Most Jövök Én!

Most jövök én! E szóval csapott kardmarkolatára Falbenheim Hugó vezérőrnagy, a szent liga strategiai lumene, midőn ki lett betűzve a megnyert sürgöny titka. Most azután hallgassanak el a deklamáló urak, a firkászok dugják a tollaikat a füleik mellé; most a kard fog vezényelni.

– Csak lassan a testtel! mondá neki Nornenstein Octavián. Nem kell azt a kardot még zörgetni. «Si vis bellum, para pacem.» Nekünk a nagy hadvezér, Józsué jelszavára van szükségünk: «állj meg nap!» a míg államférfiaink pénzt tudnak szerezni a háborúhoz. Mert pénzzel járják a vásárt. Addig minden diplomatának esküdni kell mennyre-földre, hogy a béke örök időkre biztosítva van, hogy a kormányok között a legbensőbb egyetértés uralkodik; a végett, hogy a börze gyanútlanul fogadja a hasznos beruházásokra contrahált kölcsönt. Mert ha előre kikiáltjuk, hogy hadi felszerelésre s hadseregmozgósításra kell a pénz, olyan paniqueot indítunk meg, hogy mikor senki sem kerget, akkor is szaladunk; s a hol nem lőnek, ott is elesünk. Azért nekünk nagyon a hadi tervünkbe illik, hogy azok, a kiké a «szó» és a «toll», még jó darabig beszéljenek és írjanak arról, hogy ők vezetik a világtörténetet. Historice nekik kell a felszínen maradni. Párisban hadd játszák a kibékítő, az engesztelő, a komolyan intő szerepet; Berlinben esküdjenek a változhatlan jó barátságra. Mi pedig az alatt cselekedjünk. Ők arra valók, hogy tagadják el, a mit mi teszünk; mi pedig, hogy tegyük meg, a mit ők eltagadnak.

– Igy már szeretem a magyarázatot.

– Most a legelső dolgom lesz Alienort hazahivni s eljegyzését felbontani.

– És Etelváry herczeggel mi történik?

– Azoknak az embereknek, a kik csak beszélnek, a napja lejárt. A magyar törvényhozóktól senki sem kérdi, hogy mi történjék a külpolitikában? Ők adják a közkatonát s többet nincs rá gondjuk.

– De hátha szeretik egymást?

– Kik? A képviselők a közkatonákat?

– De ördögöt! Az eljegyzett fiatalok.

– Ugyan! ugyan édes báró! Hát szokták azt valahol? Ön tud sakkozni? úgy-e, ha egy parasztot bevihettek az első sorba; felcserélem a királynéval, parasztnak csak nem hagyom ott? Alienornak most legelső dolga lesz ventre a terre nyargalni Ehrenbreitsteinba; ott a rég tervezett eljegyzést a princessel végrehajtani.

– Lesz-e hozzá kedve? A princesse nagyon mostohán lett kistaffirozva a természettől.

– A természettől megtagadott «Staffirung» hiányát kipótolja az atyai «kelengye». Ha valaki princesse, akkor okvetlenül szép.

– Azt is mondják, hogy igen csipős természete van: a környezete nem képes kiállani.

– Hát hiszen a világ elég nagy, hogy két házastárs elférjen benne. Nem féltem én Alienort, hogy neki asszony keserüséget tudjon okozni.

– Ez hát az ő dolguk lesz.

– Az összeköttetés meghitelesíti Alienor missióját; azontúl nemcsak a mi nevünkben, de az egész szent szövetség aegise alatt cselekedhetik. És Alienor első cselszövő a világon. Annyit mondhatok!

– Kivéve Zárkány Napoleont, a ki Alienort már egyszer szépen kiszabta abból a posztóból, a mit mi valamennyien szőttünk.

– Annak nyakát szegjük. Falnak fog repülni a fejével.

– Aztán tovább?

– Akkor Alienor átmegy Hannoverbe s a welf hivek táborában kiosztja az ordre du bataillet. Ha azt bevégezte, ekkor aztán megy bride abattue Párisba, közli az irányadó körökkel a felfedezett diplomatiai titkot. Az alatt én a bankárconsortiumommal létrehozom a kölcsönt, valami nagy ipar- és vasutvállalat czíme alatt; s mikor az megvan: akkor jön azután Falbenheim táborszernagy.

Falbenheim nem tarthatta vissza a mosolyt a hizelgő czímelőlegezésre.

– Csak nagyon soká ne tartson ez a dolog.

– A mint Alienor hazaérkezik.

Másnap már Badenben volt Alienor.

– Hát mi bajod velem, hogy éjszaka nyargaltatsz haza?

Octavián fejedelem megmutatta neki azt a levelet, melyet Etelváry Miksa herczegnek irt.

– No ezt jó lett volna három nappal előbb közölnöd velem, mikor még a menyasszonyi ajándékokat nem vittem el neki.

– Pfuj! Nornenstein rendúr! Micsoda asszonyos kicsinyeskedés ez megint. Ilyen bagatellenek jutni most eszedbe! A te ajándékaidat úgyis utánad fogják hajigálni. Most tudd meg további teendőidet. Ugyan kérlek, ne ásíts a szemembe.

– Légy mulattatóbb.

– Az leszek. Még ma este útrakelsz Ehrenbreitsteinba. A nagyfejedelem már értesítve van érkeztedről: a pályafőnél fog várni egész suitejével; ő maga a nornensteini gárda ezredesi egyenruhájában; míg te az ehrenbreitsteini dzsidás őrnagyi egyenruhában jelensz meg.

– Potz element! Még szinpadi costumeöt is kapok?

– A perronnál a nornensteini hymnust fogja megérkeztedkor játszani a zenekar.

– Ismerem. A «hymenaeus»-t a «Kék szakáll»-ból.

– De ugyan lehessen már veled egyszer három szót beszélni komolyan.

– Hát ne kómizálj mindig.

– A nagyfejedelem leányát ott el fogod jegyezni.

– Ugy! Ez már elég komoly dolog.

– Arczképét tekintsd meg. Itt van.

– Nagyon megnyugtató látvány. Nem sok bajom lesz a féltékenységgel, azt látom.

– Gyermek vagy, ha azt hiszed; a rút leányokból lesznek a legkaczérabb nők, kedvező körülmények között.

– De ezzel meg egészen elijesztesz.

– Ah, bah! Ismerlek én téged. Az a franczia herczeg, a ki a felesége hálószobájából kijövő házibarátnak ezt mondta: «comment? Sans y étre obligé?» nagyon hasonlít te hozzád.

– No hát tovább!

– A nagyfejedelem el fog téged látni ajánló levelekkel és további utasításokkal, a miket ismeretes furfangoddal végrehajtasz. Szükségesnek tartom figyelmedbe ajánlani, hogy a mit rád bízok, annak a jó vagy rossz sikere nemcsak a közügyre, de a saját személyedre nézve is fölötte komoly dolog. A jó siker téged Nornenstein Ehrenbreitstein egyesült fejedelemségek souverain urává fog tenni.

– Balsiker esetén pedig, ha megkapnak, főbe lőnek.

– Hát hiszen más ember is meghal.

– Ezt nálad nélkül sohase tanultam volna meg. Köszönöm.

– Hogy mennyire komoly e missió, a mit rád bizok: azt megitélheted abból, hogy az összeg, a mit rendelkezésedre bocsátok, nem kevesebb, mint egy fél millió.

– Ez már «hagyja magát hallani».

– Ezt el kell költened. Rendelkezni fogsz többel is. Brüsselben egy nagyobbszerű kölcsön negotiatiójánál ügyességedtől fog függni, hogy egy milliót nyerj-e, vagy kettőt? Én magam intézném el ez ügyeket; de ezer látcső kisér, s mindenütt megtudják, mit teszek. Te rólad pedig mindenki azt tudja, hogy egy szeleburdi vagy, ki ha utazol, vadászni, lófuttatni jársz, Párisba ha mégy, menyasszonyodnak vásárolsz trousseaut; a nagykövetnél, az udvarnál «Schwarzer Pétert» játszol, s ha a bankárok ajtaján kopogtatsz, úgy az bizonyosan azért történik, hogy a magad számára szivattyúzd meg őket: notorius «tékozló fiú». Ez álcza alatt végrehajthatod a komoly küldetést, a mit «Brutus»-nál nem gyanít senki. Tehát gondolkodjál végig a szerepeden. Itt vannak a félmillió értékig kiállított váltók, itt utikészületed becsomagolva, itt ajánlóleveleid, itt katonai egyenruhád. Ha estig értük jösz: indulhatsz az útra. Ha pedig nincs kedved a küldetést elfogadni, azt estig megmondod s én majd keresek mást, a kit ezzel megbizzak; te pedig mehetsz haza Budapestre s folytathatod a «váltónyargalást», a mit én a legkellemetlenebb utazásmódnak tartok.

– Hahaha! öreg! szólt Alienor nevetve, s belecsapott az apja tenyerébe. Ettől ne tarts! De elviszem mindenedet; még a dzsidás jelmezedet is; s ha csak az kell, hogy az embereket egymással összeveszítsem: akkor ne félj, jól foglak kiszolgálni.

Octavián fejedelem e szónál megcsókolta Alienort.

– No! Ne nyald le a képemről a festéket!

… Még aznap este a legkésőbb induló vonattal útra kelt Alienor; legnagyobb elővigyázatból még csak egy inast sem vive magával.

«Most jövök én…»

Ezt pedig nem Falbenheim Hugó altábornagy mondta; hanem Falbenheim Pompeia baronesse. Ez úttal.

– Három ezer milliom tüzes ördög és pokol! E rettentő üdvözlettel kivánt másnap jó reggelt Falbenheim altábornagy Nornenstein Octavián fejedelemnek, ki nyugodtan szivarozott a reggelije mellett.

– De mi szükség van olyan nagyon sok pokolra, mikor egy is elég? kérdé elbámulva a magas úr, s higgadt kedélylyel veré theás csészéje aljába a szivarhamut.

– Hallatlan gyalázat ez, uram! szólt a tábornok, kardtokja végével csörrentve hozzá.

– No, mi az?

– Az, hogy princz Alienor az éjjel elszöktette a leányomat.

Már erre a szóra Octavián fejedelmet is ledobta a karszéke magáról, felugrott s az égő szivart belehajítá a theába.

– Az nem igaz! ordítá vissza. Az ön leánya szöktette el Alienort!

– Az mindegy ördög. Ők együtt szöktek. Önnek ez semmi baj, de én meg vagyok gyalázva!

– De tüzes mennykőt nem baj! Alienort ma délben Ehrenbreitsteinban várja a nagyfejedelem, a kinek a leányát el kell vennie.

– Ahhoz nekem semmi közöm. Az én becsületem nem tűr foltot.

– A kék úr Istenre Bajorországban! Vigyázott volna ön jobban a leányára! Minek nevelte olyan szabadelvűen! tartott volna szigorú rendet a házánál, most nem történt volna meg ez a catastropha.

– Csak catastropha! Ez nem catastropha! Ez point d’honneur! Nem ön adott-e nekik alkalmat a találkozásra százszor, meg ezerszer?

– Bíztam a női erényben! Lehetetlennek tartottam ilyesmiről még csak álmodni is a mi köreinkben. Pfuj az ilyen világra!

– De én nem hagyom magamat meggyalázni! Én utána megyek a princznek s megölöm őt, ha leányomat el nem veszi.

– Én pedig megölöm őt, ha elveszi.

– Uram!

– Nos mit uram?

– Itt csak egy módja van a helyrehozásnak.

– Tudom. De abból nem lesz semmi. «Vérségből» való princzek rangjukon alul csak morganatikus házasságot köthetnek.

– Ez sértés ellenem és leányom ellen!

– Minden halálos méregre a földön! Hát talán hizelkedő kedvemben legyek ma?

– Ezért önnek meg kell velem verekedni!

– Meg vagyunk mi már verve mind a ketten úgy, hogy jobban már meg nem verhetjük egymást. Ez a botrány fölér egy elvesztett hadjárattal; egy szétvert hadsereggel; egy kapitulált várral. S ezt mind ön vesztette el!

E szóra végső elkeseredés fogta el Falbenheim Hugó altábornagyot, lecsatolta oldaláról a kardot s odadobta azt Nornenstein Octavián fejedelem asztalára.

– Itt van! tehát tessék! szólt mélyen elérzékenyülve. Ha én vesztettem el a hadjáratot: ne viseljem ezt a kardot tovább. Keressenek önök nálamnál jobb hadvezért a hadjáratukhoz. Én semmivé leszek.

Nornensteint az altábornagy atyai elérzékenyülése csak még nagyobb dühbe hozta.

– Még utoljára ön fog itt sirva fakadni! Holott én vagyok veszettül megborotválva. Én elrontom fiamnak házasságát egy herczegasszonynyal, a leggazdagabb, leghatalmasabb magyar dynasták egyikének egyetlen leányával, csak azért, hogy másnap összekeljen egy… egy…

– Falbenheim baronessel. Remélem.

– Igen baronessel, a kinél még csak kezdődik az ember…

– Az ön fiánál meg már végződik az ember!

Ekkor meg Octavián kapta fel a kardot s csapta oda az asztalhoz.

– Uram! Én nem szoktam sértegetéseket megtorlatlanul hagyni!

– Annál jobb! akkor mégis verekedni fogunk!

S már közel voltak hozzá, hogy minden kihivás, cartell és párbajsegédek nélkül kardra kapjanak s egymást összekaszabolják, a midőn épen idején talált az ajtóban leskelődő Vendelin, szinpadi pontossággal megjelenni, egy ezüst tálczán levelet hozva Octavián fejedelem számára.

A komornyik láttára a két főúr abbahagyta a pogány lármát.

– Egy levél, magasság! szólt mosolyogva Vendelin.

Octavián fejedelem elkapta azt a tálczáról s feltette orrcsiptetőjét.

No igen. Ez biz Alienor írása. A levélben ez volt: «Kedves papa! Nehogy összeverekedjetek Falbenheimmal, sietek veled tudatni, hogy én még tegnap este összekeltem Falbenheim Pompeia baronessel, az alservorstadti templomban. Szeretett nőm jó eleve gondoskodott az egybekelést megelőző törvényes előkészületekről s mi már, mint boldog házaspár, indulunk a menyegzői útra s egyenesen Párisba megyünk, hová reménylem, mindkettőtök atyai áldása kisér. Irtam Falbenheimnak is. Egyébiránt a mit rám biztál, azt hiven elvégzem stb. stb.»

– Most már készen vagyunk, dörmögé Octavián, harminczkétfelé tépve a levelet, s a kandallóba hajítva.

– Nos! mi az? kérdé Falbenheim, ki nagyon különösnek találta azt, hogy egy levelet összetépnek, a helyett, hogy neki is fölolvasnák.

– Csak tessék hazamenni: otthon várja excellentiádat e levélnek a párja. Egyébiránt megmondhatom: a princz nőül vette már a baronesset. Az okos teremtés készen tartotta a fiókjában a dispensatiót. Azért vannak az embernek püspök jó barátjai. Oly bizonyos volt a dolga felől. Pedig Alienor még tegnap Etelváry Rafaela herczegnővel járt jegyben. Ehhez hát gratulálhatunk egymásnak. Hanem most kezdődik a jó mulatság. Ez a futó bolond, az én kedves fiam, most nem megy Ehrenbreitsteinba, ott nem tudja meg, hogy mi elintézni való van Dél-Németországban, nem viszi el a hadjárati tervet Hannoverbe, nem hágy nekem időt a bankárokkal negotiálni; a helyett szalad egyenesen Párisba, ott fellármázza a világot, meggyújtja a tűzaknákat: akkor aztán mehet ön neki egy világháborúnak a mi jó pénzügyminiszterünk Salinenscheinjaival s a háromszázharmincz nyugalmazott tábornokkal. Most már elmondhatja altábornagy úr, hogy «most jövök én!» Hanem én meg elmegyek. Hej Vendelin! Készítsd el a fegyvereimet; megyünk medvevadászni Mármarosba.

Falbenheim látta, hogy itt semmi dolga sincsen többé: vette a kardját és eltávozott.

Octavián pedig dehogy készült vadászatra menni; levágta magát a karszékébe nagy búsan s az öklére támasztotta fejét.

Vendelin a vett parancshoz híven előhordott puskát, vadásztarisznyát, kürtöt, háromlábú lesőszéket, kulacsot, étszeres kosarat, bundát és lábzsákot; mintha semmi sejtelemmel sem bírna az itt végbementek felől; s rakott mindent sorba; míg egyszer aztán Octavián olyat ütött az asztalra, hogy minden edény tánczrakerekedett rajta.

– Ne boszants a készületeiddel.

– Hát nem megyünk medvét lőni Mármarosba?

– Nincs a mármarosi hegyekben olyan nagy medve, mint én vagyok; én pedig már meg vagyok lőve!

– Vendelin aztán megint mindent elrakott szépen. Mikor aztán eltakarította az asztalt, azt mondá Octavián fejedelemnek:

– Magasság! Nem jobb lett volna ahhoz a parasztgyerekhez, a kit princz Alienor tartott keresztvizre, Pompeia baronesset hivatni keresztanyának?