XVI.

Mint előre látható volt, a Café D’Espagneban kifüggesztett felhivásom megtette a maga hatását.

Három nap alatt hatvan főre szaporodott a magyar légió, melynek szervezésével s esetleges vezényletével engemet ruházott fel a montmartrei nemzetőrség főintendánsa, az én barátom, a «Frére et cochon». Az igazi nevére nem emlékezem, csak a hirlap czíme maradt meg a fejemben. Mert hogy ő volt egyuttal a montmartrei nemzetőrség élelmezési biztosa is. Ezt mindjárt gyanítottam, hogy valami ilyen hivatala lehet, mihelyt azt láttam, hogy Olympia fáró-bankjánál hogy rakja marokkal az aranyat a blattra.

Az én légiómra is ő adott előleget. Nyugtatványt sem kért róla; csak egy névjegyemre kivánta, hogy irjam fel, hogy felvettem, az összeget majd hozzáirja ő.

Tehát hatvan vitézből állt a magyar légióm. Igaz, hogy biz azok között lehetett akárhány lerchenfeldi fiu is, s ha azt kivántam volna a legénységemtől, hogy mondják el utánam ezt a verset: «tarka csikó tarka kacskaringósan felkutyorodott farka», hát fele visszaadta volna a felpénzt; hanem vitézek voltak mind, ez már bizonyos.

Mikor glédába állítottam őket, a szivem repesett örömében.

Felvittem őket a Montmartrere s bemutattam a főintendánsnak.

«Frére et cochon» barátom felhasználta az alkalmat, hogy egy szónoklatot tartson a magyar légióhoz, mely hangzott ekképen:

«Citoyens!

Tamerlánnak és Decebalnak utódai, hongroisk!

Kiknek apáit a barbár magyarok ekébe fogva kínozták, mint a marhákat; kiknek anyáitokat a mongolmagyar aristocratia egytől-egyig mind becstelenekké tette; kiknek leányait a tatár zsarnok a kandahari rabvásáron eladogatja a töröknek; kiket szándékosan elbutítottak a magyar bonczok és dervisek, hogy ősi hongrois nyelveteket elfelejtsétek; ne féljetek! Ütött a boszuállás órája! Ha elpusztítjuk a német zsarnokokat, ott is összetörünk minden zsarnokot. A magyarokat elsöpörjük a föld szinéről; felszabadítjuk a hongroisokat, visszaállítjuk apáitok ősi római nyelvét; elpusztítjuk a városokat, miknek kőfalai közé testvéreitek be vannak börtönözve, hogy ismét szabadok lehessetek a pusztán, mint őseitek a nagy Tamerlán alatt. Elsöprünk mindent! A trónokat és a szövőszékeket, az országok határait és a templomokat! Kikiáltjuk nálatok is a respublicát s megteszszük benne királynak a nagyhírű hőst, Rózsa Sándort!»

A citoyen addig söpört, addig söpört, hogy elsöpörte az egész légiómat. Mire vége volt a szónoklatának, körülnéztem, egy sem volt ott. Úgy elmentek, sohsem láttam egyet is közülök többet. Magunk maradtunk ketten a citoyennel.

Ezek a bambák nem voltak még megérve az ilyen magas eszmékre.