Csatavesztés Után.

Hasztalan volna elsorolnunk a neveiket azoknak a kiváló férfiaknak, a kik a két főúr, Nornenstein és Etelváry elnöklete alatt, rendesen az etelvári családi palotában gyülésezni szoktak, mert azokon nem igazodnék el a historia. A magyar főrangú körökben a legtöbb kiváló egyént nem arról a nevéről ismerik, a melyikkel a főrendiház jegyzője szokta szavazásra felhívni, egymás között ők bámulatosan furcsa neveket használnak, a melyeket a legheterogenebb tárgyaktól vettek kölcsön. Házi és mezei állatok, emberi tagok és közhasználatban lévő tárgyak, élnek, uralkodnak és házasodnak ottan, némelyiket csak a czíméről emlegetik; mást három éves korában saját magának adott becze-névről; valamelyik egy hires tánczosnőnek udvarolt, s most csak annak a neve alatt ismeretes, másik megint egy régi római költőt fosztott meg nevétől, még az egyházi méltóságok sincsenek kivéve e sors alul; a kiknek az apjuk mestersége, vagy nemzetiségi különlegessége válik prædicatumukká. Némelyik maga is tudja, hogy mi neve? más előtt holta napjáig is titokban marad, hogy kinek hívták? Így például a két klubb-elnök közül az egyik: Nornenstein, tudja azt, hogy őt társai egymás közt «Nagymogulnak» hívják: míg Etelvárynak sejtelme sincs róla, hogy más név alatt társai nem emlegetik, mint a «Carthausi»; a mire hallgatag modora szolgálhatott ürügyül.

A «Nagymogul» sehogy sem volt megelégedve a választások eredményével. Ki is fakadt egész keserűen a bizottsági ülésben:

– Ennyi tengerpénzt elprédálni s ily kevés eredménynyel! Már hiszen uraim, azt Oroszországban is megszoktuk, hogy ha valamit meg akarunk nyerni, akkor vesztegetni kell; de legalább ott az, a kit megvesztegettünk, az a mi emberünk lesz; nálatok is elfogadják a douceurt, de utána, mint Othello asszonyai, megtörlik a szájukat, s azt mondják: «nem ettem.»

– Ez leczke a vesztegetőnek: mondá rá az igazmondó prépost.

– A leczkét nem fogjuk elfelejteni s másodszor nem lát ilyen választási campagnet Magyarország, mint az idei volt.

Kolompi úr letéve a jegyzői tollát, jónak látta tódítani a panaszt.

– Legsajnosabban sújtott bennünket az etelvárí roppant nagy árulás; a hol épen azon ember, kit bizalmunkkal elhalmoztunk, szedett rá bennünket oly perfidül, saját pénzünkön választatva meg magát.

Ennél a szónál lázas pirosság gyulladt ki Etelváry herczeg arczán; ez a vád megszólalásra bírta a «Carthausit».

– Én nem hiszem, hogy Zárkány Leon bármily becstelenséget tudott volna elkövetni.

Kolompi úr kapkodott a tárczájához: «Kérem alássan, nekem adataim vannak: a félbankjegyek.»

Nornenstein visszanyomta őt helyére.

– Hagyja ön azokat nyugodni. Zárkány úr bennünket erősen megtréfált, annyi igaz. De mi e tréfáért még csak egy szemrehányással sem férhetünk hozzá közel. A legkorrectebb volt az eljárása. Ő felhasználta minden eszközét a választási küzdelemnek, hogy a mi jelöltünket győzelemre segítse. Az utolsó eszközök oly drasticusak voltak, hogy az én Alienorom előlük megszökött. Én is megszöktem volna azok elől. Zárkány egyedül maradt és megválasztották őt. A pénzkérdésben pedig egészen gavallérmódra viselte magát. A választás után rögtön még Sipotáról megküldé nekem a rábizott huszonötezer forintot.

– No hát huszonötezer forintunk mégis megmaradt; vigasztalódék a prépost.

– Dehogy maradt! én igen természetesen visszaküldtem azt neki, azzal a szóval, hogy semmi közöm a pénzhez, nem tudok felőle.

– Hát akkor mégis nála veszett! kapott rajta Kolompi.

– Bár nála veszett volna. De ő azt hozzá csatolta rögtön a bátokiak által felajánlott összeghez, s most a mi saját pénzünkön fognak építtetni a tanyai és községi iskolák. – Seminariumok, demagogok számára. – Mert az «egyház és állam» csak ellenségek, de az «egyház és iskola» riválisok!

– Azt kellene kitudni, hogy ki árulhatta el az összeilleszthető bankjegyek titkát? mondá a fejét furfangokon törő Kolompi.

Nornenstein fejedelem ajkát pittyeszté.

– Könnyű kitalálni. Az osztrák nemzeti bank hivatalnokai között szabadkőművesek is vannak, a kiknek a révén minden cselszövény czéljához talál.

– Én meg fogom támadni lapomban az osztrák nemzeti bankot.

– Csak dugja ön hüvelyébe kardját, s ne támadja meg a nemzeti bankot. Lássunk a magunk dolga után. Vegyük számon, hogy kikre számíthatunk.

Furcsa játékot játszottak az urak. Európának csináltak új térképet. Lehet játék, lehet komoly világváltozás.

Számításba jött minden közreműködő.

A sok alkatrész között, mely a világtörténet óraművét mozgatja, Magyarország is helyet foglal. Ő ez óraműben az «ütő». Csak akkor vesznek róla tudomást, mikor üt. Mikor nem üt, akkor akár ne is volna az óraműben. Hanem ha egyszer aztán nem üt, akkor mégis utána járnak, hogy miért nem üt?

Ennek pedig különféle okai vannak.

Pedig számítani kell rá, mert félmillió szuronynyal és karddal figurál az európai concertben.

A bizottság tagjainak a nézetei igen szerteszét ágaztak.

Volt egy csoport, mely kifogyhatlan leleményességet tanusított azon akadályok feltalálásában, a mik Magyarországot visszatartják minden európai actióba lépéstől. E csoportnak Etelváry herczeg látszott a központja lenni.

Nornenstein fejedelem lassankint rájött arra a bizonyosságra, hogy Magyarországon nincs olyan conservativ elem, mely az alkotmányos életet meg tudja vetni. Különféleképen értelmezik azt; de mind úgy féltik, mintha a lábuk alatt levő föld volna. Pogányok! nem kivánkoznak az égbe, a hol nincs constitutió.

Végre kijött a türelméből és kifakadt:

– Uraim! alkotmányos élet csak nagy államoknak való. Kis államok elpusztulnak vele. A duódecz fejedelmecskéket nevetségessé tudták tenni; pedig azoknál sokkal nevetségesebbek a duódecz Pittek és miniatur Robespierrek: köpönyeg nagyságú országoknak toronymagas államférfiai.

Ez aztán egész vitát keltett föl a gyülekezetben, melyet elvégre Falbenheim tábornok a Brennus karddal vélt Nornenstein részére eldönteni.

– Hát hiszen beszéljetek, urak, a mit akartok. Csináljatok parlamentet, kormányt, a hogy tetszik. Nekünk arra semmi gondunk. A mikor arra kerül a sor, hogy közbe kell vágni, akkor a katonai kormány adja ki a parancsot, s a kinek az nem tetszik, annak a dolga a hallgatás. Akkor majd el fog dülni, hogy kik vezetik a monarchia sorsát: a szónokok-e, vagy a custozzai hősök?

Az igaz, hogy ezzel a buzdító felvilágosítással a vita szépen el lett csendesítve. Nem okoskodtak többé: elhallgattak vele.

Alig bírta Nornenstein Octavian elvtársait ismét annyira belemelegíteni az ügybuzgalomba, hogy czélravezető terveinek részleteit kellő figyelemmel meghallgassák. Az ülés tagjai apródonként megszökdöstek.

Az ülés után Nornenstein Octavian hintajával hazavitte Falbenheim tábornokot.

Útközben azt mondá neki;

– Kár volt az uraknak azt mondani, hogy a katonai kormány minden, ők csak addig valamik, a míg ennek úgy tetszik.

– Hisz az úgy van Európaszerte, s azt a nagy férfiak maguk is tudhatják.

– Tudják is: de szeretnek úgy tenni, mintha nem tudnák s megorrolnak érte, ha ezt valaki fenhangon felfedezi többek jelenlétében.

Nornenstein Octavian ez estén nem is ment a casinóba; hazatért lefeküdni.

A korai hazatérés annyira feltünt Vendelinnek, hogy azt kérdé tőle:

– No! Talán valami baj van?

Vendelin komornyik volt a fejedelemnél. Régi szolga, a kinek már joga van ilyen kérdést intézni urához.

– Mi közöd hozzá? Eredj a pokolba! válaszolt neki Octavian fejedelem, becsapva maga után hálószobája ajtaját.

Percz mulva aztán csengetett neki.

– Parancsol magasságod?

– Nem parancsolok Vendelin. Bocsáss meg, hogy megbántottalak. Rossz kedvem van. Ki vagyok fáradva. – Csináld meg éji toilettemet.

– Mibe fáradt ki magasság? Kérdé Vendelin egy alacsony szekrényt nyitva fel, s abból egy pokróczot vonva elő.

– A komédiajátszásba fiam. Egész nap komédiát játszani: minden embernek mondani valamit, a mi nem igaz, s átvenni tőle, a mit az hazudik vissza. S ez így megy egész nap.

– Nehéz sors! mondá Vendelin, egy tigrisbőrrel bevont tábori ágyra terítve ki a vastag fehér pokróczot.

– Igazán úgy vagyok, mint Midás borbélya; ha te nem volnál még, nekem is egy lyukat kellene ásnom a földbe, abba kiabálnom bele, hogy «Midas habet aures asininas».

– Annyival jobb, hogy én belőlem nem nőnek ki nádszálak.

– Igaz, Vendelin, utolsó és egyetlen hívem vagy a világon. Az ember ötven esztendős koráig sokat megtud, ha tanulni szeret. Volt idő, mikor azt hittem, hogy alattvalóim szeretnek: megtudtam, hogy a hátam mögött összeesküdtek. Hittem azt, hogy souverainem kegyel: megtudtam, hogy semmivé akar tenni. Gondoltam, hogy hű hozzám az «asszony». Elhagyott, mikor rám unt. Aztán azt képzeltem, hogy szeretnek az «asszonyok». Megöleltek és megcsaltak. Egyetlen fiam mindig azon töri a fejét, hogyan szedjen rá? s előle kell legjobban rejtegetnem titkaimat, mert akárkinek elárulja. Szövetségeseket keresek s minden alkalommal azt veszem észre, hogy nem én lovagolok rajtuk, hanem ők én rajtam. S mind ehhez még jó pofát kell csinálnom s nincs más, kinek elpanaszoljam, hogy miért van rossz kedvem, csak a komornyikomnak.

– Hát panaszolja el, magasság, majd én az alatt levetkőztetem.

– Elébb nedvesítsd meg a pokróczot.

– Bocsánat: előbb kiviszem a gyertyákat a szomszéd szobába.

– Megint igazad van Vendelin. Nehogy úgy járjak, mint János király, a kit a komornyikja szint így szokott esténkint borszeszes pokróczba bevarrni, s egyszer a gyertyától meggyulladt a borlél, s a jámbor fejedelem nyomorultul elégett a pokróczban. Látod: ezt sem tudja rajtad kívül senki, hogy engem minden éjjelre borszeszes pokróczba varrnak be, úgy tartom fenn sokat elhasznált életerőmet. Ha egy ember tudná rajtad kívül, azóta ott volna figurám az élczlapokban, szépen bepólálva. Te vagy az egyedüli igaz barátom; viseled a livrémet, s hagyod magadat leszidatni és küldöztetni.

– Kegyeskedjék csak hanyatt feküdni ide a pokróczra.

– No hisz az igaz, hogy viszont te is parancsolsz nekem s én sem fogadok szót másnak, csak neked. Egymáshoz szoktunk Vendelin, huszonöt esztendő óta. Az idén megtarthatnók az ezüst menyegzőnket. Szeretnél-e még Nornensteinba visszakerülni? A fejedelmi palotába?

– Nyújtsa ki a lábát magasságod! Hisz így nem tudom bevarrni.

– Közeledünk hozzá, Vendelin; bár minden ellenem esküdött is. Ezek a magyar urak csalnak engem. Én azt hiszem, hogy ők a mi hajónkon csak «blinder Pasasir»-ként utaznak. Azt nem bánják, ha a tyúkszemüket kivágom, hanem már az eleven húsukba nem engednek belemetszeni. Mihelyt valami merész vállalkozásról van szó, egyszerre azzal állnak elő: hogy így meg úgy! a magyar nép vére kimélendő. A kék úristenre Bajorországban! Ha én nem kimélem az én német népem vérét.

– Ne tessék úgy rugdalózni, mert felfordúl a tabourette.

– Csak a fiam volna egy tizedrésznyi férfi abból, a mi én vagyok! Még egy olyan nyomoruságnál is, mint egy magyar képviselőség, kudarczot vallok vele. Tudod, hogy ki segített ehhez a bukáshoz? Ki nem találnád, ha fejedre állnál sem. A szép Pompeia baronesse. Miért is voltam én olyan bolond, hogy azokat a félbankjegyeket ő rá bíztam? Azt hittem, szereti Alienort, tehát legjobban rajta lesz a győzedelmén. Nem gondoltam, hogy túljárjon az eszemen s észrevegye, hogy e győzelem egyúttal Rafaela herczegnő kezét is megnyeri számára. Ezt hiusította meg az a leány. Senki sem tudja, hogy ő tette, csak én. Annak a bárgyú Kolompinak azt mondtam, hogy a szabadkőművesek tették a nemzeti banknál. Elhitte és el fogja majd hiresztelni. Csak ezt a Falbenheim tábornokot tudnám valakivel helyettesítteni, hogy kidobnám a hajóból baronessével együtt! Azóta Alienor mindig az ezüsthajú szépségnél ül. De keresztet húzok a szép Loreley számadásán végig. Tudod, hogy mit csinálok? Alienort a bukás daczára nagykorusítom, s akkor fenntartom az eljegyzési viszonyát Etelváry herczeg leányával. Biz ez egy kis mesalliance lesz. Egy magyar herczeg nem sokkal nagyobb rang egy cserkesz herczegnél, vagy egy oláh bojárnál. De gazdag és nagy befolyása van ebben az országban. Ha kilátás volna valami európai actiora, nem gondolnék rá; mert akkor ott volna fiam számára az ehrenbreitsteini uralkodó fejedelem leánya. De az a kilátás most nagyon homályos, s a míg kitisztúl, tartok tőle, hogy Alienor valami bolondot csinál. Az a Pompeia veszedelmes egy varázsló. Olyan mint Circe. Hogy kidobatott velem ötvenezer forintot! Tartotta volna meg magának! Akkor most megvethetném. Így pedig rettegek tőle. – Miért nem bíztam reád azt a dolgot? Azért, mert azt gondoltam, hogy elcsensz az ellenőrzetlen pénzből, mint a hogy bizonyosan megdézsmálod a szivaraimat, a boros palaczkjaimat s perczenteket veszesz a szállítmányosaimtól. Ezt én jól tudom, s nem lármázok érette. Természetesnek találom, s azért tudom, hogy tűzbe-vízbe mennél értem. Rád kellett volna bíznom ezt is. Legalább a te tőkepénzed is szaporodott volna. Szépen szereztél mellettem: úr lehetnél, ha akarnál; még is itt maradsz nálam szolgának. Ez szép tőled. – Hát Alienort megházasítom. Vegye el a szép herczegnőt. Azzal Pompeia baronesse megszünik rám nézve veszedelmes lenni. Mit szólsz hozzá? Tudom, hogy azt mondod most magadban, hogy «micsoda hebehurgyaság!» Hát ha időjártával úgy fordul a világ, hogy a cselekvés ideje eljön, akkor princz Alienorra nézve épen olyan nagy baj lesz, hogy már egy magyar herczegnő neje van, mint volt rám nézve az, hogy a hollandi bankárleányt elvettem. De gondoltam én erre. Halld csak milyen messze lát az én eszem! Mikor legutóbb a fiammal együtt Etelvárott voltunk, egy ottani parasztnak fia született. Kieszközöltem, hogy híják meg Rafaelát és Alienort keresztkomáknak. Már most ide figyelj. Ha egyszer arra találna szükség lenni, hogy Alienor az ehrenbreitsteini fejedelemkisasszonyt vegye nőűl – az, hogy ő Rafaelával keresztszülői rokonságba lépett, ok lesz arra, hogy elválaszszák őket. Antonelli bibornok lekötelezettem: a pápa megteszi a kedvemért s úgy hiszem, hogy Rafaela herczegnő, ha egyszer Alienor felesége lesz, örülni fog, ha elválhat tőle. Úgy-e, hogy messze jár az eszem, Vendelin?

– Engedje az éji italt a szájába töltenem magasság.

S azzal a karjára emelte a rendúr fejét a komornyik, s megitatta őt egy csücskés edényből, mint valami pólyás gyermeket. Aztán felhúzta a zeneszekrény óraművét, mely háromféle melancholikus dallamot játszott egymásután szakadatlanul. E nélkül a nagy ember nem tudott aludni.

– Auh, Aauh! Mit szólsz hozzá Vendelin? – Eredj, imádkozzál helyettem.