A Rózsa Csipkebogyói.

Az a véletlen, a miért az Etelváry herczegi család oly rögtön elhagyta Budapestet, az a szomorú hir volt, hogy az anyaherczegnő súlyosan megbetegedett.

Rafaela meg sem pihent a herczeglakban, hanem sietett egyenesen az ős kastélyba, hol anyja lakott, s nem is vitt magával senkit madame Corysandeon kivül. A herczeg is szabadságot kért a főrendiháztól, s az egész időt neje kastélyában tölté. Liviára volt bízva, hogy a herczeglakra felügyeljen.

Először életében volt egyedül.

Milyen nagyon egyedül!

A roppant nagy palota vendégek nélkül, lakók nélkül; a kulcsár a cselédekkel csak takaríttatni jár bele, s már délben minden ablaktáblát betesznek.

Mennyi buskomorság lakik egy ilyen lakatlan, fényes úri palotában! Kivülről már kezdik a deszkaburkolatot felrakni a homlokzat faragványaira, belül a szőnyegeket, bútorokat vászontakaróval vonják be, a terrasseról már eltüntek a narancsfák.

Livia nem szeretett a visszhangos termekben időzni. A míg csak tartott a nappal, künn időzött a szabadban.

Késő ősz volt. A parkban mindenütt a platánok lehullt leveleit söpörték össze a napszámosok; a halomrahányt amerikai diók kopáncsait hántották le a gyermekek, s a kertészlegények kezdték a kényesebb növényeket kiszedni a virágágyakból s a pawlowniák ágait bekötözni zsuppal. Az ember bucsuzott a szép természettől.

Egy-egy lapályoson már megütötte a dér a virágokat; az őszi rózsának csak csillagai ragyogtak még, levelei már szárazak voltak; a fák lombja festészi képtelenség egyetemét mutatta fel; aranysárga facsoportok, keverve lilaszín, vérvörös, rézbarna bohóczokkal, mik közül élesen kirítt a virginiai boróka érett bogyókkal rakva, mint egy nefelejcs-kék lobor, és a rézzöld thujafa-csoportok, az erdei iszalag, a faltakaró bércse biborvörös szint hazudott lehullása előtt. A természet bucsuzott az embertől.

Livia délutánonkint, mikor az őszi nap végig aranyozta a park sétányát, besütve a láthatárról a terebély gesztenyefák boltozata alá, ott járt végig a lehullott suttogó sárga levelek közt. A csalogány elköltözött már. Az őszi erdő mulattatói, a mókusok, azok czinczognak most a fákon s hajigálóznak üres makk- és mogyoróhéjjal. A szajkó kiált közbe nagyokat s a harkály kopácsolja a fákat, mintha a közelgő tél kopogtatna a csendes erdőben, kérdezve: «szabad-e?», az állatok is érzik, hogy övék már a világ, a szarvasok csordánkint jönnek fel legelni a kastély pázsitos udvarára s az ezüst fáczán ott hivogatja egymást a park díszbokrai közt, s a magányos sétáló előtt repked.

A virágok helyén bogyók vannak már, az ibolyáé sötétkék, a gyöngyvirágé karmazsinpiros, a vadrózsák tele csipkékkel és azokkal a furcsa gubanczos lapdákkal, a mikről azt tartják, hogy a bölcsőbe téve a kis gyermeknek álmot hoznak.

Kár, hogy nem alszunk már bölcsőben!

Idáig jöttek ők – tavaly tavaszszal – egymástól különváltan.

Itt ennél a nagy hársfánál tértek be a mellékútra. Ott nyujtotta neki karját az ifju s azt kérdezte: «szeretsz-e még?»

Igaz az. A vén repkény, a minek szára olyan bozontos, mint az őzláb, még most is ott kapaszkodik fel arra a fára, a hogy akkor, midőn egy levelet leszakított róla.

Meg van-e még az a repkénylevél valahol!?

Azóta még csak másfél év mult s mily örökkévalóság volt az!

Akkor kéz kézben haladtak itt végig.

Az ifju azt mondá neki: «nézd: kezem kezedben, szivem szivedben most; akarod-e, hogy itt maradjak? Ott füstölög a kunyhóm a távolban, akarsz-e velem elrejtőzni abba?»

És ő azt mondta neki: «menj!»

S mily messze haladt azóta!

Csak fölfelé messze? vagy talán a távolba is?

Meg van-e még az a repkénylevél valahol?

Azóta hírneves férfi lett belőle. Szidják és magasztalják. Jól teszik. Egész férfi csak az, a kinek ellenségei is vannak. A képviselői padról fontos hivatalra lépett elő. Megismerték tehetségei kincsét. Jó volt neki elmenni.

De vissza fog-e térni?

S majd ha a nagy világot birni fogja, emlékezni fog-e még arra a kis világra, a mi egy szerető leánynak a szive?

Livia tovább bolyongott azon a magános úton, melyen nem jött rá szembe senki.

Minden tárgyhoz emlékei voltak kötve, s minden emlék újra éledt szivében.

Még azok a vándorhangyák is épen így jártak keresztül az úton egy szakadatlan vonalban, mint akkor, mikor ők azt mondták egymásnak: «vigyázzunk: rájuk ne tapossunk a kis rovarokra, mikor mi magunk boldogok vagyunk!»

Hát más boldog emberek mért taposnak rá azokra a férgekre, a kinek embertárs a neve? férgekre, a kik őket nem bántják soha, csak hogy épen útjukba akadnak?

A keresztúton volt egy kőfeszület: valami régi fogadalmi emlék; egészen betakarták már a fák, fél oldala sárga volt a mohától; Livia a kereszt előtt letérdepelt és imádkozott.

Miért imádkozott?

Hogy gyógyítsa meg az ég jótevőjét, a herczegasszonyt.

Az ég látta, hogy az imádság szivéből jött. Rá nézve rettegés volt az a gondolat, hogy a herczegasszony meghalhat.

A herczegasszony halála napvilágra hozhat oly titkokat, a mik az ő reményeinek halála lehetnek. Végrendelete Leonról is szól.

Súlyos betegsége alatt, talán végórája előérzetében, mindent el fog mondani Rafaelának, a mit ő vele közölt már Leon felől. S ha Rafaela anyja végóhajtását élte vezéreszméjeül találja fogadni!

– Óh, ég, ne hagyd meghalni őt!

Akkor aztán a sötét kőszobor és a mohos fák megfeddék őt.

«Tettető! hypocrita! Imádkozol jótevőd életeért, azért, hogy a magad szerelmét megvédd.»

Az esti szél végig zúgott a zörgő lombok között, a berek árnya beszélt:

«Önző lélek! Ki útjában akarsz állni a sorsnak; hová reménykedel? Mi jogod van elhomályosítani egy felkelő csillagot? Az ifjura, kit kötve tartasz emlékeddel, magas pályafutás vár; dicsőség, hatalom, fény: a mihez te csak árnyék vagy és gyöngeség.»

«Ha el tud feledni téged, egykor az ország első nagyságai közé emelkedik: ha hozzád ragaszkodik, veled együtt lemerül a fenékre.

«Hogy mersz szeretni? hogy mersz hinni? hogy mersz reményleni?»

«Hogy mersz gondolni arra, hogy versenytársa légy Rafaelának? Te! Kegyelemkenyéren élő koldus! Ügyetlen, félénk teremtés; ő vele, egy istennővel!»

«S ha megtörténhetnék az, a mi képtelenség, hogy a kinek választása van ő közte és te közted, téged válaszszon: volna-e vakmerőséged e diadalt elfogadni? Nem volnál-e egész életeden át örök szemrehányás tennenmagadnak!»

Az egész rengeteg minden falevele ellene zúdult! Az mind Rafaela vazallja volt. Mellette csak az az egyetlen egy repkény-levél szólt… a mit Leon elvitt.

«Minden látható és láthatatlan ellentmond a te vágyaidnak. Szépség, gazdagság a vetélytársnénál; köznapiság, szegénység te nálad».

«A sors igazságszolgáltatása kivánja, hogy a mit elvett e férfitól, azt visszaadja neki. – Boldogult halottak túlvilági üdve, nyugalma rejlik e fátumban. – Hazafiúi kötelessége lesz, hogy úgy tegyen. Megvetné, kinevetné minden józan ember, ha azt tenné, hogy mikor Magyarország leggazdagabb leányát bírhatná, engedje egy idegen nejévé lenni, csak azért, hogy a te két szemed ne könyezzen».

«Szörnyeteg vágy az, a mi után te epekedel!»

«Kisérted az Istent, hogy tud-e lehetetlent létrehozni?»

«Essél kétségbe és mondj le róla!»

Szinte könnyebbség volt szivének, mikor az erdőszélét elérte s eléje tárult a róna; hogy a haragos fák zúgása elmaradt mögötte.

A tarlón még kéklett a buzavirág és szarkaláb, a sík róna még világos volt az aranyban égő alkonyégtől. Az egész rétet bevonták finom selyem hálójukkal azok a kis parányi pókok, a miknek tanyája az aszú fű, s a mik minden őszszel megszövik a mezők szemfödelét. Úgy csillámlik tőle a róna a napsugárban. A légben hosszan úszik az ezüstből selyemmé szőtt ökörnyál: «késő asszonyok nyara» más néven, mint egy láthatatlan világ izenete a földhöz.

Livia tovább barangolt az ismerős úton, mely az elhanyagolt telken vezetett keresztül az országútig. Odáig szokott minden este elmenni, várva Rafaela visszatértét.

Félt tőle s még is vágyott utána.

Izenetet várt, a mitől rettegett.

Az út egy gyepes, mohás rónán vitt keresztül. Az most tele volt kökörcsinekkel. Letépett egy csomót e szép rózsaszín tulipánokból s körültűzködte vele kalapját. Azokról is magára gondolt.

«Ti is olyan virágok vagytok, mint én. Pusztán jelentek meg a föld szinén s mikor virágoztok, még nincs öltönyötök. A zöld levelet csak a másik tavasz küldi utánatok; mikor már nem vagytok többé virág».

Tovább kanyargott az út; a barangoló leány eljutott Tukmányi rozzant házáig. A nagy rózsabokor előtt megállt, levett szalmakalapját két kezében tartva s ott elmerengett hosszasan.

Milyen különös, hogy a sárgarózsa csipkebogyói feketék!

Egy virágbokor, mely gyászol.

Eszébe jutott, hogy, itt e rózsabokor előtt mondá azt kedvese: «igen, ez az én feleségem!» – Feleségem! Ah minő lángveres lett az arcza akkor! Ah minő halavány most! «Ő az én feleségem…»

– Szép jó estét «kisasszony!»

Összerezzent e köszöntésre.

Az odujába hazatérő barlanglakó üdvözölte így.

Alig volt képes neki valamit rebegni elfogadás fejében, annyira megzavarodott.

– Azon bámult úgy-e kisasszony, hogy mi lesz a rózsából, ha megérik? Hecsepecs. – Eltette-e azt a rózsát, a mit adtam?

– Oh igen. Szépen megmaradt szárazon.

– Ez szokása a sárga rózsának. Hát már most vigyen el még egy csipkét is róla. Lássa: az fekete. Ha mellé teszi a sárga rózsának, együtt kilesz belőlük a nemzeti szin.

– Köszönöm.

– A kisasszony nagyon szomorú!

– Az vagyok.

– Miért szomorkodik?

– Mert úrnőm nagyon beteg.

– Már nem beteg, mert meghalt.

– Szent Isten!

– Meghalt biz az. Ebben az órában. Az orvostól tudom, a kit lóhalálában vittek oda a hullát bebalzsamozni. Hallgassa kisasszony. A harangszó idehallik a kastélyból.

Livia két kezét összekulcsolva szorítá feje fölé.

Oh Isten! Isten! Isten!

És elkezdett zokogni kétségbeesetten.

– Ejh, milyen nagyon megsiratja a kisasszony a szegény boldogultat! Jól járt az már! Mind utána megyünk egyszer.

– Jaj én nekem! Jaj én nekem!

S a mint kezeit tördelte, kulcsolta, azt a kis vékony platinagyürüt észrevétlenül lerántotta az ujjáról. Leesett az a fübe.

A vad ember észrevette a veszteséget s fölemelte azt a földről.

Livia zokogva futott vissza a herczeglak parkja felé.

A vad palatinus suhanczos kötődéssel kezdte el a futó után dalolni a gyerekek gúnydalát:

«Kinek mije elveszett,
Sírva ríva keresi,
Apja, anyja megveri:
Nálam, nálam megleli».

Livia megdöbbenve állt meg s elkezdte magát körülnézni, hogy mije veszhetett el? Egyszerre kezére tekintett és észrevette a gyűrű hiányát.

Halálsápadttá vált. Minden meggondolás nélkül visszafutott a vademberhez s összetett kezeit ajkaihoz emelve, könyörge neki.

– Az Isten áldja meg, adja vissza a gyűrűmet!

– Ahán! tudunk szépen könyörögni úgy-e? Hátha nem adom ingyen? Hátha azt találom kivánni, hogy jöjjön el a gyűrűjeért éjfélkor: odalesz akasztva a kőfeszűlet lábujjára az erdőben?

– Eljövök érte! Rebegé a leány. Óh édes, jó Tukmányi úr, adja vissza!

– Heh te akasztófáravaló vén gazember!

(Ezt egy harmadik személy hangoztatá közbe, s Livia megrettent a hangtól s látványtól egyaránt. A vályogház ablakán egy szörnyű fej dugta ki magát: a vad palatinus életpárjának rettentő ábrázata.)

A vad embert még kedvesebb hangulatba hozta ez a közbeszólás. Most már kettőt bosszanthatott egyszerre.

– Hátha azt teszem, hogy ennek a fertelmes boszorkánynak adom a gyűrűjét, s azt mondom, hogy csókoljon neki kezet, a miért vissza adja!

– Meg fogom csókolni a kezét.

Erre a bozontos asszonyfő megint visszahúzódott az ablakból, elébb jól kiöltve a nyelvét Liviára.

Tukmányi röhögött.

– No hát ne sírjon no! visszaadom ingyen. Nem olyan fekete az ördög, mint a milyennek festik. Lássa, eldughattam volna a gyűrűjét, hadd kereste volna, hadd sírt volna érte. Pedig bizonyosan jegygyűrű lesz! No ne féljen. Az jó jel, mikor egy leány elveszíti a jegygyűrűjét s aztán megint megtalálja. Ne féljen semmit. Elfogja venni az, a kit szeret. Én tudom, hogy kit szeret? Haragszom rá, ellensége vagyok. Engem megcsalt, meg is veretett. Minden embert megcsal. De magát nem fogja megcsalni. Én gyülölöm. Reactionarius, pecsovics, hazaáruló, feketesárga! Hanem azért jó férj lesz belőle. No ne féljen! Az az, hogy csak féljen; mert akasztott ember özvegye fog lenni. Ha én egyszer megkaphatom azt a hazaárulót: én felakasztatom. – No itt a jegygyűrűje. – No ne szégyelje magát. Félrefordítom a fejemet, nem látom meg, ha megcsókolja. Hahaha! Milyen bolond az ember, a míg fiatal. Hahaha.

Azzal kunczogva, dünnyögve, rázkódva ment a háza felé, s a mint az ajtaján be akart nyitni, s azt megütötte a homlokával, mert zárva volt, elkezdte a bezárt ajtót rugdalni.

– Hej! te tüskére való boszorkány! Nyisd ki az ajtót! Süket disznó a boglyában! Nem hallod? Eressz be!

Beeresztés helyett nyakon öntötték az ablakon keresztül egy fazék lúggal.

Erre a vad palatinus felszedett egy nyaláb rothadt almát a fa alól, s azzal kezdett az ablakon át bombázni. Rothadt alma berepült, kirepült, a két házastárs szidta egymást minden csúf névvel, hogy a széles rónán végig hangzott a lármájuk.

Livia futott onnan. S a míg e veszett lármát hallotta, folyvást üldözte az a gondolat, hegy ez előtt harmincz évvel ez a két ember hogy nevezte egymást «angyalomnak, egyetlenemnek!»

Csak az erdő sötétje nyugtatá meg.

Itt a suttogó fák oltalma alatt megállt, megpihent. Százszor meg százszor megcsókolá azt a visszakerült gyűrűt. Valami, mint az álomlátomány, felmagasztalá lelkét. Nem gondolt lemondásra. Nem volt kétségbeesve. Az a gyűrű azt mondta neki: «Küzdj! Ne engedd jogodat. Szentebb az minden jognál a földön. A szív joga az!»

Úgy vette azt, mintha a láthatatlan védangyal nyújtotta volna eléje a kezét. Bátorság támadt szivében megragadni ezt a segédkezet.

Valamit határozott. Valamit tenni akart.

Először életében mert tenni valamit, a mivel önmagát védje.

Az erdőszélből egy kis parasztleány jött rá szemközt. Kosara tele volt vadrózsacsipkével. Megkinálta vele Liviát. Urak szeretik ezt vaddisznópecsenyével. Húsz krajczárért mind odaadja.

Livia azt mondta neki, hogy megveszi azt tőle mind; de kosarastul. – «Úgy ötven krajczár lesz az ára».

– De haza is kell vinned. Tudod, hol van a távirda?

– A hol dróton beszélnek?

– Oda viszed s ott hagyod. S egy levágott fatörzs mellé leülve, egy papirszeletkére e sorokat írta:

«Nornenstein Octavian fejedelemnek Budapesten. – Etelváry Madelaine herczegasszony meghalt».

Azt borítékba tette, egy forintot zárva mellé s átadta a kis leánynak.

Ezt a levelet vidd el ahhoz az úrhoz, a ki a dróttal izen, s add át neki. Tőle megkapod az ötven krajczárodat.

A távirdász visszaadott a kis leánynak a forintból ötven krajczárt, tovább adta a sürgönyt, s aztán nagyot bámult, mikor az ott hagyott egész kosár csipkebogyót meglátta: holott neki se felesége, a ki azt czukorba törje, se vaddisznója, a mihez elköltse.