10. Két Légyott.

Darvady Sándor a franczia háború alatt mint huszárőrnagy állomásozott ezredével egy Como-parti kis városban.

Szép fiu volt, sok szerencsét csinálhatott volna az asszonyoknál, ha különösen nem kötötte volna magát ahoz, hogy egy fiatal, tizenhatéves leánykába legyen szerelmes.

A leánykát Laurettának hívták, egy gazdag nobili leánya volt, kinek két testvére Napoleon seregében szolgált; atyja dühös híve volt a cisalpini respublicának.

Darvady jól tudhatá, hogy a leányt neki feleségül oda nem adják; nem is igen házasodni való idő volt az akkor, különösen fiatal huszártisztekre nézve. Ha feleségül meg nem nyerheté, szeretőül még inkább hiában várt reá, mert a leány nagyon őrizte erényét s tudott vigyázni magára.

Történt azonban, hogy a szülők észrevették Lauretta hajlamát Darvady iránt, s hogy az egész szerelmi viszonynak véget vessenek, elhatározák, hogy nőül adják a leányt egy fiatal nemes úrhoz, ki régóta vágyott már kezére s kit a szülők szivesen láttak, bár a leány gyűlölt.

Lauretta kétségbe volt esve, midőn szülői határozatát megtudá; azonban minden sírás, könyörgés hasztalan volt; ha erre hallgatnának, sok házasságnak el kellene múlni: mi lenne akkor a világból?

A menyegző napját nagyon rövid határidőre kitűzték s minden készületet megtettek hozzá.

Ekkor Laurettát a szerelmi elkeseredés oly lépésre birta, melytől a hajadoni szemérem eddig visszatiltá.

Levélben tudatá titkos kedvesével, hogy a menyegző napját megelőző éjjel szobájának kertre nyiló ablakából fehér kendő fog lengeni.

A hadfi értette azt jól és alig várta azt a boldog csillagot, mely az igért éjszakát felhozza az égre.

Már itt volt a nap, közelgett az óra; de még nem ment le a nap, midőn futár érkezik hozzá Alvinczytól, ki parancsot hoz a vezértől, hogy rögtön induljon ezredével a Genua felől siető franczia lovasságnak útját állani.

Rögtön!

Épen most, a midőn egy rég álmodott éden ajtaja nyílik meg előtte, mely holnap azután ismét örökre be fog zárulni! Egy ilyen találkozót elhagyni, s indulni egy másik találkozóra, a hol nem csókot osztogatnak!

Miért rögtön? Miért nem reggel? Miért nem éjfél után? Olyan sietős-e az a véres munka? nem haladhat-e el félnapig, negyednapig, csak egy rövid óráig?

Nem lehet-e az indulást a hadfiak készülődésével elhalasztani nehány órával? Ki tudja azt meg? Ki vádolhatja érte valaha? Hisz a futár is elkéshetett volna az úton, miért ne késhetnék ő?

A szenvedély és a becsületérzés egy nehéz perczig erős tusát küzdött a bajnok szivében. De csak egy perczig.

– Nyeregbe vitézek; indulunk rögtön! parancsolá harczosainak, megfúvatta az indulót, s mikor a legelső csillag felhozta az égre az éjt, akkor ő már nyeregben ült s altiszteinek osztá a parancsokat.

Mikor a csalogány első dalát énekelte az orgonafák között, akkor lovagolt ő kedvese ablaka alatt végig; s feltekinte és felsóhajta. A fehér kendő ott lengett le hosszan, szél sem háborgatta.

Darvady nem engedé, hogy a trombitát ott megfújják; ne zavarják el a csalogányt ablaka alól, tán elaltatja a csalogány dala, ha kedvesét hiába várja.

Csendben, trombitaszó nélkül kivonultak a lovas vitézek az alvó városból.

Egy dombtetőről visszanézett Darvady, a fehér kendő most is lobogott még a kastély ablakában, halk szél lebegteté, az a szél oly meleg volt, mint egy búcsúsóhaj.

– Előre! siessünk! parancsolá a vezér; a paripák robogása hangzott. A szerelmes leány hiába várt a találkozóra.

De a másik találkozóra jókor érkezett meg a hős; ha egy órát késik, a fővezér balszárnya meg van kerülve.

A légyott tüzes volt, mint olyan szeretők között szokott lenni, kik egymást régóta várják.

Darvadyt megjutalmazá a sors azért, hogy szenvedélyén győzni hagyta lovagérzetét.

Itt elesett ő, s megmenté becsületét.

Ott egy ártatlan leányka becsülete menekült meg.