13. A Caldaria.
Szép Fülöp spanyol király felesége, Johanna, szenvedélyes festész volt.
Szegény királynéról azt mondták, hogy elmebeteg, azért rendelték neki szórakozásul a művészetet, a mit ő azután később nagy tökélyre is vitt. Képes volt akármely arczot emlékezet után oly híven lerajzolni, hogy mindenki ráismerhetett róla.
Fülöp királynak tetszett egy izben megtekinteni Johanna művész-albumát, melyben mind felséges nejének saját kezével rajzolt művek voltak.
(Még ekkor Johannát nevezték felségesnek, férje, mint idegen uralkodó család ivadéka, csak a fenséges czímmel volt felruházva, s a hivatalos okiratokon elől volt irva Johanna királyné, utána Fülöp király.)
Fülöp király tehát Johanna albumában több lapon talált egy férfi arczra, mely különféle változatban ismételve előfordult, majd mint diadalmas hős, majd mint imádkozó zarándok, majd mint kedvese előtt térdelő szerelmes. Ez arcznak nagyon el kellett foglalni a fiatal hölgy képzeletét, hogy annyiszor, annyi alakban visszaidézte azt maga elé, s a gyöngéd ecsetelés, a művészi gond, az ihlet, melylyel az visszaadva volt, még ott is, hol az egész mellékzet félbe volt hagyva, tanusítá, hogy itt a szív is segítette a kezet.
Ez a kép nem Fülöp király arczmása volt.
Tán valami titkos ifjukori ábránd: valami szerelmes troubadour, tornajátéki hős, kit a fiatal királyleány valaha dobogó szívvel látott úrnője színeivel sisakján harczolni és győzni, s kinek azután reszkető kézzel akasztá nyakába a hímzett szalagot, s kit azóta soha sem birt elfelejteni? – vagy talán ennyi sem; talán csak egy képzelt ideál, a minőt ifju hölgyek szoktak ábrándjaikban a felhők közé festeni; egy férfi, a kit soha sem látott senki, a ki nem létezett soha. Ez is meglehet.
Szép Fülöp nem volt született spanyol, hanem voltak nemes hajlamai, a mik érdemessé tették rá, hogy az legyen.
Egy kérdés az inquisitio nagymesteréhez, Dezához, hogy kicsoda Spanyolországban az a lovag, a ki e sokszor lerajzolt képhez hasonlít? egy utasítás a szent Hermandad százezerszemű kémeihez, s két hét után megjött a kérdésre a felelet; – ama lovag, e hosszúkás barna arczczal, e sajátszerű mosolygó ajkkal, e nagy fekete szemekkel két sötét szemöld alatt, nem más, mint don Jayme d’Avila: – egy marrano!
Marranosnak hítták a dicső inquisitio idejében azon mór lovagokat, kik a keresztyén hitre áttértek, s kiket azzal vádoltak, hogy titokban az izlam szertartásait űzik; ki is pusztíták őket csendesen, pedig ez volt az andalusi nemesség színe virága.
Különben marrano annyit tesz spanyol nyelven, mint «disznó».
Az is meglehet pedig, hogy épen nem don Jayme d’Avila volt az, a ki a királynő albuma képeihez legjobban hasonlított, hanem annyi bizonyos, hogy ő volt a leggazdagabb az akkori nemesek között, s azt már tudjuk, hogy az elitéltek vagyonában a jámbor inquisitio birái testvérileg osztozni szoktak.
Élt akkor egy híres festő Castiliában; nem épen arról híres, mintha új festészeti iskolát alapított volna, vagy nagyszerű remekművekben hagyta volna hátra nevét, hanem inkább arról, hogy rendkívül gyorsan tudott rajzolni, a legfurcsább torzalakot egy pillanat alatt felfogta, s nehány percz alatt már pergamenre tevé; különben Luis de Lucero volt a neve, hanem Rómában elnevezték «Fa presto»-nak (siess vele!) s ez a név maradt rajta.
Fülöp király, a mint tudomásul vette, hogy a rejtélyes arcz élő mintája megkerült, felhivatta magához Lucerót.
– Maestro, szólt hozzá, neked egy élő arczról kell több rendbeli másolatokat levenned, két óra hosszat fog e studiumfő előtted állani; mit gondolsz, hányszor birod azt ez idő alatt lerajzolni?
– A hányszor felséged parancsolja.
– Ne hizelegj nekem. Először is én nem vagyok felséges, másodszor a művésznek nem parancsol senki; de mit gondolsz, le tudnál egy arczot rajzolni két óra alatt tizszer egymás után? Minden másolatért kapsz ezer reált.
– Ha felséged minden másolatért parancsol számomra kétezer reált, lerajzolok akárkit két óra alatt tizenötször.
– Jó; a díjt megkapod. De nem fog-e megzavarni, ha a másolandó arcz vonalmai néha elváltoznak, más kifejezést öltenek? ha a szokott mindennapi arczulat helyett valami új, szokatlan tekintettel kell megküzdened?
– Oh felség! a szokatlan arcz a művész tanulmánya, gyönyörűsége. Ha ily élvezet vár reám, rajzolom darabját ezerötszáz reálért.
– Hagyd el: az eskurialban nem alkusznak visszafelé a szolgákkal; most elmehetsz az algvazilok teremébe, azok majd egy óra mulva elvezetnek a kivánt helyre, addig elhozzák rajzoló eszközeidet.
Egy óra mulva kezébe adták Lucerónak rajzónját és pergameneit, azzal egy fedett gyaloghintóba ültették, sokáig vitték viszhangos tornáczokon végig, lépcsőkön majd fel, majd le, utoljára egy siketes teremben álltak meg vele, a hol a léptek hangja alig hallatszott, tán alacsony vala a padmaly, vagy nagyon sokan lehettek a teremben.
Itt kinyitották a gyaloghintó ajtaját, s mondták, hogy szálljon ki.
Az első tekintet megmagyarázta a művésznek, hogy hova jutott?
A tágas, alacsony boltívekben összehajló terem körül fekete posztóval volt bevonva, az oszlopokba rótt karikákon csüggtek a lánczok és kötelek, miken mind olyan sajátságos rozsdaszínt lehetett látni, a milyen a megszáradt vérfolt színe, a szögletekben vasfogók, különös alakú kanalak, és háromoldalú csavarok voltak egymásra hányva; a háttérben négysoros emelvényen fekete palástba burkolt alakok ültek, a hegyes csuklyát fejeikre huzva, arczaik sűrű fátyollal fedve; az egész termet egyetlen lámpa világította be, mely a boltozat közepéről függött alá; a mécseibe töltött mákolaj olyan sápadt sárga világot vetett minden tárgyra.
Ez az inquisitio terme.
A nagyinquisitor egyedül volt leplezetlen arczczal; ő egy magas emelvényen ült a birák közepett, hosszú, fekete bársony talárban.
A terem oldalfala előtt volt egy asztal, mely mellett már akkor két ember ült; az egyik lefátyolozva, míg a másiknak bársony álarcz fedte képét; amaz volt az inquisitio jegyzője, ki nádját épen próbálgatta körme lapján, ha elég jól van-e hasadva? a másik inte Luceronak, hogy üljön le az asztalhoz.
Egy hangot sem ejte senki.
Ekkor az álarczos férfi jelt adott az inquisitornak, mire két familiarisa a Hermandadnak a terem közepére lépett, s onnan egy fekete leplet fölemelve, – az alatt volt a művész által lerajzolandó fő.
Nem egy levágott fő; – nem: egy élő fej, eleven, haragos tekintettel, bátor homlokkal, megvetését kifejező ajkkal és villogó nagy fekete szemekkel; a legszebb fő, minőről valaha asszony álmodott és férfi rettegett.
A derék Torquemada, kiről dicsérettel legyen mondva, hogy tizennégy év alatt százezer embert hozott a kínpadra, a több jeles eszközök közt, mikkel emberi titkokat lehet fölfedezni, feltalálta a Caldariát is.
Ez olyan mesterség, hogy egy nagy, tizakós rézhengert megtöltenek olajjal, abba egy embert, a ki nagyon titoktartó, beleállítanak, hogy épen csak a feje van kinn belőle, akkor e főt magát egy épen neki való nyíláson feltolják a vizsgálók teremébe, maga a henger alant marad az officinában, a hol lassankint tüzet gyujtanak alája, s azt a szerint, a hogy a vallatott készebb, vagy makacsabb, szítják alatta, míg az olaj lassankint átmelegszik, mindig jobban, mindig jobban, s az áldozat vagy vall, vagy meghal.
Ez a Caldaria justiciaria.
A studiumfő tehát ott állt a terem közepén: jó világításban volt, a lámpával épen szemben; Lucero nem kivánhatta volna jobban.
A fő büszkén hordozta végig szemeit a fátyolos birákon, s összevont szemöldei elszánt daczot fejeztek ki ellenük.
Ez a kép jó volt elsőnek Lucero számára.
Ekkor megszólalt a nagyinquisitor a vallatotthoz:
– Don Jayme d’Avila, valld meg biráid előtt, mikor beszéltél Johanna, – Fernandó leányával legelőször, és mikor legutolszor?
A fő megszólalt.
– Távolról láttam őt mindig; nem szóltam vele soha.
– Don Jayme d’Avila, neked tilos viszonyod volt Johannával; valld meg, micsoda tanujelei vannak nálad bűnös szerelmének?
A hős arcza haragtól gyulladt ki e szóra, szemei odavillámlottak a kérdező felé, olyan szép volt.
– Kérdésed sérti azt, a kit tisztelned jobbágyi kötelesség. Felségsértő volnék önlelkem előtt, ha e kérdést arra méltatnám, hogy czáfolatot adjak rá. A királyné ártatlan és tiszta.
Lucero rajzolni akarta ez arczot is, a mellette ülő álarczos megfogta kezét és visszatartá.
– Hagyd ezt; lesz mindjárt szebb ennél.
Az inquisitor jelt adott két poroszlónak, azok eltávoztak; nem sokára a studiumfő át kezde változni, a tüzelést megkezdték alatta.
– Most nézz oda Fa presto!
Eleinte a szemek tüzesedni, a homlokerek dagadni kezdtek, az arczvonalmak erőszakosan rángatóztak, az első rémület csüggedése eltorzítá a szép férfi arczot.
Ez jó volt második képnek.
– Fogsz-e kérdéseinkre felelni don Jayme d’Avila? hangzék újra az inquisitor tompa, száraz hangja.
E szóra a fő odafordult hozzá, s mintha újra visszatérne hősi elszántsága, erős daczczal monda:
– Átkozott a nyelv, mely kérdésedre egy igét is felelni fog.
Azzal összeszorítá ajkait, s kimeredő szemekkel nézett maga elé, visszafojtva a fájdalom minden szisszenését.
Ez jó kép volt harmadik tanulmánynak.
A tüzet egyre szították alatta.
Arczán a veríték nehéz gyöngyei csorgottak alá, a testi fájdalom nehéz küzdelme a férfiúi akarattal látszott azon; egyszerre fájdalmasan elordítá magát, szemeit kínosan lehunyva, s torzarczát fölemelve, melynek minden vonásán egyszerre úr lett a pokolbeli fájdalom: nem volt képes gyötrelmeit eltitkolni többé. Ordított, mint egy elkárhozott.
– Most, most nézz oda Fa presto!
Minden vonás elhagyja eredeti alakját, a lélek nem ura többé magának, a szemek vadul forognak üregeikben: az ajk tajtékzik és átkozza az Istent és az embereket! Ah, ha ez jól sikerül, Fa presto! milyen szép lesz negyedik tanulmánynak!
A tüzet még egyre szítják odalenn.
– Akarsz-e választ adni kérdéseinkre, don Jayme d’Avila?
A fő már nem felel, nem üvölt, nem hánykolódik, hanem most elkezd mosolyogni. A halálos gyötrelem nevetésre torzítja arczát, hangosan kaczag; és e kaczagás a legrettentőbb látvány rajta.
Lucero sietve rajzol, ez már az ötödik tanulmány.
Az álarczos férfi int az inquisitornak, hogy lankaszszák a tüzet. Fél tőle, hogy a vallatott hamarább meg talál halni, mint kellene.
Annak arczáról lassankint elmúlik a kínos hőség, helyette sápatag, bágyadt szín ömlik el rajta; a kaczajgörcsből lankadt ernyedésbe térnek át vonásai; egészen összetörtnek, megalázottnak látszanak. Luceronak kész a hatodik tanulmányfő.
Ekkor újra kérdi tőle az inquisitor:
– Akarsz-e válaszolni, don Jayme?
A lovag e szóra lassan fölemeli arczát; szemeit felnyitja tágan, hogy fehérei látszanak meg körül; sápadt, szintelen arcza megnyúlik; nem emberi arcz az többé, hanem egy kisérteté, ki fejét felüti a sírból, s onnan szólamlik meg, zilált tekintetét az álarczos férfira meresztve. Oly szörnyű ránézni!
– Nos, Fa presto, miért áll meg a rajzón kezedben? ez a legérdekesb tanulmány itt! Nézz rá!
A kisértetfő megszólamlik nehéz, hörgő hangon:
– Fülöp! – Hét nap mulva – válaszolni fogok – neked – az Isten előtt. – –
Azzal hirtelen elfordulnak szemei, ajka nyitva marad, a fő félrehajlik, s lankadtan fekszik le a padozatra; minden vonása elmerül.
– Oltsátok el a tüzet! kiálta az inquisitor a szolgáknak.
– Nem érdekes tanulmányfő-e ez? kérdé az álarczos a festőtől; nyugodtan rajzolhatod, mert elájult. Mindjárt fel fogják őt éleszteni, s aztán folytatjuk a tanulmányozást.
Csalatkozott azonban az álarczos, mert a lovag nem ájult el, – hanem meghalt, s több tanulmányfőre nem adott tárgyat Luceronak.
– Az átkozott! kiálta fel Lucero, a nyolczadik képnél meghal! s kilop a zsebemből legkevesebb tizezer reált.
– Ne félj, megkapod az egész díjt a nyolcz képért, mert jól sikerültek azok, vigasztalá őt meg az álarczos; most menj haza, s dolgozd ki egyenkint jól, figyelemmel.
Négy nap alatt készen volt a nyolcz tanulmányfő, borzalmas élethűséggel kidolgozva; Fülöp feleségének ajándékozta mind a nyolczat…
Ötödnap az a hír terjedt el az országban, hogy Johanna királyné megtébolyodott…
Hatodnap összehivatta szép Fülöp Castilia országnagyjait; eléjük terjesztve a balesetet, miszerint Johanna elmebetegsége egész erővel kitört…
Hetednap kinevezték Castilia rendei szép Fülöpöt felségesnek, s az ő nevét irták elől, azután Johannáét…
És nyolczadnap szép Fülöp – ott feküdt a ravatalon. – Azt mondják, hogy megmérgezték…
Isten legyen kegyelmes birájuk azoknak, a kik meghaltak…
