31. A Vén Sas.

Zsilipy Péter szegény köznemes volt Mária Theresia idejében; azt sem lehet egész bizonyossággal állítani, hogy az armalisa nagyon hamar kéznél lett volna, ha keresésre kerül a dolog. Birtoka, a proverbialis hét szilvafa, jobban tele volt már pörrel és adóssággal, mint falevéllel; az ilyen veszni indult gazdaságot aztán minden ártalmas féreg pusztítja, kaszálóját felturja a vakandok, vetéseit megeszi a sáska, dohányát elveri a ragya, s lova elkapja az erkölcsöt, melyet gazdája elveszített.

A negyvenen túl járt már, és még addig mindenbe beleveszített, a mihez csak hozzá fogott. A míg őszülni nem kezdett, addig abban a reménységben élt, hogy majd valami jó házassággal helyrehozza állapotjait; mindenütt kosarat kapott. Később hivatalkereséssel töltötte az időt, még kevesebb eredménynyel. Az egész diák szótárból egy igének sem volt birtokában, még csak ennek a szócskának sem: connexio, a mi maga is többet ért volna az egész dictionariumnál, s így mindenből kimaradt. Majd meg pöröket kezdett avult irományok nyomán, azokat rendre elvesztette, a birákat megbántotta, azért actiókat kapott, criminalitásokba keveredett, egy pár szolgabirát megvasvillázott, a ki exequálni akarta; már arról volt szó, hogy becsukják, a midőn kiütött a burkus háború.

Az országban nagy mozgalom támadt, fegyverbe szólíták a nemességet; nem kérték elő a nemeslevelét, a ki insurgálni akart, azt sem igen nyomozták, hogy van-e ellene criminális actio? csak azt nézték, van-e jó két ökle és tud-e ülni a lovon? Ökle volt Zsilipy Péternek jó; bizonyságait viselé a legale testimonium háta; lovon is el tudott ülni naphosszant, mikor a nyulakat kergette az ugarban s aztán idehaza nem volt neki mit veszteni, ha elmegy, a mi háború idején nagy virtus.

A tekintetes vármegye köszönettel is fogadta Zsilipy Péternek azt az ajánlatát, hogy a közeledő háborúra egy szabad csapatot fog alakítani, melylyel a fenyegető ellenség földére berontván, annak mindenféle károkat és alkalmatlanságot szerzend, egyszer azért, hogy az ellenségnek jól fog esni, másszor meg azért, hogy a tekintetes vármegyének is jól fog esni, ha megmenekül egy csoport híres oldalbordabetörő legénytől, a milyen akkor minden compossessoratusban akadt elég. Azokat Zsilipy Péter practikus biztatásokkal össze is gyűjté, a vármegye adott alájuk lovat, rájuk mundért, tarsolyt, oldalukra kardot és karabélyt, egy párnak meg is rövidíté várakozási határidejét, ki netán egy pár bevert fejnek miatta a tekintetes vármegye ingyen szállásait élvezé s e vállalkozó csapatnak Zsilipy Péter uramat hadnagyává téve, s kifizetvén egy hónapi lénungjukat, megmutatta nekik, merre van Szilézia? s azzal útrabocsátá őket. Már aztán vagy jól viselik magukat s becsületet hoznak az országra, vagy elvesznek rendén, s úgy is jól van.

Az első eset tölt be. Zsilipy Péter csapatja az első intrádánál oly szemtelen szerencsével és oly strategia-ellenes bátorsággal rontott be a poroszok földére, hogy mielőtt a rendes hadvezérek megismerkedhettek volna egymással, már akkor Zsilipy nevét széltiben emlegették innen is, túl is.

Eleinte csak kicsinyben kezdte: egy-egy podgyászvonatot elfoglalni, s azt ezer veszedelmen keresztül hazavinni; tíz mérföldnyi távolban a rendes hadseregtől ellenséges tiszturakat valami tánczvigalomban együtt lepni, összefogni, az ellenállókat lekaszabolni, a többitől váltságdíjat venni; ezek voltak első tréfás kísérletei. A siker apródonkint mindig szaporítá merész szabadcsapatját; midőn pedig egyszer egy burkus osztálynak egész hadipénztárát elfoglalá, több mint félmillió készpénzzel, akkor egész zászlóaljat toborzott magának s legénységét ex propriis rendesen fizette. A háború hét esztendeig tartott; hét esztendő alatt Zsilipy Péterből nagy ember lett. Az ellenség városait sorra látogatta, olyankor, midőn legkevésbbé várták; egy kis ezreddel úgy össze tudta zavarni a tudós hadvezérek csatarendjét, marschrutáját, úgy kiforgatta őket minden haditudományukból, hogy utoljára már elnevezték Ördög Péternek, s nem is gondoltak rá, hogy valahol megfoghassák. – A háború végén Zsilipy Péter mint ezredes tért vissza vármegyéjébe, mint rendjelekkel rakott vitéz harczos és – mint éktelenül gazdag ember, s nevezteték Várhelyi gróf Zsilipy Péternek.

Most már bezzeg nem ijesztgették a szolgabirák, hogy becsukatják hatalmaskodásért, nem fenyegette tabuláris ügyvéd executióval, nem kérdezték a megyegyűlésen, hol az armálisa? Most már, ha akart, akár főispán lehetett a vármegyében, a hol esküdtté sem választották hajdan. Most már válogathatott a Duna-Tisza közt selyemben járó kisasszonyok közül feleséget, pedig most már ősz volt a bajusza.

De az új gróftól távol voltak a boszúállás emlékei. Eszébe sem jutottak a szolgabirák, hogy most főispánjuk legyen, sem a tiszttartó leányok, kik neki kosarat adtak, hogy földesuraik kisasszonyaiból vegyen nőt amazok daczára; nagyobbra nézett ő. Az udvarnál járni, a birodalmi fővárosban élni, s rangjához és birtokához illő fényben ragyogni volt az ő óhajtása. Ott építtetett díszes palotát; eljárt a díszünnepélyekre, s elvett nőül egy gróf Silberstein kisasszonyt, a ki a legszebb és legműveltebb delnőnek tartaték az udvarhölgyek között. Az ifju asszonyság sohasem bánta meg, hogy az öreg grófhoz ment nőül, a kit különben nincs is miért öreg grófnak neveznünk, mert mindössze három esztendeje, hogy gróf. Nem tudott ugyan udvarolni, de tudta nejének minden kivánságát megelőzni, s bár ha ősz volt is a bajusza, de azért különb legény volt minden tekintetben sok minorennis úrfinál. Csupán egy nagy baj volt közöttük, az, hogy gróf Zsilipy egy hangot sem tudott máskép, mint magyarul, Silberstein Leonora pedig minden európai nyelv közül épen csak erről az egyről nem tudta, hogy a nyelvével beszéli-e ezt az ember, vagy a fogával?

Már hogyan, hogyan nem értették meg egymást? házasságuk második évében fiuk született, a kit megkereszteltek János, Hugó, Theobald, Aloys, és nem tudom én még minek?

Azt a fiut természetesen mind a ketten igen nagyon szerették. Mikor már nőni kezdett, akkor fogadtak mellé egy professort nevelőül, nagyobb fizetéssel, mint az egyetemnél, s holtig való ellátással.

Egy napon odahivatja magához a tanárt Zsilipy magánszobájába, leülteti maga elé s beszédet kezd vele.

– Mondja csak professor uram, hányféle nyelven tud beszélni?

– Tizenhaton.

– Mennyi ideig tudott egyet megtanulni?

– A latint legtovább; a vele rokonokat hamarább; a magyart egy esztendő alatt.

– Hm, az nagyon szép. Lássa professor uram, én nem tudok beszélni a feleségemmel. Pedig szeretem ám nagyon. De ezt is hiába mondom, mert nem érti. Ha jó kedve van, azt ő nem oszthatja meg velem, s ha valami panaszom van, azt meg én nem mondhatom el ő neki. Néha úgy álmodom, hogy beszélünk egymással, s aztán mikor felébredek, akkor olyan rosszul esik, hogy megint süketnémák vagyunk. Azt nem is említem, hogy idegen ember akár szemtől szemembe összeszidhat s én még azt mondhatom rá, hogy köszönöm a grácziáját. – Mondja meg nekem, mennyi idő alatt tanítana meg engem németül?

– Gyakorlat mellett viheti nagyságod félév alatt annyira, hogy bárkivel elbeszélgethet.

– No ha engem annyira megtanít professor uram, kap tőlem ezer darab aranyat.

A tanár örömmel állt rá az ajánlatra.

– Hanem több conditio is jár vele. Hallja csak. Ha maga a teremtett ég alatt valami két lábú állatnak elárulja azt, hogy én tanulok, hát akkor én magát főbelövöm. – Másodszor: ha maga elneveti magát, mikor én valami furcsát mondok, akkor én magát rögtön főbelövöm.

A tanár ráállt, hogy árulkodni nem fog és soha nem nevet.

Alig lépett ki a gróf szobájából, midőn meg a grófné hivta be szobájába s ez meg azt az ajánlatot tette neki, hogy kap tőle ezer aranyat, ha őt félesztendő alatt megtanítja magyarul. Lám, férje oly derék jó ember és ő neki úgy fáj az, hogy nem beszélhet vele soha. Annak bizonyosan semmivel sem fogna nagyobb örömet szerezhetni, s ez által tanusítandja legjobban, mennyire szereti őt; hanem az egész dolog titok, és arról senkinek egy szót sem szabad tudni.

Doctor Langer arra is szépen ráállt s aztán naponkint két órával több leczkét adott a háznál; egyet a grófnak délelőtt, míg a kis fiunak gymnasticai órája volt s a grófné toillettjét végzé, másikat délután a grófnénak, míg Zsilipy szunnyadozott. Titkot pedig már csak azért is jól tudott tartani, mert ezer arany helyett így kétezer várt rá.

A grófnővel nagyon könnyen ment az oktatás: ő igen alkalmas tanítvány volt; oly szépen tudta hegyezni ajkait a mi szűkszájú beszédünkhöz, oly könnyen megtanulta lágy magánhangzóink kiejtését, s később még határozott és határozatlan formáktól sem rettent vissza.

Annál veszedelmesebbek voltak a leczkék a gróffal. Bezárt ajtó mellett, az asztalon egyfelől a töltött pisztoly, másfelől a kalamáris: a ki nevet, azt lövik főbe. A professor nem nevetett.

Pedig de sok jó alkalmat szalasztott el rá!

A grófnak először is semminemű sejtelme nem volt arról, hogy mire való az a der, die, das? Azt ő igen mindegynek találta. Később, mikor már sok szót tudott, szeretett mindent úgy fordítva adni, a hogy ő azt kigondolta; szabály volt, hogy egy szót sem szabad a leczke alatt magyarul mondani.

– Herr Leerer! wo ist majn – – handbeschmier? (kezkenő).

A professor nem tudta, hogy mi az?

– No hát! Zum blasen den Nasen? (orrt fúni).

Ebből aztán megtudta, hogy mi kell neki?

– Bin heute sehr schlimm; hab ser gut gewohnt mit dem geladenen Kraut, und hat mich das Kalte ausgetroffen.

A jámbor professor ebből aztán vagy értette meg, vagy sem, hogy a gróf úr rosszul van: jól lakott töltött káposztával, s kilelte a hideg.

– Welcher Sonne ist? (micsoda nap van ma?)

A professor azt felelte rá, hogy igen szép nap van.

– Welcher Sonne dem Sieben?! kiálta rá haragosan a gróf (micsoda napja a hétnek?).

Erre meg már épen nem volt készen a professor. A gróf dühbe jött miatta.

– Wie sagt man «teremtette?»

– Teremtette, felelt a tanár nyugodtan, «erschuf, hat erschaffen.»

– No hát, kiálta Zsilipy, öklével az asztalra ütve, «himmelstein hat schaffen!» (mennykő teremtette). (A professor nem bánta, ha úgy van is.)

Zsilipy Péter három hónap mulva azt vette észre, hogy nagyon kevésre ment; szégyenlette magát, hogy olyan rossz diák, bizony-bizony sokszor megérdemelné, hogy ne kapjon ebédet; ebbéli szégyenében aztán mit tett? a délutáni álmot lopta el magától. A mint az ebédet végezte, megparancsolta odakinn a cselédségnek halálbüntetés alatt, hogy hozzá senki be ne merjen lépni, a míg alszik, mert ő mindenkit személyválogatás nélkül agyonlő, a ki álmából fölveri.

Akkor aztán neki feküdt a der, die, dasnak s magolta a grammatikát, hogy a hátán csorgott bele az izzadság. Történt azonban, hogy e terhes foglalkozás közben a sok éves előjogait követelő álom elnyomta szemeit, a pipa szájából, a könyv kezeiből kihullott a földre, a jó vitéz férfi nagyon nagy dosist talált bevenni mindenféle narcoticumból; ezalatt kis fia, kinek nem sokat parancsolt a hopmester, a tilalom ellenére berontott apja szobájába s rajta kapta az öreget a titokteljes munkán.

A gyerek visszafutott anyjához, s elmesélte neki, hogy apja leczkét tanul: el is aludt rajta.

Leonorát lelkéig hatotta ez a nagy gyöngédség. – Ilyen férfi-korban egy asszony kedveért nyelveket tanulni annak, a ki megvénült egy mellett, nem csekély áldozat. Átlopózott hozzá; Péter még aludt, szótár, nyelvtan, párbeszédes könyvek s egyéb corpus delicti ott hevert lábánál; a nő felcsókolta őt álmából, s a mint a hadastyán fölveté szemeit, az az édes csengő hang fogadta, a minél kedvesebbet nekünk a sphærák zenéje sem mond: magyar szónak híják:

– Mit álmodtál, férjem? kérdezé az asszony tiszta magyarsággal. Nem álmodtad-e, hogy míg te fáradva küzdesz, hogy hozzám közelebb lehess, én a másik úton megelőzlek a közös óhajtásban?

Zsilipy Péter szentül azt hitte, hogy most is csak álmodik, folytatását egy kedves régi álomképnek, melyből szabad volt neki fel nem ébredni többet. Ez a fölfedezés végtelenül boldoggá tette Zsilipyt, különösen azért, hogy nem kellett neki többé iskolába járni, kifizette a professornak a kétezer aranyat, hiszen meg volt érdemelve.

Hanem azért vitte annyira nyelvészeti tökélyeit, hogy az udvarnál is föllépett kisérleteivel; egy pár adomát historicummá is tett általa; egyszer tudniillik különös bók gyanánt azt találta mondani egy udvarhölgynek: «Selber hat schönes Leder» (magának szép bőre van). – Nem sokára e megtisztelt udvarhölgy meghimlőzött s arczán meglátszottak a betegség nyomai; mikor aztán ismét találkozott Zsilipyvel, bús tréfával mondá neki: «lássa, oda van a schönes Leder.»

Erre Zsilipy olyanformát mondott neki, hogy történjék bármi a külsővel, csak a szív legyen jó, hanem ezt oly válogatott kifejezésekkel adá tudtára, hogy az udvarhölgy azt mondta neki rá: «Sie Saumagen!»