NAGY JÁNOS.

– Hát az a Nagy János megint miféle Isten teremtése?

– Ez, barátom, egy közönséges paraszt ember, a kinek van húsz, jó években harminczezer forint évi jövedelme, s ki a mellett télen-nyáron maga lát a gazdasága után, sehova nem megy, a hova nem kénytelen, s nem beszél, a míg nem kérdezik; de ha aztán menni kell valahová, onnan el nem marad, s a mit kérdeznek tőle, arra megfelel.

– Ugy látszik, hogy az nem tartozik a mulatságos genreek közé.

– Épen nem. Hozzá csak azért viszlek, hogy ott kipihend magad. Kapsz nála igen jó ebédet. Ne félj semmit a tegnapi vitriolban főtt csörgő kigyóhustól: jó konyhát tart. Még toaszttal sem kell lefizetni az ebéd árát. Ebéd után pedig minden szégyenkedés nélkül lefekhetel. Ne félj addig, a míg ti hárman, Dumka úrral és Csajkos polgártárssal, ki ide, ki amoda el nem feküsztök, akár szavát se halld. Én előttem néha-néha megszólal, ha jó kedvében találom.

– Furcsa bagoly!

A hetes jött is már Nagy Jánoséktól, hogy szivesen látják az uraságokat: tessék odaköltözni kocsistól, lovastól, podgyászostól.

– Tehát nem a kutyák iszszák meg a vérünket?

Nagy János egyedül lakott tágas kőházában a feleségével. Harmadik asszony volt már és három-négy esztendős kis gyerekek játszottak a folyosón. Ezek a legkisebbek, vannak nagyobbak is. Maga életerős hatvanas férfi, felesége szelid, kellemes modorú, csinos menyecske, élete javában.

Nagy János uram nem igen nyujtogatta a más keze után a magáét szorongatás végett, hanem a ki meg akarta az övét fogni, azét visszaszorította.

Lakásában otthonias kényelem volt, minden paraszt pompa nélkül. Semmi sem volt kirakva tüntető szemlére: se cziczoma, se könyv. Nem szokott ő sem azzal dicsekedni, a mije van, sem azzal, a mit tud.

A vendégeket olyan traktára várták, hogy leülhetett mellé a chinai császár! S ez az első vendégség volt útközben, a hol a tisztelt jelölt a szives házigazdának semmivel sem fizette meg az ebéd árát.

(Az etelvárit sem véve ki: ott a fejedelmi koronája volt a díj.)

És talált Alienor valamit, a mit ha megtudott volna érteni, emlékezete igaz gyöngyei közé foglalta volna: igaz szeretetet.

A ház asszonya úgy fogadta őt, mintha édes gyermeke lett volna. Az anyja nem kényeztette jobban: pedig az már ugyancsak elkényeztette. Felhordott elé mindent, a miről gondolta, hogy izleni fog neki, s olyan mézesen tudott kinálkozni mellé, hogy a kinálás maga fűszerezte az étkeket. Aztán olyan szívesen el tudott sopánkodni a princz által kiállott nagy veszedelmeken. Micsoda nagy porban kellett utaznia, milyen rekkenő melegben! Hogy le is fordult a töltésről a hintóval, de a jó Isten őrizte drága életét, áldassék érte szent neve! Hát még ezek közé a gyilkosok közé bejönni! Milyen gonosz nép! Óh, hogy merte koczkáztatni kedves szép fejét: ha ezt szülői tudnák!

S annál a szónál köny ragyogott a szemében. Drága gyöngy.

De Alienornak nem volt szive hozzá, hogy az ilyen drága gyöngy értékét meg tudja becsülni. Látta ő ezt a könyet tulajdon édes anyja szemében is ragyogni. Ott sem értette meg, hogy mi az? Önző volt, a mióta csak eszmélt.

– No de legyőztük az ellenségeinket! mondá, a házigazda szemébe tekintve.

Nagy János nem felelt, csak a fejét ingatta csendesen, ez azt jelenté, hogy «nem». Le is sütötte a szemeit tányérjára: ő szégyenlette magát a kérdező helyett.

– Ön nem volt ott a népgyűlésen? Folytatá Alienor. (Olyankor bátor volt, mikor magánál félénkebb emberre talált s Nagy Jánost annak nézte.)

– De hallgattam azt egy házból.

– S miért nem jött ki a nép közé?

– Nem nekem való hely az.

– Ön úgy látszik, hogy aristokrata.

Nagy János nem felelt, csak a vállát vonogatta.

Alienor azt hitte, hogy nem értette meg az idegen szót.

– Hogy ön: gazdag ember?

– Igen, az vagyok: van hat fiam és három vőm, s mind a maga emberségéből keresi a kenyerét.

– Nem úgy értettem, hanem hogy büszke ember?

– Felfogtam a szót, kegyelmes princz. Nem vagyok büszke, csak válogatós. Mint maga a törvény, mely cenzust szab meg, s a szerint nevezi az embereket egyeseknek és nulláknak, a hogy azon felül, vagy azon alul esnek: csakhogy az én censusom más, mint a milyet a törvény állít fel.

– S milyen az az ön censusa?

– Minthogy parancsolt velem a kegyelmes princz, tehát megmondom. Annak a gyülekezetnek, mely előtt kegyelmességtek szónokoltak, fele asszony és gyerek nép volt; tehát szavazatnélküli szájak. A másik felének fele összecsődített napszámos nép, szolgalegények, az adóalapot eltagadott mesteremberek, lakhely nélküli fuvarosok, czigányok: tehát nem választóképes egyének. A megmaradt rész, mely valóban szavazattal bír, állt azokból a kertészekből, zsellérekből, kik egy viskóval birnak, melyben két lakrész van, a mit az adókivetők elől nem lehet eltagadni s annálfogva emberszámba mennek a szavazás alkalmával s a kiket mi, a hogy tetszett mondani, «aristocraták», egyszerűen «gányók»-nak és «duhaj»-oknak szoktunk nevezni, és igaz, hogy a társaságukba nem kivánkozunk. Azon a népgyülésen nem láttak kegyelmességtek egyetlenegy telkes gazdát sem. De azért itt nincs aristocrátia, mert ez azt jelenti, hogy a «jók uralkodása». Itt a duhajok uralkodnak. Választások alkalmával az ő akaratuk teljesül, ők jelölnek s nekünk nincs mit tennünk, mint vagy arra szavaznunk, vagy itthon maradnunk. Mert sem a fejét, sem az ablakát senki közülünk beveretni nem akarja; sem attól nem akar reszketni egész éven át, hogy a pajtaját felgyujtják, a lova füleit levagdalják, a vetését lelegeltetik, az ujságba kiiratják a nevét s legyalázzák, hát inkább félrehuzza magát és hagyja őket ilyenkor uralkodni. Ez a duhaj nép az én rétemen legelteti a marháját, az én szénámon telelteti ki a lovát; az én szőlőmet szedi meg, s azt hordja be a heti vásárba; ha fuvarba fogadom, megdézsmálja a gabonámat; ha munkaidő van, olyan napszámot követel, mint egy kiküldött hivatalnok, ha munkát nem ad neki más, maga nem keres, hanem éjjeli munka után lát; ha pénze van, azt mentül előbb megiszsza, ha nincs, hét rétbe gyüri a gyomrát s inkább koplal, mint hogy kosarat fonna, vagy töltést csinálna napszámba. Ezekkel nem hogy magamfajta ember keverednék egy társaságba, de még a béreseim is kizárnák maguk közül azt, a melyik olyan korcsmába belépne, a hol a duhajok isznak. És énnekem nem fér össze a természetemmel, hogy a kikkel egész esztendőn át éreztettem, hogy tőlük őrizkedem, a választások alatt odamenjek közéjök, velük együtt inni, csókolózni, ölelkezni. S a mi a legfőbb: hallgatni azt, a mit ők beszélnek. Hogy én hallgassam azt, mikor nekem a duhaj elkezd hazafiui erényekről beszélni! ő, a duhaj! a ki az adófizetést csak a nemteljesítésből ismeri s a katonáskodás elől vagy megszökik, vagy nyomoréknak teszi magát, lúdtalpúvá neveli a gyermekeit, hogy be ne váljanak! és nekem! ki minden negyedben ott vagyok az adóhivatalban tartozásomat leróni, s soha az államot egy font csempészett dohánynyal meg nem csaltam; a ki magam a szabadságharcz alatt az utolsó fegyverletételig harczoltam a hazáért; mind a hat fiammal sorba leszolgáltattam a katonáskodást; a kinek a hozzájárulását megtalálják minden adakozásnál, a hol emberiség, közművelődés, nemzeti intézet követeli az önkénytes áldozatot! Ez az én censusom, kegyelmes princz. A ki ezen felül esik, az az egyes, a ki alul esik, az a nulla. S már most aztán menjek én oda közéjük s nézzem el és hallgassam el, hogy nekem ott álljon fel az asztalra egy Tukmányi s beszéljen előttem nemzetgazdaságról, az ország felvirágoztatásáról! ő! a kinek kidül a háza oldala; nekem! a ki a magam keze keresményéből építettem fel az új iskolaházat. Vagy hogy elém álljon a részeges rektor, a kit tegnap hordtam le keményül, mint egyházgondnok, a miért a gyermekeknek az algebrát és a hazai történetet hitványul tanítja, s ma meg engemet tanítson ugyanaz legmagasabb pénzügyi tervezetekre s Európa nagy történelmére, s végül mind a ketten toljanak fel elém egy követjelöltet, mint Karakán, s az mondjon nekem egy programmot, józan, ép öt érzékkel biró, írni-olvasni tudó embernek: ő! a kinek az úr Isten csak egyet felejtett el megadni a tökéletességei kiegészítéseül: egy pár czímeres nagy szarvat.

Általános hahota tört ki, miközben Alienor azt mondá Leonnak:

– Egy «drole de corps» ez a mi gazdánk.

Ő nem talált benne mást, csak furcsaságot, hogy ezek a parasztok egymás között épen olyan chinai falat tartanak, mint a nagyságos, méltóságos, kegyelmes és fenséges urak odafönn: holott egyforma sáros csizmájú ficzkó valamennyi.

– De aztán a mi beszédünkkel meg volt ön elégedve, Nagy János uram? szólt, bátorságot véve mókázni a házi gazdával, a ki elárulta magáról, hogy vele mindent szabad elkövetni.

– Tökéletesen. A mit princzséged szavalt, azt ugyan nem értettem, mert angolul nem tudok: de annyit kivettem belőle, mert skándálva mondta el, hogy jámbusokban volt írva: tehát vers volt.

– Ah! Észrevette, hogy skandáltam? No de Napoleon beszéde csak jó volt?

– Nagyon jó volt. Egészen hozzá illett a közönségéhez. Én megértettem azt. A ki maga félbolond akar lenni, abból egész bolondot csinálni virtus. Arra az «adjon Isten»-re, a mit Karakán mondott, jobb «fogadj Isten»-nel nem lehetett volna válaszolni. De énnekem az arczom égett volna ki a szégyentől, ha engemet látott volna valaki, a mikor azt a beszédet hallgattam. Egyik vőm házából hallgattam azt, a leeresztett ablakfüggönyök mögül. Oda sem a kiváncsiság vitt, hanem valami más. Nem szeretem a gyalázatoskodást. Megmondtam Tukmányinak a népgyülés kezdete előtt: «Hallja az úr: feleljen érte, hogy minden szép rendben menjen végbe, és az ellenjelöltnek és kisérőinek valami goromba tettel megbántásuk ne történjék; mert itt leszek én, meg a hat fiam és három vőm.» No én nem vagyok valami termetes ember (csak hat láb magas volt, egy rőfnyi széles vállakkal), hanem a fiaimat tetszenék látni! «Aztán ha valami tettlegességet találnának kezdeni az ellenjelölttel a duhajok, akarom mondani, a tisztelt polgártársak, a mi a községnek szégyenére válnék, hát akkor előjövünk ám mind a tizen a petrenczerudakkal, aztán öt percz mulva nem lesz ám egy csepp népgyülés se a vásártéren.» Mondok.

– Az Isten áldja meg érte, mondá Leon.

– Én csak a község becsületét őrzöm; úgyis elég rossz hírben állunk. Nem kivánok én a követjelöltektől semmit, csak azt, hogy hozzanak olyan jó törvényeket, a mik mellett az ország boldogulhat. Azért szégyenlek oda menni, a hol szónokolnak; mert úgy beszélnek hozzánk, mintha éhen halók volnánk s ők ráznák le a mannát az égből, s olyan ostobák volnánk, a kik mindent elhisznek. Mikor idejönnek, össze-vissza csókolnak, ölelnek, kedves János bácsinak neveznek, s a mint a választási oklevelet megkapták, s betették a sarkukkal maguk után az ajtót, soha többet felénk se jönnek; s ha mi megyünk fel hozzájuk, ránk sem ismernek. De hagyján! a magunk apró bajai! De hát azok a szép programmok, a mikben országos nagy dolgok vannak igérve. Nem mondom, hogy azokat teljesítenék; de csak legalább ne olvasnók a neveiket szavazások alkalmával a távollevők között.

Ez unalmas beszéd alatt legalább hatot ásított Alienor, minden tartózkodás nélkül.

– Jobbat mondok én: szólt bele a háziasszony. A mi kedves vendégeink el vannak törődve. A mult éjjel bizonyosan nem is aludtak. Engedjük őket lefeküdni és kipihenni magukat. Tudom én, hogy szeretik az urak a délutáni álmot. Paraszt ember is szereti, hát még a ki ezt a törődést nem szokta.

Ezért az indítványért még Alienor is hálás köszönetét nyilvánította a házi asszonynak, őszintén megvallva, hogy ő minden porczikáját úgy érzi, mintha másoktól kapta volna kölcsön s azok most mind visszakérnék.

– Bizonyosan meg is csömörlött a lelkem drága princz, attól a sok zsiros ételektől. No ez ellen meg épen jó lesz egy kis megkenés.

Alienor soha hírét sem hallotta e falusi prophylactikus gyógymódnak, s azt hitte, mikor ágyba fektették szépen levetkőztetve, s aztán a berendelt béresné elkezdte a hátát izmos tenyereivel megdömöczkölni, a karját, csuklóit megropogtatni, hogy szétmegy minden csontja izeiből, a kenő asszony azonban nagy műértelemmel kidagasztotta a hátából a csömört s utána úgy elaludt a princz, mint egy ürge.

Dumka urat is lehúzta a feje a kanapéra s rögtön elkezdett a szinhelyén horkolni, míg Csajkos uram kiment a méhesbe, átadni a testét a délesti nyugalomnak. Csak Leon maradt ott Nagy János urammal az asztalnál, melyről mindent eltakarítottak, csak a boros üvegeket és a poharakat hagyták ottan. A két férfi még kvaterkázott tovább és hallgatta a másik kettő horkolását.

– Biz úgy van az kedves János bátyám, kezdé rá egyszer Leon, odakoczintva poharát a házigazdáéhoz.

– Hát hiszen én mindent megértenék és mindenben megnyugodnám. Még abban is, hogy mikor arról van szó, hogy Etelvár kerületének szószólót kell küldeni az országgyülésbe, akkor ilyen ember, mint ön, jön ide ajánlani képviselőül olyan embert, mint ez a herczeg. Az urak odafenn jobban értik, mint mi, hogy ennek miért kell így történni? Hanem egy dolgot még sem tudok magamnak megmagyarázni. Azt beszélik, én nem tudom: igaz-e? hogy ez az úr itt, Dumka úr, a választóknak négy faluban már fél bankjegyeket, ötveneseket osztogatott, szavazataikra foglalóul.

– Igaz.

– És hogy azok a lefoglalózott választók azt a biztatást nyerték, hogy a választás napján bankjegyeik kiegészítő felét az ön kezéből fogják megkapni. Igy hallottam.

– Az is igaz.

– No már most ez az, a mit nem értek. Hogy ön tréfát űz a választókból, azt értem; a ki tánczolni akar, annak dudás kell, a ki muzsikál, nem pap, a ki prédikál. Hogy ön angol princznek mutatja be a jelöltjét, azt is értem; ezeknek itt vagy zsíros süveg kell, vagy koronás csalma, vagy közülök való paraszt, vagy idegen potentát. De hogy ön: Zárkány Napoleon, a ki szolgabiró korában börtönbe csukatta azt a peres félt, a ki önt meg akarta vesztegetni, s a ki semmi ajándéknak hozzájárulható nem volt, hogy ön most magára vállaljon olyan megbizatást, mely nem egyéb, mint pénzzel való megvesztegetése a népnek, a midőn az mint biró itél az ország politikai vezetői felett! hogy ezt ön elvállalhatta: ez az, a mit nem tudok megérteni.

Napoleon öcsém most kelepczébe volt szorítva. Ezek a paraszt emberek veszedelmes őszinteséggel tudják a becsületbe vágó kérdéseket föltenni, úrféle ezt hallatlanná tenné s csak a háta mögött szólná meg érte.

Leon odanyujtá jobbját Nagy János elé, az asztalra fektetve, tenyerével fölfelé. De Nagy János nem tette bele a magáét.

– Fog ön hinni a szavamnak?

– Attól függ, hogy mint lesz mondva?

– A félbankjegyeket nem én osztottam ki, az tehát nem az én bűnöm.

– De a másik felét ön fogja kiosztani a szavazóknak.

– No hát én erre adom önnek szavamat, hogy a nálam levő félbankjegyekért senki, de senki nem fogja jelenteni magát: visszakapja egy csomagban az, a kinek sajátja.

– No akkor a csodák világa következik be!

– Kételkedik ön abban, a mit mondtam?

– Uram! Én nem ismerek Bátokon, Csiván, Kopronon és Máron olyan embert, a ki egy fél ötvenesnek a másik felét otthagyná, mikor elveheti.

– És én mégis azt mondom, hogy sem én, sem senki más a nálam levő bankjegyeket a választók megvesztegetésére kiosztani nem fogja és hogy azt azok maguk sem fogják kivánni. Erre becsületemet kötöm le.

Rögtön beletette a kezét Nagy János uram Leon tenyerébe.

– Ez a legnagyobb szó, a mi után csak az elhivés következik: ámbátor megvallom, hogy ezt épen olyan vakon kell hinnem, mint a feltámadást; a mi szintén nehezen fog menni, de azért szent, hogy meglesz. Tehát tudni most sem tudok semmit, de hinni: hiszek.

– Én pedig tudok is, hiszek is.

– S ez épen az elsőbbsége az úrnak a paraszt fölött.

A beszélgetést egyszerre nagy hangos beszéd szakította félbe: valaki a folyosón künn a házi asszonytól tudakozta lármásan, hogy megebédeltek-e már az urak? be lehet-e hozzájuk menni? mire a házi asszony azt felelé, biz azok most nagyobbrészt alusznak, de Zárkány úr, meg a gazda ott ülnek még az asztalnál.

Azt a nyers, ráspolyzengésű hangot a bennlevők is felismerték, s bámulva mondák egymásnak egyszerre:

– Tukmányi!

– A vad palatinus!

Már akkor nyitott be rájuk, előre tolva a hosszúszárú pipáját, a mit az agyarai közt tartott.

Egy karmolással több volt az orrán, mint reggel; egyéb változás nem történt az arczán. Csak úgy mosolygott, mint máskor, ha jó kedve van, vagy ha haragszik.

– No te gézengúz! kiálta barátságos ökölfenyegetéssel Leonra. Minket ugyan szépen lefőztél! Az ördög se bír többet ezzel a néppel, úgy elrontottad. Most aztán igérjen neki valaki többet! S még az asszonyokat is a nyakunkra huszítottad. Engem a feleségem úgy elvert, mint a szapult ruhát. Soha se veri ki többet senki a fejéből a vadaskerti csapláros Rákhelét. S csak legalább igaz volna. De az a leány rám se néz. Mégis majd kikaparták a szememet érte. De megállj, tüzes béka bujjék beléd. Ezt nem viszed el szárazon. Ezért rettentő boszút fogok állni rajtad. Meg azon az ánglus herczegen, a ki Árpádtól származott! Milyeneket tudtál kigondolni! s csak úgy hevenyében! – Az Isten éltesse Nagy János uramat! hát úgy-e, hogy jól viseltük magunkat? úgy-e, hogy szavamnak álltam?

Ezzel odalépett az asztalhoz s felvett egy boros poharat.

Leon megfogta a kezét:

– Ugyan ne igyál már többet, hisz most is tele vagy.

– Igen, rossz vinkóval. Annak pedig csak egy orvossága van: az, hogy igyék az ember rá még több bort, de jót: úgy-e bár Nagy János uram?

A gazda azt mondta neki rá, hogy «tessék».

Akkor aztán barátságból mutatott Tukmányi úr egy «Kunststuckot» azzal a pohár borral: a míg azt egy hajtókára felhajtotta egyet sem kortyantott, sőt inkább az ivás alatt énekelve húzta végig ezt a virtuózkiáltást: «paóóóón».

«Bravó! Jól sikerűlt».

– Kaszakő csapjon beléd! mondá aztán, leülve hüségesen Leon mellé, s a pipáját az asztalra felnyujtva. De kikészítettél bennünket. Tudtam, hogy ha tátogni engedünk, hát lehúzod az angyalokat az égből lábaiknál fogva. Milyeneket hazudtál a populénak! Én is csak tudok hozzá egy kicsit, de melletted juhászkutya se lehetek. Ugyan, hogy tudtad kigondolni azt a két ezer milliós hadikárpótlást? Még a gyerekeket is felbőszítetted. A rektornak az ablakát mind bekenték fekete sárral, a felesége meg jól megverte a polgári házasságért; olyat húzott a karjára a sodrófával, hogy most vízzel borogatják. Az egész népet elbolondítottad. De azért boszút állok. Nem is gondolod hogyan? Nagyon furcsa lesz az. Igazi nemezis lesz. A miben vétkeztél, abban bünhődöl. No de én nem haragszom, már kibékültem, no itt a kezem.

– Félek tőle, hogy elsül.

– Már hogy a «disznóláb is elsül?» ezzel azt mondod, hogy az én kezem disznóláb? No jó. Még azt is zsebre kell tennem. Megis pofoztattál: az is az enyém lett. Majd kikapsz te ezért mind egyszerre. – No hát igyunk még egy «páóóóónt», nem a te egészségedre ám, ne gondold azt, hanem a mi kedves házigazdánk, Nagy János uram egészségére, a gezetleni választók jövendő pártelnökére.

– De már az nem leszek uram. Mindent rám mérhet az úr Isten. Megteheti, hogy árestáns legyek Illaván; de hogy pártelnök legyek Gezetlenben, már azt az egy keserű poharat csak el hagyja tőlem múlni.

– Csak nem kell idejekorán tiltakozni. Hiszen nincs már szó Karakánról. Úgy elszaladt az a püfölés elől, hogy lóháton sem lehetett utólérni. Még a szűrét is itt hagyta az asszonyok keze között. Pipogya ember! Kell is nekem többet ilyen nyámnyila követjelölt! Nem tudom, hogy gázolt ki a sömlyékből, ha beletévedt? Kuruttyolhat ott a békáknak! Minek fog olyan dologhoz, a mihez nem ért? mondtam én, hogy nem való medvének a papucs! Többet ide ne tegye a lábát, mert én dobom ki, a nyakánál fogva!

A másik kettő meg volt felőle győződve, hogy Tukmányi olyan részeg, mint a tök.

Akkor pedig nem ismerték az ő természetét.

Ő józanon is volt olyan részeg, mint más ember, mikor már sok borfélét bevett, s a mit ennek a tetejébe ivott, az őtet már egy cseppel sem tette részegebbé, mint a milyen éhomra volt.

Tudta ő most is, hogy mit beszél.

Mind alapos volt a fenyegetés, a mit ő hallatott.

Künn az utczán zeneszó és sürű rivallgás közeledett Nagy János uram háza felé. Nem valami különös tünemény egy ilyen napon.

– Gyerünk csak az ablakhoz, nézzük meg, mi az? mondá Tukmányi. S miután a másik kettő nem fogadott szót a meghivásra, ő maga ment az ablakhoz, kikönyökölve rajta s a hosszúszárú pipát kilógatva az utczára s nem törődve az indecens poziturával, melyet az asztal mellett ülők irányában tanúsított.

A lárma, zenehang, rivallgás egyre közelebb jött, végre az egész népcsoport megállt Nagy János uram háza előtt. Nagy tömeg volt. Ott elcsendesültek. Akkor egy hórihorgas legény felemelve a nemzeti zászlót, elkiáltá magát recsegő hangon:

«Éljen Zárkány Napoleon, képviselőjelöltünk».

Utána valamennyi, ki vékonyan, ki vastagon, egy riadó «éljen»-t! melyre még a pamlagon alvó Dumka úr is felhorkantott, álmában rebegve: «hogy volt? hogy?» Mire aztán Tukmányi odahajolt hozzá és a fülébe kurjantott: «éljen Zárkány Napoleon, etelvári követjelölt!»

(Ne muzsikálj a fülembe, czigány! morgott rá az alvó s tovább horkolt.)

Tukmányi pedig, miután még kétszer ismételteté jeladással a riadó jelszót, most már diadalérzettel dugta a pipát a szájába s győzedelmesen lépegetett Leon elé, minden lépésnél felemelkedve a sarkáról a lába hegyére.

– Nesze! Megkaptad! Ha te elverted az én követjelöltemet: elverem én most a tiedet! Te veled magaddal! Ránk liczitáltad a képviselőséget: már most maradjon rajtad! Te idehoztad a hátadon a princzet: már most vigyen téged haza a hátán a princz! Én megválasztatlak képviselőnek tégedet magadat. És ezzel aztán annak a te húszezer forintodnak is fucscs! Kapsz a princztől ezt ni: fűgét! Ez az én boszúm! Mondtam úgy-e? Pernicies tua ex te Israel! Agyiő húszezer gyönge forintok! Majd megemlegeted te még a vad palatinust! Megválasztatlak, te hétfejű sárkány! Oda nyomom bele a hét fejedet a képviselőházba. Szervusz neked húszezer ártatlan forint!

Azzal kaczagva, röhögve eltántorgott; még az ajtót is nyitva hagyta maga után. Ott künn aztán összeölelkezett a kortesekkel s együtt dalolta velük a frissensült új nótát:

«Napoleon a fiskális!
Pöröl az a királylyal is.
Kivívja jussunkat Zárkány:
Bár rajta üljön a sárkány!
Éljen Napoleon!»

A princz és a számtartó még erre sem ébredtek fel.

De felébredt valami más alvó: a gyanú Nagy János uram szivében.

Oda állt Leon elé, olyan közel, hogy a bajuszaik hegyei érintkeztek.

– Mi volt az a húszezer forint, a miről az a részeg ember példálódzott?

Leon elmondta neki az egész dolgot, szórul-szóra, úgy, a hogy történt.

– Tehát semmi igaz sincs az egész húszezer forintból?

– Azt elhiheti ön.

– Csak az ő elbolondítására lett az mondva. S már most ez az ember, abbeli hitében, hogy önt húszezer forinttal megkárosítja, mindent el fog követni, hogy önt megválasztassa s ön maga által buktattassa meg a princzet?

– Kitelik tőle.

– Pedig hát egy szó sem igaz abból az ajánlott pénznyereségből? No jól van. (A gazda még gyanakodott,) Hát mit szól ön hozzá: ne fogadjam el ezek után a pártelnökséget Gezetlenben?

– De kérem, hogy fogadja el: sietett Leon válaszolni.

Nagy János most már megszorítá a kezét ifjú vendégének.

– Jó. Most már nem csak hiszem, a mit hiszek, hanem tudom is, a mit tudok.

(Hogy mit tudott meg e szóból Nagy János uram, az majd kiderül az események további folyásából.)