32. A Gyujtogató.

… «Azt kérdik a biró urak, miért lettem gyujtogató? Ki vett rá, ki biztatott fel, ki ösztönzött? Mivel haragítottak meg? kinek akartam boszújára lenni? Fiatal leány vagyok, szép vagyok, talán a szeretőm hagyott el? Az erdélyi mordályégetőkkel vagyok-e társaságban? azok fizettek-e nekem minden gyujtogatásért, minden kiütött tűzért a városban? Megfelelek mindenre igazán. Nem is bánom, ha a hármas fával megkoronáznak is,5) vagy ha a hidegvíztortura alá vezetnek, én egyebet nem tudok vallani, mint a mit igazán vallok. Nem bíztatott engem semmi emberi lélek; senki, a ki emberi hangokon beszél. Nem is voltam haragban senkivel; nem háborított soha senki, hogy boszút álljak rajta. Fiatal leány vagyok, szép vagyok; volt hozzám illő kedvesem, eljegyzett mátkám, a kivel meg kellett volna esküdnöm, pünkösd előtt, zöld csütörtökön, a nagy templomban. Nem voltam én boldogtalan szerelmes, a kit a szíve nem hágy aludni.

Az erdélyi mordályégetőkkel sem vagyok egyetértésben, most hallom először a hírüket; átkozottak legyenek velem együtt, ha igaz, hogy vannak a világon. Nem kényszerített engem senki gyujtogatni, mint maga a tűz.

A tűz, a tűz! Oh ez valami rettenetes gyönyörű szellem, a ki ha csábít, ha integet, nem lehet neki ellenállani. Mikor még csak kicsiny szikra, úgy enged magával játszani, olyan bágyadt, úgy tud kérni! ha az ember a lehelletét fújja rá, arról éled; akkor jobban felnyitja azt a vörös pokolbeli szemét, a mi olyan bűbájosan tud mosolyogni. Azután mikor mindig jobban éled, lassankint az izzó parázs felett elkezd valami kis halavány kék szellemke tánczolni; úgy emelgeti hegyes fejét, úgy libegteti könnyű szárnyát, úgy csókolózik az ember lélekzetével, míg szüntelen nagyobbra, nagyobbra nő, hizelgő nyelvével nyaldossa a hozzá közel esőket, a miket meg fog emészteni; eleinte olyan szépen világít, melegít, olyan tréfálózva pitteg-pattog, pörlekedik, később aztán mindig hatalmasabb lesz, éget, vakít, elijeszt; harsogva és ordítva kél ki, szárnyait szétterjeszti, mindig tovább! házakon, utczákon végig, fel a legmagasabb toronytetőig; onnan lobog fel az égre, a felhők, az egész mennyboltozat úgy égnek tőle; a világ minden sarka fényben úszik; oh ezt rettenetes gyönyörűség látni.

Hát még azok a hangok; a futó embercsoportok kiáltozásai az utczán; az asszonyok, a kik hajaikat tépve sikoltoznak; a síró gyermekek, kik benn rekedtek az égő ház udvarában, a vizes szekerek csörtetése, az oltogatók riadozásai: «vizet, vizet, vizet!» a hogy csapkodnak fejszékkel bódultan a sziporkázó tűz közé; átok, imádkozás, jajgatás, Isten-káromlás tölti be a levegőt! a harapózó tűz a hogy pörlekedik a viharral; mentől jobban ordít a szél, annál jobban pattog, harsog a tűz, egyik sem birja a másikat leverni; a harangok kongnak, zúgnak közbe, mintha valami hosszú órát, tán az itéletnapi éjfélnek óráját ütnék, egy olyan sok éjszakából összeragadt éjszaka középső óráját, a minek nem tudni, hogy mikor lesz hajnala? És azután ezt messziről nézni és hallgatni és elgondolni: ezt a nagy dolgot én cselekedtem! oh az valami rettenetes gyönyörűség, én uraim és biráim!

Hanem azután másnap, mikor vége van az égésnek, mikor elmult a mámor, mikor végig kell menni a szenes utczákon, a mikről még a szalmaszál is felégett, mikor látni kell a romokat, a mik nem lángolnak már, csak füstölögnek; közöttük járnak, kelnek, turkálnak rongyos, tépett ruhákban dúlt arczú emberek, asszonyok, a kik keresgélnek az üszkök alatt valamit, – talán a tűzben megolvadt pénzük maradványát, vagy megégett gyermekek csontjait? mikor egész utczasorok bámulnak rám, mint a halottkoporsók üres ablakaikkal, s a tetőtlen tornyok nagy fekete szája, mintha hozzám akarna szólni minden pillanatban; oh akkor úgy fáj, úgy reszket minden tagom, tagjaimnak minden ize, a mi kívül van rajtam és belül; úgy húz alá, úgy éget, úgy nyomorít; én nem tudom mi lehet az? de az rosszabb, mint a nyavalya; az kívántatja velem a haláli. Oh uraim, birák urak! ne hagyjanak engem élni.

Tudom én, hogy gonoszat cselekszem, de nem állhatok neki ellent; mikor rám jön a gondolatja, meg nem szabadulhatok tőle, a míg végre nem hajtom, s ha egyszer megtettem, olyan nyomorultnak érzem magamat, mint egy ketté vágott féreg, melynek két darabban kell egy helyett kínlódni, melynek minden ízében külön kell meghalni. Oh én uraim, bírák urak, tegyék azt, hogy én meghaljak»…

Ígyen van följegyezve D... városa évlapjain egy szerencsétlen leányzó önkénytes vallomása az 1656-ik évben történt gyújtogatások felől, melyek Cserey egykorú emlékiratai szerint Erdélyben is napirenden voltak s az akkor átalánosan elterjedt hit szerint bérlett gyujtogatók gonosz műveinek tartattak. Az utóbb említett kútfő aként nyilatkozik, hogy Erdélybe mordályégetők jöttek, hogy a népet a háborútól elijeszszék. – Tudjuk, hogy Erdély fejedelmei minő háborúhoz készültek az idő szerint. A d...i város évkönyveiből kitünik, hogy ott is átalánosan el volt terjedve ez a nézet.

Apáthi Anna azonban, a fentebbi vallomást tevő hajadon, mint szavaiból kitünik, maniacus hajlamot s nem megfizetett rossz szándékot bizonyít be. Különben is gazdag és istenfélő polgár leánya volt, ki nem szorult senki átkozott pénzére; ha tette, őrültségből tette.

Mindamellett, önvallomása nyomán, elitéltetve, szekérre kötöztetvén, a város utczáin szerteszéllyel meghordoztatott, az utczák szegletein tüzes fogókkal «szörnyen megfogdostatott» (a cronica szavai) s ennekutána tűz által megégettetett s hamvai a szeleknek átadattak.

Apáthi Anna nem volt több tizenhat évesnél; szép, nyulánk termetű alak volt, fehér halavány arczával és szelid kék szemekkel; senki sem hitte volna felőle ezt a nagy istentelenséget. Még azok is, a kik legjobban átkozták, s sarat markoltak fel az utczán, hogy meghajigálják, midőn a vesztőhelyre hurczoltatott, bámulva szemlélték állhatatosságát, mely semmi kinzásra meg nem indult. Sőt midőn a máglyára felállítva, derekán keresztül a karóhoz lánczolták, s a tüzeket meggyujtották alatta, akkor épen elkezdé hangosan énekelni a dicséretet:

«Uram! bűneink sokasága,
Undoksága
Érdemli haragodat,
Méltók vagyunk, hogy ellenünk
Szent Istenünk
Felemeld ostorodat.»

És a midőn már a lángok köröskörül elboríták, a midőn a füst körülfogta, hogy alakját nem lehetett többé látni, még akkor is hallani lehetett a füst közől, a láng közől:

«De hiszszük, hogy ki megvallja
És átallja
Bűneit s hozzád megtér,
Azt nem űzöd el előled,
Sőt tetőled
Bűnbocsánatot az nyér»…

Így halt meg…

Isten legyen irgalmas árva lelkének.

Ez történt Dobozy István uram főbirósága alatt 1656. április 15-én.

Nem sok időre azután ismét új tűz ütött ki a városban éjnek éjszakáján, de hála Istennek, rögtön elnyomatott; sőt nemcsak az, hanem maga a gonosz gyujtogató is kézre került, a kiben mindjárt ott a helyszinén felismerték álruhája mellett is Bereczk Mártont.

A gonosztevő forró tetten kapatván, magát semmivel nem védelmezheté, a miért is arra itéltetett, hogy nyársba húzatva, izzó tűzön süttessék meg.

Nem volt kedvére a kegyetlen sententia az elitéltnek, a miért is a kivégeztetésre rendelt napot megelőző éjszakán trafikát gondolt ki a porkolábbal, s azt rávevé, hogy őt bocsássa szabadon, azt igérve neki, hogy ha megszabadul, ezer aranyat fog neki ajándékozni.

A porkoláb kételkedett Bereczk szavaiban, mert tudva volt előtte, hogy ő csak egy zsellér ember, honnan venné ő azt az ezer aranyat egy sommában? Miért is addig nem hajlott a rab szavára, a míg az meg nem vallotta neki, hogy Vértesen lakó Szücs István bátyjánál van neki eltéve kétezer darab aranya, az úgy is kárba veszne, ha ő meghal; felét vegye el magának a porkoláb.

Ez az emberséges ember úgy tett, mintha mindenre ráállt volna; titkon azonban tudósítá a tanácsot a fogoly szavairól, ki is a midőn legjobban hinné, hogy pénze által megszabadul, azt tapasztalá, hogy Szücs Istók bátyját is odahozák vasraverve.

A pénzt csakugyan megtalálták nála, teljes értékű körmöczi aranyakban, azt kiadta mindjárt Szücs Istók; ez is volt a szerencséje, különben majd szolgált volna neki a háromszegletű korona.

Bereczk Márton, látva, hogy el van árulva, s most már nem elég, hogy kínos halállal kell meghalnia, hanem még a kínvallatásnak is alá kell vetnie magát, – önkényt megvalla mindent.

Legelőször is azon kezdé, hogy «nem igaz, mintha az egy hónap előtt máglyán megégetett Apáthi Anna gyujtogatott volna; soha sem cselekedte ez azt, az egész önvallomás kigondolt hazugság, hanem így van a dolog:

Ő szerette Apáthi Annát, és el is akarta venni feleségül; a leány atyja azonban tehetős polgár ember levén, elutasítá, azt mondván, hogy nem adja leányát sült parasztnak, ha csak legalább kétezer aranyat le nem tud számlálni előtte.

A két szerető azonban így is gyakran összejött, este, titokban, a míg Apáthi uram a pinczeszeren mulatott komái társaságában, az alatt ők ketten Balóné fonóházában találkozának, a ki azonban jó erkölcsű asszony vala, s mindig jelen volt, a míg együtt beszélgettek s később lámpásos szolgálóval kisérte haza Annát, a kit szelid magaviseleteért nagyon kedvelt s szerencsétlen szerelme miatt igen szánt.

Egy este, a midőn így együtt mentenek haza Apáthi uram házáig; rendesen a csizmadia-czéh állásának szegletén szoktak elválni, mert Bereczk nem tartá tanácsosnak egész a házig elmenni, ott Márton azt mondá a lámpást vivő szolgálónak, hogy engedje neki a mécsnél meggyujtani pipáját.

Anna olyan szépen kéré, hogy ne tegye azt; ime a magistratus kihirdeté, hogy senki a dohányt török módra színi ne merje, nagy büntetés alatt; még nagyobb büntetése van annak, ki az utczán a lámpásból kivett mécscsel jár, a sok tűzveszedelem miatt; de Bereczk nem hajtott rá, hanem meggyujtá pipáját, s mikor már az égett, azt sugá Anna fülébe:

– Nekem fog már adni apád: le tudom számlálni asztalára a kétezer aranyat.

Anna először megörült; azt gondolta, hogy kedvese tán kincset talált, a mi után az akkori háborgós időkben nagyon keresgéltek mindenfelé, hanem azután elszomorodott, arra gondolva, hogy szegény ember nem szokott egyszerre gazdaggá lenni.

– Honnan vetted ezt a sok pénzt?

– Azt ne kérdezd. Lidércz hozta; lelkemet adtam el érte, hogy téged megvehesselek rajta.

A leány nem tudott kivenni belőle semmit, s nagy búsan elvált tőle, egy cseppet sem örülve annak a jó hírnek.

Alig ért azonban házuk ajtajáig, a midőn egyszerre fény borítja el a piaczot, s a mint visszatekint, a csizmadiaállást lángokba borulni látja.

A lámpásos szolgáló erre sikoltva futott el, ő pedig egyedül maradt házuk ajtaja előtt.

Egy pillanat mulva futást hall, utána káromló kiáltozást s rémkedve látja maga előtt elfutni kedvesét, ki a mint őt megpillantá, visszakiálta rá: «fuss be a házba Anna, a hadnagyok jönnek!»

A piacz tulsó végéről lóhátas hadnagyok nyargaltak elő.

A leány ekkor tudott meg mindent. Szeretője bérlett gyujtogatónak adta el magát, mordályégető lett kétezer aranyért!

Bereczk odább futott, a mellékutczákban útat vesztve, a hadnagyok csak Annát találták ott.

Anna egyedül maradt az utczán, a lámpahordó cseléd is elfutott s a mint a lovas hadnagyok oda értek, s azt kérdezék a leánytól: nem látta-e azt, ki a szint meggyujtotta? azt felelte rá: «én gyujtottam azt meg!»

Ott elfogták, börtönre vetették. Mindent magára vallott. A sok ízben történt égetéseket mind magára vállalta, azért, hogy azt az embert, a kiért szerette az életet, megmentse az üldözéstől, s talán azért is, hogy a ki megútáltatta vele az életet, a helyett meghaljon.

Bereczk Márton jól tudott mindent, a mi a tanácsházban történt Annával, de nem volt bátorsága önmagát feladni, hogy őt kiszabadítsa. Hallotta azt is, hogy halálra itélték; látta tollkoszorúval megkoronázva körülhordatni őt a város utczáin; mindenütt utána ment a szekérnek, s hallgatta a kikiáltó szavait, a ki minden utczaszegleten elmondá fenszóval a népnek, mit vétett e leányzó és mint fog lakolni szörnyű bűneért? Isten legyen lelkének irgalmas! A nép sárral hajigált és leköpte.

Nem volt bátorsága oda rohanni és megváltani őt e kínos szenvedéstől.

Végig nézte, hogy kötözték ki a máglyára azt a leányt, a kit szeretett s a ki érte föláldozta magát? a nyelvén lebegett a kiáltás: «ne bántsátok! ő ártatlan, én vagyok a gyujtogató!» azután látta, hogyan emelkednek körüle a lángok, hogyan borítja el a füst egész alakját? Egyszer a szél megbontotta a füstöt, hogy az áldozat arcza kilátszott: úgy tetszék neki, mintha ő rá nézett volna.

Egy óra mulva hamuvá lett a máglya; ő még mindig ott állt az utczaszegletnek dülve, dühös forgószél csapott végig a téren, az felragadta a fekete hamut a máglya maradványaiból s megkavargatva körül a levegőben, szétszórta azt az egész városon; őt is behinté vele, arcza és szemei tele lettek kedvese hamvaival.

És ekkor fogadást tett magában, hogy rettenetes bosszút fog állani érte: porrá leégeti ezt az egész várost. De Isten megrontá a gonosz szándékot, mert a midőn egy erős fölszél támadtával a város végén álló filagoriára akará hajítni a szurkos csóvát, a mitől bizonyára egyik szélitől a másikig égett volna le az egész város, a tűzőrök észrevették és elfogták.

Ezen vallomása után megrendítő fölfedezéseket tett Bereczk Márton azon országszerte elterjedett gonosz társulatról, melyet akkoriban «mordályégetők» neve alatt tanult átkozni az ország.

Vallomásai jegyzőkönyvbe irattak, s minthogy ezek által nagy szolgálatokat tett a köztársaságnak (így hívta magát akkor Debreczen községe – és valóban az is volt: egy önkormányzatú kis Róma), azért elengedteték neki a nyárson való megsüttetés, s egyszerűen feje vétetvén, úgy égettetett meg. A kétezer arany tűzkárvallottak segítségére fordítódott.

Itt több lap ki van szakítva a jegyzőkönyvből s az utánuk következő lap szélére ez van irva:

«Idegen hadak jövének a városba, kik a jegyzőkönyvet megkapván, abból több paginákat kihasogatának».

Őrizze meg az Isten ezt az országot hasonló veszedelmektől.