A Megtalált Könyek.
Mire Livia hazaért a herczeglakba, már akkor ott várt rá a hintó, melyet érte küldtek, hogy siessen rögtön az ó-kastélyba. Madame Corysande írta hozzá azt a néhány sort, melyben tudósíták az anyaherczegnő haláláról.
Rögtön útnak öltözött s még alkonyvilágnál megérkezett a herczegnő kastélyába.
Megérkezésekor madame Corysande fogadta. A meghalt herczegnőhöz még nem bocsáták. Az ilyen magas halottnak előbb nagy toilettet kell végeznie, mielőtt a közönség elé jöhetne. Hirhedett orvosok vannak elfoglalva azzal a nagy munkával, hogy testét az enyészettől megóvják csodahatású balzsamokkal.
Liviát Rafaela herczegnőhöz vezették.
Rafaela épen gyászruháját próbálta fel.
Minden cselédnek ki volt sírva a szeme, a kikkel Livia találkozott.
Ő maga is elkezdett zokogni, mikor Rafaela kezét nyujtá neki.
Rafaela megölelte őt és megcsókolá.
– Te is tudsz sírni; sugá neki halkan. Mindenki tud sírni, csak én nem. Azt hiszem, csak mások láttára nem tudok sírni. Bezárkóztam szobámba, hogy egyedül legyek. Hasztalan! Nem tudok sírni. Nincs könyem. Oh milyen rossz az! Nem tudni érezni! Látom előttem halva azt, a kit úgy szerettem, a kinek egész életemben nem tudtam kimutatni azt, hogy szerettem, és még a ravatalánál sem tudom nyilvánítani, hogy mit érzek? Jéghideg vagyok. Nézd, milyenek a kezeim. Kívül-belül ilyen vagyok. Pedig tudom, hogy mit vesztettem? A mit nem pótol ki semmi és senki! Tudom, hogy milyen rettenetes egyedül maradtam a világban. Tudok kétségbeesni miatta; de nem tudok sírni.
– Óh herczegnő, hisz önnek még atyja is van; egy angyali jóságú, szerető szív, sietett Livia a vigasztalással.
(Hajh milyen nagyon megszenvedett e leány azért a mondásért valaha!)
E szónál tűzfényben ragyogtak Rafaela szemei. Megragadta Livia kezét:
– Úgy-e bár! Angyali jóságú szív. Olyan gyémánt szív, a milyen nincs a földön második. Egy ember, a ki csupa erényekből van összealkotva; a kiben hibát nem lehet találni, a kit mindenki szeret, a kinek árnyékában nyugszik az üldözött, a kihez fordul özvegy és árva, a kire bízza a nép frigyládáját, a király koronáját; egy szent! Az én édes jó atyám. Úgy-e hogy az? úgy-e hogy az? Livia!
S ez indulatkitörés közben oly hévvel szorongatta kebléhez az ifjú barátnét, hogy az nyugtalankodni kezdett miatta.
– Óh majd megtudod te azt, hogy mennyire szeretem én az én édes jó angyalom, apámat! Mit fogok én érte tenni? Majd megtudod te azt, de csak később.
És azzal összecsókolá Livia arczát hévvel, indulatosan, mint egy szerelmes nő.
– Nem ma. Majd később. Ma sírás napja van. Eredj szobádba, sírd ki magadat. Hagyj itt engemet, én nem tudok sírni. Óh nekem oly gonosz kemény szívem van.
Annál kevésbbé bocsátá el magától Liviát madame Corysande.
– Csodálatos természet ez a Rafaela herczegnő! panaszkodék Liviának; más úri családban az a szokás, hogy mikor halott van a háznál, a család kiköltözik, s épen csak a gyászszertartás idejére jön haza. Ez meg itt maradt s egész környezetét itt tartja az előkészületek alatt, ebben a megbüvölt kastélyban.
– Madame Corysande! Ön csak nem fél talán a kisértetektől? mondá Livia, kit bántott madame Corysande affectantiája. A madamera nézve igen kellemetlen volt az, hogy a herczegnő épen ott halt meg, a hol neki is jelen kell lenni.
– Oh hagyja el, kedves Livia. Van is szüksége kisértetekre egy olyan kastélynak, a hol a «benczék» járnak.
– «Benczék?» madame Corysande!
– Én nem is tudom, mi kedve telik a parasztnak, «Benczék»-nek híni őket? kik alatt mi tiszteletreméltó benedictinus szerzeteseket értünk; ezeket a fertelmes állatokat! Huh! ott mászik egy a falon! Livia! Csengessen az inasnak!
– De hát mi az?
– A legrettenetesebb állat a világon! Borzasztóbb a rhinocerosnál. Most mindjárt repülni fog. Én elájulok, ha rám repül.
Livia öltönyére repült. Madame Corysande felsikoltott. Sikoltására beszaladt a szobaleány. A mint az meglátta a rettenetes állatot, elhajított mindent a kezéből s kiszaladt; bekiabálva az inast. Az inas a jajveszéklés okát megértve, sietett egy porseprűvel, egy csípővassal, meg egy rézlapáttal segítségre.
– Jaj hozzá ne érjen! igazgatá madame Corysande, gyöngéden seperje le a lapátra! Meg ne szorítsa nagyon a csípővassal, meg ne ölje itt a szobában! Nyissa ki az ablakot, úgy dobja ki.
Persze a nyitott ablakon aztán három repült be az egy kidobott helyett, a kik ott leskelődtek már a redőnyök között, s azok ellen újra kezdődött a hajtóvadászat; egy fenevad magának az inasnak a nyakára repült: arra az is elbődült s elkezdett francziául imádkozni: «Sacré’! diable d’une punaise volante;» elhányta a fegyvereit s megfutott az egyenlőtlen tusából.
– De hát mit vétettek ezek a jámbor rovarok, hogy úgy félnek tőlük? kérdé Livia.
– Azt, hogy oly irtóztató halott bűzük van, hogy lehetetlen velük egy szobában megmaradni. Ezek a repülő poloskák. A ki egy ilyen állathoz hozzá ér, tengeri betegséget kap tőle, s ha egyet eltaposnak a szobában, ott minden embert kilel a hideg. Ez az átka ennek a vidéknek. A közeli nádas a hazájuk, onnan jönnek elő őszszel; addig békén vannak a nyári szálláson, akkor aztán beszállásolják magukat a körülfekvő kastélyokba, úri lakokba, kolostorokba. Szegény ember házába nem szállnak be. Ezért tartotta a boldogult herczegasszony a baglyot a szobájában; hogy az felfalta rögtön a szörnyetegeket, a mint az ablakon bejöttek. Én nem is tudom; minek teremtett a jó Isten ilyen állatokat? Csak akkor van tőlük bizton az ember, ha sötét van a szobában. Madame Corysande előtt a repülő poloskák egészen háttérbe szorították azt a nagy gyászt, a mi ezt a palotát befátyolozza ez éjszakán.
– Hát akkor oltsuk el a lámpát.
– De a sötétséget nem szeretem. Kivéve, hogyha ébren maradunk és beszélgetünk egymással.
– Én ébren maradok, madame Corysande, s ha ön beszélni fog, én hallgatom azt.
– De egyszer-egyszer még is szóljon közbe, hadd tudjam, hogy ébren van.
– Hiszen nem vetkőzöm le.
– Én sem. Hiszen tudja, kedves Livia, én nem vagyok babonás, de a mint sötét lesz, oly elevenen látom magam előtt a herczegasszonyt, mintha előttem feküdnék most is. Az utolsó perczeig nem bocsátott el maga mellől. És nekem meg kellett hallanom mind azt, a mivel végső gondolatai foglalkoztak. Rafaela herczegnő is ott volt mellette. Az utolsó órájában azt mondá Rafaelának: «Jer ide, csókolj meg egyszer, kétszer, háromszor, négyszer: – az arczomat, az ajkamat, a homlokomat, aztán eredj át a terembe, ülj le a zongorához s játszd el nekem Beethoven es-dur sonatáját. Kedvencz darabom». Mikor aztán Rafaela kiment a szobából, megfogta a kezemet a herczegasszony s azt mondá: «én azalatt, a míg ő a sonatát végig játsza, jobblétre szenderülök; nem akarom, hogy itt legyen, mikor haldoklom. Férjemnek adtak-e álomitalt? Ő is aludjék. Ne fájjon neki ez az óra. (Húzza közelebb a székét hozzám, kedves Livia.)
Azt Livia szívesen megtette.
– Akkor aztán elkezdte nekem a herczegasszony az utasításokat, kiadni, hogy minő halotti öltönyben legyen felöltöztetve? Hol van az mind előre elkészítve? Azután így szólt: «tudja ön, miért kértem most Rafaelától négy csókot? Az négy ember búcsúcsókja. Mert mikor már a koporsóban leszek, akkor nem szabad arczomat senkinek megcsókolni többé. Megmondom az okát, miért? A mint lelkem elszállt, halandó részemet be fogják balzsamozni. Akkor aztán elmondta nekem, hogy mi az a bebalzsamozás? Ah Livia! A herczegasszony még az utolsó órájában is olyan kegyetlenül bánt velem, hogy én belőlem a borzalom és iszonyat által kiölt minden érzést. Elbeszélte, hogy ezelőtt harmincz esztendővel még ezer forintba került ez a műtét, mert persze balzsamot, moschust, chinaport, kajaputolajat használtak hozzá; de most már a Cannal-Francina rendszer mellett csak mercurius sublimatus corrosivust és arzenicumot alkalmaznak; aztán kinyittatott velem egy titkos szekrényt, abból előkerestetett velem mindenféle lepecsételt üvegeket: elmondá, melyikben milyen rettenetes méreg van? Mérgek font számra! Azokat ő előre elhozatta, hogy az orvos készen találja. A hideg kiráz, ha rágondolok. Repülő mérgek, a mikhez az orvos maga sem nyúlhat puszta kézzel, s mialatt a műtétet végrehajtja üveg álarczot visel. És azután elmagyarázta nekem a herczegnő tudományos alapossággal, minő vegyszer az, a mit majd az ő ütereibe és viszereibe nagy mesterséggel be fognak fecskendezni, a mi testét enyészhetlenné teendi; hogyan fog ez a mütét végbemenni? Nem szeretném, ha ezt hallotta volna ön, Livia kisasszony! Én nem merek a herczegnő ravatalához közelíteni azok után, a miket elmondott. Különben is borzadok mindentől, a mi a halálra emlékeztet. És aztán végül oly szelíden szólt hozzám: «Ezért nem szabad az arczomat megcsókolni senkinek, madame Corysande, majd akkor! egy ilyen érintéstől veszélyes kütegek támadnak az élő arczán. Ezt elmondja ön mind a négynek. Kedves Corysande»… Kettőnek már elmondtam: a harmadik alszik.
Livia gyöngéden megszorítá madame Corysande kezét.
A negyedik, nem tudom, megérkezik-e idejére?
(Kit tart a negyediknek?)
– Ezután egészen elcsendesült s hallgatni látszott Rafaela zongora hangjaira. Mikor a sonáta utolsó accordjai elhangzottak, a dicsőült lélek is elszállt velük együtt. Én átmentem Rafaelához, alig bírva e szót kirebegni «ő jobb hazába tért». Rafaela kezei csüggedten estek ölébe. Aztán felállt, nagyot sóhajtott, arczát végigsimította kezével: nem könyezett. «Atyám tudja már?» kérdezé. «Nem: ő alszik». – «Akkor ne költsék fel, hagyják szunnyadni; majd én intézkedem». S nehogy felköltsék az alvó herczeget, ő maga fogott hozzá azt a munkát végezni, a mi egy férfinak is nehezére esik. Szegény Dumka úr, úgy sírt, hogy semmi hasznát sem lehetett venni. Nekem kellett a leveleket megirnom s a táviratokat fogalmaznom. Egy táviratot küldtem Zárkány Napoleonnak is.
Hah, milyen ideges rángással taszítá el egyszerre Corysande kezét Livia.
– Mi lelte önt? Talán egy bogár szállta meg?
– Igen. Egy rovar! rebegé Livia.
– Hozzá ne nyúljon! Le ne rázza itt magáról!
– Nem. Nem. Majd kimegyek vele a folyosóra!
Livia elhagyta a szobát. S várhatta aztán madame Corysande vissza, tengeridőkig. Beleőszült a várakozásba. Ha meggyujtotta a gyertyát, rögtön elkezdtek kisértetes bőgőhúr hangon donogni körüle azok a félelmetes szárnyas ördögök, ha pedig eloltotta a világot, ott állt előtte a holt herczegnő alakja, a mint magyarázza neki a titkos vegyszer hatását a holt ember ütereiben és viszereiben. Ki pedig nem mert volna menni a folyosóra, hogy utána nézzen Liviának, ha azt az egész kastélyt neki ajándékozták volna is.
Livia lázas remegés közt járt alá s fel a hosszú folyosón, melyet csak az egyik végén világított meg egy ligroinlámpa.
Tehát Leonnak is táviratoztak.
Ő vele is tudatva van, hogy a herczegnő meghalt.
Az a pillanat pedig elhatározó.
A midőn a legnagyobb gyász közepett megjelen valaki, a ki vigasztalást hozhat.
A nők szive legkönnyebben megnyerhető a koporsó mellett. Azon arcz, melyet a fájdalom daguerrotypja felvesz, a szív hártyáihoz tapadva marad. Ez a benyomás kitörülhetetlen.
Erre számított ő, a midőn Nornensteinnek táviratozott. Hisz Alienor nemes, derék férfi. Méltó Rafaelára. Boldog lehet mellette.
A herczegnő rangjára oly büszke. Vágyait teljesülve láthatja benne.
És most egy másik kéz lerontja az egész kártyavárat!
Ha Leon is el fog jönni? Ha ő is megjelenik akkor, a midőn a női szív legfogékonyabb egy férfiarczot kitörülhetlenül befogadni! Ha ő hozza meg a vigasztalás balzsamát!
Oh mint kétségbe volt esve a leány! Oh mint járt kezeit tördelve végtől végig a hosszú folyosón, s mint Jákob a pusztában küzdött az angyallal, a ki nem sajnál egy szegény halandóval tusakodni; ne történjék ez meg! Véletlenek, csodák, rendkívüli sorsszeszélyek jőjjenek az ő segitségére!
Az a másik leány nem tud sírni! Az is nagy kín! De ő meg nem tud imádkozni! Ez még nagyobb.
Nem tudja, mit kérjen? és nem tudja kitől? Szabad-e egy ilyen kéréssel megjelenni Isten előtt? van-e a szentek között egy, a ki az ilyen vágyak teljesüléseért közbenjáró legyen az ég és föld között?
Oh az rettenetes; kivánni valamit kétségbeesetten, a miért imádkozni szentségtörés! Imádkozni most egy leánynak földi boldogságért, a midőn jóltevője, második édes anyja halva fekszik, s minden sóhajtásának az ő mennybeli üdveért kellene fölszállni, midőn az volna kötelessége, hogy imazsámolyára térdelve, olvasóval és imakönyvvel közeledjék az ég kapuihoz.
Madame Corysande elvégre megsokalta Livia künnmaradását, s a hetedrészig kinyitott ajtón kiszólt hozzá:
– Livia, kedves! bejöhet már. Elaludtak a rémek. Majd csak megoltalmaz bennünket mindannyitól a jó Isten.
Igaz. – Igaz. – Ki is takarna be ellenük más? – Csak te eredj nyugodtan aludni, szegény leány. – Corysande távirata nem találta Leont Budapesten; mert az távol jár most, kevesen tudják, hol? a te izeneted pedig czimzetére talált, meg lett értve: és értéke elismerve. – Octavián fejedelem és fia útban vannak már Etelvár felé.
A boldogult szelleme pedig útban van a mennyország felé, csillagok útjait, szellemek útjait nem kell előttük járó imádkozásnak az égre rajzolni: az ima csak a földiek tekervényes, homályos útjain gyújt világot.
Octavián, a mint a táviratot kapta, rögtön sietett Alienort felkeresni s tudatni vele, hogy mi történt; tartsa magát az utazásra készen teljes gyászruhában: ő maga meg elfutott a «Jerichói Kürt» szerkesztőségébe, a gyászhírt tudatni, s a maga részéről a következő közleményt beiktatni a személyi hírek közé:
«Octavián von und zu Nornenstein fejedelem a mai napon egyetlen fiát és fejedelmi utódját Alienor von und zu Nornenstein princzet nagykorúnak jelentve ki, a fejedelmi előjogokról lemondott s azokat örökösére, most már Alienor von und zu Nornenstein fejedelemre ruházta át!»
Meg is várta Octavián, míg abból a lapból egy példányt kézisajtóval az ő számára lehúztak; azt azon nedvesen zsebébe dugta, s aztán sietett Alienort a vasútra vinni magával.
Az egész úton aztán folyvást tartotta beszéddel Alienort. Az pedig szeretett volna aludni, de világért sem lehetett. Az öreg úr kifogyhatlan volt.
– Fürst Octavián. Ha a te szád gőzmalom volna, irtóztató pénzt bekeresnél vele; a mennyit tudsz darálni pihenés nélkül.
– Ahhoz is gyakorlat kell.
– Miért nem szivarozol inkább?
– Tudom, hogy te nem szereted a füstöt.
– De hát mért nem hagysz engemet aludni?
– Azt is megmondom. Halottas házhoz megyünk. Mikor valaki egész éjjel nem aluszik, olyankor nagyon érzékenyek lesznek az idegei. Nagyon előnyödre fog szolgálni, ha úgy leendesz disponálva, hogy a gyász látása könyekre fakaszszon.
– Ha ezt valaki meghallja, darabot ír rólunk: «Agg szinész és fia». Eldugom előled otkolonos üvegemet, képes vagy szalmiakszeszt cseppenteni közé, hogy megríkasson.
– No no! Te nálad ugyan nem sok kell ahhoz. Hiszen Wagner «Walkür»-jének előadásán, meg «Siegfried halálán» úgy sírtál, mint egy Niobe. Ez is egy jó asszonyi tulajdon nálad. Ha megharagítanak, sírva fakadsz. Ha a ballerinád nem jelenik meg a légyotton, megsiratod. Könnyebben áll nálad a sírás, mint a hajdani híres színész Czelesztinnél, a ki megrendelésre, közkivánatra tudott sírni.
– Hát akkor annyival inkább engedj aludni.
– Nem engedlek, mert én bizonyos akarok lenni a dolgom felől. Nézd csak, milyen szépek itt a kukoriczák!
Másnap reggel maga Rafaela tudatá atyjával anyja halálát.
– Egész éjjel egymással beszéltünk, mondá a herczeg.
Az a lelke volt a herczegnőnek. Teste már be van balzsamozva.
A herczeg régóta nem alszik ágyban. Szívbaja nem engedi. Nagy karszékben szokott szunnyadni felöltözötten.
– Vezess a ravatalhoz.
Rafaela kezét atyjáé alá ölté s levezeté őt a földszinti nagy teremig, mely gyászpompával volt már feldiszítve; de még nem feltárva a látogató közönség számára.
A gyertyák meg voltak gyújtva már a koporsó körül s két szerzetes ott imádkozott mellette.
A herczegasszony ott feküdt a koporsóban halotti mezében.
De Rafaela könyeit még ez a látvány sem indítá meg.
Ez épen nem.
Az a halott arcz nem hasonlított az ő anyjához. Minden ráncz el volt rajta símulva; egyetlen vonás nem maradt meg az élőből. Idegen arcz volt az, sima és fényes. Nem olyan, mint a szegény ember halottjának az arcza: derült, mosolygó, nyugalmas; ez egy föúri halott, kinek testéből a tudomány érczet, pergament csinált s elvette vonásaiból az üdvözültek magasztosságát; helyette a műtői pepecselő kéz egy mumiamosolyt mesterkélt reájuk.
Rafaela visszataszítva érzé magát e látvány által.
Minden érzetét ellenszenvesen érinté az a gondolat, hogy a bálványalak, a kit ő édes anyjának nevezett, nem lehet az, a mivé a gyermeki kegyelet a halott anyákat átalakítja: egy mennylakó szent; hanem a mivé a tudomány alakította át: egy múzeumi tárgy.
Úgy fájt neki ez a gondolat; majd a szivét metszé keresztül s ez a fájdalom még mélyebben fojtá el könyeit.
Kényszeríté magát e borzalmat leküzdeni s nem törődve madame Corysande óvásával, odahajolt, hogy megcsókolja az alak arczát.
Egész teste összeborzadt tőle.
Az orvos elővigyázó volt. A bebalzsamozott hulla arczát bevonta az arsenas sodæ után vízüveggel.
Nem «személy» az többé: hanem «tárgy».
E pillanatban a hátulsó ajtón két alak lepett be a gyászterembe. A viaszgyertyák megvilágíták arczaikat.
A herczeg eléjük lépett.
– Nornenstein fejedelem, Alienor princz…
– Nem princz többé, mondá Octavián. Hanem Alienor Nornenstein fejedelem tegnap óta.
Alienor pedig odalépett Rafaela elé. A leány kezét nyújtá neki.
– Nézze ön: szegény anyám.
Alienor érzékeny szivü volt (nem is aludt az éjjel), e szóra ellepték szemeit a könyek; a mint a ravatalhoz ért, zokogni kezdett.
S erre, mintha a lebilincselő varázs tört volna szét Rafaela szive fölött: egyszerre kitörtek az ő könyei is.
«Oh édes, egyetlen jó anyám»; sikolta fel s odaveté magát a halottra, átölelve annak lábait és azután sírt hosszasan, bőségesen: egész lelke mélységéből.
S mikor kisírta magát, akkor oda fordult Alienorhoz és megszorítá annak a kezét, halkan rebegve.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm önnek.
Alienor tekintete azt kérdezé, hogy «mit»?
– Hogy megtaláltam a könyeimet.
Alienor is hozzá adta az övéit.
S az összevegyült könyek frigye szentesítő erővel bír.
Legalább a költők azt mondják.
A herczegnőt nagy pompával temették el az etelvári családi sírboltba: jelen volt közel és messze környékből minden tisztelője, úr és szegény.
Csak egy nem jött el a temetésre. Zárkány Napoleon. Azt bizonyosan nem találta még fel a gyászhír. Ki tudja, hol járt az alatt?
Nornensteinék még a temetés utáni napot is ott tölték a herczegi kastélyban. Úgy utaztak fel együtt Budapestre.
Az utolsó nap estéjén Rafaela herczegnő oda ölelte magához Liviát, s azt sugá neki:
– Kicsikém. Menyasszony vagyok. Nornenstein Alienor fejedelemmel mai napon eljegyeztek atyáink.
Livia arcza ragyogott a boldogságtól. Tehát mégis csak vannak olyan szentek, a kik közbenjárnak az ég és föld között a szegény halandók olyan vágyaiért, a miket nincs szó kifejezni!
… De ne keverjük mi a szenteket a halandók történeteibe…! Kí tudja, mi lesz a vége?
