XII.

Mit mondtam? – Hogy a háboruban legborzasztóbb a kórház. Megkövetem magamat. A háboruban legborzasztóbb a sár.

Már egy hét óta masirozunk folyvást szakadó esőben. Az utaknak nincsen feneke.

Az «allons enfants de la Patrie»-ban (menjünk, hazámfiai) legsiralmasabb szó az, hogy: «allons» (menjünk)! Csak menni ne kellene!

És milyen útban menni!

Délelőtt olyan fekete sárban járunk, mely mellett a tiszafüredi gát még makadám! A csizmát lehuzza az ember lábáról, s mikor kihuzom a lábam a sárból, akkorákat czuppan, mint egy óriás istenasszony csókja! Délután következik másforma sár. Ez sárga agyagból készült, az ember jobbra-balra csuszik benne s üti el a szomszédját a lábáról, s mikor egyet lép, felet hátrafelé iszamlik. Másnap aztán változatosság kedveért következik kavicsos sár, mintha öreg vakolatban gázolna az ember, csak úgy varczog a talpa alatt; utoljára vigasztalásul jön egy mértföldnyi sima latyak, egy olvasztott habarék, mely a csizmaszáron bemegy. S ezt nevezik hadjáratnak! Akasztani való sok poéta! Mindig csak a «hős karomat» biztatják a harczi verseikben: egy póéma sem szól a «hős lábam»-ról, pedig igazán mondom, a hadjáratban a lábaké az oroszlánrész.

No, az én oroszlánjaim, mondhatom, hogy megkapták a maguk részét. Már nem birtam tovább menni. A csizmám talpa leszakadt a lábamról, ruhám igazán egyenruha volt már, gallérig olyan sáros, mint a többié; az inaim megtagadták a szolgálatot, én tovább nem tudok menni, én lefekszem az árok mellé s odaragadok. Találtam egy kidőlt fűzfát s arra leültem.

S bizony ott is maradhattam volna, ha a véletlen ismét segélyemre nem jön; mert a gyalog-pajtásaim szépen otthagytak. Azután egy lovasezred baktatott el előttem, egy sergeant lekiáltott rám a lóról, hogy mért nem sarkantyuzom meg a paripámat? a többiek nevettek rajta és otthagytak. Nyomukban jött egy podgyászvonat, alig tudták huzni a lovak. Egy jámbor samaritánus szekerész megállt előttem: no ez felvesz! Az ám. Jól összeszakkerbokkerezett, hogy mért nem segítek a bagázsiás szekerét kiemelni a kátyuból, a mibe belerekedt. No csak azt tedd el! Majd egy markotányosnő jött oda hozzám. De ne tessék ám valami «ezred leányá»-ról álmodozni. Hanem egy vén szipirtyó, bibircsos állal, hét szál szőrrel az orra hegyén s pálinkatüzű szemekkel, csuklyával a fején, férfipantallóban, kurirstiblisen. Az megszólított, hogy felvesz a kordélyára s elvisz magával. Most lőtték agyon a hetedik férjét! beállhatok hozzá nyolczadiknak. Azt mondtam neki, hogy jobb lesz, ha ad egy korty ürömpálinkát. Mire a vén boszorka a hüvelykujját az egyetlen felső fogának akasztá, a mely pantomimika elmésen fejezi ki azt, a mit mi barbárok legnagyobb gorombaságként szóval szoktunk megmondani. Én letettem a fejemet a fűzfára s nem törődtem tovább a világgal; elnyomott az álom. Talán meg is haltam volna, ha egy jószívű trombitás meg nem szán, a ki oda jött hozzám, a trombitáját a fülemre tette s olyan hatalmasat harsantott bele, hogy rögtön életre támadtam tőle. Ez az ember volt életem megmentője. Bár csak egyszer odavetődnék hozzám, mint a «Tündérlak Magyarhonban» czímű darabban a rokkant vitéz, hogy ezt meghálálhatnám neki.

De bizony van gondviselés.

A mint a trombitaszóra felugrottam s a fülemet kezdtem dörzsölni, mit látok? Egy négylovas hintót. Kit látok benne? Az én Olympiámat. S ki ül mellette? Az én elveszettnek hitt tábornokom, az én Skrzbinszkym.

Mindjárt rám ismertek mind a ketten; megállították a hintót. «Ah! mossiö, ön az?» aztán jót nevettek derangirt állapotomon és megkináltak, hogy üljek fel hátul a bakra. Ez volt élettörténetemben a legszerencsésebb bak. Ott ülhettem a mennyei nőhöz közel s egész chignonját láthattam az úton folyvást. Ah! ez valóságos emberi hajból készült chignon volt; semmi riskatehénszőr közötte, én láttam azt közvetlen közelből, mert én tartottam a paraplét fölötte, hogy meg ne ázzék, mert nyitott hintó volt. Olympia rendkívül szellemdus volt az egész úton. Elmondta nekem a tábornok egész hadjárati tervét. Közbe cognacot ittunk. A tábornok megivott hat pohárral, én héttel, Olympia nyolczczal. A tábornok elaludt a hatodiknál, s fejét Olympia vállára hajtá; én pedig tartottam a paraplét föléje. Czudar história-irók! Tudom, hogy nem fogják feljegyezni, hogy a tábornok az én fedezetem alatt vonult be Párisba.

S midőn a tábornok elaludt, midőn az idő besötétedett, én odahajoltam Olympiához és e szót sugtam fülébe:

«Madame, je vous aime!»

(Ne fordítsátok le, kérlek, odahaza, ha kiadjátok az ujságban, e szavakat, ne tudja meg minden paraszt, hogy mit tesz?)

És Olympia erre azt válaszolta, hogy elkezdett horkolni. Aludt. Erre aztán én is elaludtam. A közös esernyő, mint a hősi zászló, reánk borulva lankadt szárnyaival, betakart mind a hármunkat, és én még akkor is kezemben tartám a nyelét. Mily szép költői tárgy volna ez: ha én ezt úgy versbe tudnám szedni!