BŰBÁJOS ÉJEK.

Leon az októberi napokat az etelvári palotában töltötte.

Rafaela anyai nagynénje vitte addig a háziasszonyi szerepet, míg a menyegző napja elérkezik.

Rafaela kedélye nagyszerű változáson ment keresztül. Eltünt belőle minden büszkeség; nyájas volt, szelid és ragaszkodó. S mindez nem jött nála erőltetve; csupán azt lehetett észrevenni, hogy megadta magát az ellenállhatlan hatásnak, a mit egy akaraterős férfi gyakorol a nőre.

Lelkülete e napok alatt feltárta költőiességének egész szivárványos színpompáját. A hideg, hódolatot parancsoló alakból (jéghölgynek nevezte őt Pompeia) egy bizalmat suttogó teremtés lett; zárkozottsága felolvadt, s helyet adott nőies közlékenységnek, egyesülve naiv kandisággal. Gyönyörűségét találta a természetben, a magánélet apróságaiban, miket eddig észre sem vett. Felhevült olyan abstract politikai fogalmakért, a miket a nők addig meg sem figyelnek, a míg azok, mint egy szeretett férfialak staffagea, concret alakban nem lépnek eléje.

Leonnak meg kellett őt ismertetnie egész eddigi életével s az ismertetésben nem türettek el a hézagok; viszont ő is elmondott előtte mindent, a mi eddig kevés szív titka volt. Különösen azt, a mi Leonra vonatkozott.

Az őszi holdvilágos esték olyan hosszúk! A tele hold olyan kegyes, hogy télen-nyáron mindig akkor jön fel, mikor a nap lemegy.

A jó nagynéne, ki nem szerette az ujabbkori regényeket, a maga kis asztalkájánál vetette a grand patientet, valószínüleg arra, hogy boldogok lesznek-e «ők». Ők pedig azalatt karöltve sétáltak a nagy virágrotunda körül, melynek körületét egykor megmérte Rafaela, hány lépés? Az is eszébe jutott most! Egy-egy lehullott platanlevél beleakadt öltönye fodraiba s zörögve kisérte tovább, mintha bucsúját suttogná hozzá a többi hű falevelek nevében, a kik oly kárhoztatólag zúdultak fel ama vakmerő leány ellen! Egy-egy falevelet felkapott a szellő s az körüllibegte Leont, mint egy éjlepke; mintha súgná: «dobd közénk azt a száraz falevelet, a mit most is kebledben viselsz, többi halottak közé: nincs annak ott helye többé!»

Az éj csöndes volt, a herczegnő beszélt.

– Megmondhatná azt valaki, ha itt volna: mennyit beszéltünk mi önről, sokszor, minden nap! Mennyit rágalmaztuk vakmerőségeért! s mennyire óhajtottuk diadalát. Jóslatokat mondtunk s lestük, hogy beteljesülnek-e? Mikor a nagy oltárszőnyeget hímeztük s beszéltünk egy sehol nem található eszményi férfiról, a milyentől én félni tudnék! Mikor madame Corysande albumában önnek a négy arczképéről találgattuk, melyik az igazi? Mikor hirhedett vitáját olvastuk a hirlapban a Mene Tekel szerzőjével! Hogy ismertünk rá egyszerre az ellenröpirat szerzőjére! Ez az igazi Leon! Az a másik az álarcza. Már én akkor megjósoltam, hogy ki fog lenni? Aztán mikor a választási diadalzászlót hímeztük s próbaszavazást rendeztünk titkosan, ki lesz megválasztva? S a négy hímzőnő közül három önre szavazott. Pedig én nem voltam az ellenszavazó. S mikor megérkezett ön, ama leírhatatlanúl tüneményes estén, maga után vonva, mint egy varázsló, egy egész néptábort, a ki bálványozása fényével vette önt körül. Hogy megrettentem öntől már akkor! És aztán mikor szegény jó anyám ravatalánál nem tudtam sírni s vártam minden érkező kocsi zörgésére, hogy jön-e az, a ki meghozza könyeimet? aztán jött, de nem az, a kit vártam…

Itt félbeszakítá édes vallomásait Rafaela, a többi fájó, boszantó emlék volt, a mi következett. Aztán nézték a csillagokat, a mik lehullanak.

Egy pontján a rotunda útjának megállt Rafaela. Ez volt az a hely, a hol atyjáról azt a megrendítő hírt hallá, hogy haldoklik.

– És a miatt elvesztém jó atyámat! sóhajtá föl mélyen. És elveszték még valakit mást is! Az én kedves kis kék szemű leányomat! Miért hagyott ő el bennünket? Mi rémíté meg oly nagyon? Miért nincsen ő most itten? Hogy osztozhatna örömömben; hogy ne kellene mindent én nekem magamnak elmondanom; hogy hivatkozhatnám ő reá: «úgy-e kicsikém, így volt ez?» Szegény kicsikém! Hol él most? Hová lett? Mi sorsra jutott? Van-e neki mindennapi kenyere? s hogyan keresi meg azt? Ő, a ki ahhoz volt szokva, hogy velem egy tányérról egyék, s étszereinket mindig összetévesztettük!

Jó, hogy a holdvilág épen a felhő mögé ment, hogy Rafaela nem láthatta e beszéd alatt Leon arczvonásait.

Mit kellett annak szenvednie!

És Rafaela nem akart letérni erről a tárgyról. Rég nyomta szivét az, s nem volt kinek beszéljen róla eddig.

– Nem tudok tökéletesen boldog lenni attól a gondolattól, hogy ő boldogtalan. Megkisértém őt gyűlölni; de az ismét úgy feküdt a lelkemen, mint egy vétek súlya. Miért nem tudta szeretni atyámat, a hogy én akartam? Miért nem tudta megtalálni boldogságát ő mellette? S ha volt más, a kit szeretett, miért titkolta előttem? Lám én nem tudtam ő előle eltitkolni, hogy önre haragszom. Legalább rágalmazta volna, ócsárolta volna azt, a ki őt szive szerint érdekli, akkor tudtam volna: «aha! te is úgy vagy, a hogy én!» De hallgatott! Egy titok volt előttem ajka, szeme, mosolygása. – Nem tud ön felőle semmit?

– Nem tudom hol van! felelt Leon. A szó rideg értelmében igazat mondott. A levél, mely Livia lakczímét rejté, még feltöretlen volt nála. De nála volt!

– Óh, járjon utána, Leon; találja meg; hisz ön oly ügyes ember. Önhöz talán több bizalma lesz, mint én hozzám. Kérdezze ki: mije fáj? mi vitte el innen? Ha szeret valakit, s ha megtudja ön, hogy méltó ő reá: de tán pályatörő ifjú még, a kinek nincs vagyoni tehetsége őt boldoggá tenni: találjon utat-módot őt elősegíthetni; önnek nagy befolyása van már: ön tud gyöngéden segíteni valakin, úgy, hogy annak önérzetét ne sértse. S ha talán szerencsétlen volna azon ember, ha talán valami ifjúkori botlásaért, a hogy hallottam már hasonló eseteket, tán egy könnyelmű hamisítás miatt el volna ítélve sok évi fogságra; (én már erre is gondoltam)… Óh én emlékszem egy esetre, hogy egy fiatal leánynak a kedvesét bankjegy utánzás miatt elitélték tíz évi fogságra, és ő várt reá menyasszonyi fővel tíz évig; és az most egy derék kitünő államhivatalnok, és családja boldog. Hátha Líviának is ilyen titka van? Szabadítsa meg őt. Ön most mindent kivánhat legmagasabb helyeken. Önt szeretik. Kérjen számára kegyelmet!

(Óh bár kérhetne számára kegyelmet! De erre a hamisításra, a mit ő elkövetett, nincs király, a ki amnestiát adjon!)

– Megmondhatom önnek, miért jöttem arra a gondolatra, hogy ő talán oly embert szeret, a ki őt ily ok miatt nem veheti el. Megtudtam, hogy eltávozása előtt kora hajnalban elment gyónni a préposthoz. Ezt a prépost is megmondta. De hogy mit gyónt meg neki, arról nem beszélhet. E leánynak saját bűne nem volt. Ő csak azt gyónhatta meg, hogy egy bűnöst szeret. Nem hiszi ön?

– Hiszem…

– Ha pedig az volna az oka rejtélyes hallgatásának, a mit jó anyám hitt felőle: égies rajongás, szűzi iszonyat a földi boldogság iránt: mondja meg neki, hogy térjen vissza bizton: az a kinek szerelme innen elüldözé meghalt már…

(… Halt volna bár meg inkább!)

– Mondja meg neki, hogy a mit jó anyám végrendeletében számára hagyott, a zárdafejedelemnői polcz, még mindig fenn van tartva, s ha boldogságát csak az égiekben keresi, az ajtó tárva előtte. Mondja el neki!

(Hogy ezt «ő» mondja el neki!)

Egy kisértő dæmon dongta körül a sétáló párt, egy éjbogár alakjában, a mik úgy szeretnek éjjel az emberek feje körül röpködni. Leon hozzácsapott a szárnyas kisértethez sétabotjával s leüté azt a levegőből.

– Ah, ne ölje meg! szólt Rafaela, visszatartva Leont, ki rá akart taposni a rovarra: hátha párja van?

Leon minden idegein borzadály futott végig.

Rafaela visszatért az elhagyott eszmére.

– Ön most sokat fog Budapesten és Bécsben járni: tudakozódjék felőle. Hisz egy olyan nőnek, mint Livia, nyom nélkül elveszni nem lehet. S aztán tudassa velem az első jelt, mely nyomára vezet. És mindent tudasson velem, a mit felőle megtud: akármilyen szomorú, leverő volna ez adat. Csak egyet ne, ha talán olyasmit tudna ön meg felőle, a mi – Isten őrizz! – nem akarom kimondani: a mi rosszabb hír volna rám nézve, mint az, hogy meghalt. Én nem tudom mi az? De azt mondják: hogy vannak nők a világon, a kik – nem büszkék. Én nem értem a lehetőségét, nem látom az okát annak. Ha méltatlannak találná ön őt arra, hogy visszaemlékezzem rá, akkor… ne szóljon róla semmit; felelje tudakozódásomra azt: nem találtam fel őt!

Irtóztató feladat! Ha azt feleli Rafaelának, hogy nem találta fel az elveszettet: ez azt fogja jelenteni, hogy Livia elveszíté azt a tisztaságát, a miért a büszke nők visszaemlékezzenek rá. Hallgatása elitéli azt a leányt!

– De úgy-e, ez lehetetlen? Lehetetlen! ugyan mondja már, hogy lehetetlen!

Leon helyett a várkastély órája felelt.

Mély döngésű harangütése tizenkettőt hangzott. A harangütések után az óramű carillonja még egyszer elveré a négy negyedet öt harmonicus érczhangocskáján. Éjfél volt már.

A boldogság órái gyorsan röpülnek.

– Szegény jó néném, azóta agyonunhatta magát. Bár legalább madame Corysande volna itt. Holnap többet beszéljünk arról. Most kivánjunk egymásnak jó éjszakát.

Leon sokáig állva maradt még s utána nézett az elsuhanó alaknak.

«Neked te tiszta lélek: jó éjszakát!»

Rafaela, a mint a kastély lépcsőjéhez ért, visszapillantott s meglátta, hogy Leon még mindig ott áll. Akkor aztán visszafutott hozzá.

Kezét nyujtá neki.

Leon aztán ledobta kalapját fejéről, s térdét meghajtva, megcsókolá ezt a kezet: mint egy szentét.

Rafaela pedig megcsókolá az ifjú homlokát.

«Ezt elfeledtük, úgy-e bár?»