II.

Ma reggel vettem búcsút a menyasszonyomtól.

Jó kis leányka szegény Marie, szép is, a mi azt illeti, de szörnyű egyszerű. Semmi izlése az öltözékben. Még maig sem tudtam rávenni, hogy chignont viseljen; azt mondja, hogy ő bizony nem tesz kutyaszőrt a haja közé, mikor úgy is elég szép tömött haja van. De mikor e nélkül elegáns hölgyet nem lehet képzelni! Aztán örökké a házi gazdaság után lát; fejébe vette, hogy ő jó gazdasszony akar lenni. Pedig én azt ki nem állhatom, ha az asszonyfélén megérzik a konyhaszag. Hisz akkor legjobb volna közkatonának lenni, s a szakácsnénak udvarolni. Igaz, hogy szegényke eléggé művelt lélek, sokat olvasott s szépen zongorázik, tánczol; de mindebből hiányzik valami, a mi lelkünket magához köti, az a bizonyos szellem, a mit a franczia espritnek nevez. Ah, Fifine, ha rád emlékezem!

Marienak persze nem mondtam azt, hogy a harcztérre megyek; képes lett volna sírni, s a síró nőket ki nem állhatom. Annál nincs csúnyább, mint mikor egy szép száj lefelé görbül, s aztán a szemekből elkezd a víz lefelé csorogni, mint hóolvadáskor az eszterhaj. S mikor az ember egy síró arczot megcsókol, nem édes csókot, de sós csókot kap. Azt mondtam Marienak, hogy Rómába utazom, s kérdeztem tőle, hogy mit hozzak neki vissza? S ő azt felelte valamennyi atyafi előtt, hogy «a szívemet». No de már micsoda együgyű természetesség ez! Az egész társaság mosolygott, én pedig pirultam miatta. Ah! ha Fifinetől kérdeztem volna, mit hozzak neki, ez a szellemdús teremtés bizonyosan azt felelte volna, hogy hozzak neki a szent atyától egy bűnbocsátó levelet.

No de Marienak nincsenek még bűnei, a miket meg kelljen bocsátani. Annál rosszabb rá nézve. Nem adnám sokért, ha az alatt egy kicsit megcsalna, míg oda leszek. Olyan sivár gondolat az, hogy az embernek van valakije, a kiről bizonyos, a kit még csak féltenie sem lehet, a ki az unalmasságig hűséges hozzánk.

No adieu szép Marie. A viszontlátásig!