VII.

Mindig vágytam ütközetben lehetni.

Milyen szépnek képzeltem magamban!

Mikor a paripák nyerítenek, a hősök lelkesült harczi kiáltása az egeket verdesi, kard csattog, az arczok felhevülnek és a többi.

Hanem a valóságban nem találtam az ütközetet ilyennek.

Három nap szakadatlanul masiroztunk előre; szakadó esőben, bőrig átázva; mindig hallottuk magunk előtt az ágyuzást, a mi éjszakára mindig elcsendesült. Azt mondták, hogy verekedünk és győzünk. Én a győzelemből egyebet nem tapasztaltam, mint azt, hogy egy harapás ennivalót nem találtunk azokban a falvakban, a mikből az ellenséget kiüztük. Koplalnunk pedig annál könnyebb volt, mert az élelmezési vonatunk más utat választott mint mi. Másik három nap aztán megint visszafelé mentünk, ismét szakadó esőben, nyakig sárban, csak hogy akkor az ágyuzást már a hátunk mögött hallottuk. Azt mondták, hogy verekedünk és az ellenséget keményen feltartóztatjuk. Nem láttam én belőle egy fiát sem.

Hatodnapra azután, mikor már jól ki voltunk fáradva és éhezve, generálisunk azt mondá, hogy itt megálljunk, itt az ellenségnek a hátába fogunk kerülni.

Kiválasztott közülünk egy elite-csapatot, a kik legjobban ültünk a lovainkon, s rámutatott egy lapályra, a melyen keresztül az előre nyomuló ellenséget meg kellett kerülnünk, s azután egyszerre az oldalába lecsapnunk, ágyuit egy rohammal elfoglalnunk, akkor lovainkról leszállnunk, tüzérekké átalakulnunk, az ellenséget saját ágyuival összekartácsolnunk, azután az elhullottak puskáit elszednünk, gyalog csatárlánczot formálnunk, s az ellenség lovasságát szuronyszegezve megtámadnunk, táborkarát körülkerítenünk és elfoglalnunk.

Remek terv volt az! és kétségtelenül sikerül, ha a sors egy malitiosus körülményt nem tol közbe.

S ez az volt, hogy a lapály, a melyen keresztül a manoeuvret végrehajtani küldeténk, valami átkozott süppedékes mocsár volt. Tábornokunk ezt nem tudhatta, mert hiszen mindent nem tudhat az ember, mi pedig csak akkor vettük észre, hogy hova jutottunk, mikor már a lovak csülökig dagasztottak az iszapban.

De azonban a mi ránk volt bízva, végrehajtani kötelességünknek tartottuk és így, bár némi veszteséggel, t. i. lovaink hátrahagyásával szerencsésen kigázoltunk egy emelkedett dombra, a hol száraz föld volt.

Az én lovam is beledült az iszapba, alig birtam róla megszabadítani az egyik pisztolytokomat, a mi pedig nagy veszedelem lett volna rám nézve, mert abban volt az utolsó szalámi.

Miután a mocsárból a dombra szerencsésen kijutottunk, csak az volt még hátra, hogy az ellenség ágyuütegeit felfedezzük. Ez sem váratott sokáig magára. Valami hatszáz lépésnyi távolban tőlünk egy másik dombon egyszerre csak feltünik egy ágyu, azt lekapcsolják, felénk irányozzák.

Mi puskatüzzel fogadtuk őket, a mi annyira megrémítette az ellenséget, hogy rögtön ágyuval felelt rá.

S hogy kellőleg jellemezzem az ellenség gyávaságát, még nem is úgy lőtt, a hogy más tisztességes ellenség szokott, hogy egyet ellő az ellensége feje felett, azután a másikat száz ölnyire előtte, a harmadikat jobbra, a negyediket balra mellette el; hanem ezek mindjárt az első golyóval egyenesen oda közénk lőttek.

Hanem persze rosszak a lövegeik, nem értenek a granátcsináláshoz, a kilőtt granát a helyett, hogy egyet tökéletesen agyonütött volna közülünk, még a levegőben szétpukkant, s darabjaival nyolczat sebesített meg bajtársaim közül sulyosan.

A többiek persze e lövés után retrograd irányt kezdtek el követni, csak én magam maradtam állva és egy helyben. Hadd lássa meg az ellenség, hogy nem vagyok gyáva. S kihuzva revolveremet övem mellül, annak mind a hat csövét kilőttem az ellenségre. A mely oly nagy rémületet gerjesztett odaát, hogy az ágyut újra megtöltötték s a hogy egyedül álltam ottan, rám lőttek vele.

Soha sem felejtem el azt a pillanatot. Hallottam a közeledő teke szomorú búgását, láttam a mint egyszerre lecsapott előttem s azután csak annyit éreztem, hogy a térdeimen állok, agyag göröngyökkel körülhantolva, a két lábszáramat elhordta a golyó.

Azt mondják, hogy mikor az ember a sebet kapja, nem érez belőle semmit. Én éppen úgy voltam vele. Mind a két lábam egyszerre elvesztém; csontjaimmal a felvájt földbe voltam temetve; mozdulni nem voltam képes. És azért egészen öntudatomnál maradtam, mindent láttam és hallottam, a mi körülem történik.

Láttam, hogy csapatunk, mely hátramaradt, hogy vonul sebesen az erdős hegyhát felé, itt hagyva haldoklóit és halottait; egy csapat ellenséges dzsidás hogy üldözi a hegynek felfelé; és aztán hallottam, hogy távozik lassan a csatazaj, hogy maradunk mi egyedül. Körülem nyolcz vonagló alak, nyögve, imádkozva, káromkodva, és közöttük én térdig eltemetve, ki mozdulni nem merek. Érzem, hogy elszakított lábaimon át hogy foly el vérem lassanként, hogy gyengülök, szemeim sötétülnek, várom a halált.