NIOBE PARASZTRUHÁBAN.

(Csodálatos ez az emberi végzet! gondolkozott magában Leon. Van, a ki küzd, fárad, valódi érdemeket szerez; senki észre sem veszi, nem méltányolja azt; s egyszer véletlen, vaktában feltaszít valamit s abból egyszerre olyan nagy dolgot csinálnak, hogy egész életére nevezetessé lesz tőle!)

Valjon mi tartóztatta őt attól vissza, hogy most, midőn minden ember tombolt, ujjongott a háború csodahíreire, előálljon a maga tapasztalatait fitogtatni, saját részével dicsekedni: legalább azon körök előtt, a kiket «illetékesek»-nek szoktak nevezni?

Az a láthatatlan valami abban az óraműben, a minek szív a neve. Ez a hajszálrugóra járó nyugtalankodója a léleknek azt súgta neki, hogy ez egy átkozott év marad a világtörténetben, a midőn a földnek két ilyen nemzete ilyen harczot kezd meg. Harczot, melynek dühét azon nemzeteknek minden férfiai, asszonya, gyermeke érzi, s melyet be nem fejez tengervér, csonthalom; sem egyik, sem másik nemzet diadala és leveretése, mely ujra férfivá nő a gyermekekkel, mely újra születik minden csecsemő világrajöttével, mely élni fog a kimondott szóban, a leírt betűben s megfosztja ezt a világrészt a béke nyugalmától örök időkre. S e balsorsban része van az ő komédiajátszásának. Minek ment ő el Nornenstein Octavián meghívására, hogy álsürgönyét ellopassa magától? Minek adta át e titkos írás kulcsát annak a csábító nőnek, hogy fellovalja ez vele a harczi liga tagjait, hogy aztán azok fellovaltak azzal ismét másokat, hatalmasabb tényezőket, s a bohózatból iszonyú tragoedia lett. Minek feledkezett ő meg egy pillanatra is Liviáról Pompeiáért? Egy hajszálnyi eltérés a hűségtől olyan hibát vet az ember életében, mint egyetlen eltévesztett szám a calculusban.

Most már patakban omlik a vér! A legnemesebb két nemzetnek a vére. Minden seb, a mit egymáson ütnek, az egész emberiségnek a sebe. Minden halomba lőtt rom a közművelődés romja. S a gyülölet, mi a harczok után fennmarad, ragályos sorvasztó láz lesz az egész polgárosult világra nézve.

És ebben az ő komédiajátszásának része van.

A gyermek játszik a tűzzel; tapsol a légbeszálló csepűlobogványnak, s csak akkor ijed meg, mikor kigyúl a ház, s a kigyúlt háztól leég a félváros.

Leon irtózott a hirlapokba nézni.

Ime a nemezis már nyomban utolérte. Gúnyos bohóczkodásának egyik méregcseppje odahullott, a hova nem nézett. Egyetlen sebhedő részére saját szívének. Liviát ez űzte el boldog menhelyéről. S még ez is visszahatott a gyujtogató munkára. Livia eltünésének híre riasztá őt el Párisból s ott mély politikai indokot kerestek ebben.

Hasztalan kisérté meg önmaga előtt védekezni, a hogy gyakorlott diplomaták tisztára tudják mosni kezeiket. Hasztalan mondá magának: «nálad nélkül is megtörtént volna mindez!» Két nemzet akarata készítette elő azt a catastrophát: még uralkodó főknek sem állt hatalmukban azt elfordítani. De hátha még sem? Hiszen «egy szó», egy «kérdés» volt az a tojáshéj, a melyből az a szörnyeteg kikelt! Zápult volna meg tojásában!

Hasztalan mondá magának: «helyesen tettél; két óriás készült már rég, hogy összeveszszen; két óriás, két «halhatatlan». Te nem gátolhattad meg azt: erőtlen, törpe ember. Tehát siettetéd! Nehogy egy harmadik óriást is magukkal vigyenek, a ki «halandó», s ha meghal, a te halottad. A diplomatiában az önzés kötelesség. Csinálunk háborút másnak, azért, hogy nekünk békénk legyen. Indítunk vérontást, magas elvekért. Nem drágáljuk a világháborút a világkereskedelemért. Gyógyítjuk magunkat azzal, hogy versenytársainkat beteggé teszszük. Tüzet gyujtunk a szomszédban azért, hogy melegedhessünk nála. Szabadságot importálunk más országokba, azért, hogy itthon ne kivánják. És elvégre is, a megbukott politika talál a maga számára «száz» mentséget; de a győztes politikának csak «egy» mentség kell: az a «siker».

S ez a siker volt a semlegesség politikusainak diadala idehaza.

Elég nyugalmas párna fényes álmok számára azoknak, a kik abban részt vettek.

De Leon szemeit nem a fényes álmok látogatták, hanem a vonagló holttetemekkel behintett mezők; a jajkiáltások pokoli kardala, az égő városok tűzfénye a felhőkön, a strassburgi domra hulló bombák és azok a pokolbeli gnómok, a miket ördögöktől megszállott torzképkarczolók papirra mázoltak, e torzképek megelevenülve, szitkozódva, gyujtogatva, gúnyt röhögve, koronákat, koporsókat és asszonyi szemérmetességeket tajtékkal köpdösve hemzsegtek körülötte. S mind e pokoli látvány zürzavara közepett egy halavány szűz alakja, ki késő éjjel himzése előtt ül, gyászpompát varr tán egy herczegnőnek? Fekete gyöngyökkel. Néha egy könny is hull a gyöngy közé. Az éji lámpa fényes karimája képezi feje fölött az aureolet.

Nem való az diplomatának, nem híres embernek, a kinek kedélye van, a ki mélyen érez!

Leon talált ki valamit reggelre, hogy mit csináljon addig az egy hétig, a míg Corysande úrhölgy hírt hoz neki Liviáról.

Távol, a keleti hegylánczok között lakik egy boldog család: ezt ő teljes kétségbeesésében hagyta azzal a szavával, hogy eladja lábuk alul a földet s a fejük fölül a házat. Ezeknek a könyeit fel kell szárítani.

Most már jogosan rendelkezett minden nála levő összeggel, remélhette, hogy a vevőtől, jó nyereséget engedve, visszaválthatja eladott kis ősi birtokát s aztán a szőke angyalkák hadd danolják továbbra is karéjba fogózva az «ipsilandi rózsát!»

A milyen hanyatt-homlok sebességgel diplomatiai futárok tudnak vágtatni, éjet, napot egybefogva, világtörténetváltoztató sürgönyeikkel, oly gyorsan sietett vissza Leon Szent-Ilonára azzal a jó hirrel, a mi egy család boldogságát ismét visszaadja.

Nem tért be útközben Lőw Hirschez: mindenek előtt a komáját akarta megörvendeztetni, ahhoz sietett.

Az ismerős erdőn keresztül szemközt jött eléje a patak, de annak a víze olyan szennyes vereses színű volt most; nem viczkándoztak benne a kis zöldezüst halacskák, a miknek árnyéka máskor meglátszott a kavicson, a mint a nap rájuk sütött. Az új birtokos bizonyosan sietett az értékesítéssel, valahol vasbányát túrzott fel, annak a rozsdás salakja fertőzteté meg a patak kristályát.

A mint a falu közelében az út lejtőn visz alá, Leon leszállt maga a kereket megkötni s aztán gyalog ballagott a gyepes ösvényen a kocsi után.

Mikor ama kis halom alá ért, a hol a temetőkert volt, a honnan a minap a játszó gyermekraj rohant eléje, a gyalogúton egy férfit látott aláfelé bandukolni, vállára vetett kapával.

Alig ismerte meg benne Seregély komáját.

Hiszen Seregély jó gazda volt; de hogy maga járjon a kapával ki a mezőre dolgozni, az mégis szokatlannak látszott. Az arcza pedig úgy el volt változva, mintha nem is ő volna.

– Hát komám! kiáltott rá Leon, hol járunk azzal a kapával?

Az ember egyet köhintett, mintha a szó nem akarna kijönni a száján.

– Itt voltam a temetőben, a kis leányom sírját felhantolni.

– Ah! kiálta fel megdöbbenve Leon. Csak nem a kis Mariska?

– Igen. A legkisebb. Ő volt az utolsó.

– Utolsó! Ember! Mit beszélsz? Csak nem akarod mondani, hogy mind meghaltak?

– Mind a kilencz el van temetve már.

– Megőrültél? Hisz nyolcz nap előtt itt tánczoltak körülöttem mind.

– Úgy van. Egy nap kettő is feküdt egymás mellett a koporsóban. Szépen párosával jöttek ki ide. Csak az utolsó egyedül.

– Eredj! Te engem csak megakarsz ijeszteni! Mit tréfálsz ily ostobául velem? Seregély, legyen eszed. Ne bolondozz, mert rád verek!

– Bolondozok? Hát jöjjön oda velem; nem messze van: megnézheti.

Azzal egy szót sem szólt többet, megindult a temető felé, Leon a nyomában. A bemohosodott sírok utczáin túl volt egy új sor frissen felhantolt dombokkal: négy nagyobb halom, meg egy kicsiny. Előttük a fejfák. Négy halomnál kettős fejfa.

– Olvassa ön a neveiket. Ön maga választotta azokat a számukra. Most ide vannak írva.

Leon dermedten állt meg a sírok között.

– Hogy történhetett ez?

– Én magam vagyok az oka, szólt az apa, izzadt homlokát végig simítva tenyerével. Mikor ön elment innen, bűnös elkeseredésemben odamentem a szobába, a hol ők aludtak, s arra fakadtam, hogy: «óh uram Isten, hát ha elvetted szájukból a kenyeret, vedd őket magukat is tehozzád!» Meghallgatta a szavamat. Másnap kiütött a faluban a vörheny, s hét nap alatt kilencz koldússal kevesebb volt a világon.

Leon egy szót sem tudott szólni, megfordult s indult ki a temetőből.

A mint az ösvényre kiért, mely a faluba vezet, Seregély megfogta a kezét.

– Édes jó nagyságos uram: ne jöjjön oda mihozzánk. Ne lépjen abba a házba mostan. Nem jó lesz önnek azt a nyomorult asszonyt látni. Én magam is egész nap az erdőt járom, hogy ne lássam, mit tesz, vesz, ne halljam, mit beszél, hogy sír, hogy danol. Az önnek nem fog jól esni.

Leon megszorította a férfi kezét.

– Nem, édes Seregély komám; én szomorítottalak meg benneteket, az én kötelességem a vigasztalás. Az én sorsom ver titeket. Tudja, hogy az, a mit én rám üt, az nekem nem fáj; a mit szeretteimre üt: csak az fáj.

Aztán el nem bocsátá a kezéből a komájáét, míg a házba nem értek.

– Hol van az asszony? kérdezé tőle.

– Hol volna másutt? mondá a gazda, benyitva az ajtót, mely a négy-ágyas szobácskába vezetett.

Az asszony ott ült a kemencze padkáján, mellette kétfelől a kilencz pár czipőcske. Azokat tisztította szép fényesre kefével. A kilenczedik csak gyapotból volt kötve, piros szalaggal; azt kifűzte, megint befűzte, s rakta egyik oldalról a másikra maga mellé s mikor megvolt, megint újra kezdte. A közben lábával csendesen ringatott egy bölcsőt, s dúdolt valami dajkadalt hozzá.

– Kedves komámasszony! szólítá őt meg Leon, odalépve hozzá.

Nem hallotta, nem felelt rá.

– Beszélhet annak akárki, nagyságos uram, szólt a gazda: nem neszel rá. A nyolcz elsőnél agyonsírta magát; mikor a kilenczedik is megkapta azt a kegyetlen betegséget, olyan lett, mint az őrült. Ölébe szorította, karjaival takargatta el: pörölt az Istennel, azt mondta, hogy nem adja oda neki ezt az egyet, ezt az utolsót. Kést, tüzet el kellett venni a kezéből, mert ölni, gyújtogatni akart. Biz oda kellett adni azt is.

– Miért nem hivattatok orvost?

– Van is az ezen a vidéken! Aztán mit segíthet az orvos olyankor, mikor apa, anya maguk panaszolták fel Istennek, hogy mért küldött rájuk annyi gyermeket? Meg kellett azoknak halni!

Az anya fölkelt, a nélkül, hogy a férfiakhoz szólt volna, kiment a kertbe, felszedte a fa alól a lehullott almákat, tele szedte vele a kötényét, aztán megint bejött, kiosztotta az almákat, oda rakta az üres vánkosokra: egy pirosat, egy sárgát mindenüvé, igazságosan, hogy össze ne veszszenek rajta.

Leon nem nézhette tovább, átment az írószobába, magával híva Seregélyt is.

Ebben a szobában még nem volt egyéb változás, minthogy a képek, melyeket Leon maga rajzolt, le voltak szedve a falról.

– A képeket leszedtem, mondá Seregély, azokat nem szükség talán megkapni a Lőw Hirschnek.

– Nem lesz az eladásból semmi, mondá Leon. Nem adom el ezt a kis birtokot soha. Visszaveszem az új vevőtől. Itt hagylak benne örökös bérlőnek, olybá tekintsd azt, mintha saját magadé volna. Fiatalok vagytok még, meggyógyít az idő.

– Szegény kis Erzsike! Nem hagyta magától elvétetni azt a szép arczképet az utolsó pillanatig: azt kivánta, hogy együtt temessük el vele.

(Nem lehetett ezzel másról beszélni.)

– Átok legyen azon a szép arczképen! az eleven képmásával együtt! kiálta fel indulatosan Leon s aztán megrázta két vállánál fogva a révedező férfit. Ember! Légy férfi. És térj magadhoz. Istenes ember voltál mindig. Olvastad a szentírást. Ismered Jób történetét. Elvette tőle Isten vagyonát, gyermekeit, minden örömét. S adott neki ismét vagyont, gyermeket, örömöt. Ne veszítsd el a lelkedet. Nézz a szemembe és hallgass rám. Én örökössé teszem ittmaradásodat ebben a házban. Láss dologhoz s imádj Istent, hogy adjon boldog otthont ismét.

A lesújtott apa most aztán összeszedte magát; látszott összeszorított öklein, hogy minő kínokat tanít elnémulni!

– Nem, nagyságos uram, mondá töredezett, de elszánt indulatú hangon. Én e helyen meg nem maradok. Hogy én mindennap, a mikor felkelek, ott lássam magam előtt azt a dombot, azokkal az idevirító fejfákkal! Hogy én e fél őrült asszony sírását hallgassam estétől reggelig, a ki reggeltől estig erdőn, mezőn bolyong, gyermekeit keresve, s aztán mikor haza tért, azt kérdi tőlem: hol vannak? A hol minden zeg-zug a házban rájuk emlékeztet; a hol játszótársaikat látom futkározni. A hol kiesik a számból minden falat, ha rájuk gondolok. Én itt nem maradok a világ minden gazdaságáért! Köszönöm rólunk való gondoskodását. Nemes nagy szíve nem viselhette el, hogy minket megszomorított. De a mi örömünk napját ember nem virraszthatja fel többé. Mi elmegyünk innen. Ketten vagyunk: valamerre csak megélünk. És ne is szerezze ön vissza ezt a birtokot többé. A mely napon ön ezt idegennek adta, eltünt erről Isten áldó keze! Nem hiú jajveszékléseket mondok én most. Látta ön nyolcz nappal ezelőtt azokat a szép vetéseket? Úgy-e, a leggazdagabb termést igérte valamennyi? Nézze meg most. Nyolcz napi afrikai hőség mit csinált belőlük? A vidám városi nép azt mondja: de jó fürdőidő! mi pedig azt mondjuk: nem lesz kenyér! A vetőmag nem kerül meg! Az erdőkön lehullott a makk fonnyadtan, s a gyümölcsfákat nem kell már megtámogatni; terítve az alja s férges, a mi a fáján maradt. Még az állatok is elpusztulnak. Nézze meg ön a méhest. Üres minden kaptár. Elveszett raj és anya. Csak a tolvajméhek járnak az elhagyott sejtre. Inség jött ide be. S ez csak kezdete az inségnek. Csak hagyja ön ezt a birtokot az új gazdának. Talán azért ver bennünket az úr Isten ennyi nagy csapással, hogy földesuraink mind idegen kézre eresztik birtokaikat.

Ez utolsó szókat már kifelé mentében mondá el a sáfár, s többet nem kivánt Zárkány Napoleon úrtól megtudni.

A fényes álmokról ábrándozónak ez egy hideg ébresztés volt. Elhitetted magaddal, hogy nagy ember vagy, mert az ország sorsát segítettél elintézni mély bölcseséggel; de nem viselted gondját annak a kis darab földnek, a mi sajátod, örököd volt: milyen kicsiny ember vagy!

Senki sem vagy.

Késő este volt már. Estebédre nem hívta most senki. Álmos cseléd jött be hozzá asztalt teríteni, s felhordta a magányos lakomához duzmadt képpel, a mit ügyetlen keze főzött. Lehet, hogy jó volt. Leon hozzá sem nyúlt. Úgy vitt ki a cseléd mindent, a hogy behozta.

Ugyanaz megvetette számára az ágyat. Leon lefeküdt rögtön. Annyi hosszú erőltetett útnak törődése most vette még elő. Fáradt volt és csüggedt.

De a mint a külső zaj elcsendesült, felzengett a háznak kisértetdanája. Egy szakadatlan sírás, jajgatás tölté be a szerencsétlenség hajlékát, hivogatott gyermekek nevével vegyítve. Néha egy engesztelő, nyugasztaló hang félbeszakítá azt, s egy hosszúnak tetsző hallgató időköz következett; de ismét kitört az elfojtott zokogás hangja újultan s megtépte az éjet.

Künn a konyhában horkolt a cseléd. Az ő álmát nem zavarta senki zokogása.

Leon pedig hallott minden szót, a mit a másik szobában beszélnek.

– Ugyan ne sírj, csillapítá a férj a nőt. A nagyságos úr nem alhatik tőled a szomszéd szobában.

Erre egy éles sikoltás hangzott, lassú, kínos nyöszörgésben elhaló, s aztán csendes lett minden. Niobe könyjei kifogytak. Vagy talán elhagyta a síró asszony a házat s elment oda, a honnan nem hallik idáig?

Leon szemeire ólomként nehezült az álom.

De ez nem a jóltevő tündér volt, a ki még a rútat is megszépíti, a ki édent hazudik az álmodónak, s elveszi a szív öntudatát, a fej gondolatait. Ez az önkínzó lelkiismeret álma volt, megelevenülése az üldöző gondolatnak. Eddigi rémlátásai most még szaporodtak egygyel. A felkonczolt hullák vérmezejében, az égő láthatár tűzvilágításában, tört ágyúk, halomrahányt fegyverek közepett, romok mögött, miket befutott a tövisinda, ült a halavány szűz alakja és hímzett egy szörnyű szemfödél szélén, a mi az egész világot látszott betakarni, oly végtelen volt, átlátszó fátyola alatt még fel-felemelte fejét egy haldokló, vonagló tetem. És előtte, karéjba fogódzva tánczolt egy mosolygó gyermekkísértetcsoport, egy-egy fénylő lobogványnyal a fején s a haldoklók nyöszörgése s a távoli ágyúdördület mellett énekelte: «Ipsilánd, Ipsilánd, Ipsilándi rózsa! Rózsa volnék, piros volnék, mégis kifordulnék!»

Leon lerúgta magáról takaróit s felugrott fektéből.

Nem lehet megmaradni ennél a háznál.

Felkelt, felöltözött; kiment a szobából. A fogyó hold épen akkor kelt föl a magas hegyek mögül.

Leon fölkelté kocsisát s meghagyta neki, hogy fogjon be rögtön. Ő maga előre megy gyalog. Siessen utána.

A hold a völgy egyik oldalát bevilágította, a másikat sötéten hagyta.

A magánosan ballagónak folyvást az a gyermekdal zengett minden gondolatján keresztül, ő maga is azt dudolta magában s úgy tetszett neki, hogy a szöszke csoport folyvást körültánczolja, karéjba fogózva s együtt halad vele dalolva. S úgy jön neki, mintha meg kellene őket szólítani: «hát tovább, hogy van a nóta?»

Egyszer aztán az éjszaka csendje megfelelt a kérdésre: hangzott a gyermekdal, halkan, hizelgőleg.

«Kék selyem szoknya:
Zöld arany rojtja;
Fordulj hármat szép Erzsike,
Fordulj angyalútra».

Széttekintett. – Épen a temetőkert dombja alatt haladt el. Az új sirhalmok csoportja előtt ült egy nőalak, fehér ruhában, az dalolta alvó gyermekeinek ezt a kedvencz nótát ébresztőül.

Zörgött a szekér, utólérte, ő felült rá és elhajtatott.