12. Bölcs Hamlet.

A jó Saxo Grammaticus okosabb ember volt a mi jámbor Anonymusunknál, mint a ki kritikusi büszkeséggel elveté az útféli énekesek meséit s száraz pontossággal elsorolva egyik adatot a másik után, átengedte a feledékenységnek a nemzeti életünket jellemző ősregéket.

A dán történetiró nem restelte a nép közé leszállni, összegyűjtögetni a regényes mondákat, mik ott szájról-szájra adva élnek, belefűzte őket nemzete történetébe s kérdés, hogy nem volt-e e mondák fölszedegetése által hívebb az igazsághoz, mintha adatait az udvaronczok hízelgő krónikáiból, vagy külföldi irók epés koholmányaiból kölcsönözte volna.

Világhírű Hamlet alakját e tudós férfi gyűjteményében lelte a költők óriása, kinél sem azelőtt, sem azután nagyobb nem volt és nem is lesz: Shakespeare.

A drámát mindenki ismeri s ki ne óhajtaná látni magát az ősregét, a hogy az kezdve és bevégezve van; mert a britt költőkirály csak egy epizodot emelt ki abból: Hamlet nem halt meg azon katasztrófánál, mely a drámát végzi, még azután kezdődik éltének zajosabb, fényesebb fele, a költő csak a sötétet rajzolta le.

Látni fogjuk, minő erővel birta a költő a magában túlgazdag tárgyat kezelni, költői magasságba emelve a bizarr képeket, művészi tudattal válogatva ki azt, mi művének hatását sokszorozza s ritka tárgyismerettel mellőzve, a mi az érdeket szétvonná; másfelől megtaláljuk a kulcsot Hamlet jelleméhez, hol a fájdalom miatti őrültség s a tettető fonák bolondossága mintegy tükörből néznek egymásra, hogy alig ismerni fel: melyik a való, melyik az árny?

Hamlet apja Horwendill jütlandi alkirály volt, bátor harczos szárazon és tengeren. Egyszer harczba keveredett Kollerrel, a norvég királylyal. Hogy véget vessen a harcznak, kihívta ellenfelét az éjszaki tenger egyik szép puszta szigetére, magányos párbajra; ott a szép zöld pázsiton, a tengertől körül zúgott part fölött megvívott vitézül a két fejedelmi vezér. Koller elesett. Horwendill megölte.

Ott a szigetparton eltemetteté a jütlandi alkirály megölt ellenfelét, királyi pompával zászlós halmot emeltetett fölé, a halomra nagy négyszögű követ; így egyezének meg a harcz előtt; ha Horwendill esik el, bajfele teszi ő vele e tisztességet.

Pedig jobb lett volna Horwendillnek ott elesni, mint ellenfelét eltemetni, mert a jütlandi király e hőstetteért jutalmul leányát adta hozzá nőül. Ez a jutalom lett halálveszedelme.

Testvére Fengo, ki sem oly deli, sem oly hős nem volt, mint ő, egyaránt irigylé bátyjától a szép nőt és a trónt; s a derék bajnokot egy napon, míg aludt, fülébe öntött méreggel meggyilkolá.

A gyilkos tudott az özvegynek hazudozni, hízelkedni, gyalázta előtte a megholtat s addig hazudozott, míg Genutha hitt neki és férjhez ment férje testvéréhez – és gyilkosához.

Hamlet már ekkor felnőtt ifju volt s a mit a drámában apja szelleme ád neki hírül, a gyáva orgyilkolást, azt egy jó barátja, tej-tesvére tudatá vele.

Az ifju szemei előtt e pillanattól fogva nagybátyja lelke egy kitárt könyv volt, melyből annak mosolygó szemein keresztül azt olvasá ki, hogy ha ez őt veszélyesnek fogja találni, neki is halnia kell.

Ekkor kezdé el csodálatos szerepét játszani, őrültnek tettetve magát.

Nemes arczvonásai oktalan dőreség kifejezését vevék föl, a mit beszélt, merő balgaság volt, minek értelmét nem lehetett kitalálni s ha nagyon rájött a gonosz óra, mikor legszebben fel volt öltözve, leült a földre s elkezdett a porban játszani. Máskor ismét mozdulatlanul elült a tűzhelyen, a parázsba bámulva, vagy horgokat faragott kemény fából, miket a tűzben megedzett s a hamuban eltakargatott. Ha kérdezék Fengo vitézei: mit csinál, azt mondá, előkészületeket tesz apja halotti tisztességtételéhez, a min azok nagyokat kaczagtak.

Kaczagtak az együgyüek, de a mélyebben látók félni kezdtek az őrjöngő titkosabb gondolataitól s kezdték hinni, hogy Hamlet zavart beszédének mélyebb értelme is van s a badar tréfák szavai alatt megtorló igazság bujdokol.

Fengo végre bizonyossá akart lenni, ha vajjon Hamlet valódi, vagy csak színlett őrjöngő-e? E végett elküldé őt azon ürügy alatt, hogy elméje szórakozzék, hosszabb kéjutazásra, két meghitt udvaronczát adva mellé, hogy azok az úton kémleljék ki Hamlet lelkét.

Az ifju királyfi az úton még bolondosabban viselte magát, azon kezdte legelőször is, hogy a paripának farkát kantározta fel a feje helyett, s visszásan ült fel a nyeregbe.

A mint egy erdőbe értek, farkasok futottak keresztül az úton: «nézd csak, mondának kisérői, milyen szép paripák!»

– Az ám, szólt Hamlet, milyen szépen illenének rájuk – nagybátyám vitézei lovagoknak.

A tengerparton egy széttört hajó kormányára akadtak: «nézd Hamlet, milyen nagy kés!» szóltak kísérői bámulást színlelve.

– Nagy bizony, de az is sonka legyen ám, a mit ezzel vágnak, válaszolt Hamlet.

Majd a tengertől mosott fövényre mutatva, el akarták vele hitetni, hogy az milyen szép liszt.

– Nem csoda, felelt rá Hamlet, ezek a szép átlátszó hullámok őrölték azt ily tisztára.

A kémek mind feljegyzék ezt a sok badar beszédet s megirták azt Fengónak. Az udvarnál nagyokat nevettek rajtok s midőn Hamlet visszatért az útról, kérdezék tőle, minő vánkoson hált jártában, keltében? «Egy tulokkörmön és egy kakasfejen», volt rá a felelet.

Mindenki átlátta és megnyugodott benne, hogy ez bolond.

Csak egy vén tanácsos nem hitt még mind e tébolygásnak. Az ő ajánlatára azt főzték ki, hogy Hamletet összehozzák anyjával valami félreeső szobában, ott kihallgatja valaki, mit beszél anyjával? az előtt bizonyosan meg fogja nyitni szívét.

Hamlet, a mint anyjához hítták, rögtön sietett a kijelölt szobába s előbb érkezett oda, mint Genutha. Azon időben a dán fejedelmi paloták márvány padozata finoman szőtt gyékénynyel volt takarva; egy ilyen összegöngyölt gyékénycsomag állt a fal mellett; Hamlet elkezdett bolondos szökellésekkel tánczolni a teremben s végre felugrott a gyékényre, nagyot kukorítva rajta, összeverte tenyereit, mint szárnyait szokta a kakas.

Egyszerre megérzé, hogy a gyékény alatt emberi test mozog. A kém volt az, ki oda rejtőzött Hamlet szavait kihallgatni. Hamlet kirántá kardját, keresztül szúrta a leskelődőt s azzal kihurczolta azt és elrejté.

Ekkor érkezett a szobába Genutha. A nő elkezdett fia őrült magaviseletén sírni, midőn rémületére Hamlet egyszerre megváltozva állt eléje, elmondá irtózatos szavakkal apja meggyilkoltatását s szemére hányta a gyilkossali frigyét. A nő kétségbeesett s hogy borzalma, a mit Hamlet szavai gerjesztének szívében, őszinte volt, bizonyítja az, hogy nem árulta el, mit beszélt hozzá Hamlet. A kém: a tanácsos, kinek azt hallani és odább adni kellett volna, hallgató ember lett örökre, eltünt, senki sem tudta meg, hová lett.

Hamlet azt mondá az udvaronczoknak, midőn nagyon keresték a vén tanácsost: «Kérdezzétek meg a sertésektől, talán azok tudni fognak valamit a vén bolondról». A lovagok ezt is pompás tréfának találták, pedig valóban azok ették meg a tanácsost, mert Hamlet nekik szórta szétdarabolt hulláját.

Azonban Fengo szívéből nem akart tágulni a gyanú; otthon nem merte Hamletet megöletni, hanem elküldte titkos izenettel Britannia királyához.

A britt király fegyverfrigyese volt Fengonak; az izenet, mit Fengo küldött neki, az volt, hogy ölesse meg Hamletet titokban.

Hamlet megérzé a veszélyt és nem rettegett tőle. Mikor útnak indult, titokban megkérte Genuthát, hogy mához esztendőre, a mikor ő vissza fog térni, rendezzen nagy ünnepélyt fiának halotti torára. Akkor a nagy terem egyik végétől a másikig, a hol Fengo harczosai szoktak lakmározni, feszítse ki azt a hosszú nagy kötelet, melyre ő a kemény horgokat kötözte. E horgok arra valók, hogy a koszorúkat beléjük aggassák, miket a szép leányok fonnak majd mindenféle mezei virágból.

A mint már a tengeren voltak, Hamlet lerészegíté kisérőit s felkutatva podgyászaikat, meglelte azokban apjának titkos izenetét, akkori idők divatja szerint fatáblába ékirással bevésve.

Hamlet lefaragta a tábláról az irást s azt metszé helyébe, hogy a britt király adja nőül ő hozzá leányát, kisérőit pedig nyakaztassa le. A küldöttek nem tudtak olvasni, (még akkor a betűk ismerése különczségnek járta) s jó biztonban adták át a hozott táblát a királynak, mire az mindnyájuk számára pompás lakomát rendezett.

Hamlet az egész vendégség alatt sem enni, sem inni nem akart, s általában oly kedvetlenül viselte magát, mintha restellne ott lenni.

Ebéd után, hogy mindenki a mellékszobákba távozott, a király kémeket küldött Hamlet ajtajára hallgatózni, míg társai kérdezősködtek tőle, hogy miért nem eszik? csak nem gondolja tán, hogy méreg van az étkekben?

Hamlet azt felelte: «a kenyér vérrel volt kelesztve, a víz vas után ízlett, a húsnak halott szaga volt. Maga a királyné pedig inkább szolgálónak látszik, mint szabad nőnek».

A király bámulva hallá a mondást kémeitől. A herczeg kisérői kinevették e beszédet, de a király utánjárására kisült, hogy csakugyan a kenyér, mely az asztalon volt, oly buzából készült, mely csatatéren termett; a kút fenekén, honnan a vizet meríték, két rozsdás kard feküdt s azon sertések, miket a lakomára leöltek, nem rég egy rabló hulláját tépték szét.

Hanem azt honnan tudhatá meg Hamlet, hogy a királyné nem született szabad nő? mert előbb valóban a király rabnője volt. Ezt magától Hamlettől kérdezé meg a király.

Hamlet azt felelte: «a királyné felemelte ruháját, hogy be ne piszkolja a földön, ezt született fejedelemnő nem tette volna».

A király átlátta, hogy Hamlet bölcs ember s nőül adta hozzá leányát, kisérőit pedig leöleté.

Ezen meg Hamlet jött dühbe s haragosan követelte a királytól kisérői vérdíját, a mit az, csakhogy kiengesztelje, kifizetett neki. A vérdíjban kapott aranyat Hamlet megolvasztá s beletölté két üres bodzafapálczába.

Így élt azután álló eszendeig a britt király udvaránál, mint boldog férj és okos ember.

A mint az év lejárt, Hamlet búcsút vett nejétől, kis gyermekétől s hajóra ülve, egy szép napon kiszállt Jütland partján egyes-egyedül.

Épen eltávozásának évnapja volt, a nagy teremben Fengo és hősei vígan ünnepelték boros kancsók mellett Hamlet halotti torát, midőn a királyfi egyszerre közéjük lépett.

Láttára visszarettentek, azt hitték Hamlet lelke az; de a mint megszólalt, ismét visszatért a régi kedv; hisz ez az igazi Hamlet, a kinek nincsen lelke.

A régi jó bolond Hamlet állt ott ismét s mi lehetett volna tőle bolondosabb gondolat annál, hogy saját halotti torára haza jőjjön.

Hamlet még azzal növelte a jó kedvet, hogy ruháit felgyűrve, csodálatos tánczokat járt s maga töltögette a bort a vitézek kupáiba.

Végre azt kérdezték tőle, hogy kisérőit hová tette? erre Hamlet elővette a két bodzafabotot, azoknak vérdíjával teleöntve:

– Ez az egyik, – ez a másik…

Ki ne kaczagott volna rajta?

Utóbb Hamlet maga is ittasnak tetteté magát, elkezdett kardjával hadonázni és saját ujját vágta meg vele; mire, hogy több kárt ne tehessen magában, egy nagy szeget ütöttek a kardján és annak hüvelyén keresztül; ilyen formán nem lehetett azt többet kihúzni.

Végre a dorbézolók egyenként elázva a bortól, eldűlöngtek ülő helyeikben; Fengo hálószobájába viteté magát, a többi ittasan hevert a leterített gyékényeken.

Ekkor Hamlet leereszté azt a csomós kötelet, melylyel anyja az ő megérkeztének örömére feldíszíté a termet, s azokra a fahorgokra, mik arról csüggtek, sorban ráhurkolta az ittas lovagokat, valamennyit úgy megkötözve, hogy moczczani ne tudjon.

Azzal felment Fengo hálószobájába, őrök, csatlósok, mind mámortól elnyomva hevertek szerteszét; mélyen aludt maga Horwendill gyilkosa is.

Hamlet akkor szép csendesen kicserélte saját kardját Fengoéval s akkor felébreszté a gyilkost.

Ha nem értette volna Hamlet szavából, megérthette kivont kardjából a király, hogy kivel van dolga?

Hirtelen kardot kapott ő is; hanem az Hamlet kardja volt, a mit a keresztülütött szeg nem engedett kihúzni; Fengo hasztalan kiáltozott segély után, míg Hamlet csapásai alatt elesék.

Hamlet ekkor üszköt vetett a várba; rázárta a bennlevőkre a kapukat, a sötét éjszakában messze világító égésre összefutott a nép; hasztalan, odabenn nem talált már egyebet, mint elhamvadt csontvázakat pánczélba öltözve.

Ez alatt Hamlet, atyjának híveit maga köré gyűjtve, hirtelen föllépett a nép előtt s elmondá az egész véreseményt: a gyilkosságot és a boszút.

A nép gondolva, hogy ki oly sokáig tudott magán uralkodni, jó uralkodó lehet, elfogadta őt fejedelmének.

Nem sokára három hajót felszerelve, hívei kíséretében, nagy pompával indult útnak Hamlet, Britanniában hagyott nejét meglátogatni. Ott öröm és diadal fogadta; a király nagy vendégséget adott a kedveért; azonban, mikor az első áldomást Fengo egészségére akarta üríteni, mondák neki, hogy annak már fölösleges minden egészség, mert az meghalt. Hamlet volt, a ki egészségét elvette örökre.

A britt király és Fengo fegyverfrigyesek voltak, kik egykor felfogadták, hogy egyik a másik haláláért boszút fog állani, bárha tulajdon rokonai ellen kellene is. Azon időkben nem arra volt az embereknek gondjuk, hogy tisztességgel meghalhassanak, hanem hogy haláluk meg legyen boszúlva.

Az adott szó teljesítésre várt most már egy halottnak adott szó volt az s a régi emberek jobban féltek a halottól, mint az élőtől.

Azonban Hamlet a király veje volt és azonfölül vendége is, mást kellett kigondolni, hogy a boszú be legyen töltve rajta.

Magas éjszakon, erdős Skóczia hegyei között élt egy királyi amazon, Hermotruda, kinek szépségéről és eszéről sokat tudott beszélni a hír. De a milyen szép és okos, oly harczias és kegyetlen is volt a királyi szűz, kiben annyira ment a férfigyűlölés, hogy a ki őt szerelmével merte megkínálni, azt irgalom nélkül megölé. Nem egy ifju hős, kinek rossz sorsa a bájos tündér arczát megmutatta, vesztette el szívével egyszerre fejét.

A király tehát azt gondolá ki, hogy miután az ő neje meghalt, Hamletet elküldje Hermotrudához, hogy azt az ő számára nőül kérje.

Hamlet elindult kisérőivel a veszélyes leánykérésre; azonban előbb egy ezüst vértet készíttetett magának, melynek küllős hasábjaira eszes tettei voltak képekben kiverve, mindenik alatt egy rövid magyarázó mondat; – az egész paizson egy regényes élettörténet leirva.

A mint Skóczia rengeteges hegyein áthágva, az örök ködlepte mocsárokon, sötét hegyszakadékokon át egy szép viráglepte völgybe jutottak, ott Hamlet pihenést engedett kiséretének s lovaikat lenyergelve, egy kis csergedező patak partján letelepedett velök, hol a hosszú fáradság és a déli verőfény s az erdei madárfütty és a mezők illata addig csábítá őket, míg mindnyáját elnyomta az álom.

Pedig a halál ott függött fejeik fölött. Hermotruda előre hallva jöttüket, kémeivel mindenütt nyomon kisérteté őket s most, hogy elaludtak, hirtelen rajtuk rontott, hogy álmukban meggyilkolja a vakmerő leánykérőket.

De a mint meglátta a szép deli királyifjút, ezüst pajzsával betakarva, szánalmat érzett iránta, s mire végig nézte a vértre metszett képeket s azok mondatait, már akkor a szánalom szerelemmé vált szívében.

Nem ölte meg és nem ébreszté fel; új érzelmektől égve, eddig ismeretlen gondolatok közt tért vissza várába az alvó ifjutól, ki nem sokára maga is megérkezék oda kiséretével együtt s üdvözölve a királynét, átadá neki a kettős fatáblát, mely kívül a király aranypecsétjével lezárva, annak házassági ajánlatát tartalmazá.

A királyné felbontá a küldeményt s mindenki bámulatára azt olvasá ki belőle, hogy a király «Hamlet számára» kéri meg Hermotruda kezét, előszámlálva annak hősi tetteit.

A szerelmes hölgy nem a levélből, hanem szívéből olvasott s Hamlet először járt életében úgy, hogy nem tudá megfejteni, mi történt vele?

A büszke amazon mosolyogva és pirulva nyujtá neki kezét, asztalához, szíve mellé ülteté őt; a mit a bor meghagyott a királyfi eszéből, azt elvevék a szép szemek, hogy végre elfelejté otthon hagyott szelíd nejét és kis fiát s elbűvölten omlott a bűbájos szűz keblére, melyen férfiszív azelőtt nem dobogott soha.

Ezzel minden rendbe volt hozva: a vazallokat összehívták, a nászt nagy pompával megülték s Hamlet, mintha a feledés kelyhéből ivott volna, boldog mámorban tölté a csodás szerelem hónapjait s nem gondolt egyébre.

Végre jött az idő, hogy vissza kellett térnie Britanniába, a királynak hírül adni új házasságát s kis fiát újra meglátni.

Hermotruda, féltve Hamletet, mellé adott kíséretül egy sereg vitéz skót ifjút, úgy bocsátá el őt magától. A britt király már «várt» reá; míg ő gyönyöre perczeit élvezé Hermotruda ölén, addig amott köszörülték számára a halálos aczélt. Ha meg kellett Hamletnek halnia egyszer, mivel Fengot, a király bajtársát megölte, meg kellett volna halnia százszor, a miért leányát meggyalázta, más nőt vevén feleségül.

Midőn a britt határra ért, eltaszított neje eléje jött az úton, kis gyermekét karján hozva. Mindent tudott már. Nem jött sírni, panaszkodni, sem szemrehányásokat tenni férjének, hanem azt jött tudtára adni, hogy óvja magát atyja haragjától, mert az halált esküdött fejére.

Hamlet ezt megtudva, öltönye alá finom pánczélinget vett magára s úgy ment a király elé. Ez barátságos mosolylyal fogadta hitszegő vejét s maga mellett engedé lovagolni egész vára kapujáig. Itt a felvonó hídhoz érve, a király udvariasan maga előtt bocsátá az ifjut, s a mint az előre léptetett, hátulról hirtelen ráhajítá kelevézét.

Ámde a pánczéling feltartá a halálos döfést, Hamlet hirtelen kardot rántva, visszakiálta hátramaradt skótjainak, kik a britt katonákkal párosával egy sorban lovagoltak.

Egyszerre kivillant minden kard a hüvelyből; – a két ellenséges csapat vad viadal között leterelte egymást a vár alatti síkra s ott harczolt egész a nap leszálltáig, a mikor a nyugalomvágyó köd szétválasztá a két sereget. A király és lovagjai visszatértek a várba, Hamlet csapatja az erdőben szállt meg.

Mindkét részről sokan hullottak el, Hamlet megszámlálta halottait és elborzadt.

Nagyon sokan feküdtek ott.

Előre el lehetett gondolni, hogy másnap a király összegyűjtött erővel fog rájuk támadni, s hogy álljon vele szembe Hamlet megfogyott erővel?

Ekkor azt gondolta ki, hogy mindazokat, a kik a múlt napi csatában elestek, felkötözteté lovaikra, megmaradt kezeikbe szoríttatta a kiszegzett dárdát s minden két élő harczos közé egy halottat oszta.

A mint a hajnal szürkült, már harsogtak a király seregének trombitái s újra jött az Hamlet ellen, új és kipihent erővel.

Ekkor Hamlet is előjött a maga seregével az erdőből s a mint a brittek meglátták, hogy a holtak ismét lovon ülnek s mind azok, kiket ők előtte való napon megöltek, azon halaványan, véresen rohannak reájuk, holt szemeik kinyitva, dárdáik előre szegezve: – dermesztő ijedtség fogta el mindnyáját. Be sem várták a támadást, elhányták vértjeiket s futottak a csatatérről; csak kevesen álltak ellen, azok az utolsó emberig elhulltak, közöttük volt a király is.

Hamlet ekkor mindkét nejét magához véve, hadi prédával megrakta hajóit s visszatért saját országába.

Ott sokáig uralkodott bölcs fejjel és erős karral, harczban dicső és szerelemben boldog; ha egy karjára néha négy ellenség is jutott, miért ne juthatott volna szívének is két szerelem?

Azonban az alatt Rorik, a főkirály meghalt, s utána Wiglet következék, ki féltékenyen nézte a jütlandi alkirály hírét és erejét s az elég ok volt arra, hogy őt harczra hívja fel.

Hamlet jól ismeré Wiglet túlnyomó hadi erejét, hanem azért elfogadta a kihívást. Csak egy aggodalma volt: mi lesz Hermotrudából, ha ő elvész? De a bátor amazon miatt nem kellett férjének aggódnia; ő is vértet, pánczélt öltött, fegyvert kötött oldalára, úgy szállt férjével együtt a harczba, melyből sem Hamlet, sem ő nem tértek vissza.

Ott esett el a hős király, nejével és bajnokaival hősi viadalban. Ez a vége szokott lenni minden hőskölteménynek.

Mennyi erőtudattal kellett birnia a nagy britt költőnek, ki Hamletet a költészetben megérdemelt nagyságára emelte, hogy ennek tettgazdag életéből épen azon részt választotta, mely csupán lélektani ábrákat mutat, holott a későbbi események sokkal ragyogóbbak, sokkal jobban kinálkoznak regényes és csodálatos alakulásaikkal a hevült phantasiának.

A mult századbeli vitézi regények irói bizonyosan inkább a britt királylyali eseményeit választották volna; s az újabbkori drámakészítő társulatok aligha nem tudnának valami csinos vaudevillet származtatni Hamlet és Hermotruda történetéből. Szinte csudálkozni lehet rajta, hogy még addig felhasználatlanul hagyták e kinálkozó alkalmat, ily sokat igérő czímmel lephetni meg az ujdonságvágyó közönséget: «Bölcs Hamlet, vígjáték, tánczokkal és görögtűzzel».