A Jótékony Bazárban.

Egy emberbaráti intézmény javára jótékony bazárt rendeztek Budapest előkelő és hirneves hölgyei: szépségek a főuri és művészi körökből. Az emberiség rosszabbik fele (mint tudva van, a férfi-nem!) sietett e bájos adószedő hivatalba, tartozását leróni.

Egy hideg sültekkel és liqueurökkel kereskedő trónmennyezetben egyike volt a bájos Hébéknek Falbenheim Pompeia barónő, breton pinczérnőnek volt öltözve, tarajos csipke főkötővel, kurta nagyvirágos szoknyában, mely alól kikandikáltak a rózsaszinű selyemharisnyák. Asztala leglátogatottabb volt, nagy grácziával tudott kiszolgálni, s remek talentummal birta a boltja előtt elsunnyogó urakat odacsalogatni.

A kinek nem kellett nagy csalogatás, az Leon volt.

A választás óta nyomta valami olyan gondolat a lelkiismeretét, hogy ő Pompeiának egy «csókolom a kezét»-tel tartozik, de nem volt könnyű kitalálni a módját, hogy azt miként adja át neki?

A benső viszonynak, a mi közte és a «társaság» közt az előtt oly szépen virágzott, egyszerre vége lett a képviselőséggel, az urak igen feszesen fogadták a köszöntését, s ha Nornenstein fejedelemmel, vagy Falbenheim tábornokkal találkozott a casinóban: azok rendesen úgy ejtették a dolgot, hogy épen akkor egy harmadik emberrel beszédbe eredjenek. Tehát otthon nem tehette tiszteletét Pompeiánál.

Most azonban, hogy a bárónő felcsapott pinczérnőnek, ezáltal édes mindnyájunké lett, s egy forintért ád mindenkinek sonkaszeletet és jó szót.

– Bizony mégis csak rám ismert: feddőzék enyelgő szóval a bárónő. Ezer éve, hogy nem láttam.

– Pedig mutogatnak engem mindennap.

– Hol?

– Nem az állatkertben; hanem abban a nagy kiállításban, a hol a haza bölcsei vannak összegyűjtve. Én is egyik viaszfigura vagyok ottan.

– Még nem is kivánhattam önnek szerencsét hozzá. No ezt a pohár sherryt ingyen kapja: a választási diadalára.

– A másodikért aztán majd duplán fizetek.

– Sonkaszeletet is adok, de ne falja be egyszerre, hogy tovább tartson.

– Óh majd kérni fogok még többet is.

– De akkor igen hosszú lesz a számla. – Mondja csak: mikor tartja ön a «szűz beszéd»-ét? Akkor elmegyek az országház karzatára.

– Úgy igen sokáig fognak epedni a bárónő tisztelői szónoklatra lelkesítő megjelenése után, mert én azon kevesek közé tartozom, a kik «szűz hallgatással» igyekeznek kiérdemelni a képviselőház elismerését.

– De hát mi okból?

– Mert annyi ragyogó lument látok ottan magam körül, hogy átallom közöttük meggyujtani a magam mécsecskéjét.

– Ezzel traktáljon meg mást: mi nagyon jól tudjuk, hogy ön jó hallgató az országházban; de az értekezleteken mindenkit meglep találó észrevételeivel; a szakbizottságokban felismerték, mily kincset bir tanulmányaiban s el is halmozták munkával, a mi legfőbb foka a méltánylásnak. Sajnálom, hogy ilyen rövid ideig marad ön itt.

– Kevés ideig maradok «itt» bárónő! Inkább megeszem azt az egész sonkát, ha tudom, hogy ittlétemet tűrheti.

– Az «itt» alatt nem értettem az én boutiquemet, s az egész sonkát sem adom; mert ebből nekem épen ötven forintot kell beárulnom, a mire önnek tíz napi diurnuma felmenne. Hanem azt értem alatta, hogy kevés ideig fog ön az országházban maradni, mint képviselő.

– «Kikérnének» talán valami kriminálitásért?

– Hasztalan igyekszik ön vágásaimat élczekkel védeni. Én találok. Önt rövid időn elviszik diplomatiai hivatalnoknak a külügyminiszteriumhoz, s akkor el kell hagynia Budapestet, a sándor-utczai palotát és minket is.

– A bárónő mindent tud.

– Vannak nekünk «Dyonisius-füleink».

– A nőknek sok közös tulajdonuk van a királyokkal.

– Ön carrierejét már nem is vaspályán, de repülő gépen teszi meg. Diplomatiai állásra jut.

– Őszintén megvallva bárónő, ezt az egész szerencsét annak köszönhetem, hogy a magyar ember három dolgot nem szeret: angolul tanulni, külföldön utazni, és levelet írni; én történetesen mind a hármat megszoktam; a külügyminiszteriumnak szüksége volt egy hivatalnokra, a ki magyar is legyen, az országház tagja is legyen, s a kit aztán Pontiustól Pilátusig lehessen küldözgetni, s a kinek ha azt mondják, hogy «hau du ju du?» azt ne felelje, hogy «meg ne üss német; mert visszaütlek!» – Ilyen több nem volt, csak én: faut de mieux kiszemeltek diplomatiai commis voyageurnek.

– Ön nagyon érti ennek a hivatásnak a fontosságát!

– Miért?

– Mert kicsinylőleg beszél róla,

– Tehát annyira diplomatának hisz már a bárónő, hogy minden szavamnak az ellenkezőjét kell elhinni?

– Óh nem. Mindig és mindenkinek az igazság ellenkezőjét mondani: ez csak «udvarlónak» való erény; nem «udvaroncz»-nak. A ki mindig és mindenkire nézve Macchiavelli, az rossz Macchiavelli. A diplomatának nem szabad mindenkit megcsalni: annak kell valakit tartani, a kihez igazán hű. Annak kell néha igazat is mondani. Néha igazat mondani annak, a ki utána kémkedik: azért, hogy el ne higyje: máskor hazudni annak, a kit szeret, azért, hogy megnyugtassa.

– Hisz a bárónő engem nagyobb bölcsességre tanít, mint valamennyi professorom.

– Ott nőttem fel, a hol ezt mindennap tanítják. Férfi, asszony, közreműködik ebben. Az udvaronczoknak már a gyermekei is intrikálnak. Komornát, komornyikot és fodrásznőt nagyon megbecsüljön kegyed az udvarnál, mert azok nevezetes személyek.

– Eddig is nagyon tiszteltem őket.

– Lassan szürcsölje azt a sherryt s egyék meg egy pogácsát közben. Valamit akarok önnek elmondani. Én ismerem azt a pályát, a mire ön most elindul. Olyan gyors benne az emelkedés, mint a léghajóval fel; de olyan gyors benne a bukás, mint a léghajóból le. S az egyszer megbukott diplomata holt ember örök időkre; kivált ha alárendelt egyén volt. Sok ilyen halottal fog ön találkozni a maga útján, a kik intő például maradoznak el mellette. Különösen egy feltünő alakkal fog ön találkozni mindjárt az első napokban. A nevét (az igazit) nem mondom meg: a leirás után ráismerhet. Meg fogja önt lepni: az új hivatalnokokat rögtön körül szokta fogni. «Vas kakadu»-nak gúnyolják. Valaha szénfekete erős haja volt, melyet feje közepén felviaszkolva viselt, mint egy kakadu-bóbítát, most már megvénűlt, képe ezer ráncz, de azért minden ráncz most is mosolyogni törekszik s a régen megőszült haj viaszkenőcscsel most is kakadubóbítának van a feje tetején feltarajozva.

– Találkoztam én ezzel már valaha!

– Ez egy igen nevezetes diplomata volt egy időben, s a monarchiának teljhatalmú képviselője egyik aldunai fejedelemségben. Kilátása volt egykor konstantinápolyi nagykövetté lehetni. Azon országnak nyughatatlan népe van; minduntalan elégedetlen a fejedelmével. A vas kakadunak határozott utasítása volt kormányától, a fejedelmet gyámolítani az elégületlen pártok ellenében. Híven és buzgalommal járt el benne. Egyszer hirül hozzák neki ügynökei, hogy egy osztrák főtiszt jár a fejedelemségben, a ki a népet erélyes mozgalmakra buzdítja. A diplomata jelentést tesz miniszterénél s kérdést intéz az iránt, hogy kettőjük közül melyik képviseli a kormány politikáját? Hiszen ha szükséges a fejedelmet elejteni s az elégületleneket partfogolni, hát azt a vas kakadu is megteszi. Azt a választ kapta, hogy csak maradjon az utasításai mellett s gyámolítsa a fejedelmet. A főtiszt azonban csak folytatta az alattomos izgatást. Egy napon aztán felzendült a fejedelem ellen a népe, s annak választania kellett, hogy leverje-e a forradalmat tűzzel-vassal, vagy elfusson előle? A vas kakadu épen akkor érkezett a fejedelmi palotába, mikor erre a kérdésre csinálták a választ. A fejedelem aranyát épen akkor öntötték viasz közé, úgy szállították hajóra. Ő maga álöltözetbe rejtőzött s a vas kakadu szerencsésnek érezte magát, ha vele egy hajón, matróznak álczázva menekülhetett. Sietett fel miniszteréhez nagy méltatlankodva, s elmondá, hogy ő azt tette, a mi neki parancsolva volt. «Igaz, felelé neki az államvezér; s ha a fejedelem leverte volna a forradalmat, ön nagy kitüntetésben részesült volna; de mert a forradalom került felül, ama főtiszt foglalandja el az ön helyét, ön pedig nyugdijba lép és diplomatiai pályáját befejezettnek tekintheti.» Attól a naptól fogva ez az ember egy halott, a kit etetnek; de a kivel nem beszélnek. Kegyvesztettnek «kell» lennie: azért, mert hűséges volt. Minden miniszteri bureauba feljár, panaszkodik, szorgalmaz, nyügösködik, ajánlja magát mindenféle szolgálatra. Hasztalan: semmire sem alkalmazzák. El van temetve. Hazajáró lélek, a kit szemtől-szembe megtagadnak; a kit, a tükrén kivül senki sem akar észrevenni. S ilyen ember van igen sok; nagyobbak is; csakhogy azok megnyugosznak sorsukban s nem járnak ki sarcophagjaikból. Ez az egy ránczos képű, fehérhajú diplomata azonban folyvást szaladgál és mutogatja példájában a nagyravágyó udvaroncznak, hogy mi lesz a diplomatából, a kit elgázol a véletlen? Ha a fejedelem verte volna le a forradalmat, akkor a főtiszt ment volna sánczra.

– A bárónő figyelmeztetése nagy becscsel fog előttem birni.

– Beszédmód! Ön nem is hallgatott arra, a mit mondtam. A szomszédnőm türlütütüjét nézte folyvást.

– Becsületemre! Azt sem tudom, mi az a türlütütü?

– No hát, ha jó barátjának tart, igérje meg nekem, hogy mikor válságos helyzetekbe jut, e felől engem értesítni fog. Én megtudom önnek mondani, hogy kinek higyjen, kinek ne.

– Legnagyobb büszkeségemnek fogom tartani, ha önnel diplomatiai levelezésbe léphetek, bárónő.

– Ez megint façon de parler! No fogja ezt a pogácsát, aztán tegye el a zsebébe. A papirborítékot ne hajítsa el oda haza.

Leonban nagyon kevés diplomata lett volna, ha azt a papirt, a mibe a pogácsa takarva volt, azonnal vizsgálat alá nem vette volna. Elbámult. Ez volt az eredetije annak a levélnek, a mely a bátokiakat a félbankjegyek titkáról felvilágosította.

Leon el nem rejthető meglepetéssel hajtá meg magát Pompeia előtt.

– Ismeri ön most már a barátjait?

Leon arczán sajátszerű mosolygás derengett.

– Én tökéletesen értem önt bárónő.

– Tehát meg fog bizalmával tisztelni ezentul?

– Mindenkor, bárónő.

(Ha még ennyi hatalmas kegyjel sem elég valakinek, hogy beleszédüljön abba a sötét verembe, a minek nagy költönk a szerelmet nevezi!)

– Kedves egészségedre kivánom a reggelit, meg az ebédet! szólalt meg a nagy suttogásban levők háta mögött egy mindkettőjök előtt ismerős hang: Alienoré. – Vagy talán még vacsorálni is itt szándékozol?

– Ah! olyan régen itt volnék?

– A perczeket nem számláltam, hanem a sonkaszeleteket és a pogácsákat igen. Öt szelet sonka, kilencz pogácsa. Ez még bátoki banquettnek is elég.

– Akkor úgy jártam, mint a nagybátyám, ki szenvedélyes sakkos. Egyszer a kávéházban, mikor el van merülve a gambitpartiban, odamegy hozzá a kis czukrászleány egy kosár molnárostyával: kinálja vele. Vidd tova, nem kell! A czukrászleány azonban csak ott maradt s az én bátyám játékdühében egyenkint az egész kosár hohlhippent megeszegette. Akkor észreveszi a czukrászleányt; «Mit állsz itten? Mondám már, hogy nem kell a molnárostyád!»

– Az adomázás olyan némely embernek, mondá rá Alienor, mint a tintahalnak a festék: ha meg akarják fogni, felleget csinál belőle maga körül s a ködben elmenekül. – Pompeia bárónő hivatalosan meg fogja mondani neked, hogy mennyit fogyasztottál el a jótékony czél érdekében?

Pompeiát pedig ez a hivatkozás egy kis zavarba hozta; mert ő csakugyan nem jegyezte azt, hogy vendége mit és mennyit fogyasztott el a beszélgetés alatt? Hamis adatot mondani pedig compromittáló lett volna olyankor, midőn itt áll a «coeurroi», a ki ellenőrizte féltékeny szemmel, hogy mennyit kapott a «valet de coeur?»

Zárkány könnyen kisegítette őt a zavarból.

– Urak nem szoktak számlára fizetni, hanem tetszés szerint! mondá hetyke munificentiával, s azzal kivett zsebéből egy százfrankos aranyat s ezt Pompeia rózsás tenyerébe csúsztatá. Még aztán kapott tőle egy tüntető kézszorítást is, Alienor szemeláttára.

Leon sietett menekülni a tündéri Abruzzokból. Nem volt több kiadni való százfrankosa. Ezt az egyet valaki más számára hozta ő ide. – De az a más nem volt itten.

Rafaela herczegnő Liviával együtt az utolsó nap mondott le a bazárban közreműködésről. Hirtelen elutaztak a herczeggel együtt, s nem mondták meg elutazásuk okát.