ZÖRGETI A SZÉL AZ ABLAKOT…

A szél az én legfélelmesebb rémem.

Úgy félek, úgy irtózom tőle, mint akármelyik bokor, melynek minden levele reszket előtte, ha zúgását hallja.

Éjszaka mély álmomból fölébredek rá, ha elkezd fújni, és el sem tudok alunni tőle, nappal ki nem merek lépni a szobából miatta; ha szembeszállok vele, tudom bizonyosan, hogy beteg leszek tőle; mikor ablakom alatt elkezdi pokoli dudolását, elmegy a kedvem a munkától, az élettől és az egész szélránczigálta világtól; haragos, kedvetlen vagyok, minden idegem szenved.

Tudom, hogy a szél fog megölni, egy szélfuvallat miatt halt meg apám és anyám, engem is sokszor ágyba fektetett már, és azokat, a kiket szerettem, sorban mind láttam már kínosan szenvedni e keserves ellenség egyetlen süvölletétől, azért én utálom őt és ellenségemnek vallom, akár élek, akár halok.

És tudom is, hogy ellenségem; legkedvesebb fáimat kedvtöltésből kitördeli, virágaimat összemorzsolja, a mióta tudja, hogy azokat szeretem, s ha ki nem zárnám ablakomon, hogy valami hasadékon bejöhetne, kitépné a tollat a kezemből és a földhöz verné, s a papirost, melyen felőle panaszlok, levelenkint repítené szanaszélylyel, mint azokat a szegény faleveleket, a miket ok nélkül leszaggat.

Ah milyen kedves dolog neki végig süvölteni ott azon a nagy csallóközi rónán! – Nem áll eléje goromba hegy, nem daczolnak vele sűrű erdőségek: mehet, a merre neki tetszik.

Itt egy homokhatárt talál, azt megkezdi; beteríti vele száz ölnyire a szomszéd legelőt, hogy csak a füvek hegyei látszanak ki a porondból; éjszaka van, hogy elcsudálkoznak majd reggel az emberek, ha meglátják ezt a szép munkát; – a falu alatt hosszú kazlak állnak, egy közülök rosszul van rakva, azt feldönti; ah, milyen szép mulatság azt széthordani a levegőben! A kis alacsony házikók kéményein ágbogas fészkében gólyacsalád lappang: fészkestül lehajítja őket; haha! hogy sipognak a toklászos meztelen madárkák a földön; megvizsgálja sorról sorra, kinek a házteteje van rosszul fedve? arról leszedi a kévéket csoporttal s oda hányja az udvarra; hadd örüljön neki a gazda: nyitva feledt padlásajtókat, pajtakapukat ki s be vagdal, csak úgy csattog, s a kéményeken lekiabál: «ki lakik ebben a házban?»

Azok a hosszú sor jegenyék ott a Malárdy-kastély előtt úgy hajtogatják előtte fejeiket, mintha lábai alá bókolnának és mondanák: «kegyelmezz, nem hajolhatunk alább», de ő még mélyebbre nyomja sudaraikat, meg-megczibálva dühösen, a melyik ellenállani mer, s zöld ágakat tépve le róluk.

A kastély elcsendesült már. Mikor a szél fú, olyan csendes kívül minden ház, ajtók, ablakok bezárvák, gyertya nem ég sehol, tán alusznak.

De ő oda is talál bejárást; nyitva feledt ablak a folyosón, kandallók üregei jó bejáratok a szélnek, ott besüvölt, beordít, mindenféle rémes hangon fütyöl, dudol a tornáczokon, hahotázik a kéményoduban, rázza, dörögteti a betett ajtókat s kérdezi: «ki aluszik most idebenn?…» Azután megint kívül kerül, cserepeket kapkod le a háztetőről s azokat végig hajigálja, csörömpölve s neki feszíti üvöltő száját az ablakok szegleteinek és bekiáltoz: «hó, hő, ki tud alunni most idebenn?…»

Oh! aludni úgy sem tud ott senki.

A vendégek megzavarodva tértek szobáikba, s várják, hogy világosodjék a hajnal, hogy nesztelenül elmehessenek onnan, a család tagjai elbúttak alvó szobáikba, kiki félre, külön kamarájába, még senki sem tudja, kit ért a legnagyobb szerencsétlenség, ki oka a másikénak, ki vádoljon, ki vigasztaljon? csak azt tudja mindenki, hogy ez nagy szerencsétlenség!

Olyan nagy, hogy még nem volt elég idő azt gondolattal megmérni, átérezni, eliszonyodni tőle.

Az emberek lefeküdtek, abban a reményben, hogy talán majd elalusznak, s mikor fölébrednek, azt látandják, hogy csak álom volt az egész.

De az álom kerüli a házat.

Vannak olyan éjszakák, a mikor senki sem tud aludni a háznál, néha egy egész városban. – Ez a szél, ez a szél!

És aztán, mikor a test összetört idegzettel, s fáradt életerővel, kimerülten, ellankadtan ágynak fekszik, a felzajdított lélek pedig nem tud elnyugodni, akkor előjőnek azok a kínos látások, a miket ébren álmodik az ember: azok a kinyitott szemek elé tóduló szörnyalakok, mikben nincs összefüggés, nincs felfogható eszme, mik kiterjednek a kétségbeejtő magasságig s ismét összehuzódnak a kínzó semmiségig, ott tánczolnak, ugrálnak, tolakodnak egymás hegyénhátán, százféle alakot váltanak és egyik undokabb, mint a másik, meg nem állnak egy perczig, úgy tesznek, mintha régi ismerősök volnának, pedig rettenetes rájuk nézni, és az ember tudja, hogy ez nem álom és hiába csukja le előlük, hiába nyitja fel rájuk szemeit, ott űzik egyre nyitott és becsukott szemei előtt gyötrelmes jeleneteiket; hiába mondja magában: «én alunni akarok, én nem akarom ezeket látni, én nem akarom e gondolatokat gondolni»; valami kínos tehetetlenség tartja feszítő nyomás alatt minden idegét, a mi nem rendszer, hanem csak zsibbasztó ébrenlét.

Vajjon miket láthatott az elhagyott menyasszony, özvegy menyegzői nyoszolyáján fekve? Volt-e ébrenlétének gondolatja, volt-e álmainak képe? Ott feküdt mozdulatlanul fekhelyén, szemeit lehunyva és sokszor azzal biztatta magát, hogy ha folyvást így feküdnék mozdulatlanul, utoljára meg volna halva.

És az milyen jó volna rá nézve.

Milyen jó volna az, ha mint a regényekben szokás, mikor a költő valami nagy bajba hozta hőseit, akkor megengedi őket halni: az életben is úgy lehetne. Oh a sors nem ily következetes, ez azt mondja: «élj tovább, nem haltál meg!»

Másoknak elég volna, ha aludni tudnának ez éjjel, neki az már kevés.

Micsoda látások ezek szemei előtt, micsoda érzések ezek testének minden idegeiben! Azt az egy arczot látja mindig. Most a túlvilági fény dicskörében, mosolyogva, büszkén, azután egyszerre elundokolva, fekélyekkel, bélpokollal rakva, megalázva; most a gyönyör lankatag érzése állja el testét, lelkét, ez az ő csókja; majd a zsibbasztó tehetetlenség, ez az igéző kézszorítása; aztán elkezd esni lefelé, mély, mély, mély örvénybe, melynek fenekét nem éri; fejtetőre lefelé, s akkor egyszerre felriad, mint a galvanütéstől érintett halott.

Néha azt képzeli, hogy mind ez csak álom, és fölemelkedik könyökére, megtapogatja a körüllévő tárgyakat és meggyőződik felőle, hogy ébren van. A szél is azt mondja oda künn. Az ablaktáblák úgy rezegnek.

Majd meg valami előálom lepi meg, s az mindig egy ábrán kezdődik. Ott van az elveszett ifju mellette. Arcza halovány, homloka véres. Addig törülgeti róla a vért, míg a seb elmúlik, összeforr, nem is volt ott soha, helye sem látszik. De az arcz még is halovány, de az ajk még is néma. Odahajol félénken és meg meri csókolni egy alvó arczát, vagy talán egy halottét, miért ne? És ujra megcsókolja, és addig csókolja, míg az arcz piros lesz, az ajkak mosolyra vonulnak, végre megszólalnak: «látod, élek, itten vagyok, csak tréfa volt az egész. Itt vagyok melletted, karod fejem alatt, arczom kebleden: nincsen semmi vész; egymásé vagyunk: Itten vagyok».

Nagyot zörren ajtó, ablak!

Hah! fölrezzen a leány. Nincs, senki sincs ott. Nem akar senki bejönni. Csak a szél, az irigy szél az, mely nem engedi, hogy valaki olyan édeseket álmodjék.

Azután megint újra kezdődnek a kínzó ébrenlét káprái, a csúfondáros szörnyek chaosza, a fájó, tehetetlen zsibbadás, fejtetőre hullás a rettenetes végtelenbe, és azután a hánykódó tenger az üvöltő viharban, ketten ülnek egy rozzant tutajon, a hullám felhányja őket a csillagokig, a csillagok olyan szúró szemeket meresztenek reájok a közelből, siető fellegek elfutnak mellettük, s onnan ismét le a tenger fenekére, hömpölygő hullámok völgyébe; egy köpeny takarja mind a kettőt, sziveik úgy dobognak együtt. De mégis közel vannak egymáshoz.

Nagyot zörren ajtó, ablak!

«Ki az?» senki, senki. A szél koczogtat és kérdezi, hogy ki mit álmodott?

A leány még most is hallja a tenger zúgását, még most is érzi a hullámhányás szédítő kábulatát, még most is dobog a szive hevesen, még most is szorítja vánkosát kebléhez erősen, hogy a hullám el ne szakítsa őt kebléről.

Későn jut eszébe, hogy imádkozni kellene.

Összekulcsolja kezeit, valami egyszerű imádság jut eszébe, azt elmondja négyszer, ötször. Az Isten nem haragszik azért. A hánykódottak megnyugvást találnak az ő nevében, hadd emlegessék.

Ismét meglepi az álom, nem oly nyugtalan, mint előbb. Kis alacsony házikót lát, melynek ablakán besüt a nap. Ő a tűzhely mellett áll és főz, megkóstolja, mit főz, czibereleves. Soha sem evett azt úr korában, álmában ízleli először, ő azt tudja jól, sőt olyan furfangos, hogy még azt is tudja, miszerint az most csak álom, de kiváncsi megtudni, hogy mi lesz belőle tovább? A tűzhelyen kis fiú ül és dudolgat, szép kis gyermek, annak ad egy pogácsát a tepsiből, most sütötte. Azután nyilik az ajtó, valaki jő be rajta, kopottas fekete ruhában, de arczát nem láthatja, mert hátrafelé fordult, hanem a házi kutya a szegletben, s a kis gyermek a tűzhelyen ráismernek, amaz eléje fut farkcsóválva s kezét nyalja, emez kiabálni kezd elé s kis kezeivel repesget. Most odafordítja arczát a férfi és ő ráismer: ez a férj, a jó, a szelid, munkás férfi, ki most jött haza fáradságos napi munkájából, s oda megy nejéhez, és azt megöleli, megcsókolja. – Megjöttél, itt vagy, valóban itt vagy, szól a boldog asszony, s úgy meg van nyugodva abban, hogy ők most olyan szegények, csak hogy ő itt van!

Nagyot zörren ajtó, ablak!

Az álmodó felriad… Ah gonosz szél, miért költéd fel e szép álomból? mit vered, mit koczogtatod az ablakot, te nyugtalan rém, mit zörgeted az ablakot?… A leány odatekint, egy sikoltás hal el ajkán: az ablakban egy férfi alakja látszik, egy kézzel a párkányba kapaszkodva, másikkal bezörgetve a táblákon s halkan susogva a felébredőnek:

– Bocsáss be, én vagyok…

A leány ijedten rántá keblére takaróját s ágya szegletébe huzódott félelmesen, folyvást az ablakra nézett, és látta, mint hasít egy félkört az üvegen ama férfi-alak gyűrűje gyémántjával, hallotta jól a metszett üveg nyikorgását, azután benyomta kezével a férfi az elmetszett üvegszeletet, az halkan kipattant, s egyet pendült, a mint belül a padlóra leesett, akkor azon a nyiláson látott benyúlni egy kezet, mely az ablak zárját keresgélte, azt elfordítá, s ismét visszahuzódott, azzal az ablakszárny feltárult csendesen s az egész alak fölemelkedett az ablakba, onnan egy lépés a szobába! s a másik pillanatban ott állt Hermina ágya előtt egy sápadt, holthalvány rém, testéhez tapadó fekete ruhában, fején összecsapzott hajfürtök, a hogy a vízbefultakat szokta kihányni a hullám a partra, s ott e szomorú alak azt suttogá hozzá: «én vagyok, ne kiálts!»

Talán ez is újra egy álom?…

Mint a vízbe hajított fejsze bukott alá az apjától elitélt fiú a Duna mélyébe. Elbucsúzott egy szóval a világtól, azzal a szóval kegyelmébe ajánlá magát a túlvilágnak, s azzal a tudattal sülyedt a mély vizekbe, hogy onnan csak lelke jőjjön vissza, Egy pár kis buborék, mely a víz szinére feljön, ott egy perczig elébb – tovább libeg, azután szétpattan – és az volt a lélek?

Mozdulatlanul, karjait egymásba fonva ért le a fenékre, a vízbe nem hullani oly sebesen, mint a légben, ott az esés valami sajátságos gyönyörérzettel jár, mintha lágy szellemkarok emelnék a hullót. Egyszer aztán feneket ért. Érzé a lágy iszapot arcza alatt, mely gyöngéd párnát igér az aluvónak.

Akarta, hogy alugyék ottan.

Teljes öntudatánál volt, lélekzetét visszafojtotta és karjait egymásba fonta, úgy feküvék hanyatt és hagyta maga fölött a vizek nagy tömegét csendesen elhömpölygeni.

Most egyszerre akaratlanul lélekzetet kellett venni, a test még folytatta életszeres működését, a légzési szervek hivatásukat teljesíték s az önkénytelen lehellet erőszakosan tört útat. Ah de azon elem nem a meleg vér osztályosainak való, a lélekzetet vevő tüdőbe víz omolt, öldöklő halálos elem, mely életet nem ád ott.

E perczben egyszerre elveszté Lőrincz önakaratát: lelki tudat, elhatározás, emlék és bánat egyszerre elmúlt lelkéből, a lélek maga is ki tudja hová lett? valami vak ösztön, az állati életvágy vette át a kormányt a test idegei fölött, a mint a halálos elem a tüdő érzékeny porusait érinté, szétpattantak az ifju karjai, lábai felrugták a testet s kétségbeesett vonagló eviczkéléssel hajtották őt fel a magasba, néhány percz mulva a víz szinén érezé magát, az áldott levegőn, mely újra életet adott kínzott szerveinek.

Csak most kezdett öntudatához jönni ismét.

Teljes lélekzettel szívta magába a levegőt. Kezde gondolkozni. A mint fejét félig kiemelte a vízből, látta néhány száz ölnyire onnan a sötét éjben a világosabb vízszin felett a jobbra-balra tétovázó csónakot, melyben két férfi csáklyával keresgél valamit a vizekben.

Erre hanyatt feküdt a vízben, hogy csak szája látszott ki belőle, nehogy észrevegyék.

Lábaival tovább lökte magát, hogy még messzebb távozzék tőlük.

Kezde gondolkozni.

Nem volt bátorsága többé meglátogatni a vizek fenekét, minden izma megtagadta tőle e halálra vivő szolgálatot.

A helyett egy merész gondolatja támadt.

Az a gondolatja, hogy – újra kezdje az életet!

Ez a gondolat a legbátrabb és legnehezebb…

A csónakosok még folyvást a Duna közepén tévelyegtek, sietnie kellett azzal, a mit gondolt.

Most nagy lélekzetet vett s aztán lehúzta magát a víz alá, csak olyan mélyen, hogy feje ki ne lássék abból s jól megjegyezve magának az irányt, mely a parthoz vezet, erős lökésekkel elkezde úszni a víz alatt.

Gyakorlott úszó volt, a míg valaki kétszázig elszámlált, ő addig el tudott lenni a víz alatt s lélekzetet venni ismét óvatosan merült fel, hanyatt bocsátkozva, csupán arczát emelve ki a vízből.

Midőn másodszor széttekintett, a csónak messze volt már, sötét is volt, a habok magasan jártak, nem vehették onnan észre.

Néhány percz mulva a partot érték lábai; sűrű rekettye-bokrok közé jutott ki, ott leült és elbujt pihenni.

Nagyon ki volt fáradva, pedig még nagy munka és hosszú út állt előtte és azt hirtelen meg kelle gondolni.

Nemsokára vette észre, hogy a csónak visszafordul és a part felé tart, elég volt a pihenés, a gondolkozás. Kimászott négykézláb a rekettye-bokrok közül, a magas part azután eltakarta, az éjszaka elrejtette, futhatott, a merre akart.

A mint futott, érzé, hogy valami hatalmas erő szinte taszítja valami irányban, s ha visszafelé akar fordulni, akkor ismét ellene áll: a szél volt az, a rohanó szél; neki is arra kellett rohanni, a merre a szél akarta, neki is sietős dolga volt, mint a szélnek: egy útjok volt mind a kettőnek.

Az a Malárdyak kastélyát rengetni sietett, ő a Malárdyak szivét, annak a háztetőkkel volt beszéde, a lombos fákkal, a kertek virágaival, neki a ház legszebb, legféltettebb virágával, a kire oly büszkék voltak mindannyian, a kit oly nagyon szerettek.

Vakmerő volt a gondolat, ha a vihar nem segítette volna, talán ki sem vihető. De ez jó szövetséges volt most, olyan éjszakát csinált számára, a mikor a szemes cseléd s harapós házőrző kutya dideregve bujik el s nem kószál a puszta udvaron; a süvöltő zúgás eltemeti a léptek zaját, a dörömböző kéz minden ajtón és ablakon nem engedi, hogy meghallja valaki azt a halk koczogtatást a leány hálószobájának ablakán, a háztetőről leszórt cserepek zajában elvész a falhoz támasztott hágcsó zörrenése.

Lőrincz előbb bekémlelt az ablakon, ha egyedül van-e az, a kit keres. Az éji lámpa is érezni látszott a künn zúgó szelet, néha egészen elfulladt világa, máskor ismét nagyot lobbant s téveteg fényt vetett a szobába. Lőrincz láthatá, hogy Hermina egyedül van.

Halkan megkoczogtatá ablakát. A leány felébredt reá.

Lőrincz látta, hogy az álmából felébredő merően bámul reá, s nem siet ablakát felnyitni. Tán megrettent? tán félelmében? vagy talán nem akarja?

Nem volt sok gondolatra idő, hirtelen rést metszett gyűrűje kövével az ablakon, s azt felnyitá gyorsan, s nesztelenül átveté magát a párkányon.

Ott állt azután menyasszonya ágya előtt, a menyegzői éjszakán s azt mondá neki:

– Én vagyok! én vagyok a te vőlegényed. Most jövök a menyegzői ágyból: a Duna fenekéről. Nézd, milyen hideg a kezem!

A leány félve vonta vissza a kezét, talán mert amaz oly hideg volt? s takarójába burkolta magát erősebben. De nem tudott kiáltani. Érzi ezt sokszor az ember, mikor álmodik, és akarna kiáltani, de nem tud.

– Hermina, szólt hozzá a vőlegény, vagy a rém, vagy az álomkép, vagy ki tudja mi? én a halál országából jövök, s ha akarod, ismét visszamegyek oda.

A lámpa most elég fényesen lobogott, a leány láthatta, mint csorognak le a vízcseppek vőlegénye szép fekete hajfürteiről, mint reszketnek kezei a hidegtől, és eszébe juthatott akkor, hogy egy viharos órában az őt betakarta hosszú köpenyébe a hideg és zápor elől s lassan kinyújtá fehér gyönge kezét takarója alól, s megfogva azt a hideg kezet, odavonta azt a takaró alá s lehelletével elkezdé melengetni csendesen.

– Most már tudod, hogy ki vagyok, suttogá hozzá az ifju. Most már tudod, hogy szerettél-e, vagy soha sem?

Ez kérdés volt: feleltek rá. A leány rányomta ajkát a magához vont kézre.

Az ifju tovább suttogott.

– Meg vagyok gyalázva, nyomorult üldözött lettem, és semmi mentségem nincsen, mindent megérdemeltem. Tudod-e ezt? hiszed-e ezt?

A leány hallgatott és reszketett.

– Meggyaláztalak téged is, szégyent, bánatot hoztam reád, a világ nevetett rajtad és rokonaid méltán sírnak.

A leány fájdalmasan tekintett a beszélő szemeibe és kezét keblére szorítá, mintha némán könyörögne, hogy mondjon e szörnyű vádak helyett egy mentséget, egy vigasztaló szót.

Lőrincz arcza egészen álváltozott most: mély fájdalom vonult el vonásain, szemei megteltek könynyel, még szólni akart valamit, de ajkainak reszketése nem engedé azt kimondani, azután egyszerre térdre esett az ágy előtt, és arczát annak vánkosaiba temette s elfojtott hangon sírt és e szót rebegte:

– Oh mint szeretlek!…

A leány lassan fölemelkedék, csendesen oda hajolt fölé, s a mint az észre nem vevé, halkan megcsókolá homlokát.

Lőrincz felvillanyozva emelte föl erre fejét, s hevesen monda neki, megfogva mindkét kezét a leánynak:

– Te is szerettél engem. – Szeretsz még most is, és akármit vétettem ellened, szeretni fogsz, – s e közben mindig közelebb vonta őt magához… a lámpa fényesen lobogott, szent képek, istenszobrok ott a falon oly intő komolysággal derengtek a lobogó fényben; egyszerre kialudt a lámpa, intő képek eltüntek a sötétben… menyasszonya arczát megcsókolta a vőlegény…

A szél kaczagott: hahaha! Kaczagott Malárdy Ferencz kandallójában, s végig kaczagott a hosszú folyosón, az álmatlan vendégek, rokonok ajtajait rugdalva: hahaha! végig iramodott a rónán és bekaczagott minden ház kéményén, és neki került a Dunának, két embert talált egy csónakon, a kik valamit keresnek a víz alatt, azoknak is szemeik közé kaczagott: hahaha! hahaha!

A szél derék, vidám ficzkó, olyan tréfásnak találta azt a gondolatot, hogy a vőlegény megcsókolta menyasszonya arczát lakodalma éjszakáján, mikor a rokonok legjobban siratták mind a kettőt.