III.

Ma kelt fel először az ágyból az én kedves Emelkám; mennyire elfogyott betegsége alatt! Egy ruhája sem illik rá, kénytelen voltam a szabót elhivatni, hogy derekait igazítsa ki mind.

Ez a szabó bolondos egy fiú! Hogy kaczagott minden szavamon, a mit mondtam neki. «Szűkebbre csináljam úgy-e? Szalagokat is rakjak rá? új csipkéket a gyűrödöttek helyett?» Ezen ő mind olyan jó izűen tudott kaczagni.

Kértem, hogy egyet a ruhák közül délutánig igazítson meg; azt a világoskéket, a mi olyan jól illik az ő halavány arczához, szőke fürteihez; mindig úgy szerette a világoskéket. Ma szép idő van, ki akarom őt vinni sétálni, kimegyünk a városligetbe, egyet fordulunk a szép napfényen, az neki jót fog tenni. Kérem igen szépen, hozza haza délutánig azt a ruhát.

A szabó egy darabig nevetett, akkor elkezdett sírni, hogy a könyei csorogtak a két szeméből.

Már az igaz, hogy soha sem láttam ilyen csodálatos bohókás ficzkót vén emberben.

Mégis jókor haza küldte a ruhát, azt izente, hogy újévkor ráér majd elküldeni az árjegyzéket, ne siessek vele. Milyen jó ember.

Gyönyörű délután volt; bérkocsit hozattam, kimentünk a városligetbe; a tónál Emelka le akart szállni, hogy karomon egyet sétáljon a fák között, szép zöld volt már a mező mindenütt, a fákon kis madárkák énekeltek, mi ott andalogtunk karonfogva s beszélgettünk mindenféle kedves dolgot. Emelka azt óhajtotta, hogy bárcsak egy ibolyát találna a harasztban. Én azt mondtam, hogy még nincsen ideje; de ő mégis talált egyet, azt leszakította és gomblyukamba tűzte. A ki nem hiszi, megmutatom; most is itt van.

Egészen felüdülve tért haza, a friss levegő nagyon használt neki; olyan jó kedve támadt. Leültünk a zongora mellé s játszottunk négy kézre egy mazurt Chopintól. Megpróbáltam, hogy ha én elhagyom, tudja-e tovább? akkor ő is abba hagyta; azt mondta, hogy nálam nélkül nem tud semmit és nevetett… oh, olyan szép, mikor nevet!

Így mulattunk egész vacsora idejéig. Ma vacsoráltunk egész betegsége óta először együtt; magam készítettem el terítékét oda mellém, nem bíztam a szobaleányra, nehogy valami hiba legyen és ő haragudjék. Kedvencz étele volt; szokás szerint én tettem tányérjára; de olyan keveset evett, alig látszott meg az ételen; én nem tudom mivel él?

Azután lefektettem, eligazítám vánkosait; odakészítém fejéhez kis poharát, csengetyűjét. Igen szépen kért, hogy olvassak neki valamit Petőfiből; azt mindig nagyon szerette.

Elővettem a könyvet és olvastam neki sokáig fenhangon.

Addig olvastam benne, míg egyszer a czipruslombokra fordítottam; valami úgy elszomorított egyszerre; – hirtelen becsaptam a könyvet és letettem kezemből.

Aludjál már én kedvesem.