A «Senki» Szigete

A szerb parton elhagyott hajtsárok vontató lovaikkal még azon éjjel átkerültek a magyar partra a szállító kompokon az elvágott vontató kötéllel együtt, útközben mindenütt azt a hirt terjesztve, hogy a kötél a vontatásban magától szakadt el a perigradai veszélyes forgónál, s a vontatott hajó mindenestül odaveszett.

Reggelre aztán hire sem volt a szent Borbálának az orsovai kikötőben! Ha történetesen a török ágyunaszád parancsnoka arra a gondolatra jött volna, hogy a Vaskapu középcsatornáján egész Orsováig fölevezzen, itt már nem találta volna, a mit keres, s Orsován túl Belgrádig már csak a fele Duna az övé; a magyar parton nem parancsol. Az új-orsovai sziget erőssége még a töröké.

A szent Borbála éjfél után két órakor megindult Orsova alul. A szél éjfél után rendesen szünetet szokott tartani, használni kellett a kedvező időt. A legénység kettős adag pálinkát kapott, hogy jobb kedvvel dolgozzék, s Orsován felül megint hangzott a hajó-tülök melancholicus üvöltése a reggeli csendben.

A kiindulás egész csendben történt, az új-orsovai szigeterődben hangzottak a török őrszemek hosszan vont kiáltásai a sánczfalakról. A hajóstülök csak akkor adott jelt, mikor már az Allion hegy csúcsa is eltünt az új bérczóriások mögött.

A kürtszóra Timéa előjött a kabinból, hol néhány óráig aludt, s magára véve fehér burnuszát, kijött a hajó orrára, Euthymot keresni, ki egész éjjel nem feküdt le, sem a kabinba be nem ment, és a mi legkülönösebb volt, még nem is pipázott. Nem volt szabad éjjel semmi tűznek látszani a hajón, hogy az új-orsovai szigeten figyelmet ne keltsenek.

Timéa érezte, hogy valami hibáját jóvá kell tenni valaki ellenében, mert most maga szólítá meg Timárt, kérdezősködve a két part nevezetességei felől. A gyermekszív ösztöne megsugta neki, hogy ő ennek az embernek valami hálával tartozik.

A szürkület Ogradina táján találta a hajót, ott figyelmezteté Timéát a biztos a tizennyolcz százados történelmi emlékre. Traján táblája az, a meredek sziklafalba vágva, két szárnyas angyal tartja, s sarkait delfinek veszik körül, a táblán az isteni császár emberi művének emléksorai.

Timár odanyujtá Timéának a távcsövet, hogy olvassa el vele a sziklába vésett irást.

– Nem ismerem ezeket a betüket! mondá Timéa.

Azok latin betűk.

Mikor a nagy Sterbecz hegytető a szerb parton eltünik, következik ismét egy új sziklafolyosó, mely a Dunát ötszáztíz lábnyi mederbe szorítja össze. E bérczfolyosó neve a «Kazán». Két-háromezer lábnyi meredek sziklafalak mind a két oldalon, miknek kanyarulatai opálszín ködökbe mélyednek el. Az egyik meredek fal oldalából ezer lábnyi magasról esik alá egy barlangból kilövellő patak, mint vékony ezüst sugár, mely köddé törve ér alá, mire a Dunába jut. A két sziklafal szakadatlan; csak egy helyen válik kétfelé a bércz, s az alpesi völgyborongásból e szakadékon át egy virányos táj dereng keresztül, a távolban egy karcsú, fehér toronynyal. Az ott Dubova tornya, az ott Magyarország.

Timéa le nem vette a szemeit e látványról, míg a hajó el nem haladt előtte s e bérczek megint összecsukódtak a szép táj fölött s ismét az alpesek árnya takarta be a mély szakadékot.

– Úgy képzelem, szólt Timéa a biztoshoz, mintha egy hosszú, hosszú börtönfolyosón keresztül mennénk be egy országba, a melyből nem lehet visszajönni többé.

A két fal egyre magasabb, alant a Duna tükre egyre sötétebb lesz; s hogy a zord panorámát befejezze, az északi meredélyen előtünik egy barlang, melynek szádához mellvédek vannak ragasztva; azokon lőrések ágyúk számára.

– Ez a Veteráni-barlang! mondja a biztos Timéának. Itt harczolt száznegyven évvel ezelőtt háromszáz ember öt ágyuval egy egész török sereg ellen, s negyven napig védte magát.

Timéa a fejét rázta.

A biztos még többet is tudott pedig e barlagról felhozni.

– Most negyven éve, a miéink e barlangot véres harczban védték meg a törökök ellen. Az ozmanlik többet vesztettek kétezer embernél e sziklák alatt.

Timéa összevonta vékony szemöldeit s oly jéghidegen nézett az elbeszélőre, hogy annak félbeszakadt a szájában a további dicsekedés. S azzal Timéa eltakarva száját a burnuszszal, elfordult tőle, bement a kajütbe és ki sem jött onnan estig.

Csak a kis kabin ablakából nézte, hogy vonulnak el egymás után a part mentében az omladozó vártornyok, az ódon, tömör, magányos őrlakok, a Kliszszura-völgy erdős sziklái, hogy jönnek szembe a Duna közepén felmeredő szikla-óriások, a zuhatagképző treszkováczi kő, a harmincz öles Babagáj hasogatott oldalaival. Azt se kérdi, mi története van annak a nyolczszögű vártoronynak, három kisebb torony szomszédjában, miket párkányzatos bástyafal fut körül? Pedig meghallaná akkor a szép Rozgonyi Cziczelle történetét, magyarok királya Zsigmond veszedelmét, magyarok romlását. Az ott a galambóczi vár.

Végtül-végig egy egész történet az a két sziklapart, két nemzet története, kiket a bolond sors arra választott ki, hogy egymást pusztítsák, s a kiknek itt volt minden harcz kezdetén a legelső találkozójuk. Az egy hosszú katakomba, mely száz meg százezernyi hősnek csontját őrzi.

Timéa nem jött elő többé sem az nap, sem másnap a kabinból, hogy Timárral szóba álljon. Vázlatos könyvébe rajzolgatott egyes képeket, a miket a csendesen haladó hajóról szépen levehetett.

Három nap telt bele, hogy a hajó eljutott odáig, a hol a Morava a Dunába szakad.

A folyam torkolatánál fekszik Szendrő. Ennek a harminczhat tornyán is sokszor lobogott majd a szűz Máriás, majd a félholdas zászló, s barna körfalait mindenféle nemzet vére festé.

A Morava másik torkolatánál már csak puszta falai korhadnak a régi Kulics várnak s az osztrovai szigeten túl merednek föl egy hegytetőn Ráma várromjai. Csupa sírkő.

Hanem most ezeket bámulni nincs idő. Ma nem ér rá senki hanyatló nemzetek elmult dicsőségén borongani, mert nagyobb baj van annál.

A felszél, a mint a magyar sikság nyilni kezd, oly erővel támadja meg a hajót, hogy a vontatók nem képesek azt többé fentartani, a szél kiveri azt a tulsó partra.

Nem lehet előre haladni. Ki van mondva.

Trikalisz nehány szót vált titokban Timárral, s azzal a kormányoshoz megy.

Fabula uram megköti a kormányrudat kötéllel s otthagyja.

Azután felhívja a legénységet a dereglyéből s átkiált a partra a vontatókhoz, hogy álljanak meg. Nem segít itt most sem evezés, sem vontatás.

A hajó előtt áll az osztrovai sziget; abból egy hosszú hegyes földnyelv nyúlik be a Dunába, északi oldala meredek és szakadékos, roppant ősvénségű fűzfákkal benőve.

A feladat az, hogy annak a szigetnek arra a déli oldalára lehessen eljutni a hajóval, a hol azután a szent Borbála mind az északi széltől ment kikötőben védve megpihenhet, mind az emberi kiváncsi szemektől eltakarva marad. Mert az a szélesebb ága a Dunának, mely Szerbia felé övezi a szigetet, nincs a hajójárás útjában, tele van az zátonyokkal és «kopaszokkal».

Most az a mesterség, hogy e sziget déli oldalára lehessen elkerülni.

Vontatni oda nem lehet: a szigetnek nincsen vontatók számára való parti útja, átvádolni sem lehet, mert a szél miatt a hajó nem mehet víz ellenében. Egyedüli segítség a «gugarozás».

A hajó horgonyt vet a Duna közepén s a vontató kötelet eloldják a lovakról és behuzzák a hajóba.

Akkor a vontató kötél végére rákötik a második horgonyt; azt felveszik a dereglyére; az evezős legények elviszik azt az osztrovai sziget felé, s mikor a kötél véget ér, akkor kivetik a horgonyt a dereglyéből s visszatérnek a hajóhoz.

Akkor aztán felveszik az első horgonyt, s az előre vitt horgony kötelét a csavarkorongra kötve, négy férfi elkezdi azt a korongon átdugott dorongokkal felcsavarni.

A kötél lassú tekerődéssel gombolyodik fel a korongra, s a hajó kezd előre haladni a folyam medrébe kapaszkodott horgonya felé.

Emberkinzó munka.

Mikor a hajó elérte a kivetett horgonyt, akkor ismét a másik vasmacskát teszik dereglyére, azzal eveznek előre, azt vetik ki ismét a Dunába s annak a kötelét csavarják fel ujból a korongra. Így haladnak izzasztó fáradsággal nyomot-nyom után, víz ellenében, vihar ellenében; ez a gugarozás.

Eltart félnapig, míg a Duna közepéből a nagy sziget orma mellé puszta emberi erőhatalommal elvontatják a nagy terhes hajót. Ez a nap fáradságos lesz azoknak, a kik dolgoznak, unalmas azoknak, a kik nézik.

Ilyenkor a terhes hajó olyan vigasztalan hely.

A járt Dunaágat elhagyta, a hol legalább ősromok jöttek eléje, a hol találkozott más hajókkal, a hol hosszú sorban álló malmok kelepeltek útjában, s a helyett kitért a járatlan Dunaág öblébe, a hol jobbról elfedi egy hosszú kietlen sziget, melyet csupa nyár- és fűzfa látszik belepni; sehol egy emberi lak a partján, balról pedig a Duna vize egy sötét nádasban látszik elenyészni, melynek egy foltján emelkedik csak ki valami száraz földet jelző növényzet: magasra felnyúlt ezüstlevelű nyárfák.

Ez emberlaktalan csend tanyáján pihent meg a szent Borbála.

És aztán még egy új baj jelentkezett. Elfogyott minden élelmiszer. A kiindulásnál Galaczról arra számítottak, hogy majd szokás szerint Orsovánál nagy pihenőt tartanak s ott a friss élelmiszert bevásárolják. Onnan azonban éjszaka és hirtelen távozva, az osztrovai sziget mellett már nem volt a hajón más, mint valami kevés kávé és czukor, meg egy skatulya török dulcsásza Timéa birtokában, a mit azonban ő nem akart felbontani, mert azt valakinek ajándékba szánta.

– Hiszen semmi baj, monda Timár, valamerre a két parton csak lakik valami emberféle; birka vagy kecskegödölye mindenütt akad, pénzért itt is kapható lesz minden.

És még egy más baj is volt. A mint a hajó a horgonyhoz kötve maradt, a szélzúdította óriás folyam elkezdte azt úgy himbálni, hogy Timéa valóságos tengeri betegséget kapott, rosszul lett és ijedezett.

Talán még hajlékot is lehet itt találni valahol, a hol Timéa atyjával együtt nyugodtan tölthesse az éjt.

Timár éles szeme észrevette, hogy a nádas közül felmagasló fák teteje fölött valami vékony füst emelkedik ki. Ott emberi lakás van.

– Odamegyek, megnézem, mi lakik ott?

A hajón volt egy kicsiny lélekvesztő, a mit a biztos vadászatra szokott használni, ha valahol vesztegelni kellett dologtalan, a mikor ráért vadkacsákat lődözni a sás közt.

A csónakot vízbe ereszteté, vette a puskáját, vadásztarisznyáját és egy összefűzhető hálót; az ember nem tudja, hogy mit szerezhet, vadat-e vagy halat? s aztán egyedül nekiindult a nádasnak, egy lapáttal hajtva is, kormányozva is a csónakot.

Mint tapasztalt vadász és vízjáró hamar rátalált a törésre, a min keresztül a nádasba lehet hatolni, s ott azután a vizi növényzet megmondta neki mindig, hogy hol jár. A hol a víz szinén a nagy nymféa-levelek libegnek zöldes-fehér teljes tulipánvirágaikkal, ott mély víz van, ott a talajt növénytörmelékkel hordja meg a viz sodroma; másutt a tórongy zöld szőnyeget képez a viz fölött, e libegő bársonyon guggol, mint a növényvilág boszorkánya a «métely torzsa», alakja olyan, mint a kalaráb, kék, gömbölyü, puffadt; minden állatnak halálos méreg. Olyan, mint a pöffeteg; a mint Timár egyet szétütött a lapátjával, abból mintha kék láng csapott volna elő, a mint a mérges penészport szétlövelte egyszerre; ennek a gyökere büzhödt iszapba mélyed le, mely embert és állatot elnyel, a ki beletévedt. A növényvilág gyilkos varázslójának olyan helyet rendelt a természet, a hol legjobban rejtve van. A hol pedig a vizi perkáta fut fel a nád buzogányos száraira, a hol az elecs (butomus) szép ernyős virágai hajladoznak a gyékény zöldje között, ott már kavicsos talaj van, mely nem szokott mindig víz alatt lenni. Végre, a hol a harmatkását termő czikkszár (polygonum) kezd sűrű bozótot képezni, melyen keresztül törve a hajós kalapkarimája megtelik azzal az apró növénymaggal, mely a szegények eledele, a pusztai manna, ott már emelkedő földegnek kell lenni, hol csak a növény lába van a vízben!

Ha a csónakos útmutató növényeit nem érti, úgy belebódulhat a nádberekbe, hogy egész nap sem talál ki belőle.

A mint e bozóton, mely testszín virágú fürteivel egész rengeteget képez, keresztül verhette magát, egyszerre maga előtt látta Timár a mit keresett, egy szigetet.

Az valóban új alluvialis alkotás volt, melynek a legutóbb készült térképen még nyoma sincsen.

A Duna jobb ágának medrében volt sok ideig egy sziklatömeg, melynek alsó felén a lomhán kanyarodó ár zátonyt rakott le. Egy nagy téli áradás alkalmával aztán neki ment a jeges zaj az Osztrova szigetnek, s annak egy csucsát leszakította, magával ragadva a földet, követ, derékfákat erdőszámra; akkor azzal a jéggel, sziklával, faderékkal vegyes özönvizi gomolylyal megtorlott a szikla mögötti zátonyon. A gomoly ott maradt. És aztán félszázadig évről-évre az új áradás új iszapréteget hordott föléje, új kavicstorlattal terjeszté ki körületét, az elkorhadt fatörzsek földéből ősnövényzet burjánzott elő, gyors növéssel, minő az újvilági természet alkotása, s lett ott azon a helyen egy névtelen sziget. Mely senkié sem; melynek nincsen földesura, sem királya, sem hatósága, sem papja, mely nem tartozik semmi országhoz, semmi vármegyéhez, semmi diöcesishez. A török szerb határon sok ilyen paradicsomi hely van, melyen nem szánt, nem kaszál, nem legeltet senki. Egyedül a vadvirágnak és a vadállatnak hazája. S ki tudja még kinek?

A sziget északi partja nyilván tanúsítá annak keletkezését. A kavics egész torlaszokban volt mellette felhalmozva, emberfőnyi s hordónagyságú darabokban néhol; a közt nádgyökér és korhatag fatörmelék, a sekélyesebb zátony zöld és barna héjú dunai kagylókkal fedve, az iszapos partoldalban pedig katlanszerű lyukak vannak vájva, mikbe a közeledő léptek hangjára százai a teknősbékáknak sietnek elrejtőzni.

A partot egész hosszában a vörös fűz törpe bokrai lepik be. Azokat minden jéginduláskor tövig letarolja a zajló jég. Itt kihúzta csónakját Timár a partra s megköté egy fűztörzshöz.

Beljebb haladva, óriási fűzek és jegenyék irtatlan erdején kell áthatolni, miket sok helyütt halomra döntögetett a vihar, s tövises bozótot képez a szigetek gyümölcstermő folyondára, a földi szeder, korhadó talajból magasra nőtt valeriana fűszerillatot vegyít a nyárfák gyógyszaga közé.

Egy mélyen fekvő lapályos térségen, hol nem tenyészik fa és bokor, tocsogó víz közül, melyet buja fű takar, kövér ernyős növények magaslanak föl, a baraboly és a fahéjillatú Sison Amomum; egy csoportban, mint egy külön vált növény-arisztokraczia, büszkélkednek a fekete zászpák (Veratrum), öles növények, tűzpiros virágokkal; a fű közt buján tenyész a nefelejts s az orvosi nadálytő mézterhes piros virága. Nem csoda, ha a korhadt fűzfák oduiban annyi vadméh rajzik. S a virágok közt csodálatos zöld, barna, vörös gyümölcs alakú gumók emelkednek ki, miket nem is ismer minden ember; tavaszszal virított hagymás növények érett magtokjai azok.

A virányon túl megint következik a bozót, de már a fűz és nyárfa vadalmával keverve, és az aljat galagonya lepi be. Itt már magasabb a sziget talaja.

Timár megállt és hallgatózott. Semmi nesz.

Emlős állatja nincs a szigetnek. Az árvíz elpusztítja azt. Csak madár lakik rajta, és repülő rovar és hüllők.

A madarak közül sem jön ide a pacsirta, sem a vadgalamb; azok a szigeten nem élnek meg. Azoknak mind olyan hely kell, a hol ember lakik, magot vet.

Hanem két állat még is van, mely a szigeten is elárulja az emberi lény közellétét. Az egyik a darázs, a másik a sárgarigó. Mind a kettőnek szenvedélye a nemesített gyümölcs.

A hol ezek az óriási darázsfészkek függnek alá a fákról, a hol a sárgarigó hallatja a pagonyban hivogató füttyét, ott gyümölcsnek kell lenni.

Timár megindult a rigófütty után.

S a mint keresztül vergődött a tüskés galagonya és vörösgyűrű bozóton, a mik hegyes tőreikkel össze-vissza szurkálták ruháin keresztül, egyszerre a bámulattól megigézve állt meg.

A mit maga előtt látott, az a paradicsom volt.

Egy rendezett kert, valami öt-hat holdra terjedő, nem sorba, de szabályosan csoportokba ültetett gyümölcsfákkal, a miknek ágait földig huzza édes terhük. Aranyló, pirosló gyümölcscsel rakva alma- és körtefák; a szilvafák minden faja, mintha rózsa vagy liliomcsokor volna a ragyogó gyümölcstől; a fűben a láb előtt terítve hever a lehullott fölösleg fölszedetlen.

Közbe egész bozótot képez a málna, ribiszke és köszméte, s a terebély fák hézagait aranyszinű lecsüggő gyümölcságaival tölti be a cidoni alma, a birs.

Ösvény nincs a gyümölcsfa-labyrinthban; fűvel van a fák alja benőve egészen.

Hanem a hol a fák közül kilátni, ott egy virágos kert hivogat a közelebb jövésre, az is csodálatos mezei virágokból összegyüjtve, miket a szokott kertekben nem találni, a sötétkék csengetyükék csoportjai, a selyemtermő krepin fényes gubancztokja, pettyes turbánliliomok; az alkermes vérfürtei, a gyönyörű ophrisok, pillangótermő virágaikkal, valami csudálatos uton kerti virággá nemesítve, tanuskodnak emberi lény közellétéről. Elárulja azt végre maga a lakhely, a melyből a füst előjön.

Az is sajátszerű kis szeszélyes menedék. Hátul van egy óriási szikla; annak van egy mélyedése; ott áll bizonyosan a tűzhely, s onnan megy le egy másik odu, a hol a pincze van. A szikla tetején van a kürtő, melyen a füst kijő. Azután a sziklához van ragasztva kőből, vályogból egy hajlék, annak van két ablaka, két szobája. Az egyik ablak kisebb, mint a másik, s az egyik szoba alacsonyabb, mint a másik, náddal van födve mind a kettő. Azután a kettőhöz oldalt van hozzátákolva egy tornácz fából, mely nyilt folyosót képez, szeszélyesen dirib-darab fákból összetákolt czifrázattal.

De sem a kő-, sem a vályog-, sem a faépületen nem látszik, hogy miből van építve, mert az olyan sűrűen be van futtatva dél felől szőlővel, a minek ezernyi piros és kék fürtei a dérfestette levél közt mosolyognak, északra pedig komlóval, melynek érett tobozai, mint a zöld arany fedik még a magas szikla homlokát is, a minek legkopárabb teteje be van ültetve rózsás fülfűvel, hogy semmi se maradjon rajta, a mi nem zöld.

Itt asszonyok laknak.