13. Faustina.

Marcus császár volt Róma legkedvesebb uralkodója. Azon időkben nem is uralkodott senki a földön, csupán Róma császárjai, a többi fejedelem «bene latuit», vagy szolgált. Az egész ismeretes föld, tarkabarka népeivel egy úrnak hódolt, – és elmondhatá, hogy jó gazdája van.

De mit használt Marcus császárnak osztatlanul birni a földet s a Jaxartestől az Atlas hegyéig mindenkinek parancsolni, ha egy lénynek nem tudott ura lenni, ha épen abban, minek birtokára még a tevehajtsár is féltékeny, osztozott vele egész Róma: – neje szerelmében.

Mit mondok: Róma? – És Nubia és Gallia és Rómának minden provinciája az Atlastól a Jaxartesig; a hol csak deli ifjak, szerelemért égő szívek teremnek, az mind lefizette adóját urnéjának, s vetélytársa volt az imperatornak.

Faustinát olyan szépnek mondják a történetirók, kinek mosolygása nap helyett világíthatta volna a földet és akkor jó dolga lett volna a földnek; mert Faustina örömest mosolygott mindenkire egyaránt.

Az imperator philosoph volt; komoly természettudós. Tudományos buvárlatokból megtanulta szépen, hogy a villám keletkezését és a női szívben támadó szerelmet sem meggátolni, sem kimagyarázni nem lehet; s engedte a villámot villámnak, a szerelmet szerelemnek lenni.

Egész Róma kaczagott rajta és ujjal mutatott a százszor megcsalt férjre, Marcus sokszor látta a nevető arczokat, hallotta a kaczajt; tudott mindent – és azért nem szünt meg továbbra is népének jó, szelid és bölcs uralkodója, nejének nyájas férje lenni, kiről mások előtt csak tisztelettel beszélt; kihez nem közelített máskép, mint a hogy boldog hitves közelít hű nejéhez.

Marcus császár nagy jellem volt. A philosoph szavai hidegek, tettei kimértek; de ki tudja, mint forog szivében a vér? Bizonyosan csak úgy, miként más emberében. Marcus tudott parancsolni szivének. Tudta jól, hogy a megkóstolt jobbágyvér milyen szomjat okoz és azt a bűnt, a mit Róma vétett ő ellene, lemosni nem lett volna elég egész Róma vére!

Ha Marcus császár tette volna azt, a mit Nero, hogy Rómának mind a tizennégy negyedét felgyújtassa, s porrá égesse, neki egy kissé több oka lett volna rá, s nagyobb szenvedélylyel ragadhatta volna kezébe a lantot, hogy a lángok gyönyörtekintetében a régi Trója pusztulásáról énekeljen, mert nem volt abban olyan ház, a hol az ő gyalázatáról ne susogtak volna.

Marcus jól tudta mindezt.

Az előtte hajlongó udvaronczok arczai közt nem volt egy, a kinek mosolygásában gúny ne lett volna ellene; a legiszonyatosabb gúny, melynek gondolatánál egy férj szive felforrhat.

Az imperator soha sem látta azt meg.

Egyszer a forum közepén egy tébolyodott rabszolga, Cheronea, megragadá a császár lovának kantárát s azt kiáltá neki:

– Szégyen, gyalázat egy római imperatorra! Nőd most ment keresztül a Tiber hidján egy gladiator mellett ülve, a kinek neve Glabrio. Szégyen, gyalázat ez!

A lictorok rögtön előugrottak, hogy a vakmerő őrült káromló fejét levágják. A császár visszatartá őket.

– Ne bántsátok. Neki igaza van. Ha Faustina egy gladiatort ültet maga mellé, az valóban illetlen dolog, és azt elnézni nem lehet. Köszönöm figyelmeztetésedet Cheronea; – adjatok neki három sestertiát.

Azzal ment a tanácsba Marcus s oly nyugodtan itélt az országok ügyeiről, mintha semmi sem zavarta volna meg.

A tanácsülés után hazatérve, felkeresteté Glabriot.

Közönséges gladiator volt ez az antonini circusból; egy durva hastator, ki három circenses alatt véres győző maradt az átkozott fövényen; nem is született római, hanem illyr szabados, ki még Horácz classicus nyelvét is úgy beszélte, a hogy a durva siculok; balszeme alatt egy roszul összeforradt seb helye látszott, mely arczát épen nem tette szebbé.

És ez tudott Faustina ideálja lenni.

A patricius ifjak, a széles szegélyű büszke senatorok azt hivék, hogy Marcus császár, ki annyi udvaroncz iránt kegyelmes tudott lenni hasonló bűn miatt, majd e nyomorult rabszolgán fog boszút állni mindnyájok bűnéért. Oh mi rosszul ismerték az imperatort!

Marcus császár megtette a gladiatort senatornak, s odaültette őt patriciusai sorába; mert azt csakugyan nem tartá illendőnek, hogy a kit Faustina kitüntet, az egy nyomorult bérvívó legyen.

Faustina kicsapongásainak semmi gát sem volt útjában többé. Marcus haragját nem kellett senkinek félni. Marcus jó, gyámoltalan ember, nincsen epéje, nem tudja, mi a harag?

Ah pedig csalatkoztak az emberek. Marcus elnézése a legkeserűbb satyra volt, a mit egy fölemelkedett philosoph az elkorcsult emberiségre vethet.

Megveté őket s nem becsülte meg azzal, hogy mint emberekkel bánjék velük. Ellenkezése csak új ingert adott volna a lelkét elvetett nő vágyainak, közönye – megölte azt.

Még ifju volt és szép Faustina, midőn meghalt. Meghalt az élet unalmával szivében; azzal az unalommal, a mit éreznek mind, a kik meglopták a túlvilág gyönyöreit, s többé nem érzik a mindennapi életet: örömtelen, vagyontalan, érzéstelen haldoklók.

Az istenek nektárát nem ihatják pohárral halandó emberek, csak cseppenkint rendelte azt nekünk a sors.

Faustina utolsó napjaiban nem tűrheté a napfényt, nem a sötétséget, gyűlölte az emberhangot s félt a némaságtól, gömbölyű hálótermét másunnan odavetett félvilág derengeté, s hogy semmi hang ne zavarja keble zúgását, melléktermeiben folyvást énekelt felváltva valami csendes döngő melodiát háromszáz gyermek, válogatott rabszolga fiucskák Galliából és a Pontus mellől; a mi úgy hangzott csak oda, mintha álmodná, mintha az égből jönne, vagy mint egy dallamos méhzsongás, mely altat és az érzéket elcsendesíti.

Faustina egy perczben azt kivánta, hogy e gyermekek jőjjenek be hozzá.

A világ úrnéja ott feküdt egy fehér nyugágyon és maga még fehérebb volt, mint az. Akár egy márványszobor, mely a koporsók fedelén nyugszik; csakhogy ez néha felemeli lankadt szempilláit, mikben annyi sötétségből annyi tűz ragyog ki.

A kis rabszolga gyermekek körülállták a fehér delnő fekhelyét; megannyi angyalfejecske volt mindegyik, finomul göndörített fürtökkel; piros, gömbölyű arczaik, vidám ártatlan tekintetük, mosolygó üde ajkaik. Faustina végig hordozá rajtuk kifáradt tekintetét. Öt-hat éves korból voltak mindannyian.

Faustina azt parancsolá nekik, hogy csókolják meg sorba az ő arczát.

A kis ártatlan angyalfejecskék egyenkint odahajoltak hozzá s piros, gyönge ajkaikat odanyomták fehér márvány orczájához. Az a fehér márvány arcz az első gyermeki csókoknál méla mosolyra kezdett derülni; az a mosoly azután lassan elmult onnan, mint alkonyodó égről a fény; szemei reszketve csukódtak alá, s a később jövő gyermekek, kik arczát megcsókolni jöttek, maguk is oly halaványak lettek utána; az utolsó csókja már egy halott arczát érte.

Igy halt meg Marcus neje, a hirhedett Faustina.

És akkor Marcus császár összehivatá a senatust. Komolyan, fájdalom nélkül, mint philosophhoz illik, elmondá a bölcs urak előtt, hogy neje, a derék, hű, erényes Faustina meghalt; «kinél szelidebb, erkölcseire csudálatosan egyszerűbb nőt» az istenek férfinak nem ajándékoztak soha. Ezért kéri a derék senatorokat, hogy mint e nő megérdemlé férjétől és egész Rómától életének erényei által, holta után tegyék őt – istennővé!

És a senatus meghajtá fejét és kikiáltá Faustinát istennőnek.

Marcus császár pedig építtetett egy pompás templomot Rómában és utána a birodalom minden fővárosában, a hol Faustina Divát mint Junót, Venust és Cerest egy személyben kelle imádni a római népnek; s parancsot adott ki, hogy ünnepeit mindenütt megüljék és minden nászt az ő oltárain tett áldozatokkal szentesítsenek ezután.

Oh a philosoph ennél égetőbb boszút nem vehetett volna Rómán, mint hogy azt a nőt, kiben őt éltében egész Róma meggyalázta, holta után egész Rómával imádtatá; a gyalázatot, a mit homlokára nyomtak, visszafizette nekik ezeres kamattal.

Még egy másik boszúja is volt Róma számára: az, hogy Faustina fiát, Commodust, hagyta neki maga után uralkodóul. Commodusnak gondja volt rá, hogy a jó rómaiak bőségesen megsirassák, hogy olyan sokat nevettek Marcus életében.