XI.

Szerencsésen eljutottunk másnap estére a franczia főhadiszállásra, a hol a főtábornok is volt a táborkarával.

Csak azt ne kérdezzék tőlem, hogy minek hítták azt a várost, meg kinek hítták a tábornokot? mert a neveket én mindig összezavarom, s nem vagyok képes a fejemben tartani. Ezzel már kis diák koromban is sok bajom volt; eleintén mindig azt hittem, hogy Attila valami török hadvezér, míg utóbb megtudtam, hogy az egy zsinóros kabát s Schillerről sokáig azt képzeltem, hogy az egy német költő, míg a tapasztalat rávitt, hogy az egy magyar bor.

Elég az hozzá, hogy itt igen szivesen fogadtak bennünket.

Olympiát ismerték már a táborkarnál, csaknem minden tiszt ismerőse volt. Ekkor tudtam meg, hogy ő nála is csak álruha volt az apácza-costume, melyben a németekhez kémlelődni járt, s e fontos honleányi missióban igen lényeges szolgálatot tett a táborkarnak.

Hanem hiába, csak geniális, kedélyes nép ez a franczia Egy napi járásnyira az ellenségtől minden ember tréfának vette az egész háborut, s megérkezésünk estéjén olyan jókedvű bált csaptunk, hogy annál az «új világ» sem látott külömbet.

Pedig az látta Rigolbochet, látta Antoinettet, látta Fadette és Fifine kisasszonyokat, látta a Fiaker Millyt; de olyan cancantánczosnőt, mint a milyen az imádásraméltó Olympia, még az sem látott.

Én bámultam e csodalényt, mikor tündéri apró lábaival egy magas kört irva le a levegőben, czipője hegyével tánczosának égő szivaráról leütötte a hamvat. Ez aztán a bravour!

Sajnos, hogy e mulatságot a barbár ellenség ismét megzavarta.

Mi másnap akartuk őt megtámadni; hanem az a czivilizálatlan, durva erkölcsű nép nem enged pihenést a saját katonáinak, rajtunk rontott, mikor mi legvigabban mulattunk volna, s a pezsgők durrogását egyszerre csak ágyudörgés kezdte parodiázni.

Mi urak természetesen mind a városban voltunk a tánczteremben, a mezőn csak a közkatona tanyázott.

A meglepett franczia hadsereg hősiesen verekedett a németekkel. Zárjel között mondom, én azt hiszem, hogy ha a francziáknak generálisaik nem lettek volna, hanem csak a közkatonákat eresztették volna, hogy menjenek, a merre látnak, talán még meg is verték volna a németeket.

Én, meghallva az ágyuszót, mely a bálterem ablakait megreszketteté, félrelökék magam elől egy turkó kapitányt, a ki épen Olympiával járta a czeppelpolkát, felragadék egy kardot, felkapék egy gazdátlan lóra, s nyargalék ki a piaczra; ott épen szervezte a generális a lovascsapatot, mely minden utczárol elősereglett; volt közte afrikai vadász, vértes, beduin és tüzér; a mint egy jókora csapat együtt volt, a vitéz hadvezér maga élünkre állt, s azzal előre fiaim! ki a csatatérre.

A szerencse kedvezett, a sötétben rábukkantunk egy gyalog-ezredre, mely négyszögöt formált. Hajrá! Neki vágtattunk. Az sortüzet adott ránk: egy része lovasainknak ló nélkül maradt, más közé rohant a gyalogság szuronyainak: akkor vettük észre, hogy egy kis confusió van a dologban; a gyalogság is a saját magunk csapatja, s mi egymást öljük, vágjuk. Ebből azután még nagyobb confusió támadt; tüzérségünk segítségre sietett s az közé kartácsozott mind a kettőnknek. E nélkül a sajnos félreértés nélkül a támadó ellenség bizonyosan drágán lakolt volna csendháborító merényletéért. Így is kemény leczkét kapott, mert reggelig mind a két fél megtartá a csatatért, s reggel hat órai fegyvernyugvás köttetett, hogy mind a két fél eltakaríthassa a halottait s félrevihesse sebesültjeit.

Én is ló nélkül maradtam ismét a sajnos félreértés miatti támadásban, s hogy mint idegen a tábornál hasznot tehessek, felkötöttem karomra a svajczi vörös keresztet, s beálltam betegápolónak.

No, uraim, annyit mondhatok, hogy a csatatér nem olyan ideális dolog, mint a milyennek azt a költő urak leirják.

Ez a legundorítóbb látvány a világon.

Egy mészárszék, egy sintérmező, a hol döglött lovak s eltorzult, szétmarczangolt emberi tetemek feküsznek egymáson.

És a kik még haldokolnak, nem verseket szavalnak azok Hugo Victorból és Bérangerből, még kevésbbé énekelnek opera-áriákat a «Hugonották»-ból vagy «Lammermoori Luciá»-ból, hanem káromkodnak, mint a jégeső s szidják a szenteket, a boldogságos szüzet és az egész világot, hogy azt borzalom hallani.

Hanem e borzalmakon mind tultesz az, a mit az ember aztán a csatatéri kórházakban lát.

Én azt hiszem, hogy ha a háboru kezdete előtt a két ellenséges hadsereget végigdefiliroztatnák két ilyen sebesültekkel rakott lazarétumon, mind a két fél összetörné a puskáját, s azt mondaná: «Eb, a ki hadakozik; ha a két császárnak van egymással valami baja, álljanak ki ketten; menjenek ki birokra, végezzék el egymással; mi nem puskázunk egymásra».

Minő iszonyú nyomai az emberpusztítás tudományának!

Itt egy alak, a kinek se keze, se lába nincsen; amott egy másik, a ki át van lyukgatva a golyótól, a hány lövés, kétszer annyi seb rajta; egy harmadiknak a fejéből hiányzik egy darab, s még mindig él; a negyediknek a mellén ment keresztül a golyó, s nem halt meg bele; az ötödiknek a feje fölött pattant szét a granát, s a légnyomástól eszét veszté, csak mosolyog irtózatosan; a hatodikat a szele érte az ágyutekének, s bordái törtek össze bele, és melle feldagadt; a hetedik húsz kardvágással a fején, kezein, egy idomtalan csonka tetem; s ez mind sír, nyög, dühöng, jajgat, szitkozódik, vizet kér, hörög, láztól didereg, fogait csikorgatja; a kegyetlen feltser pedig ott jár közöttük s válogatja, hogy melyiknek vágja el a lábát?

Ez rettenetesebb magánál az ütközetnél!