Táncz A Vulkán Felett.

Leon Párisba megérkezve, legelőször is hivatalos küldetésében járt el.

Ott talált már egy csomó táviratot, a miknek titkos írása az általa elhozott kulcsra várt, hogy megoldható legyen: azok mind megerősíték azon nézeteket, a miket ő már élőszóval is elmondott, s a miknek összesége oda megy ki, hogy az osztrák s magyar monarchia komolyan békét akar, háború esetén semleges marad, s háborúra nem is készül.

Azt azonban mindenütt vehette észre, hogy olyan képpel hallgatják, mint a kiről azt hiszik, hogy ő az a valaki, a kit valaki jónak látott rászedni.

Csak azután került rá a sor, hogy számot adjon magának arról a nagy benyomásról, a mit a szajnaparti világváros gyakorolt rá. Egy város, a melynek minden részecskéje él, melynek soha sincs éjszakája, mely mint a virágzásnak induló áloe, szemmelláthatólag nő, melyben még a mi kőből van, az is ujjá alakul. Egy város, mely uralkodik ellenség és jó barát felett; szellemével meghódítja, ízlésével adófizetőjévé teszi az egész világot. Egy város, mely diktálja a divatot és a nemzeti rokonszenveket, melynek szeretetét bírni elég, hogy egy holt nemzet feltámadjon, s elég általa nem ismertetni, hogy egy élő nemzet el legyen temetve. Iskolája a dicsőségnek, classicus földe a szabad eszméknek, ábrándja mindenkinek, a kiben fiatal vér lüktet. S az egész város egy nagy szív, mely ha hevesen kezd dobogni, minden benne lakónak a vére sebesebben dobog egyszerre tőle.

Most épen ilyen szivdobogás ideje volt.

A tavaszi meleg éjszakák reggelig forrongásban tartották a boulevardokat. Ma Bonaparte Péter peréről vitatkoztak, mely akkor folyt le a toursi törvényszék előtt s egy hétre az oecumeni zsinat és a Daru gróf jegyzéke fölötti lármát háttérbe szorította. (Az is egy jelensége volt e kornak, hogy egy császári herczeg tanukat esket sorba annak a bebizonyítására, hogy ő kapott egy pofont s egy republikanus vezér minden ékesenszólását elővette annak az eltagadására, hogy ilyesmi adva lett volna annak. Ha egy csepp caesári vér lett volna az egyikben, s egy csepp cassiusi chylus a másodikban, épen megfordítva kellett volna allegálniok.)

Ez is hamar lekopott a színpadról: következett a nagy «tömegszínjáték» a plebiscitummal, senatus consultummal, baloldali manifestummal. A szerepek mind jó kezekben voltak, az előadás összevágott, a karok dicséretesen működtek.

A kőzönség megunta ezt is.

Egy pár napig megtette hatását az a hír, hogy a császár megint beteg. Harmadnapra csak megint meg kellett neki gyógyulni.

Előkeresték az ócska darabokat a repertoirból. Hátha nem ismer rá a közönség más név alatt, hogy kétszer-háromszor is volt már adva? Fogtak egy összeesküvőt, a ki robbanó granátokkal akarta a császárt megölni a longchampsi lóverseny alkalmával, s hogy változatosság legyen a paródiában, ezúttal a bombák új mintára voltak öntve. Az összeesküvés feje volt Flourens: azt természetesen el hagyták szaladni, nagyon természetesen, Londonba; hanem fogtak helyette egy csoport stereotyp összeesküvőt, a kiknek kenyérkeresetük volt a gyanuból befogatás czíme alatti ingyen kitelelés.

De összeesküvést néplázadás nélkül becsületes vaudeville író nem csinál. Erről is gondoskodva lett. Egyik nap a Fauburg du Templeben döntöttek fel két omnibuszt, barrikádépítéshez; másik nap a rue St.-Martinban állt elő egy ouvrier, s a revolverét kilövöldözte a levegőbe, sőt a chateau d’Eau mellett több ablakot be is vertek, mire a chasseurs d’ Afrique ezrednek egy, providentialis véletlenből épen közel levő escadronja megjelent a helyszínén s az emeutöt szétverve, a mouchardok segélyével egy csoport ácsorgó statisztát összefogdosott.

Általános volt a közvélemény, hogy a császárság kénytelen háborút kezdeni, hogy a belforrongást lecsillapítsa. A nyughatatlan kedélyek szabadságvágyát csak egy népszerű hadjárat csendesítheti le; melynek csatakiáltása alatt az «engesztelhetetlenek» manifestumai, az orleansok petitiói, a börze lamentója a szent gothardi vasút miatt, sőt még a püspöki kar encyclicája is mind egy általános lelkesedésben fognak egyesülni.

Leon nem késett a jelenségekről élethű vázlatokat küldeni megbizóinak; s egyúttal azoknak megbízását is híven tolmácsolni a diplomatiai körökben.

A külügyminiszteriumnál volt egy úr, a ki Leonnal egyszerre benső barátságot kötött; Vicomte de Brancardiernek hitták, ép olyan bizonytalan hivatalos minőségű celebritás, mint Leon a maga részéről. Eleven, ruganyos alak, mindig jó kedvű és jó barát, lelkesült és fellobbanó: a mellett hiszékeny és könnyelmű. Mellesleg: abban a hírben állt, hogy az ő ressortja a külügy tekintetében épen Magyarországról szerezni informatiókat, mint a hogy voltak mások, a kik Dániát, a Skandinávországokat, Romániát és Szerbiát tanulmányozták: igaz, hogy térkép nélkül.

Mikor legelőször bemutatták őket egymásnak, s vicomte de Brancardier meghallotta Leonról, hogy ő «hongrois», sietett őt szivélyesen üdvözölni és megrázta a kezét.

– Igy ni! Mi így üdvözöljük a barátainkat. Szokták-e a magyarok is megszorítani egymásnak a kezét üdvözléskor?

Leon eleinte nagyot bámult erre a kérdésre; de új barátja hirtelen kimagyarázta magát alaposan.

– No, mert a köszöntésmód minden nemzetnél külömböző: az oroszok köszöntéskor megcsókolják egymás ajkát, még a férfiak is a nőkét; a lengyelek meghajtják a térdüket s a kezüket leeresztik a földig; a törökök egyszerre mind a két kezüket adják egymásnak köszöntéskor; az olaszok megtaszítják egymást könyökkel, ha találkoznak; a berliniek azt mondják «morjen», a mi azt teszi, hogy «majd holnap!»; a bécsiek pedig azzal insultálják egymást találkozáskor, hogy «nekem van becsületem». (Ich habe die Ehre) A samoyedek az orrukat értetik össze…

Mikor már a samoyedekre került a sor, Leon ugyan sietett beavatkozni.

– Oh mi nálunk pedig a «karikás parola» járja. Megfogjuk az üdvözöltnek a kezét így, a tenyerével fölfelé, a mutató ujjunkkal egy karikát rajzolunk a tenyerébe, aztán a könyökünkkel beleütünk s akkor csapunk bele kézszorításra.

– Ah! Ez naiv! A könyökükkel ütnek bele! Ah ezt Ollivier legközelebbi estélyén produkálni fogom. Ön «hongrois», vagy «magyar»? Mert én tudom jól, hogy ez nagy különbség. A hongroisk az aristocraták, az uralkodó faj; a «magyarok» pedig: az a nép, az elnyomott faj. És ön micsoda?

– Úgy: valami a kettő között, olyan mestiz.

– Ah! Ez naiv. Egy fehér mestiz! Én nagyon jól ismerem Magyarországot; utaztam benne sokat. A magyar nők igen szépek. Kár, hogy mind szőkék és kék szeműek. Egygyel utaztam a gőzhajón Galaczig s attól megtanultam, hogy a «dix» magyarul is «tíz», hanem mikor azt kérdeztem tőle, hogyan mondják magyarul azt, hogy «je vous aime», az nagyon rosszul hangzik, azt mondta hogy «nix tájts»!

– Azt nekem is mondták már.

– Ugyan mondja csak: önöknél minden ember kardot hord most is, úgy-e bár? Külömben hogy jutott volna eszükbe Liszt Ferencznek is ezüst kardot ajándékozni?

– No, mert egy ezüst zongora tetemesen többe került volna.

– Ah. Ez naiv! De hát ennél fogva önöknél minden ember katona. Háború esetén talpra áll legalább egy millió?

– Különösen reggel, mikor fölkel.

– Megvannak még azok a régi harczos osztályok: a gouillachok, a chiquauchok és a cannasseok? a kik a fejszéjükkel, mint a bomeranggal úgy tudnak hajítani? Én láttam egyet.

Leon rettegett, hogy most mindjárt a «mamelukokról» fog tudakozódni s az több lesz, mint tréfa.

Szerencsére a magasabb politikába szárnyalt át érdemes kollegája.

– Micsoda külömbséget talál ön a bécsi, berlini és a párisi benyomások között? Nem Baedekert akarom elmondatni magamnak, hanem azt, hogy a nép hangulata mint hatott önre? mert ezt egy idegen, a kire nézve mind a három város újdonság, legjobban megítélheti. Mi véleménye van egy háború eshetősége iránt?

– Hát én így találtam: a bécsi azt mondja, «minket okvetlenül megvernek, akárki ellen háborúba megyünk» s ezt mondja derült jó kedvvel. A párisi azt mondja: «mi megverünk akárkit, ha hadba kezdünk», s ezt mondja keserű lelkesedéssel. A berlini nem szól semmit a háborúról, s ezt teszi igen nagy phlegmával.

– Hát a magyarok?

– Azoknak két világhirű tábornokuk van: az egyik vasútat épít, a másik csatornát ás, a többi meg ezeknek segít.

Vicomte de Brancardier megrázta a fejét hitetlenül, s vállára veregetve Leonnak, mondá:

– «Mon ami: az embernek azért adatott a szó, hogy a gondolatait eltitkolja vele»! ezt mondja Talleyrand.

– Ki az a Talleyrand? kérdé Leon ártatlan képpel.

Barátja végignézett rajta, furcsa tekintetet vetve rá oldalvást.

– Az egy udvari szabó a Palais royalban.

– Holnap szabatok vele magamnak egy frakkot.

A vicomte erre ruganyos léptekkel körültánczolta Leont, s a közben védnöki oktatással mondá neki:

– Mon cher ami, még egy historiai datummal akarom önt gazdagítani. Az első franczia forradalom idején egy tábornok azt jelenté, hogy a hadsereg szűkölködik, s e miatt zúgolódik; küldjenek neki kenyeret, csizmát és pénzt. Ekkor egy valaki azt válaszolá: «se kenyeret, se csízmát, se pénzt nem küldhetünk, hanem küldünk tízezer darab marseillaiset, osztasd ki azt a katonák közt és győzzetek»! Hanem ehhez a valakihez ne menjen ön mértéket vetetni magáról, mert az megszokta kurtítani az embert. A neve Robespierre. Önöknek is van egy olyan híres zeneszerzőjük, mint a francziáknak volt Rouget de L’isle; ez a nagyhírű Rákóczy, a ki azt a Berlioz-féle marschot írta: szólítsák fel Rákóczyt, hogy írjon még egy olyat, s ha a magyarokat fel kell lelkesíteni, oszsza ki azt közöttük egy magyar Robespierre.

– Csakhogy mi nekünk nincsen Robespierreünk; nekünk csak «schwarzer Peterünk» van.

– Farceur va! Hisz ön itt engem folyvást persifflál! s én csak most veszem észre. N’en parlons plus! Ne beszéljünk többet politikáról: egyikünk sem ért hozzá! Ma együtt menjünk a Closerie des lilasba; ott tartsuk készen a tilburymat, s ha valami emeute talál kiütni valahol az éjjel, együtt kocsizzunk oda. Szép lenne, ha valamelyikünket meglőnének ottan.

– Farceur va! Adta vissza neki Leon. Hiszen nincsenek azok a puskák golyóra töltve.

Egyszer úgy éjfélután a Closerie des lilas mulatozó köreinek csakugyan meglett szerezve az a várt élvezet, hogy egy lázadási hirrel riaszták fel őket asztalaiktól, s a hír ezúttal nagyszerű volt: «fél Páris tűzlángban áll».

Vicomte de Brancardier és Leon futottak ki a lámpafény közül az utczára s a mit láttak, az meglepő volt. Az ég déli részén erős veres fény emelkedett fel, mint egy tűzhajnal, megvilágítva a házak tűzfalait és a tornyokat.

– Nos, mon ami! szólt vicomte Brancardier Leonhoz: ez csak nem komédia többé?

– Nem. Ez csak kivilágítás.

– Jön velem oda?

– Hogy ne mennék?

Azzal felkaptak mind a ketten a tilburyba. A vicomte maga vette a kezébe a gyeplőt s Leont oda ültetve maga mellé, hajtott a tűzfény irányában.

Egész Páris talpon volt már. A pompiérek vágtattak tűzoltókészleteikkel, trombitaszó mellett az utczákon végig; dzsidások, cuirassierek robogtak zárt phalanxban, fegyver a kézben; bérkocsik, úri fogatok űzték egymást, a legtöbb hintóban hölgyeket lehetett látni hevenyészet toilettekben. A kiváncsiság nem ismeri a félelmet.

Pedig a lárma nagy volt. «A Mont Parnass ég!» «A lázadók felgyújtották a rue des gobelinest!» «A rue Mouffetardban torlaszokat emeltek és harczolnak!»

A vicomte tilburyja a Mouffetard utczai irányt választá.

A mint e hosszú egyenes utczába kiértek, azt egész végig bevilágította a tűz.

– Nos, mit szól ön ehhez? Forradalmáraink igazi orosz módra kezdik a zendülést, félvárost gyujtanak fel.

– Azt mondom, hogy ez a tűz legalább fél napi járásra van Páristól.

– Ah, hisz akkor egy vulkánnak kellett volna kitörni, hogy ennyire ide világítson.

– Miért ne? Hiszen «vulkánon tánczolunk».

Mikor aztán fele útját megtették a hosszú rue Mouffetardnak, folytonos kocsitörés veszedelme mellett, akkor kezdtek valami akadályt érezni maguk előtt.

«A tűz kívül van az erődítési vonalakon», hangzott eléjük.

Lovas csendőrök jöttek szemközt s kiabálták a kocsikon ülőkre, hogy ugyan ne hevítsék föl magukat. A tűz Fontainebleauban van: ott ég ezer acre erdő. Szép tűz, de tizenhét kilométernyire van Párishoz.

A kinek aztán nem volt kedve hét óráig kocsin ülni, azért, hogy párisi forradalom helyett fontainebleaui erdőégést lásson, az gondoskodott a visszafordulásról: a mi nem történhetett meg máskép, mint a rue Mouffetardból valamelyik mellékutczába befordulni. Arra gondolni is vakmerőség lett volna, hogy az egyenes utczán a folyvást szemközt tóduló kocsiár ellenében kisértse meg valaki a visszatérést.

– Tehát csakugyan nem más, mint kivilágítás: dörmögé a vicomte. Önnek ezuttal igaza volt! akkor aztán hozzáfogott ahhoz a remekléshez, hogy tilburyjával kibontakozzék a kocsik tömkelegéből s valahogy elérje a rue Croulbarbeot, a melyen könnyebbnek igérkezett a menekülés. Ehhez ügyesség kellett és művészet. Szemközt jövő, keresztbe forduló, hátulról fenyegető kocsik között kigyóvonalban átcsuszamlani.

A mint egy elegáns landauert így kikerültek, Leon egy hölgyet pillantott meg abban, ki egyedül ült, úgyszólván feküdt a fehér hintóban; fejére rózsaszín bashlik volt húzva, melynek csipkézete egész szemöldökéig lejött, termete sávos beduinba volt burkolva. Szép fiatal hölgy volt.

A mint Leon odatekintett rá, a szép hölgy fejbólintással köszönté, mely ismerős mosolylyal volt fűszerezve.

– Nézd, ez a hölgy köszönt neked. Ismerősöd tán? Mondá Leon új barátjának.

– Eh! Érek is én rá most szép hölgyekre ügyelni, mikor arra kell vigyáznom, hogy valami parasztszekér mesallianceot ne kössön a tilburymmal.

Leon még egyszer visszanézett az elkerült hintóra s most már az abban ülő hölgy kezében tartott zsebkendőjével egyenesen őt üdvözlé.

– Tiens! Ez a hölgy nekem köszönget. S olyan ismerősnek tetszik az arcza.

– Hát valami herczegnő lesz a quartier Bredából. Azoknál szokás a köszöngetés. Hahó!

– De czímert láttam a hintó ajtajára festve.

– Azt is kapni kölcsön. Ohé!

Leon mégis illendőnek találta megemelni a kalapját, mit a delnő leereszkedő elismeréssel fogadott, s aztán egészen lehúzta az arczára a bashlik csipkefátyolát.

Leon egész hazáig törte rajta a fejét, hogy hol láthatta ő ezt az arczot valamikor?

Ha a haját is láthatta volna, akkor nem kérdezte volna azt senkitől.

Másnap délben Leon egy aranyszegélyes czímeres meghivót kapott: «Mr. le prince et princesse de Nornenstein Pratz» holnaputáni estélyére.

Ez nem lepte meg. Tudta, hogy Alienor házassága Rafaela herczegnővel ez időtájra volt kitűzve: a mézesheteket azok természetesen Párisban fogják tölteni; s így természetes, hogy régi ismeretségnél fogva, de meg hivatalos minőségeért is őt estélyeik vendégkoszorújába illesztik.

Megnyugodott a lelke, arra gondolva, hogy tehát az ő indiscretiója még sem rontotta el a házasságot. S bár sajnálta Alienortól e kitünő hölgyet, a kinek az nem fogja ismerni az értékét, de mégis elhitette magával, hogy ez már a világ rendje.

Harmadnap a kitűzött időben sietett a princz hotelét felkeresni.

Alienor fejedelmi szállást tartott; Leonnak várnia kellett, míg kocsijára kerül a sor, hogy a vestibulebe begördülhessen az előtte érkezett vendégek kocsisora miatt.

A termekben Páris akkori legelőkelőbb világát találta együtt. Magas diplomaták, rendszalagokkal gomblyukaikban s gyémántos úrhölgyek, együtt a szépség és nevezetesség világa.

A belépő Leont Alienor fogadta. Házigazdai szerepében igen nyájas volt az érkezőhöz, karon fogta s sietett őt nejének bemutatni.

A szépség és divat pompájától ragyogó úrhölgyben aztán ráismert Leon a tegnapelőtti rejtélyre. Az Alienor neje volt: Pompeia.

Mult este a tűzfény szokatlan világítása, s a takaró burkony okozhatá azt, hogy rögtön nem ismert rá, de leginkább az, hogy Leon épen nem gondolt arra, hogy őt most Párisban találja, azt pedig a mesék közé sorozta volna, hogy őt, mint Nornenstein princesset tisztelje e helyen.

Pompeia vette észre Leon meglepetését, akárhogy akarta is ez azt eltitkolni, s mulatta magát rajta nagyon.

– Minket csak a véletlen hozott össze: szólt Pompeia. Ha a tegnapelőtti nagy égéskor össze nem jövünk par hasard; én meg sem tudom, hogy ön Párisban van.

Leonnak tetszett az, hogy Pompeia a férje jelenlétében ily szeretetreméltóan hazudik. Ő nem akar arról tudni, hogy Leon Párisban van, holott a sürgönyéről, a mit ide kellett hoznia, egész történetet tudna elmondani. Hát ő még tódított a hazugságon.

– Magam sem tudom okát adni, hogy kerültem ide? Miután Brüsselbe voltam küldve valami financziális operáczió miatt. De hát az embert a régi szerelme elcsábítja. Párist nem lehet kikerülni.

– Sokáig fog ön itt maradni?

– Már sietnem kellene innen; de Gounod új operájának az előadását meg akarom várni.

– Mi pedig Biaritzba sietünk, mihelyt a longchampsi versenyeknek vége lesz.

Úgy hazudtak, mintha olvasnák.

De ez csak addig tartott, a míg Alienor is ott volt. Amint azt házigazdai tiszte elszólította másfelé, Pompeia egyszerre megfordította a beszédet.

– Ugyan az Isten áldja meg, de későn jutott eszébe, hogy tudomást vegyen felőlem! Lehetetlen, hogy ittlétünkről ne tudott volna? Lehetetlen, hogy Alienor útja az önét ne keresztezné. Mi háborút csinálunk itt, ön pedig békét.

– A princzczel találkoztam már egyszer; de azt nem tudtam, hogy nejével van itt.

– S mikor megtudta is, akármi egyebet hitt, csak azt nem, hogy az a nő én vagyok. Az igaz, hogy nagyon hamar ment. S mint ön emlékezni fog rá, ezért én önnek nagy hálával tartozom.

– Óh princesse, az ilyen csekélység nem érdemes a köszönetre.

Pompeia olyan kedélyesen nevetett azon, hogy Leon csekélységnek nevezi implicite Alienort.

– Mondja csak: jó barátja önnek vicomte Brancardier, a kivel tegnapelőtt együtt kocsizott?

– Több egy heténél, hogy az.

– Mert Alienornak is jó barátja.

– Köszönöm a figyelmeztetést, princesse; akkor jó lesz előtte nem fedezni fel minden titkomat. Mi Alienorral antagonisták vagyunk, vagy épen rivalisok a diplomácziai téren.

– A vicomte pedig mind a kettőjük kéme. Oly kedvesen tudja játszani a tudatlant, a naivot, hogy könnyen rászedi vele az embert. Beszélni fog önnek badarságokat Magyarországról, mint egy gymnazista.

– Már megtette.

– És ön nem jött rá tűzbe? Nem sietett azokat helyreigazítani?

– Nem szedettem rá magamat. Még toldottam hozzá.

– Ez kitelik öntől. Ön engem is megcsalt.

– Ah! Ki árulhatott el?

– Az a sürgöny, a minek a titkát annyi mesterséggel lehetett önből kivenni, nem volt az igazi. Önnek a küldetése: a békepolitika mellett izgatni. Látja, hogy kitaláltam a rejtélyét!

– S a nélkül, hogy a reciprocitás elvét fentartaná.

– Ki tudja? Mi két ellenfél vagyunk; de a kiket épen az ellentét elválhatlanokká tesz. Mind a ketten képviselünk egy irányt, a melynek mögöttünk erős tábora van. Egyikünk sincs se megcsalva, se biztosítva. A melyikünk bukni fog, az egész táborával együtt bukik. Ha az ön iránya győz: ön mint szt. István rend lovagja, s egyik vármegye főispánja fog hazatérni; ha a mienk győz: én mint fejedelemnő ülök be Nornensteinba. A melyikünk pedig veszteni fog, abból lesz a «vas kakadu».

– Én már kezdem a hajamat hozzászoktatni.

– Ne akarjon újra megcsalni. Az ön áramlata most előnyben van az enyém fölött. Ennyit elárulhatok önnek. A jó szándék meg volna itt; de nem tudják megtalálni Janus templomának a kulcsát, melynek ajtaja béke idején zárva van. Az utczai zavargások nem akarnak sikerülni. Hiányzik egy szerencsés jelszó. Talán a véletlen segélyül jő. Az egész előadás sehogy sem megy még össze. Sok függ Oroszország magatartásától, a mi ismét Ausztriára nézve irányadó; s a mire megint ez határozza magát, az dönt a német déli államoknál. Ezeknek az elhatározása a legfontosabb kérdés. Alienornak már régen el kellett volna Ehrenbreitsteinba menni, de egy kényes alternativa előtt áll, a hol nehéz a választás.

Itt egyszerre félbeszakítá a beszédet Leonnal a princesse, egy újon érkező herczegi pár miatt, a kiket el kellett fogadnia s arra Leon is eltünt a vendégtömeg között.

Nagy együgyűség lett volna tőle, ha a maga fejétől is ki nem tudta volna találni, hogy micsoda kényes alternativája lehet Alienornak az Ehrenbreitsteinba menetelnél?

Pompeia princessel együtt menni oda annyit tesz: mint igen rosszul fogadtatni, nála nélkül menni oda pedig annyit tesz: mint Pompeiát egyedül hagyni Párisban! Mindenképen gonosz kelepcze! S nem lehet csodálni, hogy Alienornak nincs kedve a választáshoz. Olyan drága kincs, a mit magával hordani is bajos, magától elhagyni is bajos.

Az estély obligát hangversenynyel kezdődött; a mint zongora, hegedű és hangjegy elvégezte feladatát, következett egy nagyérdekű előadás.

Vicomte de Brancardier megigérte Nornenstein Pompeia princessnek, hogy az ő estélyén be fogja mutatni egyikét azoknak a gyilkos pokolgépeknek, a mikkel a császárt megakarta gyilkoltatni Flourens, Beary Camill keze által. – Ki tudja, hányan vannak még belekeveredve? Egy valóságos eleven bombát fognak bemutatni, mely hivatva volt a társadalmi rendet felforgatni, Francziaországot lángba borítani. Ez már csak érdekes részlet egy concert spirituellhez. Szoktak ott előadásokat tartani a magasabb bűvészetből is.

A hölgyek különösen kiváncsian tolakodtak az asztalka körül, melyen a vicomte a dobozkát felbontá, a mibe a valóságos Beary-bomba volt rejtve, ki azután elég szeretetreméltó volt mindent apróra megmagyarázni, s a bomba alkatrészeit a hölgyek kezeibe adni.

«Bonboniere!»

– Ez nem a közönséges Orsini-féle bomba, magyarázá a vicomte, ez két darabból van összetéve, a két külön darabot ez a csavar szorítja össze, melynek fogantyúja van, a minél fogva a bombát tova lehet hajítani. Ne féljenek, uraim és hölgyeim, most nincs megtöltve durranyaggal. A két félgömbből tizennyolcz szög nyúlik elő, a mik igen könnyen járnak, de belül a szög feje gátolja a kihullásukat. Roppant elmés szerkezet!

– Mi lesz azokkal a szegekkel?

– Türelmet kérek. Most uraim és hölgyeim, a középcsavart kiveszem, a bomba kétfelé nyílik s meglátjuk mi van belül?

– A pokol? Egy arsenál? Nem ugranak elő ördögök belőle? – Tessék, négy darab üveghenger. A legvékonyabb és legtörékenyebb üveg. Ezek megvoltak töltve nitromannittal és pyroxylinnal, a mi a leghatályosabb két durranyag. Egy ilyen üvegcse tartalma elég volna rá, hogy mindnyájunkat a levegőbe vettessen. Már most ennek a tizennyolcz szögnek az a hivatása, hogy a mint e bomba a földre leesik…

– Dieu! Le ne ejtse ön!

– Hiszen nincs megtöltve, madame! – Azonnal benyomul az egyik szög az üregbe, az üveget eltöri, s a vetanyag e törés által elrobban s a bombát ezer darabra szakítja. Egyetlen ily bomba, az ablakon kihajítva, képes egy utczát ötven méternyire tisztára söpörni.

– Ah, ezt én szeretném ötvenegy méternyi távolból látni!

– Élő ember nem maradna a közelben.

– Valószínű! Mind elfutnának.

– S nézzék önök rajta ezt a finom munkát! Ezt úgy nevezik, hogy «harmadik öntés». Kétségtelenül ócska vasat használnak hozzá. A mintáját művészi kéznek kellett készíteni. Alig találni a művön egy karczolást. A bombakéreg lyukai kitünően vannak fúrva, s a két fél a legnagyobb pontossággal hermetice záródik össze. Ily munkát csak tökéletes műszerekkel lehetett előállítani. – Nézzék uraim, vegyék kezükbe, győződjenek meg felőle.

Vicomte Brancardiernek különösen nagy gondja volt a küldiplomatia tagjait meggyőzni a Beary-bombák valóságos létezéséről. Leonhoz viseltetett annyi barátsággal, hogy azt is megmagyarázta neki, hogy miből készül a nitromannit?

Leon a kiváncsi falusi ember ájtatosságával vizsgálta össze-vissza a szemnemlátta csodát, s miután minden ember mondott rá valami elmés észrevételt, ő végül ezzel az együgyű kérdéssel fordult Vicomte Brancardierhez:

– S mennyibe kerül egy ilyen bomba, monsieur?

– Ah! Ez nagyszerű! Ez azt hiszi, hogy ezt a bombát én csináltattam!

Hanem ezzel a szóval agyon volt ütve a bomba.

Mint a futó tűz terjedt el a fényes társaságban a barbar hongrois aperçuje s a vicomtenak nem lehetett többet beszélni a bombájáról. Össze kellett neki azt pakkolni és hazaküldeni.

S még a városban is elterjedt a furcsa bon mot; s másnap monsieur Grandperret államügyészt minden ember azzal boszantotta, hogy «mennyibe is kerül egy olyan bomba?» Nem is látta senki az ő exposéját e tárgyról soha. Az egész bombacomplott a lomtárba lett hajítva.

Elég, hogy Nornenstein princesse (la belle hongroise) salonjában egy esteli mulatságot okozott, s Zárkány Leont egy napra e társaság lyonjává tette.

(Szegény apja jót tett vele, hogy Napoleonnak kereszteltette, most a keresztneve is ajánló levél volt számára).