33. Három Közül A Legszebbik.

(Humoreszk.)

Ezelőtt mintegy hatvan esztendővel halt meg a felvidéken egy öreg táblabiró, a ki igen sajátságos módszer által biztosította magát a felől, hogy halála után sokáig megemlegessék.

Volt neki három unokahuga: Hermina, Pepi és Ágnes, a kik hirhedett szépségek voltak abban az időben messzejáró földön.

A három szép kisasszony sokszor meglátogatta nagybátyját, az levén végczélja a látogatásnak, hogy «ugy-e bár nekem hagyja az emeletes házát bácsi, ha meghal?»

«Neked leányom, neked», szokta az öreg mondani mindegyiknek és igen szerette, hogy ha e felül kérdezősködtek tőle.

Nem is boszantotta ez a kérdés, dehogy boszantotta, sőt inkább alig várhatta, hogy meghaljon, s hogy halálával azt a tréfát elkövethesse, a minek azután majd halála után olyan nagyot fog nevetni.

Mikor tudniilik felbontották az öreg úr végrendeletét, az állt benne: «az emeletes házamat pedig hagyom a három unokahugom közől a legszebbnek».

Tessék testamenti executornak lenni.

Páris itéletéből tiz esztendős háború lett, pedig ott csak egy almán veszett össze három istenasszony; hát még ha emeletes ház lett volna kérdésben!

Ez veszedelmes jogkérdés volt: melyik hát a három közől a legszebb?

Ha tanúk kellettek, százával állíthatta elő mindegyik imádóit, kérőit, tánczosait, ablakviziteit, sóhajtozóit s a különféle garnizonokat.

Ha visum repertum kellett, ki tagadhatta volna el Hermina karcsú termetét, hollószín haját, villogó szemeit; – viszont Pepi rózsás orczáját, selyemszőke hajfürteit, piczi kezecskéit, valamint Ágnes természetes göndörségű gesztenyeszín hajzatát, arczának szerelemgödröcskéit, gyöngysor fogait és bájoló mosolygását? Valóban azt el kelle ismerni, hogy mind a három igen szép, rendkívül való szép; az ügyvédek dolga megvitatni, hogy melyik de a legszebb?

Kezdődött tehát a trójai háború másodszor is – tintával és papiroson. Mi volt a bebizonyítandó? Mit kellett az ügyvédnek védencze ügyében allegálni? Azt nem, hogy cliense ilyen meg amolyan szép, s így őt illeti az örökség, mert hisz az szemmel látható volt, hanem megfordítva azt, hogy a másik két prætendens szépségében micsoda hibák vannak?

Képzelhetni azt a gyönyörű processust, a mi ebből támadt; hogy kerültek napfényre egyenkint és kölcsönösen a legrejtettebb toilette-titkok: mint mondta el Hermina ügyvédje Pepiről, hogy az carminnal festi magát, a mit azután a műértők jelenlétében kellett a vádlottnak személyesen megczáfolni, kiderülvén, hogy arczának rózsaszíne csakugyan természetes és nem kölcsönzött; veszedelmesebb volt sokkal azon vád, hogy Hermina termete félre van nőve, s csak a vállfűző tartja egyenesre, míg Ágnes azzal gyanusíttatott, hogy a jobb lábára bicczent, s e miatt egyik czipőjének belül is rejtett sarka van, hogy hajfürteinek bodorsága mesterséges és nem természet szerinti; ezekhez járultak az ügyvédi dialectica mesterfogásai, például: akkor követelni itéletet, mikor Pepinek a képét felfújta a csúz, hogy a szája egészen bedagadt tőle; mikor Ágnes sárgaságba esett, vagy Hermina a náthától szólni nem tudott; azután következtek a szellemi szépségek ellen intézett megtámadások; egyik pikánt, másik szekánt, egyik durczás, másik mérges; pedig mi árt a szépségnek jobban, mint a duzzogás, a rossz indulat? tanú rá «Sári, Kati, Nina, Panni, Julcsi» s még több elcsapott szobaleány, szakácsné és szolgáló, hogy az ellenfél cliensei napjában tizennyolcz óráig igen rútak, a míg tudnillik odahaza vannak s a cselédeket kunirozzák, hogy ilyenkor utálat rájuk nézni, míg viszont Betti és Netti kegyben levő frajok esküsznek rá, hogy a védelmezett fél csupa szeretetreméltó szépség odahaza is.

Ilyenformában folyott ez a per hat esztendeig, a nélkül, hogy egy hajszálnyival előbbre ment volna, kivéve, hogy néha-néha egy-egy kihuzott fog hullott a bírói mérlegbe, rövid időre lejebb nyomva a serpenyőt; ekkor a bírák azt ajánlották a perlekedő feleknek, hogy legjobb lesz, ha szép barátságosan kibékülnek egymással.

Jámbor gondolat! Lehet azt Angliának tanácsolni, hogy béküljön ki barátságosan az indusokkal. Lehet azt tanácsolni a montenegrói vladikának, hogy ismerje el, miszerint a török szultán nagyobb úr, mint ő; lehet tanácsolni három divatlapszerkesztőnek, hogy egyet a három lap közől ismerjenek el legjobbnak, de hogy három fiatal kisasszony közől kettő elismerje azt, hogy a harmadik nálánál szebb, ennek az indítványba tételére csakugyan merész hit kivántatik, a mint hogy ez a hit meg is bukott menthetlenül, s a három hölgy annál keserültebben folytatta a megkezdett harczot, mentől könnyebb kezdett lenni a «contra» és nehezebb a «pro» allegálás.

Ezt az arányt pedig igen szépen növelték az évek.

Huszonnyolcz esztendeig folyt a per a felett, hogy melyik három közől a szebb? Már akkor nagyon nehéz volt a bizonyítás.

Ez alatt az örökbehagyott házat senki sem javíttatta; a rajta fekvő adósság kamatait senki sem fizette, a jövedelem fölment a perköltségekre, a kamatok kamataival felgyűlt tőkéért egyszer a hitelező elkótyavetyéltette a házat s annak az ára épen netto belement az ő követelésébe. Ime tehát a fatalis processusnak nem maradt egyéb substratuma, mint azon kérdés eldöntése, hogy három pörös fél közől ki hát csakugyan a legszebb?

Már akkor pedig mind a három, ki az ötvenhez közel, ki azon is túl járt s szépségeiknek nagyon megártott az idő s az erős indulatok. Még akkor is kisasszonyok voltak, akkor is egy házban laktak s kihallott az utczára, a hogy pörölnek egymással minden órájában a napnak.

Mikor az örökségbe hagyott házat elkótyavetyélték, mind a hárman rajta rontottak a bíróra, hogy mit csináljanak most már a pörükkel: tán jó volna novizálni?

– Jó lesz biz az, felelt a jámbor úr; újítsák meg, de most más alapon kezdjék: azon, hogy melyik három közől a rútabb?

Úgy tudom, hogy nem novizáltak.