12. Húsz Év Mulva.

Öt vagy hat éves lehettem, – kis városunkban valami társas mulatságot adtak, a hol több család szerzi össze a készleteket, valami barbar néven úgy híják, hogy piknik.

Engem is elvittek ebbe a mulatságba; mondták, hogy lesznek ott hozzám való apró gyerekek többen is, majd elmulathatok velük, tánczolhatunk is.

Én pedig ki nem állhattam azokat a hozzámvaló apró gyerekeket s utáltam mindenféle tánczot. Még nézni sem szerettem; mindjárt elálmosodtam ennek a sok össze-vissza lótó-futó alaknak a látásától, a mik olyan sebesen keringelnek, vágtatnak szemeim előtt, mintha nem akarnák, hogy jól megnézhessem az arczaikat, pedig a nélkül sem ismertem közülök egyet is.

Az a gondolat pedig épen kétségbe ejtett, hogy egy olyan magam korabeli kis leánynyal én is elinduljak tánczolni valamennyi ember szeme láttára, mint valami igazi bolond, hogy pedig ott leüljek velük «ási-mási» játszani, az minden önérzetem ellen volt. A helyett átmentem abba a szobába, a hol kártyáztak; ott meghúztam magam valamelyik kártyázó háta mögé s elnéztem egész érdekkel, hogy osztják a kártyákat, hogy szedik fel az aduttokat, hogy ütik el a hivásokat; magam is úgy szerettem volna aduttokkal tele fogni a kezemet s elütni az egész tuczat kártyát, hogy senkinek se maradjon belőle egy szem is. Hanem mikor azután a pénzt kellett odaadni vagy elvenni, az már nem volt kedvemre; én bizonyosan sírva fakadtam volna, akár vesztek, akár nyerek, egyszer a magam, másszor a más vesztesége miatt s csodáltam az emberek hideg vérét, a kik ezt megállják rívás nélkül.

Vacsorakor nénikéim gondoskodtak rólam, helyembe hozva nagy kereséssel holmi csemegét, mert bizony ha arra vártak volna, míg én magamtól az étterembe megyek, szépen étlen, szomjan maradtam volna a nagy vendégségben.

Azután ismét leültek a kártyaasztalokhoz, a férfiak sokkal beszédesebbek voltak már, sokkal nagyobb tűzzel hányták a kártyákat, mint vacsora előtt.

Egy asztalnál négy katonatiszt ült, vidám, jó kedvű emberek; általában városunkban a katonatisztek voltak a társalgási hangadók; a tánczteremben is ők voltak túlnyomó számmal. Úgy tudom, hogy a hölgyek az egyenruhákat nagy kitüntetésben részesíték s hogy e miatt némi kis versengés is volt a polgári és katonai udvarlók elsőbbsége fölött.

A négy játszó tiszt között volt egy termetes, kövér, jó kedvű őrnagy, a kinek olyan jó, kedves arcza volt. Én nem tudom miért? de magamban mindig azt kivántam, hogy bár csak ez nyerne a többitől, pedig hozzá sem volt semmi közöm, mint a többihez. Ezért mindig oda álltam a háta mögé, azt képzelve, hogy ha én is bele nézek a kártyájába, akkor jobb lesz. Pedig valami olyan bonyolódott játékot játszottak, hogy maig sem hiszem, hogy meg tudnám tanulni. Mind a négynek tele volt a keze kártyával, minden hivásra mondott valamit; minden ütésnél jegyzett valamit egy előtte levő táblára s minden játék után disputáltak valamin, a miből én egy eszmét sem értettem. Mikor a kövér őrnagynak jól ment a játéka, azt arról tudtam meg, hogy akkor elkezdett valami nótát dalolni, a minek az volt a vége: «Fidelim, Lillám! Fidelim!»

Ezen azután én úgy elálmosodtam, hogy alig birtam a lábamon állni. A szemeim megfájdultak a pipafüst miatt, a fejem elkábult az ostoba tánczzenétől és a felfoghatatlan játékok nézésétől; félre húztam magamat egy szegletbe; egy pamlagra férfi ruhák voltak halomra hányva, ennek én neki támaszkodtam, azzal a szándékkal, hogy majd ott állva maradok és a világért el nem aluszom; ott még egy ideig zsongott a fejemben valami hang a brúgóból, meg a klárinétból; «adutt, pagat ultimo!» s más eféle, míg egyszer azután leestem a lábamról, magammal rántva egy csomó téli kaputot és köpenyeget s elaludtam békével a földön.

A gyermekek álma boldog, még csak nem is álmodnak.

Egy perczre felébresztettek, valaki a felöltőjét kereste alattam, s háladatosságból, hogy ott találta, rám szórt vagy tíz köpenyeget onnan fölülről, a mitől én még jobban kezdtem aludni.

Egyszer arra ébredtem fel, hogy valami nagy kiáltozást hallok. A mint fejemet kidugtam a rajtam levő ruhák alól, nagy ijedelemmel láttam, hogy annál az asztalnál, a hol a négy tiszt ül, most már nem játszanak; egy közülök, valami kis, alacsony, barna fiatal ember szörnyen lármázott, hogy ő meg van sértve és ő elégtételt kíván.

Én még addig az ideig nem láttam haragvó embert; nálunk odahaza nem volt szokás haragudni. Ha én rám kiabálna így valaki, az sem kellene, hogy megüssön; meghalnék rémületemben.

A kire úgy lármázott, az pedig épen az említett jó kedvű, termetes őrnagy volt; a ki most is épen olyan jó kedvű volt, mint eddig, s a fiatal tiszt dühöngésére csak nevetett.

Az pedig egyre lármázott, hogy ez vért kíván, ez elégtételre vár. – A teremben nem volt már senki más a négy tiszten kívül, egy pár öreg úr mindjárt az elején kiosont onnan, csak ők maradtak ott négyen.

Én nem mertem kibújni a köpenyegek alól s jól láttam mindent. A mint egyedül maradtak, bezárták mind a két felől az ajtókat; félre tolták az asztalokat, a gyertyákat felrakták a szekrények tetejére; az őrnagy és a fiatal tiszt levetették a felső kabátjaikat, felgyürköztek vállig, s azzal mindegyik egy kardot vett kezébe. Az őrnagy most is olyan jó kedvűen dudolta: «Fidelim, Lillám.»

Én borzadva láttam, hogy mit akarnak; – ezek meg akarják egymást ölni.

Szerettem volna elfutni onnan, de attól féltem, hogy ha észre vesznek, engemet is fognak bántani. Eleinte eldugtam a fejemet az öltönyök közé, hanem akkor még rosszabbul esett, hogy nem láttam és nem hallottam semmit, s lassan ismét felnyitám szemeimet.

Nehány perczig csendesség volt, a két ellenfél kinyújtott karral állt egymással szemközt, néha egyet villantottak a kardokkal, mintha csak ijeszteni akarnák egymást.

Az alacsony tiszt azután egyszerre elkezdett hevesen csapkodni az őrnagy felé, a ki mosolyogva fogta fel a vágásokat: «Fidelim, Lillám»; néha, mikor ellenfele nagyon nekijött, egy dobbantással ismét két lépésnyire visszariasztotta; tizszer is levághatta volna neki kezét, lábát, de látszott, hogy nem akarja bántani, csak játszott vele: Fidelim, Lillám, Fidelim; egyszer aztán úgy kiütötte kezéből a kardot, hogy az pengve ugrott fel egy szekrény tetejére.

A másik két tiszt erre közbelépett; azt mondták, hogy vége van a viadalnak; megkérdezték a vívóktól, hogy meg vannak-e elégedve; azok azt mondták, hogy nincs egymással többé semmi bajuk; kezet szorítottak szépen, s ismét kibékültek.

Akkor a két segéd tiszt felnyitotta az ajtókat; azt mondták a vívó feleknek, hogy ők menjenek haza, ne mutassák magukat a vendégek előtt, ők maguk pedig bementek a tánczterembe, a hol most épen a nagy cotillon folyt javában; az elfoglalt mindenkit, hogy a végbement párbajról tudomások sem volt, mindaddig, míg a két segéd azt egy pár ismerősének el nem mondta. Bizton tehették, mert semmi baj sem történt miatta, melyért el kellett volna azt titkolni.

Az én szemeimnek sem volt kedvük többet aludni e látvány után. Még mindig nem mertem helyemből megmozdulni, vártam, hogy a hátramaradt két vívó felöltözzék és elmenjen.

A kis főhadnagy hamarább készen volt, elbúcsúzott az őrnagytól, szépen jó éjszakát kivánt neki s láttam, hogy kiment az udvarra vezető ajtón. Az őrnagy még hátramaradt, egyenruháját gombolva be s akkor is dúdolta «Fidelim, Lillám».

Ebben a perczben felnyilt a tánczterem felőli ajtó. A mi ezután történt, oly elevenen áll előttem most is, mintha szemeim előtt volna, hogy az arczokat s a helyzeteket képes volnék a legkisebb részletekig lerajzolni.

Egy szőke, szeplős arczú férfi tekintett be; szemüveget viselt; az is katona volt, de másszínű hajtókát viselt, mint az őrnagy. A mint betekintett sebesen, úgy villámlott a két szemüveg a gyertyafényben, mintha valami tűzszemű rém pillantana be; szája össze volt szorítva, mintha lélekzetét fojtaná vissza. Az őrnagy háttal volt felé fordulva és arczczal én felém. A következő pillanatban a másik hirtelen kirántotta kardját s ezzel a szóval: «nesze a portepéeért», úgy szúrta keresztül hátulról az őrnagyot, hogy a kard hegye véresen ott jött ki a melle baloldalán elől. Ha ráemlékszem erre a keresztültörő kardhegyre, még most is végig-végig borzogat.

És azután láttam, hogy az a másik mint rántotta vissza kardját, mint törülte végig szarvasbőr keztyűjén, a mit sietve eldobott, s azzal kiugrott az udvar felőli ajtón.

Láttam, mint tántorgott a meggyilkolt férfi a tánczterem ajtaja felé, kezét elől odaszorítva sebére, míg hátul, mint a szökőkútból, fecskendett belőle messzire a vér; az ajtóban elbukott, egy szó, egy kiáltás nélkül, keresztül esve a küszöbön.

Többet azután nem láttam. Elszédültem, elfordult velem a világ, kitört a láz; két hétig feküdtem forró lázban, s nem tudtam magamról semmit.

A mint annyira magamhoz tértem, hogy összefüggő beszédet tudtam tenni, elmondtam mindent, a mit láttam amaz este.

Ápolóim fejüket csóválták és azt suttogták körülem, hogy még most is félrebeszélek.

Én észrevettem a suttogást és bizonyoztam, hogy a mit láttam, az való; úgy történt.

Ekkor azt mondták rá csodálkozva, hogy ez nevezetes dolog volna.

Majd idegen urak jöttek oda hozzám és azok is elmondatták maguknak az eseményt, és mindnyájan nagyon látszottak rajta bámulni, a hogy nem szokás különben egy gyermek beszélésére figyelni.

Mindent elmondtam nekik úgy, a hogy történt, csak az nem jutott eszembe, hogy mit mondott a gyilkos, mikor az őrnagyot leszúrta? Azt az idegen szót soha sem hallottam azelőtt s nem birtam emlékembe hozni.

Egyszer azt mondták, hogy öltözzem fel szépen és ne féljek semmitől, viseljem magamat bátran és okosan; valami nagy urak elé kell mennem, a kik tőlem kérdezősködni fognak.

Az a hadi törvényszék volt.

A derék urak nyájasan, szivesen beszéltek hozzám, elmondatták maguk előtt újból az egész látományt, s akkor felszólítottak, ha megismerném-e sok férfi közül azt az egyet, a ki az őrnagyot megölte?

Én megrettentem ettől a kérdéstől. Egy gyilkosra ráismerni, rámutatni, hogy ő volt: ez veszélyes szó lehet; habozni kezdtem, remegtem; azonban végre az utálat, a gyermeki boszúvágy, a rossz iránti ellenszenv annyira megerősített félelmem ellenében, hogy azt feleltem rá: igen.

Ekkor elébb egy embert bocsátottak elém: ez volt a főhadnagy, ki az őrnagygyal vívott. Láttam, hogy nem volt kardja. Azt kérdezék, hogy ez volt-e az?

Én feleltem: nem ez volt, ez vívott vele, de nem bántotta; azután kibékült vele és elment.

A férfi szemeiből kicsordult a köny e szavaimra, odajött hozzám és megcsókolt, s azt mondta, hogy áldjon meg az Isten. Azzal kiküldék a teremből.

Azután behívtak vagy huszonnégy katonatisztet, s kérdezték tőlem, hogy ezek között van-e a gyilkos?

Velem elkezdett fordulni a világ, torkom összeszorult, nyelvem szájam padlásához ragadt, a gyilkost a legelső három belépő között megismertem. Pedig most a szemüvegét is levette, a mit különben hordani szokott. Ott volt és rám nézett és én nem birtam kiállani tekintetét. Elkezdtem sírni, azt mondtam, hogy bocsássanak haza, mert én félek attól az embertől.

– Melyik az, a kitől félek? kérdezék tőlem.

Én iszonyodva mutattam rá: «az ott!» minden tagom reszketett a félelemtől.

Mondák, hogy nézzem meg jól és úgy feleljek.

Ránéztem. Arcza nyugodt volt, legkisebb változást sem mutatott. Mostani eszemmel igen természetesnek találom, hogy azt felelte: miszerint szavaimra nem lehet semmi súlyt fektetni, mert még gyermek vagyok, azon az időn alól, a mikor beszámítás alá jöhető tanúskodást lehet tenni; annál kevésbbé, minthogy magam is bevallom, hogy álomból ébredtem fel; így félálomban bizonyosan összezavartam az arczokat, láthattam őt is és a valódi gyilkost; de gyönge agyamat megzavarta a rémületes látvány s most fölcserélem egyiket a másikkal.

Ez a tagadás, ellenkezés, annak a mit világosan láttam, ilyen vakmerő meghazudtolása, csupán azért, mert gyermek vagyok, azt az ideges erőködést fokozta fel bennem, a mit gyermekek szoktak érezni, mikor a felnőttek boszantják őket, csak azért, mert ők erősebbek, okosabbak náluk, s tudják, hogy nem félhetnek tőlük.

Most már nem félelem, hanem keserű gyűlölet volt, a mit éreztem ellene, mely fokról-fokra nőtt, a mint az ember beszélt; s midőn szavai végén egész bizton azt kérdezé: «de ugyan mi okom is lett volna az őrnagyot orozva leölni?» akkor a nagy idegfeszületben egyszerre eszembe jutott az a szó, mit az őrnagynak mondott.

– Azt mondta neki: «nesze a portepéért». (Nem is tudtam, hogy mit jelent ez a szó.)

Az ezredes, ki elnökölt, bámulva tekinte rám, míg a vádlott egyszerre elsápadt, elfehérült ajkai olyasmit rebegtek, mintha azt mondaná: «elvesztem!»

A férfiak ott az asztal körül felálltak, lassú suttogás támadt közöttük; az ezredes megsimogatta a fejemet, azt mondta, hogy hazavezethetnek; megköszönte, hogy ide jöttem s azzal elbocsátott haza.

Otthon megtudtam az egész történetet.

A megölt őrnagyot gróf Montellinek hítták, az a kis főhadnagy, ki vele vívott, volt Garani Vilmos; a ki megölte, annak a neve volt Terszky Rudolf.

Montelli tréfás ember volt, a ki főleg a fiatal tisztekkel örömest kötődött s azok fel szokták tőle venni a tréfát. Egyszer többen együtt voltak egy vidám delnőnél mulatságon; ott Montelli azzal tréfálta meg Terszkyt, hogy leakasztott kardjáról lebontotta a kardbojtot, s helyette a delnő hosszú himzetminta-szalagját kötötte a markolatra. Ő azzal a vidám gondolattal tette azt, hogy majd ha Terszky észreveszi a csinyt, milyen jót fognak rajta nevetni. Ez azonban a nagy sietségben, vagy tán az udvarlástól is elfoglalva, nem vette azt észre, hanem azon módon felkötötte kardját, végig ment vele az utczán s csak a piacz közepén vette észre, hogy micsoda tarka szalaggal van kardrojtja fölcserélve.

A katona felbőszült e látványra, rohant az ezredeshez, ott magánkívül elmondta neki, a mi vele történt, és végül azt mondá, hogy ha az, a ki e csúfot tette vele, ki nem nyilatkoztatja magát, ő kihívja mindazokat, a kik ama társaságban voltak fejenkint, vagy leteszi a kardot és nem szolgál tovább.

Még javában beszélt az ezredes előtt, midőn nyomban érkezett Montelli.

Montelli még a társaságban vette észre, hogy Terszky elsietett a tréfás kötődés megtudása nélkül, s megbánva a dolgot, elsietett utána; azonban már csak az ezredes lakásán érte őt utól.

Nem is tétovázott ott rögtön fölfedni magát a tréfa koholójául, s őszinte sajnálattal nyilatkoztatá ki a fölötti bánatát, hogy e tréfa túlment a határán, s ajánlá, hogy szívéből kész megkövetni ezért Terszkyt és tőle az ezredes előtt bocsánatot kér.

Az őrnagy derék, bátor férfi volt, ki száz alkalommal bebizonyítá már, hogy szíve helyén van; egy ilyen férfitól a bocsánatkérés szava minden bizonynyal a legnagyobb elégtétel.

Terszkynek annyival nagyobb oka volt azzal megelégedni, mert a tréfát még eddig rajtuk kívül senki sem tudta, míg ha fegyveres elégtételre kerül a dolog, akkor bizonyosan az egész város megtudta volna azt. Ott kezet nyújtottak egymásnak, s valóban az egész tréfáról senki sem beszélt a városban; mert az ügy három ember között volt elintézve, a kik közül mindegyik híven megőrzötte a titkot.

Azonban Terszky soha sem bocsátotta meg szivében ezt a tréfát Montellinek s alattomban mindig boszút forralt ellene. Mint mondják, kérlelhetlen haragú volt s évekig el tudta tartogatni boszúját a legcsekélyebb megbántásért s leste az alkalmat.

A mint ama társasvígalom estéjén a röviden végződött párbaj után a segédek bementek a tánczterembe s elmondák egynek-másnak, hogy a vita milyen szépen és minden baj nélkül végződött, Terszky hirtelen odasietett a játszószobába s a mint látta, hogy Garani hadnagy eltávozik s Montelli ott marad és kívüle senki sincs a szobában, feltámadt rettentő szenvedélye s leszúrta azt, a kit gyűlölni meg nem szünt soha.

Az előrohanó vendégek már végvonaglásaiban találták Montellit. Egy szóval sem tudta megmondani: ki ölte meg? Mindenki igen természetesen Garanit állítá a gyilkosnak. Hiszen ő vívott egy percz előtt az őrnagygyal; az lefegyverezte őt, látta, hogy nem bir vele; tán mámoros is volt; senki sem gyanakodhatott másra.

Garanit elfogták rögtön, s daczára kétségbeesett tagadásának, miután minden körülmény ellene szólt, szinte elitélték ez orgyilkolás miatt.

Az az ismeretlen portepée szó, a mi akkor véletlenül eszembe jutott, megmenté őt és elejté Terszkyt. Mert a kardbojt történetét nem tudhatta senki e három férfin kívül, kik közt az egyik maga az elnök; legkevésbbé egy hét éves gyermek, ki azt sem tudja, mit jelent e szó?

A további nyomozás, mit rögtön megindítának Terszky ellen, több bűntanújelt is hozott világ elé, kénytelen volt tettét bevallani, s azok folytán elitélték őt húsz évi sánczfogságra.

Ha meggondoltam, hogy ez én miattam történt, hogy valakinek húsz évet elvettek az életéből, hogy húsz évig öröm nélkül, élvezet, jó barátok, szabadság, előrehaladás nélkül kell neki élni elzárva, meglánczolva: a zsibbadás állta el testemet; – de azután megvigasztaltam magamat azzal, hogy ha nem szólok, akkor azt a másik ártatlant itélik a bünhödésre.

Egyszer iskolából hazafelé térve, szemközt találkoztam egy sánczrabbal, ki a fegyenczek szokott darócz köntösében, fehér sipkájában, két lábán a nagy karikájú lánczot csörgetve jött felém: egy katonaőr kisérte, szuronyos fegyverrel.

A sánczrab rám kiáltott:

– Te kölyök; te miattad járok húsz esztendeig vasban. De megállj, ha kiszabadulok, majd rád találok!

Az őr nem engedte tovább beszélni. Én reszketve futottam haza, s azon percztől fogva valahányszor messziről hallottam közelítni azt a szomorú lánczcsörömpölést, tagjaimba állt a reszketés, s nem mertem az utczára kimenni.

Ez a szó boszorkánynyomás volt rajtam:

«Húsz év mulva.»

Ha ez az ember húsz év mulva kiszabadul, engemet meg fog ölni. Meg fog ölni olyan kegyetlenül, mint leszúrta azt a derék őrnagyot, hogy két oldalt fecskendett szét a vére. Húsz esztendeig meg nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól!

Azzal kínlódtam mindig, hogy én védni fogom magamat. Nem engedem magamat gyáván leöletni. Összeszereztem mindenféle ártó eszközt, a mit fegyvernek gondoltam használhatni; nagy szegeket fúrtam üres botokon keresztül, hegyes czirkalomszárakat dugtam el ágyamba; a kik megtalálták fegyvereimet, el nem tudták gondolni, mit akarok velök? voltak ősi fegyvereink, nehéz kardok, csatákat vívott fringiák, azokat mikor senki sem látta, kihúztam, próbáltam forgatni. Természetesen gyönge volt kezem a kardhoz. Akkor föltettem magamban, hogy erős akarok lenni. Hogyan lehessek az? olvastam valamit egy könyvbeli hősről, a ki gyakorlat által erősíté meg izmait. Én is elkezdtem köveket emelgetni. Felnőtt kamasz voltam már és még mindig háborított az a gondolat, hogy nekem erős embernek kell lennem, és legnagyobb ambitióm volt, hogy karomat senki sem birta behajtani. Mihelyt valami rozzant kardra tehettem szert, elkezdtem vívni tanulni, összevissza apríttattam a bőrömet tréfából, csakhogy akkorra jól tudjak vívni, mikorra elmúlik a húsz év, s bátran várhassak rá, a ki meg akar ölni.

Mikorra azonban ez a húsz év elmúlt, akkorra kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy melyik világ sarka felől jön rám olyan ember, a ki meg akar ölni? olyan időket éltem keresztül, a mik az embert elszoktaták a halál félelmétől; s többé egy cseppet sem voltam arra büszke, hogy vívni, verekedni tudok; bolondság az egész.

Nem rég azonban, egy délutáni órán benyit hozzám egy összezsugorodott vén ember, fejének nagy része kopasz, a többi haja is ősz, háta is egészen előre görnyedve; bocsánatot kér tőlem, hogy ide jött; hallotta, hogy ismeretségben vagyok olyan emberekkel, kiknek leiróra, kihordóra, vagy egyébre van szükségük, kért, hogy ajánljam valahova. Ő igen kevéssel beéri s nagyon engedelmes ember fog lenni, mert egy ifjukori bűneért húsz évig volt nehéz fogságban, s a fogság kemény iskola.

Nevét kérdezém.

– Az én nevem Terszky Rudolf.

Olyan szelid volt, oly csendes.