XXI.

A hadastyán pedig megfogta a kezemet, mikor kiértünk az utczára s így szólt:

– Mossiö! Önnek úgy látszik, a szive még jobban meg van sebesítve, mint a karja. Jöjjön velem, elébb gyógyítsuk meg az elsőt.

Azzal karon fogott s a sötét utczán végigvezetett egy szük sikátorig, a melyből nem volt kijárás. Hanem az utcza közepén volt egy gömbölyű vasajtó, annak ő ismerte a nyitját; a vasfödél fölemelkedett s egy sötét földalatti üreg tátongott elénk.

Az üregbe egy vashágcsó vezetett le.

– Hová megyünk ide?

– Csak egy órácskát töltünk a katakombákban. Van önnek hozzá kedve?

Volt énnekem mindenhez kedvem. Utána mentem e hajdani rendőrtisztnek, ki becsukta ismét a fejünk felett a gömbölyű ajtót s azután egy kis zsebbeli lámpát vett elő, abban meggyujtotta a gyertyát s azt mondta: «már most kövessen ön».

Sokat olvastam a földalatti Párisról, s nyereségnek vettem, hogy most egy darabot megismerhetek belőle; de nem foghattam meg, hogy hová akar engem itt vezetni az öreg hadastyán? Haneha valami pinczébe tud innen egy bejárást, a hol jó bort lehet kapni s azzal akarja meggyógyítani a fájós szivemet.

Egyszer aztán egy szeglethez értünk, a hol a hadastyán tájékozni kezdte magát.

– Helyben vagyunk. Elolthatjuk a lámpást.

De nem sokáig maradtunk sötétben: a földalatti folyosó tulsó végén világosság kezdett derengeni, mely egyre közelített. Léptek hangzottak. Négy embert láttunk felénk jőni; mindegyik hozott a hátán valami nehéz batyut.

Mi egy fülkében huztuk meg magunkat, hogy észre ne vegyenek.

Elhaladtak előttünk; az elsőnél volt csak lámpa.

Nem messze buvhelyünktől megállapodtak s lerakták a málháikat.

A földalatti boltozat oldalában volt egy vasajtó, mely valószinüleg egy magánház pinczéjébe vezetett. Az első férfi sipolással jelt adott az ajtó előtt. Az nem sokára felnyilt, de én csak egy kezet láthattam, mely kinyult rajta. A négy férfi felnyitotta málháit. Az egyikben volt egy egész őz, három nyul és hat fáczán. Az mind az ajtón kinyuló kézbe vándorolt. Ez viszont egy pénztekercset adott át a künnlevő férfinak. A második bádogköcsögöket vett elő málhájából, s fedeleiket lecsavarva, megmutatá azoknak tartalmát. Friss tej volt és irósvaj. Az is megkapta a pénzgöngyöleget. A harmadik halakat, rákokat hozott. A kinyuló kéz azokat is becserélte pénzzel. Hogy mennyi lehetett e háromnak adott pénz, azt hozzávetőleges számítással ki lehet sütni abból, hogy mikor a negyedik tojásokat számlált át az incognito kéznek, ez viszont egyenkint minden tojásért egy huszfrancost számlált le a tenyerébe.

Azután becsukódott a vasajtó; a négy férfi hátára vette üres bőröndjeit, s a honnan jött, arra megint eltávozott. Ezek merész dugárusok voltak, kik a földalatti katakombákon át a falukról friss élelmi szereket csempésztek be az ostromlott Párisba; hanem azokat csak olyan emberek vehették, a kik képesek húsz frankkal fizetni egy tojást s kétszázzal egy tyukot.

Nekem kábult volt az agyam; a sebláz utólért már, úgy hogy mindent, a mi körülöttem történt, úgy veszek most, hogy magam sem tudom, álmodtam-e azt, vagy valóban láttam?

Nem emlékszem rá, hogy a hadastyántól kérdeztem volna valamit, vagy hogy az mondott volna valamit.

Hanem a mint a négy férfi eltávozott, ő ismét meggyujtá zsebbeli lámpáját s odalépett a vasajtóhoz. Annak závárán kifelé nem volt kulcslyuk; valószinüleg azért, hogy tolvajok be ne mehessenek rajta. Hanem a helyett volt rajta egy furfangos intézmény, mely megint a rendőrségnek teszi lehetővé az ilyen zárt ajtókat kinyithatni s a házak földalatti helyiségeit szemügyre vehetni. Az ilyen vasajtókat a kormány készítteti s van azokon kívülről két négyszögletes fejű csavar, a miket lehet jobbra is, balra is csavargatni, minden siker nélkül; hanem az, a ki tudja a számot, hányszor kell az egyiket jobbra, a másikat ugyanakkor balra csavarni, képes ezekkel kinyitni a závárt. Valami fortélyos combinatiója ez a «végtelen lakat» s a remontoir óra gépeinek.

A vasajtó előttünk is megnyilt kisérőm varázsló művészetétől, s ő a szűk pinczegádoron fölfelé előre tolt engemet. Ott világosság volt.

A mint a hatodik lépcsőfokra felértem, megláttam a világosság eredetét; egy vasrámába foglalt egyetlen vastag tükörüvegtábla bocsátá azt keresztül.

Ez ablakon át egy fényesen kivilágított terembe láttam, melynek boltozatai és tömör oszlopai elárulák, hogy az pincze. De a falak drága gobelin-szőnyegekkel voltak fedve s a padozat szintén. A nagy, tágas termet petroleum-lámpák világíták meg.

Középen volt egy terített asztal, megrakva vad és szelid sültekkel, kocsonyákkal, pástétomokkal, boros palaczkok batteria számra s ezüst jégtartó vedrekben a frappirozott pezsgő.

És ez asztal körül ültek az én ismerős barátaim és barátnőim.

Hogy vigan voltak, azt bizonyíták a padlón elszórt üres palaczkok; hogy kedélyesen mulattak, azt sejteté a fesztelen pongyola, melyben urak és úrhölgyek a társadalmi feszes szabályok alul magukat emancipálták.

Egy kereveten ült Olympia; mellette ült Skrzibinszky a tábornok, ölében ült a kis «Dudu, az öleb».

A tábornok megcsókolta Olympiát, Olympia megcsókolta a kis kutyát, s a kis kutya megcsókolta a tábornokot.

A «Frére et cochon» szerkesztője, kedves barátom, egy székre felállva, deklamált egy tréfás paródiát a franczia-német háborura, mely féktelen hahotát gerjesztett sikamlós élczeivel, míg Grandsac bankár egyik toasztot a másik után itta a győzelmes ellenség tiszteletére; részeg volt már, kibeszélte, hogy neki a franczia sereg minden veresége félmillió nyereséget okozott a börzén, s ha a németek Párisba berukkolnak, aznap ő egy kerek millióval fog gazdagodni. S az urak és úrhölgyek poharai összecsördültek, mindenki éljenzett; csak a kis kutya ugatott mérgesen.

Minden arcz hevült volt már, kaczagott, vihánczolt az egész társaság, nem volt már senkinek kitől szégyenleni magát; ekkor megnyilik egy oldalajtó s belép rajta Joconde, a vén szakács, fehér sipkásan, fehér kötényesen, s komoly pathoszszal hoz egy felemelt ezüst tálat a két tenyerén, s ezen tálon fekszik egy hosszú katonakenyér: az én véres kenyerem!

– Qu’est que diable qu’est que cela?! Mi az ördög lehet az?

A szakács tréfás prosopopæiával præsentálta az ezüst tálat.

– Ime egy egész katonaprófunt, melyet az imént hozott a mossiö Aladár ajándékba a madamenak, rám bízva, hogy adjam azt át, és mentsem meg vele az éhhaláltól. Ezt a csatatéren foglalta el. Ez a dessert!

Hah; milyen tombolás, milyen hahota, milyen bruhaha fogadta ezt az ötletet.

– Egy egész komisz kenyér! Hahaha! Csatatéri troféum! Mossiö Aladár ajándéka! Lássuk ezt a szabadító angyalt!

S az én véres kenyerem kézről-kézre járt, megtapogatták, a levegőbe hajigálták, utóljára Olympia kezébe jutott; az undorodva veté el magától.

– Fi donc! Hisz ez ragad!

Csak a kis «Dudu» nyalta meg a kenyeret.

… Igen, az az én vérem volt rajta.