XVII. Különös pöreset.

Hetek multak el ezután; az árviz lassanként visszatért medrébe; először általános iszap lett belőle, azután apró halastavacskák itt amott a termő földek közepén, miket majd csak a harmadik nyár fog tökéletesen kiszáritani; pusztulás, romlás képe mindenfelé, a mire utoljára undorral néz már az ember, mikor restell rajta sopánkodni.

Még sokáig nehéz volt egyik faluból a másikba menni a megromlott utak miatt, mikről a hidakat mind elhordta a viz; és Ankerschmidt nem sietett Bräuhäusel urnak a „fekete levest“ csinálni.

– Ha ez az árviz nem lett volna, soha se kerültünk volna össze.

Nem törődött ő most egyébbel, mint hogy leánya boldog fog lenni; az első vasárnap mindjárt kihirdetteték a házasulandó párt, s öröm volt az öregeknek a fiatalokban ujra élni.

Annálfogva Ankerschmidt egyenkint kibontogatá a zsebkendőjére kötözött bogokat, ez Grisáknak, ez Bräuhäuselnek, ez Mikucseknek szól. Csak a negyedik marad meg: ez Aladárt illeti; de hisz azon sincs már mit tartogatni tovább. Tudnak mindent.

Nem sokára kapott is egy levelet doctor Grisáktól, melyben az érdemes férfiu nagy prosopopoeiával előadja, mily szigoru vizsgálat tartatik illető helyeken a felett, hogy kinek hibája vagy vétsége okozta e több millióra menő kárt; a bünös példásan fog lakolni. Az eddigi nyomozásokból azonban az tünik ki, hogy „egy kis félreértés“ okozta az egészet, mely Mikucsek urral történt; ki roszul értette át megbizatását; azután az ő utasitásait is roszul értették meg; tévedés volt az egész; a mi annyival világosabb fog lenni, mivel Mikucsek ur időközben Gallicziába tevődött át, s hogy confrontáltathassék, elébb a külön helytartóságok utján a miniszteriumot kell megkeresni, és végtére, ha hibásnak találtatnék is, mit nyernének vele a károsultak? testén, lelkén, meg az esernyőjén kivül semmije a földön; majd kiheveri ezt is az ország, mint mást, stb. stb.

Ankerschmidt azt mondta rá, hogy igaza van, biz azzal kár is volna már a papirost fogyasztani, hogy honnan eredt a szerencsétlenség? elég hogy megvan.

Hanem e közben valami történt, a mit doktor Grisák nem tudott.

Mikucsek ur csakugyan jegyet váltott a postakocsira Lembergig; hanem a mint a kocsi Forrónál a lejtőn fölfelé csendesen haladt éjszaka: egy lövés történt az ablakon keresztül, oly közelről, hogy a lőpor füstje egészen megfogta az üveget, a golyó egy kis gömbölyü lyukat ütött rajta, mintha csak papir lett volna. Négyen ültek a kocsiban; s a négy közül Mikucsekot találta a lövés; – rögtön halva maradt.

A gyilkos, kinek a kocsi felhágóján kellett tenni a lövést, rögtön ugy eltünt, hogy nyomára nem lehetett akadni; e körülmény miatt a kassai törvényszék a postakocsist és kalauzt fogatta el, mint közvetlenül gyanuval terhelteket.

Erre azután egy sz...i földész jelenté föl magát a törvényszéknél, hogy ne üldözzenek semmi ártatlant: a gyilkos ő volt.

Elmondta, hogy boszuból tevé a gyilkosságot, hogy erre készült; leirta körülményesen, hogyan történt; mint lesett rá a postakocsira sötét éjjel, hogy hágott föl a hintó lépcsőjére, hova hajitotta el a pisztolyt, hol huzódott meg az árokban? Teljesebb vallomást kivánni sem lehetett. Bizton kimondhatta rá minden biró a halált.

Azonban ugyanakkor, ugyanazon napon egy másik sz...i földész meg a miskolczi törvényszék előtt jelent meg s ugyanazt a történetet saját magával ugyanazon szavakkal mondá el; azt állitva, hogy ő volt a gyilkos.

Az egyik följelentett neve volt Bárd Péter, a másiké Bárd Pál: testvérek voltak.

De már most melyik volt hát az igazi gyilkos?

A törvényszék szembesité mind a kettőt; mind a ketten álltak ellébbeni vallomásuk mellett.

Ha kérdék tőlük, miért állitja a másik ok nélkül, hogy ő követte el a bünt? az volt kölcsönösen a feleletük, hogy a másik testvér saját magát akarja feláldozni, hogy testvérét megmentse.

Az kétségtelen volt, hogy egyik a valóságos gyilkos, de az is kétségtelen volt, hogy a másik meg nem az.

Valakit el kelle itélni, s valakit fölmenteni; csak azt nem lehete földeriteni, hogy kit?

Mikor szembeállt a két testvér, olyan érzékenyen tudta egymást kérni, hogy mondjon le szándékáról, minek vállal magára olyan vétket, a mit nem követett el? Majd meg vitatkozni kezdtek, egymás keresztkérdésekkel fakgatták: hogyan volt ez, hogy történt ez? de mind abból csak az derült ki, hogy a körülményeket egyik a másiknak elmondhatta, s azért tudja oly pontosan mind a kettő.

Végre Bárd Péter, hogy a birákat meggyőzze, az utoljára tartogatott eszközhöz folyamodék: azt mondta, hogy neki terhelő tanui vannak; Ankerschmidt lovag és Garanvölgyi Aladár urak; azok bizonyitani fognak a mellett, hogy neki kell a gyilkosnak lenni.

A törvényszék felhivatá a két urat, kik épen nem tudták elgondolni, hogy kerül az ő tanuskodásuk e criminalitásba?

Bárd Péter azt kérdé, midőn tanuival szembesiték.

– Emlékeznek-e uraim; mikor a tiszai gátnál virrasztottak éjszaka, hogy egy csónakos jött el előttük, a kivel szóba eredtek.

– Az én voltam! vágott bele Bárd Pál.

– Te voltál? szólt fejcsóválva Péter; még ez is te akarnál lenni? Hát ha te voltál, mond meg, hogy mit beszélt ez a csónakos ott az uraknak.

– Hát én hoztam hirül, hogy a d..i gát át van törve; s én mondtam, hogy valaki meg fog halni.

– Akkor ott hallgatóztál valahol; mert a csónakos én voltam.

– Vagy pedig te hallgatóztál, s én voltam a csónakon.

– De uraim! kiálta fel kétségbeesetten Péter, én esküszöm, hogy én voltam a csónakon.

– Én is esküszöm.

Sem Ankerschmidt, sem Aladár nem tudott bővebb felvilágositást adni; sötét volt, mikor az emberrel beszéltek; arczát sem vehették ki, a mondott szavakat pedig mind a kettő egyforma hűséggel tudta ismételni. Egyiknek bizonyosan a gáton kellett akkor lennie. De hogy melyik volt? az csakugyan nem tünt ki.

A törvényszék kénytelen volt őket ujra visszakisértetni börtönükbe.

Mikor elvitték őket kétfelé; Bárd Péter felemelte lánczos kezét s ujjával gyöngéden megfenyegetve testvérét; elkeserült hangon mondá hozzá:

– Bátyám, bátyám! te csak azon vagy, hogy magadat elöld miattam; de meglásd, hogy semmi sem lesz belőle.

Este irószereket kért Bárd Péter, mint mondá, a törvényszék elnökének akar fontos felfedezést tenni. Adtak neki.

Reggel aztán ott találták az ajtókilincsre felakasztva nyakkendőjénél fogva.

Az asztalon hagyott levélben ez volt irva.

„Méltóságos uraim?

Azt mondják, hogy a mely tanuvallomásra halál következik; az olyan erős, mintha megesküdtek volna rá: én tehát meghalok és vallomásomat megerősitem; magam voltam a gyilkos, testvérem ártatlan. Bárd Péter.“

A törvényszéknek nem maradt más feladata, mint elfogadni a bevégzett tényt. A ki meghalt, az volt a bünös, a ki megélt, az az ártatlan.

Ez értelemben adatott ki az itélet. Igazságos volt-e? azt egyedül a sziveket látó ur tudja.

Bárd Pál, mikor meghallotta öcscse halálát, s saját fölmentését, könyezve mondá, hogy pedig még sem ő volt a gyilkos.

Hanem ilyen bolondokat beszélni egyszer mindenkorra megtiltatott neki két havi büntetés terhe alatt. Ha azt akarja, hogy be ne csukják, hát ismerje el, hogy ártatlan.

Beszélték aztán egyideig azt is, hogy a börtönben öngyilkossá lett Péter ugyan az volt, a ki egy időben Szemes Gyurka név alatt annyi csinyt követett el. Onnan hitték, mert e halál után Szemes Gyurkáról többé semmit sem lehetett hallani.

Ki tudja ezt is? ilyen monda mindig van elég.