V.

Genuában két hajó állt készen az elindulásra. Az egyik az «Il Pacifico», olasz brigg, a másik a «Vengeance» franczia fregatte.

Mily különböző és jellemzetes nevek! Az egyik a «békességes», a másik a «boszuálló».

Ezek az olaszok nem gondolnak már egyébre, mint a békességre. Az ő kötelességük volna pedig a szorongatott Francziaország segélyére sietni. Ő értük harczoltak a francziák Magentánál és Solferinónál, és ők még sem gondolnak most egyébre, mint hogy Rómába bevonuljanak, s a francziáknak ott megaláztatást szerezzenek.

Mennyivel nemesebb a mi érzelmünk! Mi elfeledjük azt, hogy Villafrancánál a mi magyar bőrünkre kötötték meg a békét, s Schmerlinget mi kaptuk ajándékba s minden sympathiánkkal feléjük fordulunk.

Én nem szálltam a «Pacifico»-ra, hogy Rómába vitorlázzak, hanem felültem a Vengeancera, mely Marseillebe vitt gőzerővel.

Ah! minő emlékezetes utazás volt az! Itt találkoztam veled, oh mennyei Olympia!

Milyen dicső név!

Nem igaz, hogy te csak «englische Reiterin» voltál, a Seradella-cirkusból! Nem igaz! Valódi spanyol herczegi vér foly ereidben, megnemesítve igazi tősgyökeres sansculotte szívben, melynek családfája a tősgyökeres jacobinusokig ér föl. Saját ajkaidról hallám, hogy atyád generális volt, ki Algirban esett el, mikor Pekinget ostromolták, s anyád herczegnő volt, a száműzött orosz roskolnikok fajából.

E két faj nemes vegyületéből alakult gyönyörű arczod.

A legpompásabb vörös haj, hasonlatos az oroszlán sörényéhez. Az orosz herczegi jelleget képviseli a felfelé nyitott fitos orrocska, míg a nagy fekete szemöldökök Andaluzia hölgyére emlékeztetnek.

Ah! örökre emlékezetes marad előttem az a gyomromra kapott ökölcsapás, melyet attól a goromba angol utazótól kaptam, a kit a hajón kihíttam öklözésre, a mért azt merte állítani, hogy szemöldökeid gyertya hamvával vannak festve. A barbár!

De meglakolt érte!

Az egész utazás alatt nem volt szabad neki többé ahhoz az asztalhoz leülnie, a hol te, oh mennyei Olympia! adtad a fáró-bankot; még most is gyönyörtől ég a szivem, ha rágondolok, mennyi bájjal háríták be rózsás újjaid száz Louisdoromat.

Szerencsés Louisdorok!

Ők pihenhettek a te kebleden!

Az utolsó is elvándorolt tőlem tehozzád, mire Marseillebe elértünk, s én oly könnyünek érzem magamat!

Igaz, hogy itt azután nem volt mit ennem; de te biztosítál róla, hogy szeretsz, s nekem ez elég volt.

Hisz én úgy is a harczba indulok, s ott kardom kivívja majd a dicsőséget, s ha kell, a zsákmányt is, s akkor mind ezt lábaidhoz teszem: «ez a tied, és én is az vagyok!»

Te messze költözél Páris felé, én pedig beálltam Skrzbinszky szabad csapatjába, a kit úgy tetszik, mintha láttam volna már egyszer Pesten a Zrinyiben; de akkor nem lengyel volt, hanem kozák.

Skrzbinszky generális volt, s engemet rögtön megtett őrnagynak, s biztosított róla, hogy egy egész lovas ezredet fog rám bízni, mihelyt lovat kapunk hozzá.