Az Oroszlán, A Kit Megütnek

– Mi vagyunk a hibásak, kik őt elüldöztük: mondá a herczeg, midőn Rafaela megmutatta neki azt a levelet. «Ő szeretett valakit.»

– De ki lehetett az, a kit jobban szeressen, mint engem? Kit szerethetett úgy, hogy azt el kellett titkolnia én előttem? S most még őt felkeresni is kegyetlenség volna tőlünk. Tegyük el őt szépen a halottaink közé.

– Soha sem bocsátom ezt meg magamnak.

Rafaelára oly kínos volt az a nap s a rákövetkező éj.

Minden útját összejárta a parknak, az erdőnek, azt hitte, szemközt fogja őt találni, a mint visszajön; csak kegyetlen tréfa volt az egész; még éjjel is felkelt álmából s átment Livia szobájába, megnézni, hogy csakugyan nincs-e ott? hátha visszatért már?

Azután megpróbálta haragudni rá. Hálátlannak, rossz szivűnek nevezte magában. Előkereste büszkeségét, s ezzel a személyválogató igazságtalan biróval mondatott itéletet az eltávozottra: «Ő el tudott utasítani egy herczegi koronát magától, a koldus, a családtalan! Izlelje hát az elhagyottság keserű kenyerét! Szentnek mutatta magát, szenvedélytelennek! iszonyodott a nők szerelmi bolondságaitól. S ime nem kívánja a csillagkoszorút sem az égen, sem a földön, nem akar zárdafejedelemnő lenni, sem egy herczeg felesége, előbbvaló neki egy földi szerelem, melyet megbélyegez a titoktartás. Az nem lehet tiszta szerelem, a mit bevallani nem szabad!»

S még nagyobbra nőtt az elkeseredése az eltávozott iránt, midön atyjával találkozott szobájában. Az orvos mondá, hogy a herczegnek igen rossz éjszakája volt.

Rafaela megdöbbent tőle, mikor meglátta.

A kiről azt mondta pár nap előtt: «az én apám egy kis dandy!» kész öreg ember volt ma, kifáradt, sírba kész alak. Csak intve beszélt, szótlanul.

(«Volnál itt! hogy látnád őt most, te szívtelen leány!»)

Rafaela egy perczre sem hagyta a herczeget egyedül; igyekezett eszméit másfelé téríteni, beszélt saját közelgő menyegzőjéről; hitegette vele, hogy milyen boldog fog lenni; dicsérte Alienort és fejedelmi atyját előtte; kiváncsiságot árult el megláthatni a tündér szép nornensteini székpalotát. Költött magára hiúságot, ámította őt büszkeségével; felfogta a ragyogás sugarait arczával, hogy annak viszfényét a beteg arczára vethesse.

Ebéd után, mely a herczegre nézve csak ételkóstolás volt, ismét ott maradt mellette, szokása szerint, míg elszunnyadt és őrködött álma felett. Ha nyugtalan lett, kezét odatette keblére imádkozva. A herczeg ismét érinté az imádkozó kezeket és mosolygott. Aztán föltekintett, elszomorodott s azt mondá: «te vagy itt Rafaela?»

(«Csak én vagyok itt!»)

Rafaela már kezdte gyűlölni Liviát, s az eltűnése utáni délestén minden bimbót leszakgatott arról a fehér rózsáról, a melyről azt a hajéket szakíták, melyet mindketten az őskastély sirboltjában hagytak, s széttépve elszórta azokat az út porondjára.

Póstakürt szólt a park útján végig; a szemközt járó szekerek nagy készséggel tértek ki az ügető postaszekér útjából. Dumka úr maga jött átvenni a postától a herczegnek szóló leveleket. Rafaela nem mulasztá el a jó öreget üdvözölni. Egy kis önzés is volt abban. Észre akarta vétetni magát, hogy itt van; – ha talán ő is kapott volna levelet. – Kitől várta azt? Ha mástól nem: hát talán Alienortól; hisz az igen természetes volna, hogy a hirtelen eltávozott vőlegény gyorsan tudassa menyasszonyával az indokot, mely mellőle elhívta, a bánatot, mit e kényszerűség miatt érzett s az örömteljes napot, melyen ismét visszatér.

Dumka úr kitalálta gondolatját s végig tekintve a levelek czímein, alá s fel fordított tenyerével mutatá, hogy a herczegnő számára azok közt semmi sincs.

Rafaela aztán folytatta a feladatot, hogy kitudja: hány lépés az a rotunda, a mi a park közepén a szökőkutat körülveszi; hányszor kell azt valakinek körüljárni, hogy akkora utat tegyen gyalog, mint innen Budapestig?

De alig tette meg a kerülő fele útját, a midőn a palota lépcsőzetén futva rohanni látja Dumka urat, kalap nélkül, ki aztán nem is, hogy a rotunda körútján sietett volna hozzá, hanem egyenesen keresztül vágott a szép vetett pázsiton, s annak valamennyi virágrabattján, a herczegnő felé.

Nagy dolognak kellett történni!

– Kegyelmes herczegnő! Siessen, az Istenért! A herczeg rögtön meghal.

– Irgalom Istene! Sikolta fel Rafaela s aztán nem kérdezősködőtt tovább, hanem elfogta Dumka úr karját s egyenesen a pázsiton keresztül törve, sietett fel a palotába.

Mikor atyja szobájába ért, már akkor az orvost ott találta.

A herczeg karszékében feküdt s szakgatott, taszító lélekzetvétele tanusítá, hogy szívgörcsökben szenved. Szempillái kínteljesen voltak leszorítva, homlokán a veriték gyöngyözött. Néha megnyiltak ajkai hirtelen, mintha kiáltani akarna.

Rafaela oda térdelt eléje.

– Atyám! Mi történt veled?

Az orvos felelt helyette.

– A herczeg egy levelet kapott, annak a tartalma háborítá így fel; a midőn beléptem, az összegyűrt levél öklében volt, most ott hever lábai előtt.

Rafaela fölemelte az összegyűrt levelet.

A czímer a papiron már tudatá vele, kitől jön az? A cserkoszorús vadember e jelmondattal: «In fortitudine virtus» (Erőben az erény) a Nornensteinok jelvénye.

A levelet Octavián fejedelem irta. Rafaela elolvasta azt.

«Kegyelmes herczeg!»

«Magasabb állami tekintetek kényszerítenek a fiam, Nornenstein Pratz Alienor tervezett egybekelési szándékát Etelváry Rafaela herczegnővel megmásítani. Nem nagyrabecsülésem változott önnek magas családja és bámulandó herczegkisasszonya iránt, hanem az európai constellátiók, melyek elutasíthatatlan kötelességemmé teszik személyes rokonszenveimet alárendelni a parancsoló erejű politika kényszerüségnek. A boldogságnak hátrálni kell a «missió» előtt. Ily boldogságtól fosztom meg fiamat, midőn ily missióval ruházom fel. A veszteség csak az enyim: a nyereség csak a szent ügyé. Ez ki fog minket menteni ön előtt.»

«Fogadja stb.»

Rafaela a levél olvasása után odaborult atyja keblére s kezei közé szorítá jobbját.

– Áldassék Istennek szent neve, hogy ez így történt! Atyám! Nem bánat ez, hanem öröm nekem. Jobb hírt nem hozhatott volna nekünk a kerek világból semmi postagalamb. Rabláncz esett le a kezemről: egy bilincs! Én köszönöm azt annak, a ki feloldott alóla. Nézz rám! Nevetek! boldog vagyok. Oh ne epeszd magad miatta. Isten gondviselése ez. Egy rossz jövendőtől szabadított meg engem. Most ismét a tied lehetek. Szerethetlek, veled maradhatok. Óh milyen boldogság ez! Egy napra sem hagylak el többet soha! vesd ki a bánatot szivedből! Elmegyünk utazni együtt, a délszigetre, az örökzöld fák közé, az örök kék ég alá, s olyan derült lesz a mi lelkünk is. Hogy tudsz felindulni ily semmiség felett! Hát veszteség ez? Ezután két szalmabábbal fogunk játszani!

Sikerült neki.

A beteget megnevetteté e szó. S ez a baj oly csodálatos. Feltámad egy rossz hirre, megenyhül egy sikerült tréfától.

Miksa herczeg felemelkedett fektéből s leányának fejét két keze közé fogva, sokáig nézett annak arczába.

Aztán keserüen felsóhajtott.

– S ők ezt a kincset elutasítják! Magasabb állami tekintetekből! Mi nekik nem vagyunk elég magasak! De hát kicsodák ők, és kik vagyunk mi?

A főúr ennél a szónál egészen elfeledé azt, hogy szenved: alakja kiegyenesedett, hangja megcsendült.

– Mi az ő büszkeségük alapja, ha velem szemközt állnak? Őseim sorában nádorok és bánok voltak, kiknek tetteit megörökíté a történet; míg a Nornensteinok viselt dolgairól csak a chronique scandaleuse beszél. Ha mi barbárok voltunk, de hazánkat szerettűk; míg ők, német létükre, minden ellenségével Németországnak szövetkeztek, s hogy maguk apró királyok lehessenek, gátolták országuk nagygyálételét örökké. Mi béke idején iskolákat, könyvtárakat, muzeumokat alapítottunk, mikor még a Nornensteinok a káplánnal iratták alá a nevüket. Mi századokon át vérrel és vagyonnal védelmeztük a szentegyházat, míg ők egyebet sem tettek, mint hogy a pápa papucsát elmentek megcsókolni. Nekünk szentség volt az oltár, nekik csak kohó, melyben tört bilincseiket forrasztják össze. Mi a népet védtük fegyverrel, védtük törvényekkel, megosztottuk vele kenyerünket, előjogainkat, míg őket a maguk népe nem ismeri másról, mint zsarnokságaikról. Áruló nem volt családunkban soha: hős, vértanú elég; ők összeesküvők voltak minden uralkodó ellen, a kinek csak hűséget esküdtek; s ha a mi családfánkon nincsenek is fejedelemnők nevei, de megnemesített ballerinák nevei sincsenek, mint az övékén.

– Atyám! Az Istenért! Csendesülj le!

– Nem fogok lecsendesülni! Akarom, hogy ismerjenek meg valahára. A ki velem büszkeségben akar megmérkőzni, legyen mindenben jobb, mint én! Ismerjenek meg, hogy ki vagyok! Nem a déli szigetekre fogok bujdokolni, hanem oda megyek hozzájuk, a hol sark sarkat ér: s aztán lássuk, hogy ki az erősebb! Velük voltam azért, hogy gátja legyek világbontó terveiknek. Most azt hiszik, hogy eljött az ideje a gátat félrelökni. Beszélnek új európai constellatiókról. Legyen európai nevetséggé fennhéjázásuk!

A herczeg arcza lázas tűzben égett. Nyugtalanul járt-kelt heves léptekkel s öklével szive fölé vert; mintha végtusára hivná ezt az ő legnagyobb ellenségét.

Rafaela odaborult keblére.

– Óh atyám! édes jó atyám!

– Nekem álmatlan éjszakáim rémképe volt ez az eljegyzés; de azt hittem: szeretitek egymást s nem akartam elszakítani, a mit Isten kötött. Most ők szakítják széjjel. S én áldom érte csillagzatomat, hogy halálom óráján Istenbe vetett bizalmamat visszaadta. De nem halok meg még nekik! Ne higyjék, hogy halálra sebeztek. Még találkozni fognak ők velem! Utolsó lehelletemmel ráfujok kártyavárukra s összeomlik az! Holnap utazunk Bécsbe leányom. Nem! Még az éjjel. Nincs veszteni való idő.

Rafaela zokogva rogyott térdére, atyjának lábait átkarolva, mintha így akarná őt visszatartani.

– Kegyelmes uram, szólt az orvos, az önnek halálát okozhatja.

– Akkor csak az történik velem, a mi a jó katonával, a ki a csatatéren hal meg. Készüljön utra, a ki velem akar jönni.

Az indulatkitörés csodaerőt kölcsönzött roskatag alakjának. Mi fáj? Mi hibás, itt-amott, a veszni induló életszervekben? Abból nem érzett ez órában semmit.

Mint a jó katona nem érzi a kapott halálsebet, addig, a mig küzd, addig, a míg össze nem rogy.