15. A Hold.

Egy sensitiv hölgy naplójából.

… 1849-ben ismertem meg Emilt Komáromban.

Mindkettőnket a véletlen sors hozott oda; én atyámat követtem, ő más parancsából volt ott.

Szerettük egymást, azzal a kínzó tudattal, hogy soha se lehessünk boldogok. Neki neje volt, jó, hűséges asszony, a kit Emil hálából vett el, mert egész lételét neki köszönheté; de a kit soha sem szeretett. Tisztelnünk kellett a nőt, ki férjét nemes önfeláldozással követte minden veszélybe, s ez a tisztelet volt az örök válaszfal köztünk és a boldogság között.

Nem is árultuk el soha senki előtt, a mit egymás iránt érzünk s az érzelem nem vált szégyenünkre soha. Gyakran észrevehette Emil szemeimen az éjszakai sírás nyomait, gyakran láttam őt csüggedtebb, sápadtabb arczczal, a nélkül, hogy egyikünk a másiktól kérdezhette volna, mi baja? a nélkül, hogy egymást vigasztalhattuk volna.

Nagyon kellett őrizkednünk, az ilyen őrült titok nem lehet eléggé mélyen elásva, hogy ki ne törjön sírja alól; egy tekintés egymás szemeibe, a hangnak egy pillanatnyi reszketése, egy meg nem őrzött sóhaj elárulhatott volna bennünket az emberek előtt, s ez árulás boldogtalanná tett volna egy nemesszivű nőt, megbélyegzett volna engem.

Néha úgy jutott, hogy egymás mellett kelle ülnünk; mint vigyáztunk, hogy egymás kezéhez ne érjünk, pedig szíveink úgy reszkettek belül, hogy egymáson nem doboghatnak; pedig gondolataink úgy ölelkeztek egymással!

És mégis olyan sokat tudtunk egymással beszélni.

Mikor szép holdvilágos esték voltak, kiültünk a szabadba, s azt mondtuk egymásnak:

«Te nézz a holdvilágba, én is oda nézek, mondd el magadban, a mit hozzám gondolsz, én is elmondom, a mit hozzád gondolok, onnan elolvashatjuk».

És azután órákig elmerengtünk így, akár hány ember volt körülöttünk, járt, kelt, fecsegett; senki sem gondolta, hogy mi most egymással beszélünk, oly édes dolgokat, minők a szivet boldogítják, vagy oly szomorúkat, a miktől el kell csüggednünk; a holdsugár vitte, hozta a titkos gondolatokat egyikünktől a másikhoz és nem árult el bennünket senkinek.

Mikor aztán elváltunk, egyikünk kérdé: «értettél-e?» a másik felelte: «értettelek», és bizonynyal mi értettük egymást és sokat elmondtunk egymásnak így, a mit szó nem fejezett volna ki.

Egyszer azután el kelle távoznunk Komáromból. Hirtelen, készületlen kelle mennünk. Emilnek Amerikába, annak ki tudja melyik részébe; nekem atyámmal, előre nem is sejthetni: hová?

A dolog változhatlan volt: úgy kelle lenni. Nekünk el kelle válnunk, még pedig úgy elválnunk, hogy soha még csak hírét se hallhassuk egymásnak.

Mi úton is lehetett volna?

Titkunkat nem bízhattuk levélre, visszatérő vándorra, mert az mind elárulhatott volna bennünket; de ha tehettük volna is, nem tudhattuk egymás hollétét. Ő nem tudhatta meg soha, hogy minket hova vet a sors; én nem azt, hogy ő hol marad meg? csak annyit tudtunk, hogy egy éktelen, kietlen tenger fog közöttünk lenni, melyen át egyikünknek sem szabad menni, s még csak az a vigasztalásunk sem marad, hogy a messzeségbe nézve, a láthatár valami távoli pontja után sóhajtsunk, mert az egész földgömb fekszik közöttünk, akár keletnek, akár nyugotnak, egyforma a távolság közöttünk. Arra a kérdésre, hol kedvesünk? mi nem mutathatunk a távolba: «arra messze»: hanem lábaink alá: «itt alant!» s még csak az sem boldogíthat bennünket, hogy egymásról egyszerre álmodunk: mert itt nap van akkor: mikor ott az éj.

Mikor az utoló istenhozzádot mondtuk egymásnak, szép tele hold volt az égen; Emil megszorítá a kezemet és azt mondta:

«Látod, mennyit tudtunk egymással beszélni, mikor a holdba néztünk, mennyi édes dolgot elmondtunk egymásnak, te is értetted az én szavamat, én is a tiedet. Miért ne szólhatnánk tovább is így?»

Én sokkal levertebb voltam, mint hogy ez a szó most megvigasztalt volna. Az a gondolat, hogy soha, de soha egymásnak hírét ne halljuk, ne tudjuk, merre jár? él-e? boldog-e? vagy meghalt: sokkal jobban kétségbeejtett, mint hogy egy puszta ábrándban nyugalmat tudtam volna találni.

– Azt mégsem fogja nekem megmondani a hold, hogy te hol vagy? mondám Emilnek csüggedten.

Ő egy perczig elgondolkozott, azután hozzám fordult.

– Én azt mondom, hogy igen. A ki erős akarattal és öt érzékén túl is bir valamivel, arra nézve nincs lehetetlenség. Ha mi úgy akarjuk, úgy lesz. A new-yorki parton nézve, körülbelül akkor megy le a hold, mikor itt felkel. A legelső naptárból megtudhatod, mikor van telehold. Akkor vigyázd meg feljöttét. A minő betűre én akkor gondolni fogok, merőn a hold tányérjába nézve, te ugyan azt a betűt fogod azon a fényes lapon irva látni, másnap a következő betűt és így a többit naponkint, a míg a holdnegyed nem következik, a mikor közlekedésünk félbe szakad, a hold lemente a nappali órákra esvén. Én ezt a titkot egy belgrádi dervistől tanultam. Az indu bűvészek ezen módon tudatták az afrikai máguszokkal Nagy Sándor halálát, mit ezek elébb megirtak, mint Görögországban tudva lett volna; a holdra irás régi mesterség, s miért ne volna a szerelem olyan hatalmas bűvészet, mint a többi. Ha erősen akarunk, erősen szeretünk, minden lehetővé lesz. Erős akarattal és nagy szerelemmel a túlvilágról is vissza lehet jönni.

Ezzel elváltunk egymástól.

Ő elment nyugotnak, én keletnek, bár mehettünk volna addig, míg a világ más oldalán ismét összehoztak volna útjaink.

Egy hónapba belekerült, míg az újvilágba átutazott; ez a hónap érdektelenül telt le tőlem, a másik hónapban már nyugtalanul vártam a holdtöltét. Akarat és szerelem bennem is erős volt, de hinni nem tudtam azt, a mit akarok.

Minket atyámmal egy felföldi városba vetett a balszerencse, ott volt egy kis lakházunk épen keletnek. A magaslatról széles rónára lehetett látni. Én ott ültem az ablakban, midőn közelgett az igért percz s szivem dobogása jelenté, hogy várom azt, a mit nem hihetek.

Mögöttünk tiszta égen áldozott le a nap, széles küllőket vetve a hegyek ormai mögül a kék égre; a keleti síkságot köröskörül barnás lilaszín köd fogta körül, mely mindig magasabbra kezdett emelkedni az égre; a földnek önvetette árnya. Egyszerre halvány rózsaszín derengés kezdett pirulni a ködös árny közepén, mely mindig szélesebbre terjedt; az a sápatag hajnalfény ez, mit a kelő hold küld maga előtt, gyönge utánzása a királyi nap hajnalbiborának; percz mulva egy égő pont támadt a láthatáron, egy fénytelen izzó tűzdarab, mely csendesen kidomborult, mintha égő hegy duzzadna ki a föld felületén. Újabb percz mulva egészen kiemelkedék a halovány égi csillag, izzó tüzes tányérjával, mely elé mintha rózsaszinű fátyol volna húzva.

E pillanatban úgy tetszék, – vagy úgy láttam, – vagy úgy álmodtam, hogy ama fényes tüzes lapon egy nagy T betű jelent meg előttem; egy világosan kiirt betű, mely azután rögtön el is tünt onnan. Egy pillanat század része volt csak, a meddig ott láttam; azután vége volt. Szemeimet dörzsölém, – újra odanéztem; – többé nem láttam semmit; órákig fennvoltam, folyvást a holdat figyelve, nem látszott többé annak ezüst tányérján semmi egyéb a szokott foltoknál; csendesen haladt tovább a néma csillag: szomorú képe az élettelenségnek, laktalan völgyeivel, halott hegyeivel.

Egy T betűt nyertem, vagy talán az is csak káprázat volt?

Másnap ismét ott vártam az ablakban a hold feljöttét.

Azon pillanatban, midőn alsó széle a láthatártól elvált, ismét egy világosan kiirt betűt láttam benne, mely rögtön eltünt. Az egy E betű volt.

Reszketni kezdtem. Félelem, vagy a bámulat valami szívszorító neme fogott el. Bántam már, hogy ezt láttam, mert egészen felháborítá lelkemet.

De azért harmadnap ismét rálestem a holdra: akkor egy X betű villant el szemeim előtt. – Negyedik éjjel egy A; – ötödik éjjel egy S…

Tehát Texasban van!

Hatodnap beborult az ég: nem láthattam semmit; de hiszen ennyit épen elég volt tudnom.

E világért nem közöltem volna senkivel titkomat. Féltem, hogy tagadni fogják mások, s az képes lett volna megtébolyítani, mikor én mind azt oly világosan láttam.

Minő nyugtalanul vártam a következő holdtöltét!

Az idő ismét kedvezett titkos látásainknak, a fényes égi lap hat napon át hat új betűt hozott az új világ határáról; e hat betű ez volt: «Szeret».

«Szeret!» Mit is izenhetett volna kedvesebbet onnan. Mi lehetett nagyobb gondolatja? Oh bizonyára ez izenet nem bántá meg a szűz holdat, mert tiszta volt e szerelem, miként maga a hold.

Harmadik holdtöltén egész hétig láttam a holdban végig villanó betűket:

«califor».

Ebből megtudtam, hogy Californiába ment át. Oh miért ment még messzebb tőlem?

Negyedik holdforduláskor e szót vettem tőle:

«aran».

Aranyat keresni ment; minek volt az neki? A kinek annyi észt, oly szép lelket adott az ég, hogy szánhatja az magát arra, hogy éhes, önző rablócsorda közepett a földet túrni álljon nem boldogító kincsért?

Meg is bűnhödött érte. A következő holdújság csak egy betűt hozott tőle, ez a betű volt egy «O». Egy semmi. Tehát azt is elveszté, a mije volt. E holdforgással többet nem is izent hozzám. Azt hittem, a földi vágy elvette tőle az égiekre gyakorlott varázst.

A következő holdtölte is betű nélkül hozta fel a sápadt csillagzatot, elmult az egész negyed egy jelenés nélkül; én sajnálni kezdtem szép ábrándomat, midőn az isméti holdtöltén még egyszer rászántam magamat e bűvös vizsgára, pedig szemeim nagyon meg voltak gyengülve. Épen juniusban voltunk, a holdsugarak legbűvösebb havában, méla, szellőtlen este volt, mintha minden falevél ez égi tündér megjelenését várná hallgatva s nem merne addig mozdulni. A hold csaknem vérveres volt, midőn feljött a láthatárra; fénypontjai, mint a tűz úgy égtek, míg völgyes sötétjei, mintha tele volnának töltve vérrel. A mely perczben egészen feljött a láthatárra, egyszerre egy fekete kereszt jelent meg fényes táblája közepén, hirtelen támadva és eltünve. A falevelek egyszerre mind rákezdtek susogni a csendben, mintha ők is látták volna azt.

Én reszketve távoztam el az ablaktól és bementem szobámba imádkozni.

Két hónap mulva olvastam a hirlapokból, hogy ugyanazon a napon hajnalban, mely minálunk az estével összeüt, San Francisco csőcseléke fellázadt, egy városrészt felégetett s egy csoport európait legyilkolt, – azok között volt Emil.