A KÖZÖNYÖSEK TÁBORA.

Alig lehetett lelket verni a két alvó úri emberbe. A harmadik ott a méhesben szintén elaludta azt a nagy lármát, a mit a polgártársak csaptak a ház előtt. Nem volt semmi tudomásuk arról a nevezetes fordulatról, a mi az alatt történt, a míg ők a túlvilágon voltak. Az egyetlen ember, a ki ezt megmondhatta volna nekik, a herczegnő kocsisa, csak másnap reggel ébredt fel. Annak meg olyan baja volt. Azt is ott hagyták Nagy János uram gondviselése alatt, s innen tovább az ő jó négy lova vitte az urakat, a miket Nagy János uram legifjabb legény fia hajtott.

Alienor egészen felfrissülve érezte magát e pár órai alvás után. Talán a béresné magnetizáló tenyere is járult a fölépüléséhez.

– Mit kellene ennek a mi háziasszonyunknak ajándékba küldeni ezért a szíves ellátásért? kérdezé Alienor Leontól.

– Ha már olyan nagylelkü kedélyállapotban vagy, hát tedd meg azt, hogy vedd fel a karodra a kis háromesztendős leányát, s kérdezd meg tőle, hogy hívják? Ezzel egész életére boldoggá teszed az anyját.

Még útravalóval is telirakták a szekerüket.

A Pista legény kiereszté az ostort, a lovak egyszerre neki rugaszkodtak, s a szekér kirobogott az utczára, a háziak sokáig köszöngettek még utána.

A Jakab korcsmája előtt nagy csoport vigadó ember lézengett. «Jó jel!» mondá Csajkos uram.

Ugyancsak ő figyelmezteté az urakat, mikor a templomon túlhaladtak egy házra: «ez a rektor lakása».

Rá lehetett ismerni a besározott ablakokról.

– No ez kemény darab munka volt; jegyzé meg Alienor. Remélem, hogy ennél nagyobb már nem jön.

– Dehogy nem jön! sóhajta fel Leon. Most jön még az örege.

– Micsoda? megint ellenség?

– Az még csak jó volna.

– Az Istenért! meg ne ijeszsz! Csak nem jó barátok ismét?

– Se nem ellenségek, se nem jó barátok; hanem a legrosszabbak: a közönyösek. Az eddigiekkel gyerekmunka volt elbánni, ahhoz akármelyik koczakortes ért; de a mi most jön: a sipotaiak, azok próbálják meg a mestert, hogy mit tud? Azokat egyenkint kell megmozgatni a helyeikből, s mindegyiknek az ajtajához más kulcs kell, hogy betudjon az ember hozzájuk jutni. Sipota az a félelmes hely a kortesnek, a mi a köd és szélcsend a hajósnak. Abban pedig háromszáz szavazó lakik s dönt, mert választási hely.

Dumka úr szomorúan bólintott rá a fejével: a biz úgy van.

Jó este volt már, mikor megérkeztek Sipotára, a minek a külseje falu, a belseje város, még emeletes házak is vannak a piaczán. Itt lassan kellett hajtani, hogy a döczögős kövezeten el ne harapja az ember a nyelvét.

Nem volt itt sehol semmiféle zászló kitüzve, a min Dumka úr mód nélkül csodálkozott. Hisz ő küldött ötven darab zászlót ide Stipsics úrnak, a ki hajdani hű pártbizományos, s a zászlók kitüzésének specialis nagymestere. Nem kapta volna tán a levelet, hogy hol vegye át a zászlókat?

Kapta biz azt Stipsics úr, de a másik kabátjában felejtette az okuláréját, s mikor hazament, akkor jött a majorosa jelenteni, hogy a tanyán dobkórt kapott két tehén, siessen a troikárral. Akkor aztán megtalálta a kabátját az okúláréval, de otthon felejtette azt a másikat, a melyikben a levél volt; majd a választás után megtalálja s akkor el fogja olvasni.

Itt bizony senki rájuk se hederített.

Nem is várta őket senki, nem is állta el az útjukat senki.

A «nagy» vendéglőben, a hogy az «arany sas»-t nevezték, nem fértek el mind valamennyien, mert csak egy üres szoba volt, a többit elfoglalták a katonatisztek, a kiket gyalog és lovas hadakkal iderendeltek a választás alatti rend és béke fenntartására. Dumka és Csajkos uraknak tehát el kellett menni a régi «fehér lóba», a hol jobban is el lettek látva; hanem azért Dumka úr, a mint átöltözött, visszajött az urakhoz, hogy együtt menjenek a casinóba.

Ez a gyülhelye az intelligentiának épen átellenben van az «arany sas»-sal. Vállalkozó urainknak nem nagy utat kellett tenni odáig. Dumka urat előre küldték a lépcsőn, hogy dörzsgyufák segélyével csináljon világosságot a hátul jövőknek, mert ott sötét van, s a lámpás luxus.

Innen egyenesen a casinóba lehetett bebukni, a szó szerinti értelemben, a folyosó fél lábbal magasabb levén, mint a szoba pádimentoma; úgy, hogy oda az idegen vendég rendesen azzal a szóval szokott beesni «aláz-szolgája» helyett, hogy «utczu kutya, disznó, emez amaz!» kijövet pedig annál nagyobb balletfigurával vehetett bucsút: «a herkópáterét!»

Az ott mindjárt a «szála» volt, a minek a közepét egy tekeasztal foglalta el; annál gyakorolta magát egyes egyedül a karombolpartieban egy rendkívül borzas hajú ifjú úr, a ki a belépő uraságokat, látván, hogy idegenek, rögtön felvilágosította a billiardnak arról a malitiájáról, hogy az kutyául húz, s a golyó minden lökés után még egyet őgyeleg rajta a maga contentumára, mielőtt megállna valahol.

Miután a princz sem ahhoz nem mutatott nagy kedvet, hogy billiárdozni kezdjen, sem a falakra körülakasztott kardforgató tableuxokat nem szándékozott sorba nézni; az olvasószobában pedig mind olyan hirlapok voltak az asztalra felterítve, a miket az ember otthon még tegnapelőtt olvasott: e szerint indikálva lett benézni a kártyázó szobába.

Ott már csakugyan volt négy úr, a ki egy asztalnál ült és paskevicset játszott: mint tudva van, ez az ország nagy hálára van kötelezve e hirhedett hadvezérnek; azért is nevezték el a kedvencz tarokkjátékot az ő nevére.

Az is bizonyos, hogy mikor valaki paskevicset játszik (föltéve, hogy lelkiismeretes ember, érti a dolgot és pénzbe megy a mulatság), akkor arra nézve a külvilág meg van halva, s sokkal könnyebb egy imádkozó törököt feleletre bírni, mint egy paskevicsjátékost. Annálfogva, mikor Leon bemutatá az uraknak a bevezetett vendéget teljes czíme szerint: «Princz Nornenstein Alienor» senki azt se mondta neki rá, hogy «tessék leülni!» s valószínű, hogy ha Leon Dumka urat meg azzal mutatta volna be, hogy ez meg itten IX-ik Pius pápa, egy hajszállal sem eszközölt volna vele nagyobb hatást.

Nem volt mit tenni, mint várni a később érkezőkre.

Ezt nevezik aztán «csallóközi szerencsének!» (T. i. mikor az ember át akar menni a vizen, s épen ott találja a révben a kompot.) A legelső, a ki az ajtón utánuk benyitott, maga Nagybaróthy Sámuel úr volt, az elmult országgyűlésen képviselője a kerületnek.

Nagybaróthy Sámuel úr egyike volt azoknak a meghatározhatatlan kifejezésű arczoknak, a miket, ha az embernek mindennap bemutatnak, mindennap megint elfelejti a tulajdonosának a nevét, a kiről az országház folyosóján, miután jól kidiscurálták vele magukat a collegák, a mint hátat fordít, mindenki azt kérdezi egymástól: hogy híják ezt a mi barátunkat? aztán egyik se tudja megmondani; a kit a gyorsirók és riporterek minduntalan összetévesztenek egy másikkal, meg egy tizenharmadikkal, a kik épen olyan megjegyezhetetlen alakok, mint ő s a kinek folytonos hadjárata van a szerkesztőkkel, kik minduntalan a «jelen nem voltak» lajstromába sorozzák a nevét, holott ő ott volt és szavazott.

Leon sietett egymásnak bemutatni a két celebritást: a volt és a leendő képviselőt. Mind a kettő szerfölött örvendett ennek a különös szerencsének.

Leon azonban mindjárt karon fogta Nagybaróthy urat, s átvitte az olvasó szobába.

– Legelőször is egy kérdést, a mire őszinte feleletet kérek. Akarsz-e újra föllépni képviselőül e kerületben? mert ha akarsz, akkor ebben a városban, a mi egészen a tied, fel se nyitjuk a szánkat; megyünk odább. Igen, vagy nem?

– Igen nagyra becsülöm, hogy ilyen megtisztelő kérdést intézesz hozzám. Ezt vártam is tőled. Én tehát egész határozottan mondhatom neked, hogy nincs a török szultánnak, meg a persa sahnak, meg a nagy mogulnak: együtt a háromnak annyi kincse, a miért én rá hagynám magamat vétetni, hogy még egyszer odaragadjak ahhoz az amerikai bőrhöz, a mivel az országház padjai be vannak húzva. Én kimondtam, hogy visszavonulok, itt sem leszek a választások alatt, megyek feleségestül Koritnyiczára. Én már kiszolgáltam a magamét. Elég volt abból három esztendő. Kínlódjék más is.

– E szerint nem lesz semmi kifogásod az ellen, hogy összehíjam a sipotai választókat, a mi jelöltünk programmbeszédének meghallgatása végett.

– Bátran teheted; csak azt ne kivánd tőlem, hogy én is oda menjek, mert én még a hírétől is irtózom minden dictiózásnak.

– Jól van. Akkor gyere vissza Alienorhoz s mulassátok magatokat együtt, míg én eljárok a nyomdába a meghivó falragaszokat kinyomatni.

Azzal újra visszavitte a kiszolgált államférfiút a præsumptiv utódhoz s rájuk hagyta, hogy keressenek valami olyan közös themát, a mi fölött eldiscurálhassanak: a mi ment, a hogy mehetett. Nagybaróthy úr sokakat ismert Alienor ismerősei közül; csak hogy azok mind nem azok voltak, a kiket Alienor ismert, s végűl kérdezősködött a fivére felől, a ki függőket visel; mire Alienor felvilágosítá, hogy az apjának csak egy fia van, s veheté észre az elbámulásból, hogy ez most azt nézi az arczán, hogy hát most miért nincs kifestve? Aztán hogy ő is mondjon valami kellemetest: hogy milyen sokszor látta őt a képviselőházban nagy tetszés közt szónokolni; a mihez aztán megint Nagybaróthy úr csinált furcsa képet, mivelhogy az ő fényes szónoklatai, a miket három év alatt (igaz, hogy mindig általános nagy tetszés között) tartani szokott, rendesen ez egyetlen szóból állottak: «elállok!» Leon ez alatt futott a nyomdába.

A nyomdász maga nem volt otthon: a mocsári szalonkáknak az ideje volt s ilyenkor ő a lesben szokott ülni. Hanem otthon volt a faktor: a ki egy személyben betűszedő is, meg nyomdász is; ő az egész személyzet, a gőzgépet is személyesítve. Azonkivül olyan siket, hogy mikor jön hozzá valaki, csak nyujtja neki előre a papirtülköt, a minek az egyik nyilását a saját fülére illeszti, míg a másik az izenet elfogadását várja.

Épen betüszedéssel foglalkozott Lapczi úr, mikor Leon berontott hozzá s nagy figyelemmel hallgatá az alagúton keresztül azt a megbizást, hogy Nornenstein Alienor meghivóját ki kellene holnap reggelig nyomatni; három sorból áll az egész.

Az érdemes szakférfiú nagy szomorúan tette le a kezéből a sorozót, a homlokáról a papiros ernyőt, s a szeméről a pápaszemet s fejét búsan megcsóválva, mondá:

– Az lehetetlen.

– Mi rajta a lehetetlen? kurjantott a hangcsőbe Leon.

– Hát ez ni. Most szedem a holnapi szinlapot: «Moor Károly». A felhívás czíme pedig Nornenstein Alienor. Mind a kettő «verzál». – A kettőben együtt fordul elő öt darab O betű. A szekrényben pedig nincs több, csak négy verzál O betű. És így a két szedés egyszerre nem «állhat», egy «formába» sem tehető.

– Hát nyomják ki elébb a színlapot, aztán a plakátot. Kiáltotta fülébe Leon.

Ez meg már oly megvetést keltő kivánság volt, hogy Lapczi úr még csak feleletre sem méltatta azt, hanem letette a hangcsövet, s folytatta tovább a szedést.

És igazsága volt. Mikor ő maga az egész nyomdászszemélyzet. Aztán van a rendelkezésére egy Guttenberg korszakából való fasajtó, a mit neki magának kell háromrét feltakarni, a papirt beleilleszteni, megint háromrét letakarni, azután a hengert a nyomdafesték fölött meggurítgatni, s ismét a szedés fölött végig dömöczkölni; akkor a rámát ráfektetni, s végül a sajtórudat kétszer-háromszor rárántani. A míg így ötven szinlap elkészül, akkorra épen éjfél van s az embernek aludni is kell.

Leon nem tudott máskép segíteni a dolgon, mint hogy felkereste a szinigazgatót a kávéházban (az nap épen nem volt előadás) s rábeszélte, hogy engedje Moor Károly vezeték nevét csak egy O-val nyomatni; a mit sikerült tőle megnyerni, annyival inkább, mert még az iránt is meg kellett alkudniok, hogy holnap délelőttre a vendéglő nagy termét engedje át gyűlésteremnek, ott levén külömben felállitva a szinpad. Két páholy árában letett egy darab százas ratifikálta a szerződést.

Igy aztán sikerült Leonnak megoldani azt a bonyolult kérdést, hogyan lehessen a szinlapot is, meg a meghivót is kinyomatni holnap reggelig?

Alienor pedig az alatt haza is ment, le is feküdt.

De majd megette Leont, mikor az elmondta neki, hogy a gyülést holnaputánra hívta össze.

– Hát miért nem holnapra? Hisz én, ha egy egész napot itt kell ülnöm ebben az átkozott fészekben hiába: hát megzöldülök az unalomtól!

– Csak ne jőjj tűzbe. A harag nem egészséges. A meghivóknak kell egy nap, hogy azokat a közönség meglássa a falon. Te pedig nem fogod magadat megunhatni az alatt. Van gondoskodva felőle. Délelőtt látogatásokat teszünk. Meg kell tisztelnünk a társaság sommitásait, a kiktől a kedvező fogadtatás függ. Már tudtul adtam az irányadó czéheknek és közintézeteknek, hogy azokat is meg fogjuk látogatni. Ez jó hatással lesz. Délután majd deputátiók jönnek hozzád, s a mi üres időd marad, az alatt meg kell tanulnod könyv nélkül azt a rövid kis szónoklatot, a a mit holnapután elmondandó lész a gyűlés szine előtt, este pedig díszelőadás lesz a tiszteletedre, azt végig kell nézned és ugyancsak tapsolnod annak az úrnak, a ki Moor Károlyt és Ferenczet fogja játszani, – egy személyben, – a ki ugyan nem választó, de nagy kortes s sok helyre bejár.

– Hüj! Tyhüj! Atya úr Isten Bajorországban! Szörnyedezett el Alienor. Hiszen Napoleon Lajosnak nem került nagyobb munkájába magát Francziaország császárjává megválasztatni, mint nálatok valakinek magyar képviselővé.

– Az is igaz. – Hagyta rá Leon, s aztán ő is lefeküdt.

Alienort aztán egész éjjel háborgatták mindenféle deputátiók, a mik nem jönnek ugyan fáklyászenével, hanem az embernek a bőrén annál érzékenyebb emlékeit hagyják üdvözlő csókjaiknak.

Másnap reggel azt mondta Leon, hogy most legelső látogatás a csizmadiaczéhnél leend: mert ma heti vásár van, később ki kell menni a mestereknek a piaczra.

Princz Alienort ketten Dumka úrral közre fogták, hátul Csajkos uram kisérte: semerre se szaladhatott el. Kellett neki menni a csizmadia czéhházhoz.

Ott nagy frequentia fogadta; leültették az asztalfőre. Leon tartott az egybegyültekhez egy beszédet, melynek folytán kifejté, hogy ő és jelöltje a magas politikában a Bentham-iskolához tartoznak, melynek alapelve, mint ezt tudni méltóztatik, az, hogy a czéheket fenn kell tartani, s a bécsi susztereknek nem kell megengedni, hogy itt nálunk boltot nyithassanak.

Ez a beszéd nagyon tetszett.

Dumka úr, ki egy kissé hátra maradt az urak eltávozta után, csakhamar utólérte s ragyogó orczával tudósítá őket, hogy ez a látogatás a legjobb eredményeket szülte: itt most bizonyos harmincz szavazatot nyertünk. Be is írta azt a lajtromba.

Innen a fazekas-czéhbe mentek. Ott azt szónokolta Leon, hogy a legközelebbi világtárlaton a sipotai cserépkorsóknak első helyre kell tétetniök.

(– Húsz bizonyos szavazat! rebegé Dumka úr, a jegyzőkönyvébe firkantva.)

Azután meglátogatták Golyhó urat, a legtekintélyesebb fűszerkereskedőt, a ki a boltjában fogadta őket, a pudlin ülve, s onnan beszélt le hozzájuk a lábait lógázva, s odaveregetett Alienornak a vállára, olyan kontemfinter, mintha Sipotán csakúgy henteregnének a princzek, a közben tartott neki értekezéseket a hazai kereskedelem hátramaradásának indokairól, végül biztosította magas pártfogásáról. (Ez tekintélyes ember a városban, súgá Dumka úr: a hova ez szavaz, a kereskedők mind odamennek.)

– De már most, ha a «fehér elefántnál» voltunk, akkor a «fekete kutyához» is elmenjünk; mert ezek rivalizálnak, s ha megtudja, hogy amott voltunk, itt meg nem: ellenségünk lesz.

A «fekete kutya» meg posztókereskedő volt. Az finom, udvarias ember volt. Alienornak még a csizmáját is leporolta; s a legvékonyabb hangon biztosítá az urakat, hogy ennél nagyobb szerencse a házát soha se érte, s kényszeríté őket a boltból a szobába bemenni, bemutatta nekik a két fiát, az egyik rajzolt, a másik hegedült. Alienornak meg kellett nézni a rajzokat, s meg kellett hallgatni egy Chopin-etude-öt, s végül megigérni, hogy mind a két ifjú lángészt becsinálja valami akadémiába odafenn Budapesten.

– Lesz-e még sok ilyen látogatásunk? kérdé Alienor.

– Csak egy helyre megyünk még: Brnyasztevics Tózsó úrhoz. Ez okvetlen meglátogatandó. Itt szerbek is laknak s azoknál mindennap megfordul, nagy szükségünk van a barátságára. De nézd, micsoda szerencse. Épen itt jön az utczán Brnyasztevics úr. Szervusz goszpodine!

Azzal Leon elfogta a szemközt jövőt: beszédbe eredt vele, még pedig ráczul, s a hogy a tősgyökeres szerbek szoktak, egyszerre beszélt mind a kettő, kérdezett is, felelt is, még pedig igen fennhangon, végre Brnyasztevics Tózsó úr úgy látszott meg lett nyerve ez ügynek, mert elváláskor megszorította a kezét Alienornak. Olyan hideg volt a keze, mintha jégbe lett volna hűtve.

– Ki volt ez az úr, a kinek a neve kimondásához két ember kell: egyik a ki prüszszent, a másik, a ki kedves egészségére kivánja.

Ez a város oráculuma.

– S mi programmot mondtál neki a nevemben?

– Ő azt kivánta tőlünk egy lélekzet alatt, hogy szabadítsuk fel Boszniát és Herzegovinát, az oláhoktól vegyük el a templomot s az omladinát törvényczikkelyezzük be, én még mindezek fölé azt is megigértem neki, hogy törvényt fogunk hozni, melyben a szakállviselés megtiltatik. Ennek nagyon megörült s felcsapott rögtön.

– Talán borbély?

– Persze hogy az.

– Ejnye, ha tudtam volna! Megkértem volna, hogy borotváljon meg. Már három napja, hogy nem vagyok megborotválva; csak úgy ég a képem.

Leon nevetett. Gondolta magában: «Szegény princz! ő azt hiszi, hogy nincs megborotválva».

– Hová megyünk még?

– Hát a paphoz. Azt csak nem kerülhetjük el. Szükségünk van az áldására, meg a szavazatára.

S ha már a paphoz elment Alienor, a tanítót hogy kerülhette volna ki? a kit Leon professornak szólított, s nagyon megdicsérte a szép rendet, a mit iskolájában talált.

A polgármestert pedig épen nagyon illendő volt meglátogatni, mert ez igen sokat tehet.

De megbocsáthatlan bűn lett volna elmellőzni Igriczi Lőrincz fiskálist, a kinek legtöbb kliense van, s ő a takarékpénztár ügyvédje: tőle függ, hogy a választó polgárok váltói felmondassanak-e, vagy prolongáltassanak? a mi igen hatályos coëfficiens a választások alkalmával. Ezt tökéletesen lekenyerezte Leon azzal a biztatással, hogy ha Alienort választják meg, Sipota is kap törvényszéket.

(– No ez legalább tizenöt szavazatot hoz magával! örvendett Dumka úr, s bejegyezte ezzel a contingenssel a jegyzőkönyvbe.)

– Járunk-e még sokat? kérdezé Alienor, összeroskadó félben. Nekem a lábaim már kiálltak. Hisz ez az athletaklubb tagjainak való: Ezen a rémséges kövezeten! Ugy hiszem, szándékosan rakták ezeket a köveket így le, hegyeikkel fölfelé, hogy elvegyék az asszonyoknak a kedvét a házból kijárástól. Nem koldultunk még elég szavazatot össze?

– Még nem, felelt őszintén Dumka úr; még hiányzik hatvan szavazat.

– Üssük azokat már agyon!

– Az nem lehet; a katonaság nem engedi.

– No. Vége van. Nem megyünk több látogatóba, mondá ki Leon. Most már megyünk vissza a tanyára ebédelni.

– Csunya hidegvérü nép ez a sipotai! Sehol sem marasztottak meg ebédre. Pedig a vendéglői lakomától már borzadok monda Alienor.

Borzadhatott is. Sütötték már a számára a birkaczombot, a mit úgy adnak fel eléje, mint «Reh-filet à la prince Alienor».

A mint azonban hazafelé mennének, az utcza tulsó végén jön rájuk szemközt egy úri ember, fején szajkótollal diszített vadászkalap. Kezében lovagostor; mintha ő volna a legnagyobb vadász és lovas a városban.

– Hó! ez elől meg kell szöknünk! mondá Leon, visszarántva karjánál fogva Alienort.

– Miért? szólt elbámulva Dumka úr, hisz ez Potyási barátunk.

– Épen azért tünjünk el előle.

– De ez a leghíresebb kolompos a városban. Első kortes.

– Tudom én azt. Csakhogy ez olyan ember, a kinél egy kézszorítás ötezer forint. Ez a nulla. Azon fölül kezdődik az egyes.

Ettől a szótól aztán Dumka úr megszeppent.

– De hová meneküljünk? Már észrevett bennünket s nekünk tart.

– Meneküljünk be ide Kalán mesterhez.

Kalán mesternek a kapuja fölött egy pléhtábla lengett, a mire egy szétterpesztett olló volt kifestve: a mi azt tanusítá, hogy szabó.

– De hisz oda is utánunk jön.

– Azt nem teszi, mert tartozik Kalán mesternek húsz forintjával már három esztendő óta.

Csakugyan bemenekültek e biztos várba.

– De hát mit csináljunk idebenn? patvarkodott Alienor. Csak nem teszünk Kalán mesternél Staatsvisitet?

– Szabatunk vele Dumka úrnak egy paletot-t.

Dumka úr hasztalan szabadkozott: neki kellett magát feláldozni a közügyért, hogy Sipotáról paletot-t vigyen haza.

– Az alatt Csajkos uram maradjon a kapuban, s lesse, hogy elment-e már a félelmes ember? s adja hírül.

Kalán mester semmi rendkívülit sem talált benne, hogy ily megtiszteltetés érte. Ő nem csak szabómester volt; hanem versíró is. A hol csak üres papirost talált, azt mindjárt teleirta verssel. Megigérte, hogy délutánra kész lesz. Nem a paletot, a mit Dumka úrra szabott, hanem a győzelmi költemény, a mit a princz számára fog varrni.

Hogy Csajkos úr sokáig nem jött be, (az a veszedelmes úr bizonyosan ott ólálkodott az utczán) Leon előkerestette Kalán mesterrel azokat a szép verseket s felkérte, hogy legyen szíves azokból a princznek néhányakat felolvasni, mely kérelemnek bőségesen elég lett téve.

(«Ez is egy szavazat!» vígasztalá magát Dumka úr, mikor végre Csajkos uram jelt adott, hogy ki lehet már jönni.)

«Egy országot egy lóért!» rebegé Alienor, ki közel volt hozzá, hogy valamelyiknek kisérői közűl a hátára kapaszkodjék s úgy vitesse magát haza.

Otthon aztán, a mint az ebédet kiki a háta mögé dobálta, Leon nem hagyott neki addig nyugtot, míg elő nem vette a számára készített programmbeszédet, s meg nem tanultatta könyv nélkül. Akkor aztán elszavaltatta maga előtt az egészet: oktatva védenczét a szavak magyaros kiejtésében, hogy a kettős betűket világosan megpattogtassa: az «ő»-t az «ü»-vel, a «b»-t a «p»-vel semmiképen fel ne cserélje: a mondatok végső tagját francziásan meg ne húzza; ne hadarjon, hanem csendesen potyogtassa a szót, s a végső három sort emelkedett hangon, teljes torokerőltetéssel mondja el; mert akkor lesz nagy a hatás.

– Nem! ilyen kegyetlen kínzást még az udvarmesterem sem követett el velem kis gyerek koromban! sóhajta fel Alienor, mikor Leon felszabadítá, hogy «mára elég lesz, majd holnap reggel még egyszer előveszszük».

Most menjünk a szinházba!

Még aztán Moor Károlyt végig nézni! Sipotán!

Ezen az éjszakán már az forgott a fejében Alienornak, hogy ő megszökik ez elől a dicsőség elől. Csak azt várja, míg Leon lefekszik aludni.

Csakhogy ez a szándéka a miatt nem volt kivihető, hogy Leon egész reggelig nem feküdt le. Kinyittatta magának a vendéglő nagy termét, a hol a szinpad volt, s ott csinált Dumka úrral, meg Csajkos úrral egész éjjel – statisztikát.

Mert ez a leglényegesebb része a feladatnak. Összeírni névszerint mind a híveket, s azután felosztani őket, kit, honnan, milyen alkalmatossággal, melyik kortesvezér felügyelete alatt kell majd behozatni? hogyan gondoskodni ellátásáról? ha a tanyára kiment, utána küldeni, lefülelni, behozatni erővel; ha beteg, kihúzni az ágyból; ha halálán van, bíztatni, hogy várjon még egy kicsit, és aztán vigyázni, hogy a sok közűl valakit el ne fogjon a kánya! a hol ingadozást venni észre, oda apostolokat küldeni szaporán a megtámasztás végett. Ez nagy munka!

Reggel aztán nem volt mit tenni Alienornak, mint megadni magát és nekiöltözni a programmbeszédnek; a mit még egyszer elrecitáltatott vele Leon.

– Soha életemben ilyen nyomorultul nem éreztem magamat, mint most; panaszkodék Alienor, izgatottan járva fel s alá a szűk szobában, mint a menazsériás tigris a ketreczében. Mintha egy óra mulva kivégezni vinnének. Ha egy ajtót becsapnak, minden ideg megrándul a nyakamban. Csak már átestem volna rajta.

Leon vigasztalá, hogy «ez csak az első alkalommal van így; harmadik, negyedik választásnál föl sem fogod venni».

– Dejszen, nincsen az athleta-klubban az a gyors futó, a ki engem utolérjen, ha még egyszer azt mondják, hogy menjünk képviselőjelöltnek!

– Jó lesz egy kis veres bort innod.

Leon hozatott Alienornak veres bort. Attól meg úgy elkábúlt a feje, hogy az egész programmbeszédet elfelejtette. Hirtelen aztán hideg vizet ivott megint nagy mennyiségben, a mivel aztán úgy megbolondította a gyomrát, hogy egészen odalett.

Végre eljött a rettegett percz. Megérkezett a küldöttség, mely a jelöltet meghívja a gyűlés elé. Dumka úr volt a szónok.

«Te, ki kora ifjuságodtól fogva…»

Egy szóval: a közönség felgyülekezett s várja a programmbeszédet.

A jelöltet a folyosón át vezették azon ajtóhoz, mely a szinpadra nyílik. Az leendett a szónoki emelvény. A hallgatóság a nézőhelyet foglalta el.

«Tele van a terem!» sugá örvendezve Dumka úr.

Mikor Alienort bevitték a színpadra, azt hitte Sidrák, Misák és Abednego tüzes kemenczéjébe taszították bele. Ember hátán ember volt a teremben, s a kánikulai hőségben úgy sütött fel a színpadra az embertömeg, mint a befütött kemencze. Gőzfürdői athmosphaera volt.

Alienort az ájulás környékezte. Az a gondolatja jött, hogy onnan a trempolinról leugorjon: lehetetlen, hogy ez a vastag levegő fenn ne tartsa: keresztül uszik rajta, az emberek fejei fölött. Ott előbb Leon bemutatta őt a választóknak, s aztán felkérte, hogy adja elő programmját.

Alienor megküzdött vele. Elmondta a betanult beszédet, oly hangon, a milyenen beszélhet valaki, a kinek egy gyapjus zsákot tettek a mellére; nem hallott abból senki semmit. Hanem azután előállt Leon s elmondta, hogy ime rövideden ezek azon alapelvek, a mik a jelölt politikai meggyőződését képezik, s a miket ő bátor lesz bővebben kifejteni.

Tartott ezután egy szép, komoly és okos beszédet, melyben mindazt elmondta, a mit a választóknak szükséges volt megérteni. A beszéd hét negyed óráig tartott.

Alienort az alatt a halál minden gyötrelmei környékezték. Neki is ott kellett állni az alatt tolmácsoló barátja mellett. Nem látott ő már emberarczokat, csak kék és zöld chaoszt a szeme előtt, s nem hallott beszédet, csak egy megszünni nem akaró patakzúgást a fülében, közte süvöltő szélrobajjal (ez volt a közönség helyeslő éljenzése). Az izzadtság csorgott végig a hátán, s a lába szárai bizseregtek, mintha hangyák szaladgálnának rajta, s az egész épület mintha köröskörül forogna vele.

Hét negyed óra alatt a választó közönség is, a jelölt úr is porhanyóra meg volt főve; akkor aztán kitöltötte őket a serpenyőből a szakács. Meg lehettek vele elégedve.

Alienor maga sem tudta, hogy került vissza a szobájába.

– No barátom, mondá Leonnak, mikor ujra visszanyerte öt érzéke használatát, a dahomeyi szultán, a ki az idegeneket kullancsokkal tölt verembe vetteti s úgy kínzatja halálra, hozzátok képest kegyelmes ember.

– Ugy-e meg vagy vele elégedve?

– Nem kivánom az ismétlését.

A siker azonban kézzelfogható volt.

A gyülés után egyik küldöttség a másiknak adta a kilincset, megannyian teljes megelegedésüket nyilvánítva a hallott dolgokkal. Ott volt Nagy János uram is Gezetlenből s nyilvánítá, hogy ez a mai beszéd már egészen jó volt.

De legkedvesebb meglepetés várt Alienorra akkor, a midőn a sipotai érdemes csizmadia czéh küldöttsége megjelent előtte, s elhozta számára a mesterlevelet, melynek tanúsága szerint Nornensteini Pracz Alienor princz megválasztatott egyhangulag a sipotai becsületes csizmadia czéh tiszteletbeli tagjának, miről is a pecsétes levél mai napon kiállíttatott.

– Te! mondá Alienor Leonnak. Hát már most én ezeknek a csizmadiáknak collegájuk vagyok? Nagyon jó. Legalább, ha ezentúl Octavian fejedelem nem akar pénzt adni, azzal fenyegethetem, hogy kiakasztom a czégért a lakásom elé: «princz Nornenstein Alienor csizmadiamester ajánlja magát a tisztelt közönségnek sarukat és topányokat foldozni».

Délután felé már Alienoron kezdtek mutatkozni gyönge symptomái a bekövetkező sárgaságnak.

Dumka úr és Csajkos úr nagy dologban voltak.

Egész délután szaladgáltak alá s fel a városban, s jöttek haza kipirult orczával, izzadó homlokkal, jelenteni Leonnak, ki egy helyben ült, mint valami jótékony czélú tombola pénztárnoka: «a Csonka Nagy Mihály aláirta az ívünket!» Azután megint: «a Kulimász Gergő annyi, mint bizonyos!» – «Megfogtuk szerencsésen Talyiga uramat, a fiával együtt.»

– Töbörtsög Máté azt igérte, hogy akkorra haza jön a hosszú fuvarból.

– «Annak a szegény Czoki Péternek felmondták a kölcsönét a takarékpénztárnál: egy pár sort kellene írni Igriczinek!»

Leon jegyzett és correspondeált.

Közbe-közbe felszaladt Kalán mester, hozta a diadalnótát a jelölt úr számára. Nagyon szép vers volt. Egy óra mulva megint előkerült: nehány új strófát hozott, a mik még annál is szebbek voltak.

Leon segített neki azokat eldalolni.

Alienor közel érezte magát a csendes megtébolyodáshoz.

– Te Leon; nyögé elhaló szóval. Én már magam is annyira bele vagyok heczczelve ebbe a választási izgalomba, hogy azt képzelem, ettől függ Magyarország felvirágzása, Európa békessége, a keresztyénség diadala, és mindnyájunknak lelki üdvössége s ha megbukunk, nem marad számomra más hátra, mint levegőbe röpitenem magamat egész Sipotával együtt.

Délután hat órakor Dumka úr és Csajkos úr azzal a leverő hírrel tértek meg, hogy még mindig hiányzik huszonöt szavazat, s az már sehonnan elő nem teremthető. A túlsó párt még annyival erősebb.

– De uram s én Istenem, monda Alienor: hisz még ellenjelöltünk sincsen.

– Dehogy nincsen! Lamentált Dumka úr. Csak titkolja még az ellenfél a nevét. De meg van az dugaszban. Az utolsó órán rukkolnak elő vele. Mindig így szoktak tenni az ármányosak.

– No hát már most majd én is gondolok ki valamit; mondá Leon. Én megyek ki szétnézni a városban. Dumka úr maradjon itthon.

Azzal nyakába vette a várost.

Késő este vetette haza.

– Heureka! Monda az otthon levőknek. Megtaláltam, a mire még szükségünk van. Lesz még negyven bizonyos szavazatunk.

– Halljuk! – De halljuk!

– Hát legelőször is tíz bizonyos szavazatot fedeztem föl: – hol? – a cholerakórházban. Ott van tíz darab reconvalescens beteg, a ki senki másnak nem jutott eszébe. Holnap korán reggel meglátogatjuk a kórházat, s mind a tíz szavazat bizonyosan a miénk, s ez az egész lakosság közt a legjobb sensatiót fogja költeni.

Erre még Dumka úr is fintorgatta az orrát.

– A második felfedezésem még nevezetesebb.

– Halljuk! – De halljuk!

– A mózeshitű polgártársak e városban harmincz szavazattal rendelkeznek. Most tudtam meg, hogy az éjjel a sakternek fiú magzatja született. Elővettem: rábeszéltem, hogy hívja fel princz Alienort a vallási felavatás szertartásánál keresztapának. A derék férfiú megigérte.

– Mit? Micsoda az? vágott közbe Alienor.

– Óh, igen egyszerű czeremonia. A keresztapának ott semmi egyéb dolga nincsen, mint a végzett szertartás után leülni a terített asztalhoz. Az operateur akkor elkezd chaldeai nyelven imádkozni; azután fölvesz egy poharat, telve borral, azt megizleli, tovább adja. Az asztal körül mind sorban megizlelik, míg visszakerül az a keresztapához, a ki a maradékot fenékig kiiszsza. Az egy igen szép patriarchális szertartás.

No ez ugyan jó gondolat volt Leontól! Ezzel minden semita eredetű honpolgár a mi jelöltünk számára van megnyerve!

Ezzel a három főkortes vezér kiosztotta egymás között a szerepeket. Az éjjel Leon a felső városban, Csajkos uram az alsóban fogják sorba járni a korcsmákat s a polgárokat kapaczitálni, míg Dumka úr otthon marad a «Fehér lóban» s az érkező izeneteket átveszi, a tisztelt jelölt urat pedig hagyják ez éjjel magára, hogy kedve szerint kipihenhesse magát.

Abban maradtak aztán.

Reggel három órakor, mikor Leon hazafelé vándorolt a korcsma-inspiciálásból, szemközt rohan rá, ijedt ábrázattal Csajkos uram; ezzel az örvendetes hírrel:

– Az éjjel princz Alienor megszökött, Dumka úr pedig megbolondult!