XVII.

Legokosabb volt, a mit tehettem, hogy beálltam journalista barátom légiójába. Ennek a czíme volt az «engesztelhetlenek légiója». Gyönyörű sereg volt; senki sem parancsolt a másiknak. Hadnagyok és kapitányok s más efféle katonai zsarnokok intézményét nem ismertük. Mindnyájan egyenlők vagyunk. Le a katonai aristocratiával! Minden katona maga vezényli magát. Oda áll, a hová neki tetszik, akkor lép, a mikor neki tetszik, arra lő, a merre neki tetszik. Ez az igazi szabadság!

Egész nap azt tettük, a mit akartunk. Ettünk lóhust, ittunk cognacot, énekeltük a «Marseillaise»-t, és szidtuk Trochut. Másnap megint szidtuk Trochut, énekeltük a «Marseillaise»-t, ittunk cognacot és ettünk lóhust.

Hetednap után szidtuk a lóhust, a cognacot, a «Marseillaise»-t és Trochut; hogy mind ez ilyen sokáig tart már.

No hát vége lesz mindjárt: megvigasztaltak bennünket. Megyünk az ellenségre még az éjjel.

– Előre! előre! kiáltánk valamennyien; s addig biztattuk egymást, hogy «előre!» míg leghátul maradtunk.

Hogy rendben haladtunk volna, azzal nem vádolhat bennünket senki; de ez nem is szükséges; csak egy jó vezérünk legyen. Az pedig van. Az én generálisom a lengyel-olaszmagyar Skrzibinszky. Ennek egyedül volt lova, az is csak azért maradt meg, mert nagyon sovány volt. Engem tisztelt meg a légió azzal, hogy vigyem a zászlót.

Hideg téli reggel volt, mikor az Issy erőd sánczai mellett egy leégetett erdő kormos fái között felállítottak bennünket. Ott lefeküdtünk. Egy ágyu sem szólt. Mi szidtuk Trochut, hogy mért nem lövöldöztet. Hideg szél fujt. Azért is Trochut szidtuk. Barátom, az intendáns nagyon hátra maradt az élelmezési vonattal; a generális maga vállalkozott, hogy visszamegy érte s fölkeresi. Ez mindig a generális dolga, azért ül ő lovon. Végre rátalált és hozta nagy diadallal. Nem volt azután semmi baj. Csináltunk bon mot-kat és mókás élczeket az ellenségre. Barátom felolvasta a «Frére et cochon» mai számát, melyben győzelmes csatánk előre le volt irva; természetesen a «kiengesztelhetlen légiónak» jutván belőle az oroszlánrész.

Egyszer aztán jő hozzánk a főhadparancsnok szárnysegéde, egy szürkeszakállú marczona ficzkó, régi sebhelyektől csufitott pofával s azt mondja, hogy ott jön az ellenség a domb mögött: álljunk csatárlánczba s fogadjuk az ellent peloton-tűzzel; ez a tábornok parancsa.

Erre a szóra, hogy ott jön az ellenség, elordítja magát az én barátom a főintendáns: «árulás!» Utána az egész légió: «árulás! árulás!» s azzal puskát, patrontást elhajigálnak, s futnak vissza a városba. Az intendáns felkapott egy pálinkás szekérre. Az én generálisom pedig odanyargalt hozzám s így kiáltott elszántan: «meg kell menteni a zászlónkat!» s azzal kikapta kezemből a zászlót, sarkantyúba kapta a paripáját s nyargalt vele valamennyi előtt, valamennyi utczán végig kiabálva: «árulás, árulás!»

Én leültem egy szenes fatörzsre.

A főparancsnok segédje kihuzta a szivartáskáját s rágyujtott egy szivarra s azután azt kérdezé tőlem:

– Hát már ugyan citoyen, ön mért nem szaladt el a többiekkel együtt?

– Sapristi! kiálték dühösen. Én nem tudom, mi az hogy árulás? Én nem akarok már többet szaladni. Szaladtam én már az önök hadjáratában annyit, hogy nincs az osztrák armádiában az a katona, a ki többet tett volna e nemben. Én ide verekedni jöttem. Volt nekem otthon tizenkét párbajom: kaptam a golyóból is, a kardból is, tudom, milyen az íze. Sacrebleu! Én már eleget ettem azokból a francziákból, a kiket mindig vernek; szeretnék már olyan francziákat látni, a kik verekesznek.

– Eh bien, mondá a vén kapitány, akkor jöjjön velem, majd én mutatok önnek olyanokat.

Nem is igen kellett sietnem, mert az erőd felől ostromlépésekben közelített felénk egy zászlóalj lövész; én felkaptam egy puskát a földről, közéjük álltam, aztán ott is maradtam köztük.

Komor, kevésszavú auvergnátok voltak, a kik igen csunyául beszélnek francziául; hanem igen szépen verekesznek francziául.

Ott maradtam közöttük egy egész hónapig.

És aztán láttam, a mit látni akartam, francziákat, a kik verekesznek.

Ezek ugyan nem énekelték a «Marseillaise»-t; hanem ott feküdtek éjjel-nappal a fagyon, mikor a víárkokban a hó bétakarta az előőrsöt, s még sem mozdult meg a helyéből; mikor a hideg deczemberi szél egész éjjel dermesztve zúgott végig a csatárlánczon s tüzet nem volt szabad rakni, hogy valaki megmelegedjék nála. Mikor a bomba szétszakadt a csapat között s a halálra sebesült nyögését visszafojtva várta az éjt, mely betakarja, hogy társait el ne árulja szavával. És a fagytól csikorgó kenyeret a szájában olvasztá fel a katona, hogy megehesse. Ezek nem sokat kiáltozták, hogy «éljen a haza!» csak épen meg tudtak halni érte.

Ennyire leigázta szellemüket a rabszolgaság káros befolyása.

És midőn néha az ellenség megrohanta sánczaikat, vagy ők az ellenségét, úgy verekedtek, mint a medvék, a míg szuronyban, puskatusban tartott; s mikor előre kellett menni, akkor a tisztek voltak mindig az elsők, s mikor visszatértek, a tisztek voltak mindig az utolsók.

Csak az a kár, hogy olyan rabszolgák! Soha egy «vive la liberté»-t nem hallottam tőlük. A zsarnokság kiölte belőlük a szabadság szellemét. Csak verekedni tudtak, meg fegyelmet tartani, meg koplalni és hideget türni; de egyebet semmit. A magasabb emberi jogokról, a haza kötelességeiről a fiai iránt, s az általános világszabadságról és az egyenlő munkafelosztásról egy garas ára fogalmuk nem volt.

Az igaz, hogy ha az a kétszázezer odabenn a városban mind úgy verekedett volna, mint ezek idekinn, akkor meg lett volna mentve Francziaország. – De hová lett volna akkor a szabadság?