(Emlék.)
Különös tréfás öreg úr ez a Sylvester… egyik kezével sírt ás, a másikkal bölcsőt ringat; odaül a határdombra, mely a jövőt és a multat elválasztja, ott hizelkedik a közeledőnek s gorombáskodik a tovább menővel; – a ma születőnek beszél vidám farsangról, virágos tavaszról, gazdag aratásról; a haldoklónak szemére hányja hosszú bőjtjét, száraz nyarát, hiú reményeit.
Még alakját is annyit változtatja: majd mint tisztes öreg ember koczogtat be hozzánk, fehér, zuzmarás szakállal, nagy szemöldökei csillognak a dértől, fázó gyermekek csak úgy bujnak előle édes anyjuk ölébe; – majd meg könnyű tavaszruhát vesz magára, nekivetkőzik nyalkára; zöld levelet, másod-ibolyát tűz gomblyukába s pirosítja magát tavaszfelhő kárminnal, mint valami kaczér vén gavallér; másszor megint, mint valami szeles vad czimbora, nyakába keríti a bőjti szelek köpönyegét, úgy nyargal éjszaka az utczákon, mikor minden tisztességes ember alszik, bedörömböl ajtón, ablakon, leénekel a kéményen s cserepekkel hajigálózik a házfedelekről; – ha pedig olykor eszébe jut a multak bánata, rákezdi a sírást, ontja a záport reggeltől késő estig; hiába kérlelik, hiába vigasztalják: ne sírjon, elég már! – Néha megszállja a jótékony szellem; szereti ha áldják, ha jól emlékeznek felőle; beteríti hópaplannal álmos leánykáit, a mezők füveit, aludjál zöld vetés, álmodjál arany kalászról, kék buzavirágról, itt van az öreg Sylvester apó, betakargat lágy pehelylyel, meleg dunyhával; majd meg világgyűlölő kedvében csonttá fagylalja a földet, csikorog a lég is, nem hallgat sem mező füvére, sem ég madarára, beszélhetnek neki! – Kegyetlen, mint egy uzsorás, egy árva hópelyhet le nem ejtene az égből senki kérelmére s ha unja látni a nyomoruságot, beburkolja magát ködbundájába orra hegyéig, hogy ne is lehessen vele beszélni.
Ilyen szeszélyes agglegény az öreg Sylvester.
… 1822-ben különös jó kedvében lehetett az öreg úr, meghozta minden ház számára az új-esztendei ajándékot; az ablakokra a jégvirágot, a mezőkre a havat, az eresz alját szépen felczifrázta fényes jégcsapokkal s a fáknak új lombot adott szép fehér zuzmarából. Az emberek azt mondták, hogy áldott esztendő lesz: «jó tél, jó nyár».
Kis-Kőrös város utczáján tizenegyet kiáltott már az éji őr; innen-onnan a faluból lámpással mentek haza az emberek, kiket imitt-amott mulatságos háznál szinte ott talált az éjfél; olyan kedves dolog ilyenkor haza felé menni: a friss tiszta lég jól esik a bortól ködös főnek; elmondott adomák, víg beszédek még most is zúgnak az emlékezetben, a gyönge hó ropog a láb alatt; szép dolog meleg bundában dicsérni a telet, nem árthat az nekünk, legfelebb az arczot csípi mosolygó pirosra.
A csillagos ég is sokkal szebb ilyenkor: mindenik csillagnak több kedve van ragyogni, tündér hullócsillagok szállnak nyugatról keletre, arany utat festve maguknak az égen.
Oh be együgyű ember lehetett, a ki azt legelőször kitalálta, hogy valahányszor egy csillag átfut, annyiszor meghal egy ember. Mintha megfordítva nem sokkal szebb volna; valahányszor hullócsillag esik: egy ember születik; az a hulló tűz az égből szálló lélek; égből esett csillag minden ember lelke.
Némelyik még aztán vissza is megy az égbe.
Elcsöndesültek már lassankint az utczák, járó-kelők lépései nem hagynak többé nyomot a hóban, minden ablak elsötétült egyenkint a sorban; csak egy háznál volt még gyertyavilág: ottan még nem nyughattak.
A város székháza az a kis ház, a másfél ajtó, a pirossal festett ökörfej és tagló tanuskodik róla.
Itten lakozik a «jó öreg korcsmáros», még akkor fiatal, jókedvű férfi, ifju feleségével.
Benn a kis szobában nagy jövés-menés van, valakire várnak: másvilágról jövő új vendégre; olyan örömmel várják, pedig még azt sem tudják: úrfi lesz-e, vagy kisasszony? pedig még azt sem tudják: örömet hoz-e vagy bút magával?
A fali óra oda benn nagy nyöszörgéssel hozzá fog az ütéshez, elveri nagy gondolkodva végig a tizenkettőt, mintha minden ütésnél számlálná magában: nem tévesztette-e el? – Sylvester nagyapónak letelt a napja, az 1822 lefeküdt a sírba.
Odafenn az égen nagy robogva száll keresztül a pislogó csillagocskák szemei előtt egy roppant meteor, változó színével fényt vetve a földre, szikrázó sörényét csóválva maga után hosszan. Fele útján szétpattant, elveszett.
Ide lenn a kis hajlék meleg szobájában fiucska született, ki fölött örömkönyeket sír a jó öreg korcsmáros s az anyák legjobbika.
A csillagocskák odafenn integettek egymásnak, suttogva sugárbeszéddel: «ma született új csillaga a földnek, a ki ragyogni fog egykor, hogy egész nemzete melegszik sugárainál, s még a távol népek is meglátják és magasztalni fogják tündöklését…»
Ez volt Sylvester újévi ajándéka.
Milyen jó kedélyes öreg úr kegyelmed Sylvester nagyapó!…
… 1841-dik esztendő utolsó napján nappal napot, éjjel csillagot nem látott senki az égen; omlott a zápor pihenés nélkül, s ez az ostoba föld a sok mosdástól egyre piszkosabb lett.
Az alföldi rónán semmi zöld sincsen már, madár sem járja most, vadlúd elköltözött, betyár pihen otthon szeretője keblén, nem vágyik senki a szabadba e moslék időben.
Mehet nagy egyedül végig a pusztaságon az a magányos utazó, kit az ég haragja vándorolni küldött; senki sem szólítja meg, senki sem mondja neki: térj be, ne menj odább.
Csak gyalog utazik, csak a sár marasztalja; rossz kurta köpönyeg a vállán, gyönge mentség napos zápor ellen; görcsös bot kezében, olyan jól beillenék vele koldusnak.
Pedig ő volt a költők fejedelme.
Senki sem tudta még azt. Titok volt. De ő érzé szivében az égi lángot és fölötte érzé magát a földnek. Majd megtudják azt mások is nem sokára.
Viszik őt szárnyakká lett vágyak, még maga sem tudja hová? Annyi bizonyos, hogy nem boldog tűzhely mellé.
Eső vágja, szél küzd vele, iszap útját állja: nem törődik velök a trónkövetelő.
A mint menne nagy sietve, egyszer csak nagy tó állja útját; máskor kicsiny patak szokott az lenni, most tengerré nőtt meg.
«Oh kis patak, kiről annyit énekeltem, te is ellenségem lettél.»
Vissza kell fordulni! oda is, vissza is üldözi a zápor. Vén Sylvester sírhatnék ma nagyon; jó anyja kebléről elbujdosott szívtől szakadt fia, hogy elmenjen koldusok vezérének, költők fejedelmének, vándor komédiásnak, papiros királynak: azt siratja olyan nagyon a napok sereghajtója, az érzékeny szivű Sylvester.
Oh be unalmas vén ember kegyelmed Sylvester nagyapó!…
… 1844-ben úgy tett az öreg Sylvester, mint a ki egyszerre nagy úrrá lett, s aztán nem ismer rá többet a szegény atyafira.
Azt sem kérdezte merre van, hová lett az a csillagszülötte ifju, a kinek ő szokta elhozni születése napját? Most nem volt számára sem újévi, sem születésnapi ajándéka. Mintha ő volna a leggonoszabb bankdirektor, a ki zár alatt tartja az arany napsugár melegét. Dölyfös kegyetlenségében tizenhat fokra emelte fel a hideget, azon alól nem discontózik.
Pedig tudhatná, hogy a költő szobájában hideg van, ha szíve nem melegítené, talán meg is fagyna benne. Az emberek szivességétől ugyan megfagyhatna.
Három lépés hossza, három lépés széle a költő szobájának, hanem hiszen övé az egész világ, előtte feküsznek tűz érlelő költeményei, azok biztosítják számára a halhatatlanságot, hanem a falat kenyér, mely a mai napot biztosítaná számára, az nincsen mellette. Utolsó a ház a sorban, a város legvégső kalyibája, ablakából a nagy hideg puszta látszik, közel hozzá egy kerek domb, kerek dombon az akasztófa; mégis szép lakás volna ez neki, csak mindennap ne kérdenék tőle, hogy mikor fizeti meg a házbért?
Hideg Sylvester-éjszakán boldogtalan életéről rímeket soroz a költő; – önkényt jön minden gondolat, nem kell nehezen keresni; sötét van, mécsre nem telik, a szomorú sorokat oda irogatta a falra, hideg ágya fölé, majd ha virrad reggel, megtalálja ottan, leirhatja róla rongyos szalmaszékasztalán; hogy fognak rajta mulatni, a kik elolvassák.
Oh be hideg, embertelen uzsorás kend Sylvester gazda!…
… 1846-ban tizen ültek egy asztalnál Sylvester úr neve napján.
Tiz víg fiu, – mind fiatal, – mind poéta.
Köztük a költők fejedelme.
Tudták, hogy az első mindnyájuk közt és nem haragudtak rá érte.
Víg poharazás közt telt az est, én is ott voltam közöttük, – hát hiszen nekünk is szabad volt egyszer jó kedvünknek lenni.
Valami bohó jó kedvében azt a kérdést tette: vajjon mit gondolunk sorban, ki milyen halállal fog meghalni?
Jó kedvünk volt, ifjak voltunk, kinek ne tetszett volna ez a kérdés?
Az első jókedvű, tiszta, őszinte lelkű fiu ezt felelte: «én pap vagyok, belőlem prédikácziós halott lesz, kántussal temetnek el, a mint illik».
A második délczeg, szenvedélyes, heveskedő ifju azt mondá: «nekem olcsó az életem, drága a becsületem: meglátjátok, párbajban ölnek meg».
Harmadik szelíd, hallgatag társ felelt: «sejtelmem azt súgja, hogy mikor egyszerre jó dolgom kezd lenni, akkor kell hirtelen meghalnom».
Negyedik, a könnyelmű, viharos dalnok, fellobbanva mondá: «engem a bor szelleme öljön meg, a pohár legyen katakombám s borkőből legyen sírom Memnon-szobra.»
Ötödik, hidegvérű, szenvedélytelen arcz, kitől nem várt senki ilyen választ, azt mondá: «Kaczagjatok rajtam, de én jól tudom, hogy engem a lelkem öl meg; egyszer megőrülök s abba halok bele».
Hatodik az attikus humor és sarkasmusok nagy mestere tréfás gúnynyal mondá: «velem nagy dolga lesz a halálnak, mert én megküzdök vele s elkergetem, s nem adom meg neki magamat, akármilyen szép dolgokat igérjen is a más világon, míg nekem nem tetszik».
Hetedik közülünk hivatalnok volt akkor, s nagy megnyugvással felelt: «hogy neki mint ilyennek, kiváltságos igényei vannak a hæmorhoidákhoz. Ez a végünk vagy elébb vagy utóbb».
A nyolczadik, a kedélyes regények irója azt felelte, hogy kisebb gondja is nagyobb annál, s leszidott bennünket azért a hiuságért, hogy nem szégyenlünk magunkról értekezni, mint valami kurta tudósok.
Kilenczedik voltam én, azt találtam mondani, hogy akkor halok meg, mikor képtelen vagyok tovább dolgozni. (Kisül hát, hogy féltemben irok annyit nyakrafőre.)
Tizedik volt ő.
Most is látom azt a komoly arczot előttem, a mivel azt mondta:
«Én nem halok meg gyáván, csöndesen; – csatatér lesz a halálos ágyam, ott taposnak össze, ottan temetnek el, soha rám sem talál senki.»
Egy pillanatig elnémult mindenki, a másik pillanatban összezördültek a poharak: «no hát addig éljünk, a míg meg nem halunk».
Éjfél vetett haza, még akkor is sokáig barangoltunk az utczákon, olyan lanyha volt a lég, mint tavaszkor, bárányfelhők terjengtek az égen, a kertekben sárga virág nyilott, minden oly derült volt Sylvester estéjén.
Oh be jókedvű czimbora lett belőled jó Sylvester pajtás!…
… 1857…
Alacsony domb a hegy alatt. Százan is feküsznek tán abban!
Nincsen emlék, nincs ültetett virág rajta, távol esik minden úttól, ember nem botlik bele.
Zajos Sylvester-éjszakán bömböl a szél két hegy között, ha megkap egy rongyos felhőt, elkergeti egyik ég sarkától a másikig.
Lenn a nehéz domb alatt, a fű gyökerén is alul, ott veri a költő kobzát, arany lantját, ezüst húrral, olyan bűbájos dalokat zeng; társai, a többi halottak, körül ülik, úgy hallgatják.
Zeng nekik dicső napokról, szerelemről a föld alatt, áloműző mély bánatról, mely a sír mélyén sem szunnyad. Úgy hallgatják, úgy ügyelnek.
Fenn a földön üvölt a vész; erdő zúdul, tört fa recscsen, nyugtalan utczákon végig zörög ajtó, ablak; kandallókban úgy sír a tűz, ember szíve oly kedvetlen.
Oh mi háborult szellem vagy Sylvester!…