11. A Kassai Biró.

(Korrajz.)

… Ugyanebben az esztendőben történt vala az, hogy város birájának az öreg Késmárki Tóbiás helyébe a száz választó polgárok, úgymint negyvenöten a magyarokból, negyvenen a németekből és tizenöten a vendusokból, tanácstétel után Doránczius Mihály uramat ő kegyelmét választák el közakarattal, mint a ki nagy tudományú és mind azon időkig feddhetlen kegyes életű ember vala és mindenki által is becsülteték.

A száz polgárok ezt tévén, szép processióval kimenének a fürmenderek és a conrector ő kegyelmeik vezetése mellett a kapun kívül levő temetőbe, a holott az egész föld be vala hintve szalmával vastagon; vízkereszt napja levén, a mikor tudniillik hideg vagyon és az ember lába megfázik a tanácskozásban.

Szokás vala pedig, hogy az újan választott birót mindig a temetőkertben avassák be az ő hivatalába, a holott az emberi elmét legkevésbé háborgatják a világi hivalkodásnak gondjai; sőt annál inkább figyelmeztetik a körül domborodó sírhalmok, hogy egyedül az igazság és jó cselekedet maradandó a földön, más minden elmúlik és porrá lészen.

Azért is minden muzsika nélkül jön ezen actusra a temetőkertig az újon választott biró, a volt főbiró és tanácsbeliek kiséretében, s megállván a temetőajtón belől, oda várja az őt köszönteni jövő czéhek előljáróit.

Kik is mindnyájan a maguk mesterségeik jeleivel járulván eléje, egyenkint felköszönték az új birót, de semmi ajándékot nem adának neki, hanem csak megmutaták azokat előtte és ismét tovább vitték. Tudniillik, hogy azokat elébb meg kell érdemelni.

Ugyanis jövének legelébb a molnárok, szép fehér megszelt kenyeret hozván eléje és mondának:

«Ilyen szép fehér kenyérrel fogunk mi tégedet táplálni, ha hűséges biránk leszesz.»

Ugyanazt mondák előtte a vinczellérek, kik akkor igen gazdag czéhet alkotának, egy hordó piros bort mutatván eléje.

Szinte a takácsok, szűcsök és vargák, mindnyájan a maguk remekeivel, szép fehér sávolyos vászonnal, patyolattal, bundás prémmel és kivarrott sarukkal kecsegtették az új birót, ha városukhoz mindenha hűséges lészen.

Utoljára maradának az ácsok, a kik egy újdonatúj szekeret, melybe hat ló vala befogva, vezetének az új biró elé; a szekér pedig rakva volt símára faragott fával.

És a midőn az ácsok czéhmestere a biró elé ért, azt mondá neki:

«Ime ebből a szép gyertyánfából rakunk te neked máglyát, hogy azon megégessünk, ha bennünket elárulsz.»

Szokás vala pedig ez Kassa városában biróválasztások alkalmával és senki meg nem ütközék azon.

Mert olyan gyászos idők járának felettünk, a midőn tűzzel-vassal kelle vala védni városunkat háromféle nemzetbeli ellensége ellen; negyediknek számíthatók a martalóczok, úgy mint kik keresztyénekből lettek törökké s éjszaka száguldozva, fiatal leányokat és gyermekeket ragadoztak el, pénzért eladván őket a töröknek; ötödiknek vettük a városban lappangó gonosztevőket, hatodiknak a fertelmes pestist, mely annyiszor meglátogatá a várost; hetediknek pedig a mi ősellenségünket, a pokolbeli rosszat, kinek fejét törje meg a megváltó Jézus…

A város birájának tehát ezen idők szerint hét rendbeli ellenségtől kelle oltalmazni a várost, hogy azok mind annak kapuin kívül maradjanak: e végett sok ostromot kiállani, éjjel-nappal buzogányos kézzel őriztetni a falakat, gonosztevőket megköveztetni, vagy a «hárum pálczárum» büntetéssel fenyíttetni; kalmárok árúit, a mit a városba behoztak, füstben, lúgban tisztíttatni; vallási viszálkodásokat elfordítani és a sátán incselkedéseit kikerülni, hogy itéleteiben mindenkor igazságos legyen és sem ajándékért, sem szivbeli indulat miatt olyan itéletet ne mondjon, a mi az egekre kiált és a pokolban tapsolnak rajta.

Nem is aggódott azon senki sem, hogy Doránczius uram ő kegyelme olyan birája lészen a városnak, a kin semmi makula meg nem látszik, mert jámbor istenfélő embernek ismerték mindenha, a kiről nem tudott senki semmiféle rosszat mondani.

Annak okáért a temetőben történt szokásos beavatás után nagy örömmel és szép processióval visszavivék ő kegyelmét a tanácsház teremébe, holott is a nagy bársony zsellyeszékbe beültetvén, négy senátor a zsellyeszéket négy lábánál fogva felemelé, miközben a város trombitásai tárogatók fuvása és a tábori dobok verése mellett diadalmas muzsikát hangoztatának, a jelenlevő népség pedig háromszoros vivátot kiáltott; a mely után ismét az egész tanács ünnepélyes járással mene a templomokba, úgymint a protestansokéba és római katholikusokéba s mindenütt Te Deumot énekelve buzgósággal s hallgatva egy magyar és egy német prédikácziót, a biró házához visszatért, nagy vendégséget ülvén, mely felett a kántorok vezetése alatt tartott minden vallásbeli énekkarok gyönyörűséges harmoniákat zengedezének; este felé pedig szurok-serpenyők gyújtattak meg a bástyák szegletein s még a taraczkok is elsüttetének.

Nem is bánta meg sokáig Kassa városa, hogy a biróválasztás napján ennyi, meg annyi akó bort és ditto sert megivott nagy örömmel, mert Doránczius uram ő kegyelme minden ügyet és bajt úgy el tuda intézni rendén, hogy senkinek semmi panasza sem lehete.

Történt azonban, hogy épen Petri és Pauli napján este későn, két városbeli darabontok, Wurmdrucker és Kebluska névszerint, a kik az utczákon való patrolyozásra valának kirendeltetve, a mint a török árestomnak neveztetett nagy épület mellett bekanyarodnának, egy fekete köpönyegbe burkolózott alakot látának hirtelen egy házból kijönni, mely őket észrevévén, gyorsan a kapu alá húzta magát, mintegy elbújni törekedvén előlük.

Rendelet levén pedig kiadatva, hogy minden, akár jó, akár rossz lélek, a ki este a kapuzárás órája után, a mit a nagy toronyból kürtökkel hírül adnak, lámpás nélkül jön ki az utczára, vagy a nélkül járkál a városban, elfogassék és éjszakára a közelebbi őrállomáson bezárassék, reggel pedig fizessen egy tallért, ha úr, – felet, ha szegény ember – ha pedig nincs neki, üdvösségesen meglapátoltassék.

A két darabont tehát meg akará állítani a szemközt talált éjjeli járkálót; Wurmdruckernél ugyanis levén egy papiros hártyából készült lámpa, a mit össze lehet nyomni, azt előre tartá, hogy a physionomiájába lásson, Kebluska pedig neki feszíté az alabárdot, rákiáltván erős szóval: «Ki vagy? Wer da? Chto szi?» hogy minden nyelven megértse.

De a megszólított semmiféle nyelven nem válaszolt, hanem volt nála egy hosszú pálcza, azzal úgy kivágta Wurmdrucker kezéből a papiros lámpást, hogy az összevissza szakadt s odább akart futni; a Kebluska azonban úgy döfött hozzá, hogy az alabárd hegye a köpönyegén keresztül a ház kapujába hatolt s eként odaszegezte a futamodót, a kit aztán a két darabont megfogott és kezeit hátra kötözve, úgy hajtott maga előtt a török árestom mellett levő silbakig, ott pedig belökék őt abba a sötét kamarába, a melyben a hamut szokták tartani.

Az elfogott kószáló nem akará megmondani, hogy kinek híják, a darabontoknak pedig lámpásuk nem levén, nem láthatták meg az arczát; hanem egyre kérte őket és könyörgött, hogy bocsássák szabadon, ennyi meg ennyi pénzt ád nekik érte.

A darabontok erre még jobban megijedének; azt hitték, hogy tán valami gonosz kémet fogtak el és semmi kincsért ki nem bocsátották volna reggelig kezeik közül, még nagyobb jutalmat remélve, ha őt reggel a birónak által adják. Ha az száz aranyat igért nekik, ők bizonyosnak hitték, hogy a biró kétszázzal fogja jutalmazni; reggel azután kibocsáták a foglyot, hogy majd viszik a biróhoz, s ime ki volt a fogoly?… Maga a biró.

Nesze nektek kétszáz arany! A két darabontnak szeme szája elállt az ijedtségtől; azt sem tudták hirtelenében, mit mondjanak? Doránczius uram semmit sem szólt nekik, hanem sietett haza, s még azon a napon a két darabontot valami hitvány prætextus alatt, talán garázdálkodás, vagy szitkozódás vádjából befogták, betették a Pontius Pilátusról neveztetett börtönbe, a holott, a míg Doránczius uram biró marad, bizonyosan ott fogja vala őket felejteni.

Erről a titokról tehát nem tuda meg senki az idő szerint semmit; olyan jól el vala az téve, mintha a temetőbe volna eltemetve.

Vala pedig akkoriban Kassa városában egy gazdag mészáros mester, a kit Sándor Istvánnak neveztek, a kinek két háza is volt, egyik a hóstádban, másik az apothéka mellett, melynek nem vala teteje, hanem az egész tető helyett téglákból hegyes kúpja volt építve, mint valami egyptomi pyramis. Az egész főpiaczon akkoriban mind így valának építve a házak, hegyes kúpokkal, a quadrát faragott kövek ólommal egymáshoz öntve s vas kapcsokkal összefoglalva.

Ennek a gazdag mészárosnak volt egyetlen egy fia, József, a ki szinte mészáros mesterségen nevelkedett és már remekelt is, még pedig emberségesen, mert az első ütésre leüté a tulkot, s nem fizetett egy aranyat sem a további ütésekért.

József igen derék, jó termetű legény volt, vitézségre, bátorságra nem engedett senkinek sem a vele egykoruak közül; a kopjaszúrásnál mindig ő maradt a nyeregben, s a hushagyói lud fejét is mindig ő vitte el magával. A mellett jámbor, szorgalmatos ifju volt; eljárt a templomba mindig s az éneke kihallatszott az egész gyülekezet közül. Szerette és becsülte is minden ember és soha sem mondhatta senki, hogy neki vagy csak egy fél lattal is kevesebbet adott a fonton, mint illett.

Mikoron ez a József letette az ő mesteri remekét, az apja azt mondá neki: «eredj fiam, arravaló vagy már, tekints szélylyel a városban: keress magadnak egy hozzád illő feleséget; ne nézz vagyonra, gazdagságra, mint inkább jó szívre és tiszta lélekre; ezt a kettőt minden ember maga hozza a házhoz, a többit az Isten adja.»

József akkor megvallá apjának, hogy ő már választott is magának egy derék, szép, hajadon leányzót, a ki Eperjesről való árva leány, valami Katharina nevezetű, kinek apja és anyja meghalván, egy itten lakó nénjéhez jött fel; annak óhajtaná ő árvasága napjait megrövidíteni.

Az öreg Sándor István maga is ismeré személyében a leányt és nevelő nénjét is; kegyes jó lélek volt mind a kettő; különösen Katharina olyan szelid és szemérmes teremtés, hogy nem is lehete rá nézni a nélkül, hogy az ember nyájas vonzódást ne érezzen iránta.

Az az egy hibája volt csupán, hogy olyan sápadt volt. Ezen a bajon pedig minden idegen leányzónak keresztül kelle esni, a ki Kassára jött lakni más vidékről; mert a város levegőjében, vagy ivóvizeiben volt valami, a mitől az idegen fehér személyek azt a halavány színt kapták, a mit csakugyan «kassai színnek» neveztek el felőlük. És ettől nem is menekültek meg máskülönben, mintha Kassáról ismét más vidékre mentek, vagy pedig, hogy ha férjhez mentek.

Nem volt tehát olyan nagy baj Katharina arczának kassai színe, mihelyt József atyja beleegyezék, hogy fia őt nőül vegye. Lakodalom után, vagy azután majd elmúlik az magába s az új asszony csak oly piros lesz, mint a többi deli szép kassai menyecskék.

József el is küldé mingyárt Katharina nénjéhez násznagyait, s nemsokára megtörtént közöttük a jegyváltás és kitüzeték a menyegző határnapja, úgymint Vincentius előtt való vasárnapra.

Elérkezék a menyegző napja, meg is tartaték egész czeremóniával; a menyasszony nénje házától négy lovas szekéren, még pedig daruforgók és tarka keszkenők levén a lovak fejében, hordoztaték a szentegyházig s onnan a vőlegény házáig, a város minden főbb utczáit végig járatva nagy muzsika szóval; minden ifju ember, a ki csak látá a menyasszonyt a szekéren ülve, mosolyogva mondá magában: «milyen kassai színe van».

Katharina ez napon még halaványabb volt, mint máskor; szomorúsága, elfogódottsága a templomban is észrevehető volt rajta. Egyre sírt, ha a vőlegénye megfogta a kezét, s félelmesen huzódozott tőle. Sápadtság, félelem, sirás, mind illik a menyasszonynak; azért azon senki sem ütközött meg.

Este a táncz után, mikor következik az a czeremónia, hogy a menyasszonyt és a vőlegényt az ő ágyas házukba kísérjék, a vőfély megfogá Katharina kezét, előtte két ifju legény, kardosan, fáklyákkal, utána két nyoszolyóleány a vőlegénynyel; a muzsikások elkezdének valami csendes andalgó melódiát, melynek zengésénél a fáklyás ifju és a két nyoszolóleány körültánczolák a vőlegényt és a menyasszonyt, mintha azzal is jobban egymáshoz akarnák őket fűzni; mindaddig, míg a hálószobába értek, ott is még egyszer körül lejtének, férfi férfi kezét, leány leányét fogva, azzal egyszerre kisuhantak az ajtón, melyet becsuktak maguk után, egyedül hagyva az ifju párt; a zene még tovább szólt odakinn, mindig halkabban, mindig csendesebben, végre alig hallhatóan, mintha a boldogok suttogásait akarná utánozni.

Mikor pedig a vőlegény és a menyasszony egyedül maradtak a szobában, Katharina hirtelen letépte a fejéről a menyasszonyi koszorút és kétségbeesve szakítá azt össze, s aztán felnyitá az udvarra szolgáló ablakot és kiugrott rajta.

Az elbámult vőlegény az első meglepetés miatt azt sem tudta, mit csináljon, de a mint utána nézett a leánynak s látta, hogy az egyenesen a kerekes kút felé fut, ő is hirtelen utána rohant s épen csak akkor kapta meg, mikor már a leány fél testével a kút kámváján aláhajolt, hogy magát abba elölje.

József átszorítá izmos karjaival a leányzót, hogy az semmi kárt ne tehessen magában, s aggódva kérdezé, mi baja? miért akar ő tőle elfutni? A leány eleinte csak ezt nyögte egyre, hogy engedje őt meghalni; de miután a vőlegény ezt semmikép nem akarta megengedni, monda azután neki a leány olyan gyónásokat, hogy József hajaszálai álltak bele az ég felé, s mire mindent megmondott neki a leány, el is ájult, úgy feküdt le vőlegénye lábai elé.

Odabenn pedig a tánczos házban most is zengett az andalgó, mely boldog szerelmesek suttogását utánozza: deli szűzek, derék ifjak egyre jártak és daloltak:

«Járjunk, járjunk dali tánczot,
Fűzzünk, fűzzünk rózsa lánczot.
Menyasszonynak vőlegénynek…
Kösse őket össze.»

A házasságból nem lett semmi. Katharinát félholtan vitték haza nénjéhez, a násznép szétfutott ijedten. József pedig nem szólt senkinek egy szót is a felől, hogy mit mondott neki Katharina, hanem felült a lovára, egyik kezébe fogta furkós botját, másikba lobogós kopjáját s kilovagolt a biró háza elé.

Ott a nyeregből megzörgette a kopja nyelével a kaput s így kiáltott az egész nép hallatára.

– Hallod-e Doránczius Mihály? Én vagyok itt Sándor József; lovon ülök, kopja és fustély a kezemben. Ülj fel te is a lovadra, ha ember vagy, fogd kopjádat, buzogányodat s jere ki velem a síkra; ott harczoljunk meg egymással; te tudod miért? de nem mondod el senkinek. Itéljen köztünk az Isten.

Hallatlan merészség volt ez, hogy egy polgár párviadalra hivja fel, kopjaszurásra, buzogány-verésre magát a város biráját; a nép bámulva hallá azt; de még jobban bámult azon, hogy a biró Doránczius nemcsak hogy nem üldözteté a vakmerő ifjut, sőt azt mondá a darabontoknak, hogy hagyják őt menni békével, mert bizonyosan meg van háborodva.

Sándor József pedig, hogy Doránczius nem jött ki a házból vele Isten nevében megverekedni, fogott egy hólyag lámpást, azt felakasztá kopjája hegyére, mellé egy rongyos ködment és nadrágot akasztott, s azzal a kopját vállára vetve, úgy lovagolt végig a városon, minden utczaszögleten elkiáltva:

– Ifjak, vének! ki látta közületek azt a Doránczius Mihályt, a kit én keresek lámpással? Mondja meg, a ki látta, hová lett?

Valának pedig a nép között mindenütt pajkos hetyke legények, a kik e csufondáros kérdésre gúnyos feleleteket adtak.

«Én láttam; most bújt be egy egérlyukba, csak a sarkantyúja látszik ki belőle.»

«Én láttam; felöltözött asszonyruhába, szalonnát árul a piaczon a kofák között.»

«Ne bántsd Józsi», kiálta más, «a kályha mögött ül, fél, hogy megfázik, ha kijön.»

«De bizony jönne az», szólt a negyedik, «de anyja nem ereszti, czérnát kell neki gombolygatni.»

«Jön az mindjárt, csak a kopjáját keresi, de tyúkok ülnek rajta s nem meri őket elhajtani, fél, hogy megcsípi a kakas.»

«Hagyjátok! betegen fekszik; tegnap megcsípte a szúnyog.»

Ez a csúfolódás így ment utczáról utczára; akkori szokás szerint ez lévén a módja a helyt állni nem akaró kihívott fél megtorlásának; és mégis csodálni lehetett, hogy Doránczius Mihály sem elő nem jött, hogy a csúfot tevő ifjuval megverekedjék, sem érte nem küldött, hogy őt megfogassa, pedig mind a kettőt tehette volna, mert maga is izmos, erős férfi volt, másfelől a város főbirája. A helyett azt mondá, hogy engedjék az ifju Sándort békével járni, a merre neki tetszik.

Később azonban, hogy József fejéből kissé kipárolgott az első düh mámora, eszébe vette, hogy ilyen bántások után nem jó neki megnyugodni egy olyan hatalmas ellenség kegyelmében, s egy éjszaka alattomban megszökék a városból, még apja sem tudta meg, hová lett?

Azonban haladt az idő: Katharina egyre halaványabb lett és nem segített rajta semmi medicina. Egyszer azután kiderült az egész baleset titka.

Épen áldozó csötörtök előtti napon éjszaka a két órai kürtölés után az éji őr egy palástba burkolódott asszonyi alakot vett észre, ki a falak mellett húzódva sietett a város árka felé. Az őr nyomban követte az alakot s látá, hogy a mint a fehércseléd az árokhoz érkezik, valami bepólált dolgot leteve a földre, s azután ásót vőn elő s elkezde ottan ásni.

Miután jó mély gödröt vájt volna, akkor letérdelt ama csendesen fekvő tárgy mellé és ráborulva arczczal, elkezde keservesen sírni. Azonban mingyárt elhagyta a sírást s félénken széttekinte, ha nincsen-e közel valaki?

Ekkor az éjjeli őr odament hozzá és megragadá a személy kezét, erősen rárivalva, hogy mit csinál itt?

A leány rögtön hanyatt esett és elájult, nem tudott neki felelni; hanem az előtte fekvő tárgy nyilván hirdeté, hogy mit cselekvék? Egy kisded maszülött csecsemő volt az; szép gömbölyű arczú gyermek, csakhogy már halottan és megdermedve.

Nem volt rajta nagyobb seb, csak épen egy gombostűnek a szúrása a szíve táján, nem is volt több vér fehér ruhácskáján, mint épen csak egy csepp és az elég volt rá, hogy az ártatlan meghaljon.

Az éji őr lármájára odafutott emberek nagy szörnyűködve ismerék meg a gyermekgyilkos anyában Katharinát, Sándor József egykori menyasszonyát, ki a menyegző éjszakáján bizonyosan azért futott el a lakodalmas háztól, mert nem akarta ezt a becsületes embert gonoszul megcsalni.

Ott mingyárt megköték a leány kezeit s nyakába akasztva halott csecsemőjét, bevivék őt az áristomba és másnap mingyárt hozzá kezdének a vallatásához.

A leány nem tagadott semmit: ő maga gyilkolta meg gyermekét és el akarta azt temetni, hogy gyalázat ne érje miatta. Nem is mentette magát semmivel; még csak nem is sírt, sem kegyelemért nem könyörgött. Csupán azt nem lehetett kivenni belőle, hogy ki volt gyermekének atyja? Ezt állhatatosan elhallgatá és kész volt érte a hármas torturát kiállani.

Doránczius Mihály biró volt az elnök a törvényszéknél, mely kimondta a bűnösre a sententiát, hogy ez Isten ellen való bűn azon büntetéssel toroltassék meg, mely meg vagyon irva a város törvénykönyvében, azon módon, minden kivétel nélkül.

Ember emlékezetére nem történt ilyen bűnös eset e mi városunkban, annak okáért maga a nép sem tudott semmit a kivégeztetés módja felől s e végett tenger sokaság gyülekezett a kivégeztetés napján a vesztő helyre, meglátandó, hogyan ölik meg azt, a ki gyermekét meggyilkolta?

Én is ott voltam, nem is fogom soha elfelejteni azt a látványt; de nem is mennék oda még egyszer megnézni, ha nekem igérnék a kassai hóstádot.

Künn a vesztőfa alatt egy hosszú verem volt ásva, mintegy singnyi mélységre, a mellett álltak kétfelől a hóhérlegények.

Ebbe a verembe fektették bele Katharinát hanyatt, úgy, hogy a feje a veremből kiállt, mintha ágyban feküdnék szépen.

Azután a kezeit és lábait erős czövekkel lekötözék a verem fenekéhez, mely úgymint neki sírgödrül fog szolgálni.

Akkor a hóhérmester egy vastag karót hegyével odatett a Katharina szíve fölé s ott tartotta azt mindaddig, míg a hóhérlegények földdel megtölték az egész vermet, hogy utoljára csak a leány feje látszott ki abból.

És midőn nem látszott ki belőle egyéb a sápadt arczú főnél, akkor oda lépett hozzá a tisztelendő lelkész s letérdepelve mellé, felszólítá őt lelke üdvösségére, bűneinek bocsánatára, hogy gyónjék meg előtte igazán és mondjon meg neki mindeneket, a mik még szívét terhelik, mert ime mind a két lábával a sírban vagyon már.

A földből kilátszó fő szomorúan tekinte széjjel maga körül kétszer háromszor is, mintha várna valakire, mintha azt hinné, hogy e végső pillanatban meg fog jelenni az, a kinek őt meg kell mentenie és hogy azután nem láta senkit jőni szabadítására, két nehéz könycsepp szakadt ki szeméből, s végig gördülve halavány orczáján, lecseppent a földre, mely álláig ért már. – Akkor azt rebegé az élve eltemetett, hogy meg akar gyónni mindent; még pedig nem csupán titokban, hanem úgy, hogy az egész világ meghallja azt.

És azon kezdé, hogy gyermekének, kit ő oly kegyetlenül megfosztott ifju életétől, atyja nem más, mint Doránczius Mihály, a biró…

Ő volt az, ki ördögi mesterségekkel elcsábítá az ártatlan leány szívét, hogy a midőn őt látja és beszélni hallja, magáról egészen elfelejtkezzék; ő járt éjszakánként, a sátán, a sötétség fejedelme által segítve a Katharina házához, kit ördögi italokkal megvesztegetett, s önlelkéből kiforgatott; ott egyszer meg is ragadták őt a városi darabontok, névszerint Wurmdrucker és Kebluska, kiket Doránczius, hogy ellene ki ne mondjanak valamit, a Pontius Pilátus börtönébe záratott, maig is ott penészednek. E miatt szökött el Katharina Sándor Józseftől mennyegzője éjszakáján és azután sokszor könyörgött Doránczius Mihálynak, hogy ne engedje őt kétségbe esni, hanem ha szerencsétlenné tette, vegye nőül, kit is mind akkorig igen nagyon szeretett. Hanem Doránczius mindig csak kifogásokat tett előtte, és midőn már nem lehete titkolni a legnagyobb gyalázatot, akkor ördögi sugallatból azt tanácslá Katharinának, hogy a mint gyermeke megszületik, azt ölje meg és temesse el. A hogy e bűnös tetten kapták a leányt, azzal biztatá őt megrontója, hogy csak őt el ne árulja, az utolsó pillanatban is meg fogja szabadítani. És íme az utolsó pillanat már jelen van, Doránczius pedig otthon örül ő magában, hogy gonosz tettének egyetlen tanúját örökre elhallgattatják. Azért legyen fölfedve a mit vétett és itéljen fölötte Isten, a hogy ő fölötte, szegény bűnös leánya fölött fog itélni.

Minden ember borzadva hallá e szavakat és senki sem vala ott, a ki meg ne siratta volna a nyomorult leányzót s átkot ne mondott volna megrontójára.

Akkor pedig megvigasztalá őt a lelkész, Isten véghetetlen irgalmasságába ajánlva nyomorult lelkét s kendőjével letakará annak fejét, hogy ne lássa, a mik azon túl történni fognak.

Mert a hóhérmester most kihúzta a karót, mely a földön keresztül az eltemetett leány szíve tájékát jegyezé s egy hosszú, izzó vas czöveket véve ki a parázsos serpenyőből, azt a karó helyén keresztül lebocsátá. Egy hóhérlegény két kézre fogott pőrölylyel ráütött a vas czövekre, másik kettő hirtelen egy teknő földdel betakarta a leányzó fejét, de mégis hallatszott a föld alól egy szívszaggató sikoltás s az egész sírhalom földe még azután kétszer háromszor megemelkedett, hogy azt irtózat volt látni; miglen a többi bakólegények egész magas halmot nem hánytak föléje, s lábaikkal jól le nem taposták, mely után csöndes maradt a sír; sem hang nem jött fel belőle, sem a föld nem mozdult meg rajta.

Innen azonban a népség nagy átkozódva ment Doránczius Mihály lakára, kit hogyha akkor a Fürmenderek oltalmuk alá nem vesznek, talán nyomban széjjel téptek volna.

Így azonban a syndicusok kötelessége lett ellene a pert megindítani, úgy mint csábítás, ördöngösség és gyilkossági részvétel miatt.

Doránczius eleinte makacsul tagadott mindent, hanem a mint a börtönböl kiszabadított Wurmdrucker és Kebluska ellene vallottak, hogy ott fogták őt meg, midőn éjjel a Katharina házából kijött, kezdé észrevenni, hogy ügyei rossz fordulatot vesznek; a végett saját bőrének mentségére azt a gonosz praktikát gondolta ki, hogy az ugyanakkor Eperjesen táborozó wallonok kapitányának titokban izenetet küldött, hogy ha éjszaka lejönne Kassa alá, a forrói kapu alá kerülve, azt nyitva találná maga előtt s ekként az egész várost elfoglalhatná.

De meghiusította ebbeli szándékát a mindenható, mert ugyanazon Sándor József, ki a városból miatta elszökött, s innen János Zsigmond katonái közé állott s ott hadnagyságig vitte a dolgát, kémei által hírt kapván a wallonok szándékáról, nosza lóhalálában Tokajból ötszáz hajdúkkal Kassa alá vágtatott s épen csak akkorra ért oda, midőn a wallonok már a kapun betolakodtak a városba.

Ott kegyetlen dühös viadal támada a wallonok és kuruczok között; amazok egy ágyút is hoztak magukkal, s a zöld kút sarkánál elsánczolva magukat szekerekkel, kegyetlen lövöldözést támasztottak a város ellen s a kurucz vitézek soraira; egy golyóbis a nagy templom főbejárását is érte, azonban Sándor József mind jobban megbiztatva vitézeit, végtére megbontá soraikat s ágyújokat is elvevé tőlük, úgy veré ki nagy vérontással a városból. Ha sötét nem lett volna, s a rémült lakosságnak ideje marad birója árulása után rendbe szedni magát s József segítségére sietni, bizony egy sem menekült volna meg közülök.

Maga Doránczius Mihály, midőn szökni akart volna, elfogatott s kivilágosodott rá az egész árulás.

Vala pedig akkor épen egy esztendeje annak, hogy őt megválaszták biróul és felavaták a temetőkertben.

Ismét eljövének tehát az ácsok a hat lovas szekérrel és abból a szép fehér gyertyánfából raktak máglyát a temetőkert előtt és azon megégeték vala Doránczius Mihályt, a hogy megmondatott neki előre.

A forrói kaput pedig a gyászeset emlékére azonnal befalazták és kettős sánczot húztak eléje, vízárokkal, hogy soha többet senki azon be ne járjon.

Sándor József ez eset után ismét megtelepedett Kassa városában és sokáig elélt vén ember lett belőle, de soha meg nem házasodék.

Azt is beszélték későbben, hogy a Katharina holttestét egy éjszaka felvették alattomban a vesztőhely alatti sírból, s eltemették más istenes helyre, a mit senki sem ismert azon kívül, a ki eltemette.

Igaz volt-e, vagy pedig nem? azt senki sem tudhatja már, mert a mi a föld alatt van, az a sötét földnek titka, a mindenható úr Isten tudhatja csak, mi következik azután a mi szegény városunkra és százszorta boldogtalanabb országunkra, a kit őrizzen meg ő kegyelmes oltalma!