9. Bebe.

Leszczinszky Sztaniszló, Lengyelországnak szerencsétlenségéről és kalandjairól nevezetes királya, miután hatalmas barátja és szövetségese XII. Károly megbukott, maga is futni kénytelenült s trónját átengedni II. Ágostnak.

Ámde azért, ha leszállt is, de le nem mondott soha e trónról s minden alkalmat megragadott, hogy azt visszaszerezze.

Az ilyen nyugtalan trónkövetelő nagyon elrontja azoknak álmait, a kik már birtokban vannak. Sztaniszló zweybrückeni birtokában, melyet a nagy svéd királytól kapott, miután országát elveszté, szüntelen körül volt véve alkalmatlan látogatóktól, a kikről igen jól tudta, hogy minden szavát, gondolatát kilesik s besúgják Ágostnak. Minden barátságosan közeledő ábrázatról tudhatta, hogy ez kém.

A hol pedig a kém jelen van, ott már az orgyilkos sincsen messze.

Az udvarában egymást váltó idegenek között volt egy orosz és egy szász tiszt. Amannak a nevét nem tudni, emezt Branckenak hítták.

Úgy látszott, mintha ott ismerkedtek volna meg, s mindkettő azon törekedett, hogy Sztaniszló szép testvére, Katalin figyelmét magára vonja, e fölött voltak tréfás vitáik, mint szoktak fiatal urfiak közt lenni, ha delnőkről van a szó.

A fejedelem angol kertjében volt egy mesterséges grotta, ódon kövekből összerakva, folyondárral befuttatva, mohos, fülfűvel benőtt teteje volt, nehéz vasajtaja, belül pedig kényelmes pamlagok és fényüző pompa. Egy szobából állt az egész.

A királynak ez volt kedvencz nyaraló helye; itt aludta délutáni álmát, s ide rendelé gyakran meghitt vendégeit, kik aztán nála nélkül is eljártak oda, a nyári délutánok alatt, hüsölni.

Egy délután egyedül volt a grottában az orosz és Brancke.

– Te bajtárs, szólt az orosz, ez ugyan csendes, magányos hely itten.

– Valóban, egészen szerelmes kalandok számára van építve.

– Ha becsuknák ezt az ajtót, senki sem tudna meg semmit arról, hogy mi történik ide benn.

– Például, hogy az ember szép asszonynyal csókolózik.

– Te szeretnél itt egyedül lenni Katalinnal, nemde?

– Még inkább Sztaniszlóval egyedül lenni.

Az orosz hirtelen megragadá Brancke kezét.

– Csitt. Zárjuk be az ajtót.

Azzal becsukta a vasajtót magukra.

– Itt nem hallhatja szavainkat senki.

– Egy lélek sincs rajtunk kívül jelen. A grottának semmi melléképülete nincs, falain át nem hat a szó, s itt semmi hely, a hol valaki elrejthette volna magát.

– Ha csak ebbe a virágvederbe nem!

Egy pompás két láb magas japán virágveder állt ott egy zöld márványoszlopon, tarka dáhliákkal megrakva, az orosz arra mutatott; mind a ketten nevettek fölötte; azután megnéztek pamlagot, szőnyeget, nincs-e ott rejtve valaki? S meggyőződtek felőle, hogy egyedül vannak.

– Bajtárs, szólt az orosz, mi egy czélból vagyunk ide küldve.

– Igen.

– Utasításunk az, hogy Sztaniszló minden mozdulatát kikémeljük s vigyázzunk rá, hogy Zweybrückent el ne hagyja.

– Azt pedig az éjjel el akarja hagyni, hogy Francziaországba fusson, honnét segítséggel biztatják, én megtudtam.

– Én is tudom. Mi parancsod van ez esetre?

– Akkor meg kell őt ölni.

– Csitt! halkabban beszélj. Még a virágok se hallják meg, a mit mondasz. Hogy akarod őt megöletni?

– Katonáim vannak a közelben, azok az úton meg fogják támadni s levágják, azt fogja mindenki hinni: rablók voltak.

– Nem jó terv. Sztaniszló bátor és vitéz, megeshetik, hogy keresztülvágja magát. Valaki rá talál embereidre ismerni. Lenne érte zaj; téged bizonyosan kiadnának saját küldőid, mert az ilyen zajos tett felelősségét nem szokás nyiltan elvállalni. Mást kell tenned.

– Tanácsolj.

– Zaj nélkül kell neki meghalni; van nálad valami méreg?

– Van, de soha sem tudtam használni; Katalin mindig megkóstolja elébb minden ételét, italát.

– S azt nem akartad megölni vele együtt; úgy látszik, hogy még utoljára szerelmes vagy bele. Ne bántsd. Én okosabban vagyok ellátva. Látod ezt a levelet? Ebben van Sztaniszló halála. Pedig milyen szép rózsaszín pecsétje van! Az ember nem hinné. A mi bele van irva, az is igen kellemetes. Tudósítják a királyt, hogy Károly ismét hadsereget gyűjt török pénzen. Hogy fog örülni rajta! De majd két óra mulva elkezd a szive szorulni, mellét nehéz teher fogja el, szemei elsötétülnek, agya elkábul; orvosok jőnek, futnak, eret vágnak, tudományukat előszedik; mind hiába, a király az éjjel halott lesz. A levél sorai finom porral vannak behintve, mely az olvasás közben ledörzsölődve róla, egy pár évvel hamarább elküldi őt oda, a hol legjobb helye van minden embernek.

– Ez jó ötlet. Te fogod átadni a levelet.

– Add át te. Bennem kételkedik, mert azért, hogy lengyel nevem van, orosznak gyanít.

Brancke egy perczig tétovázott a levelet elvenni.

– Talán félsz tőle?

Erre elvette és keblébe rejté.

– Most keressük föl a királyt.

E titkos szerződés után egyik férfi sem hagyta el egy perczre is a másikat; az árulók féltékenyek, mindegyik biztos akart arról lenni, hogy a tett végrehajtásáig társától el ne legyen árulva.

Két óra mulva hallák az udvarmestertől, hogy a fejedelem a grottában várja őket. Mindketten siettek oda.

Sztaniszló egyedül volt. Midőn beléptek hozzá, mondá, hogy csukják be maguk után az ajtót.

Erre Brancke kivevé öltönye alól a levelet s örvendő arczczal mondá Sztaniszlónak:

– Levél érkezett Benderből.

Sztaniszló összefonta karjait s nem vette el a levelet, hanem átszegző tekintetével nézett majd egyikre, majd másikra.

Brancke újra eléje nyujtá azt.

– Csak tartsd meg leveledet; tudom mi van benne. Ha én is tudnék méreggel gyilkolni, miként ti, azt mondanám, nyisd fel és olvasd el magad.

Brancke elsápadt; az orosz észrevevé, hogy el vannak árulva, hirtelen az a gondolat villant meg agyában, hogy Brancket benne kellene hagyni a felelősségben, s magát megmenteni; egy árulással több, vagy kevesebb.

– Mi az? szólt, tettetett bámulattal fordulva czinkosához.

– Ne álarczoskodjál! kiálta rá a fejedelem. Te olyan jól tudod, hogy mi az, mint én, vagy ő. Ti küldve vagytok, hogy engem szemmel tartsatok, s ha kell, megöljetek. Itt ebben a szobában szép csendesen, egyedül, halkan suttogva végeztétek el az orgyilkos tervet, senki sem hallá, csak egy virágedény; de a virágoknak füleik vannak és nyelvük a tanuskodásra. Bebe!

E hivásra a porczelánveder dahlia-bokrétája szétbomlott, s a két láb magas edényből egy emberalak emelkedett elő, – valóságos élő ember, maga sem magasabb harminczhárom hüvelynél, a fejedelem kis törpéje, Bebe.

Ki hitte volna, hogy abban a kis virágtartóban egy egész meglett ember elfér?

A kis furcsa törpe biczegő fejjel mosolyga az elárult kémekre s két kezében egy felvont pisztolyt tartott, melynek lyukas végén tréfásan fütyörészett, mintha ez a legjobb mulatság volna rá nézve.

Az árulóknak nem volt semmi mentségük.

– Uraim, szólt hozzájuk a fejedelem. Királyok, a kik trónjukon ülnek, a felségsértőket el szokták itéltetni, s ha nekik úgy tetszik, megöletik vagy kegyelmet adnak. Én futó király vagyok, kinek sem testőrei, sem bírái, sem bakói nincsenek. Ha trónomon ülnék, kegyelmet tudnék adni az orgyilkosnak; de mert üldözött vagyok, elitéllek benneteket és meghaltok. S mivel hogy bakó nincsen szolgálatomban, majd végrehajtom az itéletet magam, mint királyhoz és lengyelhez illik. Húzzatok kardot és védjétek magatokat. Sztaniszlót meg is lehet ölni, de csak szemközt.

A fölfedezett gyilkosoknak nem is lehetett egyébre gondolni, mint hogy karddal kezükben nyissanak utat maguknak e kelepczéből, melyből csak Sztaniszló vérén keresztül volt kijárás. Hirtelen kardot vonva, rohantak a királyra mindketten.

– Hohó, urak! sivíta a törpe éles hangja, egyszerre csak egy jön, egyik a másik után; kettesével csak az orgyilkosok mennek egy ellen, várjon a kapitány úr sorára! Tessék leülni a pamlagra és ne tessék kardjára tenni kezét, míg az első viadal tart, mert Bebe itt van és Bebe igen jól lő.

Brancke leült. Az orosz összemérte kardját a királyéval. A törpe az egész viadal alatt Brancke homlokának szegezve tartá a pisztolyt. Annak a homlokán hideg veríték gyöngyözött a párharcz alatt. Az pedig igen soká tartott. Az orosz igen jó vívó volt, s kétségbeesve védte magát. Eleinte sok erőpazarlással veté magát a királyra, ki azonban csak játszani látszott vele.

Végre Brancket egy zuhanás riasztá fel kábultából; az orosz keresztül döfve esett oda, épen az ő lábához. Csak arczra fordult még, azután mindjárt meghalt.

– Uram! önön a sor. Szólt hozzá Sztaniszló. Brancke előtt káprázott a világ; gépileg nyujtá maga elé meztelen kardját s egy percz mulva a király kardja a fal táblázatához szegezte a nyomorultat.

– Most lovaimat, Bebe!

Sztaniszló még azon éjjel átszökött Francziaországba.