14. Katonadolog.

Szegeden történt. A két hét előtt besorozott huszárt nagy hamar szabadossá léptették elő, minthogy irni is tudott. Kapott egy szép piros bőrbe kötött tárczát, azt mingyárt oda is dugta mentéje keblébe s viselte kevélyen, ki-kivette, meg betette, egy nap ötvenszer is, pedig még semmi sem volt bele irva.

Pedig hogy szerette volna, ha már irhatna bele valamit, mikor olyan szép plajbász van beledugva; úgy fog, mint a parancsolat.

Egyszer jön a rendelet, hogy nyargalni kell menten Aradra, átvenni ötvenezer töltényt, elhozni Szegedre; kiséret hat legény, meg egy szabados.

Ki volt boldogabb, mint Szarka Peti, hogy ezt a fontos küldeményt reá bízták; nem is késett, vigyázott mindenre szépen; átvette a töltényeket, kikutatta a fuvarosok zsebeit, nincs-e bennök dörzsgyufa, vagy más tűztámasztó szerszám; úton-útfélen kioltatta minden emberrel a pipát, a kit elől-utól talált, s a mely faluban megháltak, ott az nap nem volt szabad sehol vacsorára főzni; mert puskapor van a szekereken, azért vigyázzon minden ember.

Meg is érkezett szerencsésen a városon kívül levő lőporraktárig, ott a parancsoló tisztnek átszolgáltatta, a mit hozott; minden hiba és hiányosság nélkül; a ládákat leszedték a szekerekről, elrakták a magazinba; neki kezébe nyomták a félig irott, félig nyomtatott papirost, melyben elismerték, hogy minden rendén van.

Szarka Péter ezzel nagy önelégülten indult kifelé a házból; a lőporraktárnak nagy széles kapualja volt, kerek, rovátkos boltozattal; itt megállt; előhúzta kebléből piros külsejű hivataltárczáját, azt szépen kiszabadította hétrétű szíjai közül, kivette belőle a plajbászt, azt keresztbe tette a fogai közé; azzal megsimította a kitárt tárczát, hogy egyenesen álljon, s a falnak fordult, hogy majd ő ahoz támasztva tárczáját, bele irja a reportot.

Hát a mint a falnak fordult, akkor már nem volt mellette sem fal, sem kapu, sem ház; őtet pedig megkapta valami, mint egy papiros sárkányt, felragadta a levegőbe, olyan magasra, hogy Szeged városát minden tornyával s a Tiszát minden bárkájával maga alatt látta; azután pedig elkezdte pörgetni, mint az orsót, hogy minden látása, hallása elmult bele, végtére kényszeríté számtalan bukfenczet és czigánykereket vetni a levegőben, melynek mindaddig nem lett vége, míg egyszer fejtetővel a Tiszába nem esett; szerencsére a Tisza fenekén jó mély az iszap, ott nem törhette be a fejét, hanem csak belement a sárba nyakig; onnan kézzel-lábbal felküzködte magát a víz szinére, még pedig olyan válogatott szerencsével, hogy épen a sebesen haladó gőzhajó kerekei alá került; ott kézzel megkapta az egyik keréklapátot, az felemelte valahová, ott talált egy szűk lyukat, azon keresztül bebújt valahová, ott szárazat érzett a lábai alatt, felállt, a háta mögött is volt valami, annak neki támaszkodott s nagyot fújt rá.

A plajbász most is ott a szájában keresztül téve, a hogy irni akart vele, hanem a piros bugyilláris már vissza volt dugva a keblébe. Ezt valószinűleg azalatt dugta oda vissza, míg a levegőben repült, hogy el ne veszítse.

Egy darabig csak állt ott, mint valaki, a ki a földről az égbe esett, az égből a vízbe hullott, a vízből a gőzhajó kerekére mászott és most itt van.

A gőzösön levők, kik a borzasztó catastrophot látták, a mint a lőportár a levegőbe repült, élő és halott tömegekkel laptázva a levegőben, hüledezve fogták körül a csodásan megmenekültet s valószinűleg kérdezgettek tőle sokat, a mire annak nem volt most kedve felelni.

Végre a gőzős kapitányának volt annyi orvosi tudománya, hogy előhozott egy üveg jóféle törkölypálinkát, abból egy pohárral a plajbászon keresztül, a mit semmi hatalom nem volt képes megingatni a huszár fogai között, beletöltött a szájába; vagy háromszor hátba vágta felebaráti szeretettel: erre a huszár egy kicsinyt magához tért; kezdett ráismerni a világra a pálinkaszagról; nagyot lélekzett, egyenesre állt és azt mondta: «ugyan jó volt».

– Kell-e még egygyel?

– Kérek alázatossággal.

Még egy pohárral bevágott.

– Még egy hátbaütést instálnék.

Azt is kapott hozzá.

Ezzel aztán egészen magához tért.

– Hát hogy érzi kend magát? kérdé tőle a kapitány, egész érzékeny részvéttel.

A huszár helyre sodorintá bajszát, kiköszörülte torkából a lőporfüstöt és iszapot.

– Semmi baj kapitány uram; – egy kis katonadolog volt.

… Mikor a kis gyerek elesik és megüti a könyökét, annak szokták azt mondani: «ne sirj kis fiam, katonadolog volt».

Hanem Szarka Péter vitéz esése már csakugyan beillik katonadolognak.

Ő hat másodpercz alatt bejárta a felhőket és a víz fenekét s nem confundálódott bele.