrincz mellé s őrizte a vőlegényt, míg a férj kiment az udvarra, hogy nejét kézen fogva bevezesse, mint menyasszonyt.

Susanne nagyon meg volt változva: arczbőrét elégette a nap és a zivatar, s kora redőkkel szelte át a gond és szenvedés. Darkaváry nem is fordította felé arczát.

A papot is behivták, s ugyanaz, ki nehány óra előtt a nőt eltemette, összeesketé az özvegy férjet az új feleséggel. Semmi megütközni való nem volt rajta; hisz az is gyermekeinek anyja.

A szabadcsapat legényei ennél a lakodalomnál is daloltak és tánczoltak, mint ama másiknál, a melyben a «szép asszonyt» elvitték Darkavárytól. Most visszahozták neki.