A «Schwarze Péter».
Az idő egyre borongósabb kezdett lenni; a börzék: a politika barometrumai, közelgő zivatart jósoltak; a hírlapok repülő mondatokat eregettek a szélbe.
Grammont herczeg is megérkezett Bécsből s a rákövetkező napokon a Nornenstein hotel nagy izgalmak szinhelye volt. Ugyan mindjárt nyomába jött az a repülő mondat, a mit a berlini «vas ember» bocsátott világba: «Grammont herczeg köztudomásra oly erős ember, hogy a két újja között egy Napoleont ketté tud törni; vigyázzon, hogy az erős kezével azt a másik Napoleont is össze ne törje!»
A parlamentben kezdték a prágai békekötés teljesítését sürgetni.
Hirlapok, interpellatiók, távoli villámokat engedtek felpislanni: tartalékosok behívása, kölcsönök, fegyverek, csapatszállítások híreiben.
Egyszer aztán megérkezett, a mi egyedül hiányzott még a történelem új fejezetéhez: a czím!
Még pedig olyan helyről, a honnan senki sem várta: a spanyol félszigetről.
Pedig olyan megnyugtató a szomszédokra nézve egy ország, a melyben forradalom van. Az históriát játszik odahaza s ha senki meg nem támadja, úgy elbánik magamagával, hogy nem marad kedve mást bántani.
A spanyolok megunták a köztársaságot s elindultak királyt keresni.
A historicusok így adják elő a dolgot:
Rábízta a cortes Primre, hogy szerezzen Spanyolországnak királyt. A kormányférfi aztán felírta ugyanannyi czédulára a Coburg, Leuchtenberg, Montpensier, Savoya, Napoleon, Orleans és Hohenzollern neveket, azokat a kalapjába tette, azután rábizta a kis hat éves leánykájára, hogy húzzon ki belőlük egyet, s az ártatlan gyermeki kéz épen a Hohenzollern nevet húzta ki.
Ez így történt! Az egykori krónikairók megesküsznek rá, hogy semmi czélzat és szándék nem működött ez elhatározásban.
Megkerült a Jánus templomának a kulcsa.
A franczia diplomaták azt mondták: «elég nekünk egy Caesar keleten, nem engedünk még egy másikat délen is támadni!»
A lázadók csodamódra megtértek egyszerre; a nép, mely még tegnap torlaszokat akart emelni, ma már harczi riadót énekelt s éltette a császárt.
A diplomatia zenekarában elkezdődött a rémséges «tintamarre». A ki kiakart okosodni az ellenmondásokból, az belebolondult.
A spanyol küldöttség megjelent Párisban, melynek onnan hivatása volt Berlinbe: a spanyol koronát felajánlani Hohenzollern herczegnek.
Az nap a spanyol bikaviadorokat kikergették a circusból. Pedig épen Donna Dolores die Santamula produkálta magát, a ki a spadával jobbjában, a veres köpönyeggel baljában, kisasszony létére a százötvenkettedik bikát volt halálra üldözendő, s még egy héttel előbb a «Journal amusant» 98 ezer példányt adott el abból a számából, melyben a hősnő arczképe megjelent. Ma elkergették. Ilyen mulandó a nagyság! – S a hotel d’Espagne et d’Hongriet épen csak a dualisticus czím mentette meg valami catastrophától.
Az egész Páris lázas izgalomba volt helyezve.
Az osztrák követség palotája ellenben tüntető ovatióknak volt kitéve egy hivatalos távirat folytán, mely igen szerencsés paraphrasisa volt ennek a dodonai oraculumszónak: «ajo te Aeacidam romanos vincere posse».
Másnap a lapok Bonaparte Napoleon Lajost Emsbe utaztatták, egy európai békecongressus ajánlatával. Az utazás azonban elmaradt.
Julius hatodikán az igazságügyminiszter estélyén azt mondá a külügyminiszter, hogy «nagy nyereség volt az összes pártoknak egyesülése a Hohenzollern herczeg trónjelöltsége ellen».
Ugyanott, mint bizonyos hírt adták tovább, hogy Madridban forradalom ütött ki.
Ez azonban nem volt egészen igaz. Pekingben ütött ki a forradalom. Az összes franczia papok, az irgalmasnénék, a franczia ügyvivő és consul leölettek, a franczia templomot fölégették. De hát ki törődött volna most ily bagatellekkel?
Azzal sem törődött már senki, hogy a római forradalmárok a szent feszület I. N. R. I. betűit ily értelemmel egészíték ki, mit éjjel a keresztre felirtak: «Io Non Ricognosco Infallibilita».
Csak az volt még a kérdés, hogy ki tud magának szövetségeseket szerezni és mekkorákat?
Azzal a kérdéssel senki sem foglalkozott, hogy lehet-e nekik hinni?
Zárkány Napoleon e napokban egész lelkével átadta magát a rábízott feladatnak. Azt vette észre, hogy a mit ő nappal épít, azt éjjel egy másik kéz lerontja. Kétféle utasítás, kétféle felvilágosítás működik egymással szemközt. Az egyik a boszú, a megtorlás politikája, a másik az engesztelés, a kibékítés törekvése.
Leon egész szivéből ez utóbbi hive volt.
Rettenetes gondolat, hogy két ilyen nemzet, mely hivatva van a legmíveltebb világrész kulturáját vezetni, melyeknek egyike a vallási, másika a társadalmi reformácziót adta a világnak, most minden elv és czél nélkül, egymást, mint két tatárcsorda támadja meg; hogy elhallgasson a tudomány és művészet a maga tökélyének magaslatán s szolgálatába álljon minden múzsa a vérszomjú harczi «diráknak»! hogy ez a szorgalmában, takarékosságában mintául álló két nép menjen egymás házát felgyújtogatni! hogy ezeket a monumentális remekeit századok jó ízlésének a tüzér-tudomány pokolgépei rombolják halomra! Hogy egész Európa szabadság, jólét és míveltség után vágyó nemzeteinek ne sikerüljön a két óriás közé vetni magukat: óh ne tiporjátok el, a mi mindnyájunké: e század keserves vívmányát; óh ne verjetek egymáson sebeket, miknek mindegyike nekünk mindnyájunknak sebe lesz!
Az emberek tánczoltak a kitörni készülő vulkán felett!
Leon ott volt a külügyminiszternek azon az estélyén, melyen e nevezetes államférfi, (kinek neve olajfát jelent) egy ellenzéki képviselőnek amaz emlékezetes szavakat mondá:
«A császár térden áll (l’empereur est a genoux) s nekünk igyekeznünk kell, hogy őt Európa szemei előtt felegyenesítsük!»
Akkor még sokan voltak, a kik e szavait nem helyeselték.
«Ejh, mit urak! Ne komolykodjunk most, játszunk egy kis schwarze Pétert».
Mint tudva van, ezzel az importczikkel mi szolgáltunk a szép Lutetiának. S ha volna valaki, a ki nem tudná, hogy mi az a schwarze Peter? annak néhány szóval elmondjuk, hogy az egy Bécsben és nálunk a kis városokban divatozó társasjáték; a mivel magunk is töltöttünk el több kellemes órát fiatal korunkban. A társaság tagjai körbe állanak, háttal kifelé fordulva, s kezeiket hátra teszik. Egy választott a körön kívül jár, kezében egy korbácscsá fonott (selyem) kendőt tartva s a körben e jelszót hangoztatja: «Rum, rum, rum; der schwarze Peter geht herum» s a kendővel megérinti a kezeket, míg egyszer a többiektől észrevétlenül valamelyik kitüntetettnek a kezében feledi a kendőtekercset, mire aztán annak joga támad, azzal mindenkit tetszés szerint megütlegelni. Ez elmés játék legelőször a Tuilleriákban honosult meg, s onnan azután, mint divatczikk leszármazott az előkelő salonokba.
S ez igen elmés találmány! Nagy jelentőségű, hogy egy hölgy, kinek a selyem korbács kezébe akad, kit üt meg vele legelébb? Ez ütés a néma beszédek legérthetőbbike. Ez egy nyilatkozat, melyet a felsőbb divat sanctionált. S mentül erősebb az ütleg, annál határozottabb annak értelme. A hölgy, a ki ütleget ád, adósságot vállal magára vele.
«Rum, rum, rum! Der schwarze Peter geht herum!»
A belle hongroiseon volt a sor, kinek a megelőző schwarze Péter, vicomte Brancardier játszotta kezébe a selyemkendőt.
A csalfa tündér sorban minden vendég tenyerét megcsiklandotta a selyem kendőfonattal, a nélkül, hogy valamelyiknek a kezében ott felejtené.
Mikor Leon háta mögött elment, annak a hátratartott kezeit is érinté valami. De az nem selyemkendő volt: hanem egy darab papir. Az ott is maradt a markában.
A másik perczben aztán már puffogott is a hátán a selyem korbács. Vicomtesse de Brancardier kapta azt meg, s Leon büszke lehetett rá, hogy az első ütleget ő kapta meg tőle.
Ez is nagy diadal ugyan, de még érdekesebb, hogy mi van abban a levélben?
Leon szerét tette, hogy az ablakmélyedésbe félrevonulhasson, s ott kibontsa a kis czédulát; ezt olvasá ki belőle:
«Holnap délben A… Ehrenbreitsteinba megy».
Érthető.
Ha holnap délben Alienor Ehrenbreitsteinba megy, akkor holnap este Pompeia princesse egyedül lesz odahaza.
Sapienti pauca!
Valóban legfőbb ideje volt, hogy Alienor (ha küldetésének meg akar felelni) Németországba utazzék.
A szent liga szolgálatában levő bajor lapok erősen futták a tárogatót, fenyegetve Poroszországot, hogy nem mennek vele, ha Francziaországgal háborúba keveredik. Azoknak biztatás kell. A ki lármázik, az fél.
De hogy merte mégis Alienor rászánni magát, hogy ifjú szép feleségét egyedül hagyja Párisban?
A talánynak megoldása van.
Azt, hogy Alienor mért nem siet Ehrenbreitsteinba, legkönnyebben kitalálta Octavián papa.
Hisz épen ő boronálta össze az előzményeket akként, hogy Pompeia és Leon egymást érdekesnek találják. – Nagyon is sokat számított Pompeia igéző kaczérságára s most ez a fegyver ellene fordult.
E napok egyikén Alienor levelet kapott atyjától, melyet nem talált szükségesnek nejével közölni.
Hogy miért nem? azt a levél tartalma igazolja.
«Kedves Alienor!
Neked e levél elolvasása után legrövidebb idő alatt menned kell oda, a hova küldtelek. Hogy eddig miért nem mentél, annak az okát én kitalálom; sőt méltánylom is. Feleségedet oda vinned magaddal lehetetlen; ez affront volna; de Párisban egyedül hagynod még lehetetlenebb. Én magam nem végezhetem azt el, a mit rád bíztam; sem kiváló barátaink közül senki. Mi mindannyian kipéczézett emberek vagyunk, kik, a mint a «vas ember» területére teszszük a lábunkat, már ránk csappan a vidravas. Ránk lesnek. Én tehát «ott» nem válthatlak fel. De felválthatlak másutt. Cseréljük meg a feladatainkat. Én ma Génuán keresztül Marseillebe utazom, ott várom táviratodat, hogy utazol a mondott helyre. A mely nap reggelén te elindulsz Párisból, én azon nap estéjén megérkezem oda. Arról azután bizonyos lehetsz, hogy a Kizlár-Aga nem őrzi jobban a szultán háremét, mint én a tiedet. S ha kell valakinek nyakát törni, azt is rám bízhatod. Még úgy sem üdvözöltem kedves menyemet: a mi pedig szokás. Ha tetszik, megmondhatod neki előre, hogy érkezem; ha kellemetes meglepetést akarsz neki szerezni, az is a te dolgod. Nekem mindegy. Válaszodat bizonyosan várom.»
Alienor bizony nem mutatta meg a levelet Pompeiának.
Attól fogva, hogy nejévé tette őt, megszünt ránézve az a varázs, melylyel leány korában annyira elbűvölte. Pompeia nem tartotta többé szükségesnek, hogy férjére nézve bűbájos legyen. A helyett eszessége fölényét éreztette Alienorral. A kaczérságról pedig épen nem tudott leszokni.
Abba pedig egészen belekábult Alienor feje, ha azt akarta kitanulni, hogy hol van a határvonal az asszonyoknál a diplomatiai és szerelmi cselszövés között? Ez igen bonyolódott határigazítási per.
Tetszett neki az atyja által ajánlott terv; a levél felől nem szólt semmit Pompeiának. A kitűzött napon útra kelt egyedül. Csak annyit mondott még nejének, hogy oda nem viheti magával, a hova mennie kell.
Octavián pedig már akkor útban volt Páris felé, a hova éjszakára kellett megérkeznie.
Octavián legjobban szerette volna, ha úgy találna mindent, a hogy magában kigondolta.
A könnyelmű, kaczér nő, ki Alienort csak hiúságból tette férjévé, egy régi barátjával összetalálkozik Párisban, kivel már itthon is szeretett suttogni; a kinek perfid módon kezére játszott a képviselőválasztások alatt; a kinek nagy titkait vásárolta meg – talán még nagyobb titkok árán; az most itt a divatsalonok lyonja; lehet, hogy a nő fantáziáját felhevíti a férj távolléte s tilos élvezetekre gondol. Meglepni őket mily nagy nyereség volna! Zárkány szerepe ezáltal Párisban be volna fejezve. Vagy a botrány által, mely megszöktetné, vagy egy golyó által, mely lefektetné. Octavián lőni is tud, még pedig igen finomul. Aztán Pompeia számára is volna igen szép alap egy válóperre.
Octavián ilyenforma conjecturákkal foglalkozott az egész úton.
Pompeia princesse azonban szintén távollátó tervező volt. A világvárosban ő az első tekintetre kiismerte a mások cselszövényeit s tudta szükség esetén felhasználni.
Leon egész társaságot talált Pompeiánál, mikor másnap este megjelent nála; nem nagyot, de válogatottat. Négy előkelő állású úr, ugyanannyi úrhölgy, kiket ő futólag, látásból ismert.
Hajlandó volt igen kedvező magyarázatot adni e körülménynek.
Itt nem lehet szó bizalmas tête a têteről. Nagyon sok fej van hozzá.
Pompeia mindamellett fesztelen szivességgel fogadta, s félreismerhetlenül kitünteté őt kegye által.
A hány hölgygyel és úrral megismerteté a jelenlevők közül, titokban mindegyikről megsugá neki, hogy ennek azzal, amannak ezzel van egyetértő csillagképlete: míg Leon lassankint rájött, hogy itt mindenkinek van, a kihez tartozik; egyedül ő az a bolygó, a ki még a napját keresi.
S a szerelmi cselszövők nagyon jó szövetséges társak.
Ez a valódi belle allience, mely egymást el nem árulja.
Mindenik ismeri jól a másiknak a titkát s el van szánva azt megvédelmezni. A carbonarik, a szabadkőművesek szövetsége nem olyan erős, mint ezeké.
Egyik titok a másikat fedezi.
X. marquisnő el nem árulja Z. grófnőt és ketten együtt kimentik Y. princesset, és hárman együtt lefegyverzik a rágalom minden támadását.
Ha együtt vannak, a magas politikáról beszélnek, s ha páronkint külön húzódnak, ott valószínűleg folytatják az égető kérdéseket.
– Épen önről volt szó, mikor belépett, mondá Pompeia, mikor mindenki hallhatá. De Colas marquis úr azt állítá, hogy önt a kormánya ma vagy holnap haza fogja híni. S ez nekünk nagy nyereség lenne!
A forró kézszoritás azt mondá, hogy épen az ellenkezőjét kell érteni.
– Rám nézve pedig kettős veszteség. Egyébiránt köszönöm De Cola marquis úrnak szives figyelmét irántam.
Senkise vette azt komolyan, a miről ők beszéltek.
Egyik fiatal úrhölgy a zongoránál ült s hagyott sugdosni a fülébe egy úr által, ki széktámlájára könyökölt; egy másik asszonyság egy aczélmetszet album képeit magyaráztatta magának, s úgy tett, mintha csakugyan a képek szövege volna az, a mit hall; egy harmadik delnő a térképen keresett másod magával valamit, a mit nehéz volt megtalálni. S egy alá s fel sétáló pár élénk zsémbelés hangján és czivódási lejtésekkel mondott egymásnak gyöngédségeket.
Pompeia leülhetett egy nagy ficus lombja alá Leonnal és folytathatta a diplomatizálást.
– Én azt hiszem, hogy ön maga is szeretné, ha vissza mehetne már Bécsbe.
– A hol ilyenkor nyáron még csak ismerősöm sincs.
– Egy mégis van. Azt önnek lehetetlen nem tudnia, hogy Etelváry herczeg most Bécsben van, s hogy családostul van ott, és hosszabb ideig szándékozik ott maradni, azt érthetővé teszi ottlétének indoka. Atyám írt nekem e felől; ő tőle tudok mindent. A herczeg eddigi nyugodt kedélyétől egészen elütő erélylyel lépett föl ellenünk s minden befolyását felhasználja, hogy azon áramlatnak útjában álljon, mely a mi czéljainkhoz vezet. A diplomatia köreiben minden nap láthatni őt s mert terveinket legjobban ismeri, azoknak meghiúsítására legsikeresebben ő dolgozik. Vagyona, befolyása, összeköttetései, széles ismeretei száz akadályt képeznek előttünk. Ön is egyike az ő eszközeinek, bár maga nem is sejti azt talán. S mi csatolja önt a herczeg politikájához? Van-e abban valami természetesség, hogy ön azokkal tart, és nem mivelünk? Nem volt-e a magyar előtt gyűlölet és gúny tárgya a német faj? Nem bámulták-e a franczia nemzetet? Nem tartoznak-e neki hálával? Nem rajongott-e érte minden magyar, a ki fiatal? Hát egyszerre megvénült-e Magyarország fiatalsága?
– Princesse! még most is szeretjük a francziákat. Csak a szeretet fogalma külömbözik nálunk. Egyikünk szereti őket békességben boldognak, szabadnak látni, a másikunk szereti őket a csatamezőn dicsőnek, itthon elnyomottnak látni. Gyülölni pedig nem akarunk többé senkit. A nemzeti gyűlölet betegség: elmulása kigyógyulás.
– Ah ha ha! Milyen komolyan tudja ön ezeket a phrazisokat elmondani! Kérem: itt nincs karzat! Minek ez a magas stylus? A nagy óraműveket olyan kicsiny rugók mozgatják. Az a magas politikai eszménykép, mely az ön meggyőződését képezi, szőke hajat hord és fekete szemeket hozzá.
– Lelkemre mondom, princesse, oly távol van tőlem e merész ábránd, mint a jövő század.
– Az nem igaz! Ön oda vágyódik hozzá. Ön unatkozik itt, a hol mindenki mulat, s ön az izgalom örvényében is mozdulatlan marad. Pedig ez a hölgy önt boldogtalanná fogja tenni! Széttépni, halálra kinozni egy nemes szivet, ez az ő istennői büszkeségének tetsző játék; de hogy boldoggá tegye azt, ahhoz nincs benne elég «ember», elég «asszony»…
– Az én boldogságom oly észrevehetlen atom, a mit az ő keze se föl nem vehet, se el nem ejthet.
– De a mit ön mégis kezébe adhat. Milyen jól meg tudott ön őrizni egy nagy államtitkot, mindaddig, a míg én azt nem mondtam, hogy annak vélem közlése által Rafaela férjhez menetele könnyen meghiusulhat. A mint az ő szép szemeire gondolt, elárulta ön azt nekem.
– Én nem úgy emlékszem rá, princesse: nekem van egy kis jegyzőkönyvem, abban van írva néhány szó.
– Ah! s ön még tartogatná azokat? Nem törölte még le a pergamentről? Emlékszik rá? – Csakhogy ön engem abban a perczben is megcsalt. Én önnek az igazi szót mondtam, ön nekem nem azt. Vagy ön azt tartja, hogy diplomatát és asszonyt megcsalni nem vétek? Hát még a kettőt együtt? Lássa ön, én a helyett ön iránt egész a vakmerőségig őszinte vagyok. Én nem titkolom azt, hogy az én ellenfelem nem az a «vasember»: az államkanczellár, hanem egy jégember: egy asszony. Ha én politikával vesződöm, csak azért teszem, hogy ő ellene küzdjek. Lássuk, hol vannak önnek a jobb barátai: itt-e vagy ott? Tudatta már önnel Bécsből valaki, hogy rövid időn vissza fog hivatni?
– Nem, princesse.
– No hát én tudatom; mert én megtudtam azt. E visszahivatásnak kétféle értelme lehet. Vagy az, hogy az egész politikai irány, melyet ön itt képviselt, annak pártolóival együtt megbukott. Akkor ön pályafutása végét elérte s mehet falura gazdálkodni: több szerepe nincs. Vagy pedig azt jelenti, hogy megelégelték itteni működését, s most otthon akarják önt látni. Ön nagyon is hű volt: nagyon is buzgó abban a feladatban, melyet magára vállalt; ezért megszokták büntetni az embert: – megtagadják. Adnak neki egy érdemrendet, s a jó ember azt hiszi, hogy ki van tüntetve; adnak neki egy mosolykísérte szót, s ő azt hiszi, hogy szerelmesek bele. Aztán repked a gyertya körül, míg szárnyát elégeti. Volnék én férfi: tudnám, hogy mit tegyek?
– Mit tenne princesse?
– Csak asszony vagyok: csak azt tudom, a mit egy nő mondana annak a férfinak ebben az esetben: «ne menj vissza!»
S e szónál keze odatapadt Leon kezéhez.
A zongorázó úrhölgy már utolsó verseit énekelte a románcznak, melynek szövegét a találkozó szempillantások magyarázták, az albumvizsgáló pár már megegyezett abban, hogy melyik a legszebb táj? a térképtanulmányozók már rátaláltak a helyre, melyet kerestek, s a czivódó úrhölgy már könyezett:… Pompeia a virágligetben tovább suttogott e thémáról: «ne menj vissza!»
A férfit leggyöngébb oldalán: sértett becsérzetén támadta meg. Ott nekünk nincsen pánczélunk.
S ha van valaki, a ki oly édes hő szavakkal maraszt, – a ki egy perczben a mily végtelenül megkeserít, oly végtelenül megédesíti azt.
Pompeia csábító szép volt ez estén, egyik szemében a menny csillagai, másikban a pokol tüze. Ezüst szőke haja befonatlan hullámzott alá vállain, pedig felerésze még hajékül volt fejére feltűzve. Leonnak éreznie kellett, hogy őt ezek a vékony selyemszálak egyenkint körülfogják, megkötözik.
Az idő éjfélutánra járt.
A marseillei gyorsvonatnak ilyenkor kell már megérkeznie.
Pompeia azt suttogta, hogy a szerelemnek leggazdagabb kútforrása a boszuállás.
A kapus csengetyűje új vendéget jelentett be.
Egy mindent igérő kézszorítás szakítá félbe a suttogó szót.
A komornyik bejelenté az érkezett nevét.
«Vicomte de Brancardier!»
Pompeia a belépő uracs elé sietett.
– Ah, ön a feleségét keresi nálam úgy-e bár. Azt igérte, hogy szinház után idejön.
– Nem, princesse. Nem szoktam a magam feleségét keresni. S ha azt igérte, hogy idejön, akkor bizonyosan máshová ment. – Én monsieur Napoleon de Zárkányt keresem.
– Véletlenül itt van. De ki adta önnek azt az eszmét, hogy hozzám jöjjön monsieur Zárkányt keresni?
– Tudom princesse, hogy ez a legfelsőbb fokú indiscretió, a mit Párisban valaha elkövetett valaki, s engem már nyolcz helyről dobtak ki azzal a kérdéssel, hogy mit keresi ön minálunk monsieur de Zárkányt? S ha a princesse is kidobat, az lesz a kilenczedik. Hanem hát rendkivüli időket élünk. Idestova az ablakon fogunk bejárni egymáshoz. Az abnormis helyzet mentse ki illetlenségemet. A külügyminiszterium és az osztrák nagykövetség fontos sürgönyöket kapott s azok között van egy chiffrekben irott levél, mely Zárkány úrnak van czímezve… Leon barátom a hivatalban azt hagyta meg, hogy ha éjjel nem találnának rá s akkor érkeznék számára sürgős levél, azt ott bontsák fel rögtön és betűzzék ki. Ezzel is úgy tettek. Minthogy Leon szállásán nem volt található, felbontották a levelét, mely belül chiffrekben volt írva. De semmiféle chiffre-kulcs nem illett rá. Az olyan sajátszerű titkos irással van szerkesztve, a mihez nem tudnak a bölcseink hozzáférni. Ekkor nekem az lett parancsolva: «most fogja ön ezt a levelet, keresse fel vele monsieur Zárkányt akárhol, rontson be minden házhoz, a hova ő járni szokott «de par le roi», a mig csak fel nem találja; az ilyen levelet nem lehet reggelig pihentetni; minden dolog borotvaélen áll most: tizenkét órai idő most egy örökkévalóság.» Ez kényszerített, hogy egy ilyen csodálatos küldetésre vállalkozzam.
Pompeia mosolygott. Arra gondolt, hogy vicomte de Brancardiernek még két nagy oka volt ily buzgalmat kifejteni az ismerősök házába betörésben. Az egyik az, hogy csakugyan félti a feleségét s gyanuja van Zárkány ellen, a midőn az a schwarze Péter selyemkendőjének ütlegeiből az első zsengéket kapta (mintha bizony a selyemkendő is, a néma beszéd is, nem azért adatott volna az asszonynak, hogy a gondolatait eltitkolja vele?). A másik ok pedig az, hogy vicomte Brancardier Alienornak is jó barátja. Aligha az nem bízta rá, hogy kémkedjék. – Csakhogy még nagyon korán jött.
Leont tehát csakugyan megtalálta.
Zárkány nem talált elég szavakat háláját kifejezni e nagy barátságért.
Az egész társaság összegyült körüle a salonban. Sokan voltak, a kik még soha sem láttak olyan titkos irásjegyű levelet.
Az ilyen levélnek egyik sajátsága az, hogy nyomtatásbetűkkel van írva, hogy a kézvonások el ne árulják azoknak iróját: legtöbbször német fraktur betűket használnak.
Leon maga elé tette a már felnyitva kapott levelet s elkezdte azt kibetűzni.
Egy kis idő mulva elkezdte a bajuszát, szakállát rágni. Nem ment sehogy a kibetűzés.
– Nem találom én ennek a levélnek a kulcsát!
– Az lesz a szép, ha önmaga sem tudja elolvasni.
Leon elővette minden tudományát. Kikereste tárczájából mindazokat a jelmondatokat, a mik szerint különböző időben leveleztek vele. Egy sem oldotta meg ennek a levélnek a titkát.
Végre hátrafelé lapozva, jegyzőtárczájában talált egy lapot, melyhez egy repkénylevél volt tapadva, azon a lapon volt egy jelmondat felírva: ezt ő valamikor egy szegény jó leánykának adta, a kit arra kért, hogy majd ha egyszer valami nagy bajban lesz, hogy kényszerüséggé válik ő hozzá levelet írnia, azt e mondat rejtélyével írja, nehogy el legyen árulva egy titok, a mit két szív őriz.
Livia!
Végig-végig borzongott az egész testén valami. Nagyokat dobbant a szíve.
Ő írta volna ezt?
E jelmondatot kisérlé meg alkalmazni a talányos sorokra.
És akkor aztán, a kik az arczára néztek, bámulva látták azt a változást, mely azon lassankint fokozódva végbement, a mint a levél szavait egyenkint kitalálta.
Elsápadt… Szemei merően bámultak az irott lapra… Ajkai reszkettek… Szemöldei összevonultak…
Most azt olvassa, hogy Rafaela mint kérte fel Liviát, hogy menjen atyjához nőül… A herczeg szereti őt… Rafaela már megnyerte rokonai beleegyezését a házassághoz.
Egy pillanatra a keserű öröm görcsös mosolya rántja félre ajkait.
És akkor, midőn Livia azt mondja: «de nekem nem kell férj, jólét, magas rang: én hű maradok te hozzád!»
Szemei egy perczig nem látnak a könytől.
S végül aztán ajkait összeharapja; arcza fakó lesz, mint az ón, és homlokán nehéz veríték gyöngyözik.
Mindenki látja azt, a ki ránéz.
Most azt olvassa, hogy Livia nem talál másban szabadulást, mint elszökni, elbujdosni széles e világba.
Óh ez a levél úgy összetörte a szivét. Úgy eltöltötte minden idegét fájdalommal.
Mit neki most Páris, minden szép asszonyával, mit neki most Európa minden császárjaival együtt?
– Nos, uram! Mi történt a világban? kérdé tőle a bübájos tündér.
– Semmi sem, princesse. Magán ügyem ez. Haza hínak.
– Nem mondtam? sugá halkan a szép Circe. S mit tesz ön?
– Haza megyek.
– Ah!
– Még ez éjjel.
– Ugyan? Még ez éjjel? Kérdé, s szép rózsaajkai a mint szétnyíltak, bosszúsan összeszorított gyönyörű fogsorai látszottak ki közülök.
Leon hangja egyszerre oly rekedt lett, hogy, nem lehetett megérteni, mit felelt rá. Tán épen szórakozottságában azt tette, hogy magyarul vett búcsut a franczia vendégtársaságtól.
Ekkor az asszony odalépett hozzá s oly arczkifejezéssel, melyben csalódás, gúny és düh volt egyesítve, monda neki valamit, a mit csak ők ketten értettek meg:
– Tehát ön lett a vas kakadu.
– Igen, madame.
Azzal bókot csinált s elhagyta a termet.
Vicomte de Brancardier az előszobában elfogta.
– De csak nem mégy el a nélkül, hogy elbucsuznál a követségnél és a miniszteriumnál.
– Úgy hiszem, meg fogja tudni magát vigasztalni eltünésem felett mind a nagykövetség, mind a külügyérség. Nincs időm őket meglátogatni.
– Vigasztalhatlan vagyok, hogy azt a fatális levelet épen én hoztam el neked, és épen most.
– Én pedig nagyon köszönöm azt neked, mondá Leon s forrón megszorítá a vicomte kezét. És aztán a mint az őt megsajnálta, (mert jó szivű volt), és megölelte, akkor Leon megcsókolta a vicomte arczát. – Mi magyarok csak azt csókoljuk meg, a kit szeretünk. Nagyon köszönöm ezt neked. Jót tettél velem.
Azzal sietett ki a házból. A vicomte egész a kocsijáig kisérte s aztán ő is elsietett a maga fogatán.
És valóban nagy oka volt Leonnak azt megköszönni; mert Isten keze volt e perczben a feje fölött s ugyan jól tette, hogy egy perczig sem időzött tovább e helyen! Mert abban a pilllanatban, a melyben az ő kocsija a hotel kijáró kapuján kigördült, mennydörgött be a Nornenstein Octavián kocsija a másik kapun, s ha az ott találja őt Pompeiánál, fia távollétében, holnap ő meg van halva.
Így pedig igen kellemes præcisióval ment össze minden.
Mikor Nornenstein Octavián fejedelem a bejelentő komornyik sarkára gázolva, utikabátban belépett Pompeia salonjába: kedves menye a kitörő öröm sikoltásával rohant a nyakába s csókot adott neki jobb és balfelül: mit Octavián fejedelem szépen visszaadott. Ott díszes úri társaságot talált együtt s meggyőződhetett felőle, hogy kiki párjával van: csupán Pompeia van egyedül. Az ifjú meny csupa szeretetreméltóság ipja irányában. Olyan jól illik neki a naiv duzzogás, mikor elmondja, hogy Alienor épen ma utazott el, a mit a papa bizonyosan nem tud; de már most itt kell maradnia, a míg Alienor vissza nem tér. Aztán nem beszélnek egyébről, csak Alienorról. Politikához, diplomatiához a messze útról jött hozzá sem juthat, mindig csak a boldog házas életről beszélnek neki, míg végre meggyőződik felőle, hogy fia messalliancet kötött ugyan, hanem azért példányszerű hű hitvestársra tett szert.
