28. A Játékos.

(Spanyol adoma.)

A maurok idejében élt Cordova falai közt egy híres kegyes férfiu, ki adakozásairól mind a spanyolok, mind az arabok előtt szerte ismeretes volt; névszerint Don Hurtado Garcias Ecequias Eleazaro de Estalimena el Senoron beneficentisimo, – vagyis, a hogy őt a köznép szokta nevezni: Alabado sea Dios (hála Istennek!). És ezt a nevét legörömestebb hallotta, és leggyakrabban is, miután nem múlhatott el nap a nélkül, hogy valamely szegény inségét ne enyhítette volna.

Nagy bölcseséggel szokott pedig eljárni az ajándékok kiosztogatásában, nem szórva ki az ablakon az alamizsnát, a mi annyi lett volna, mint a tenger halait etetni, levén Cordova kétszázezer lakosai között az utczai koldusok száma nem kevesebb, mint húszezer; – hanem fáradságot vőn magának fölkeresni az igazán szűkölködőket, s ha egy nap egyet egész életére fölsegíthetett közülök, okosabban cselekvék, mintha száznak adott volna egy napra valót.

Minthogy pedig saját jövedelmei e kegyes iparkodásra elegendő kútforrást nem nyitottak, fölkeresé az országban levő gazdagokat; egész catalogusa volt neki a szerteszét lakó grandok, hidalgok és caballerok neveiből, fel levén jegyezve, kinek mi jövedelme van, és azt hova teszi? és a kiket aztán Don Hurtado időszakonkint sorba járt, kérlelhetetlenül behajtván tőlük az évi harácsot. Féltek is tőle jobban, mint a mauroktól.

– Don Esteban! önnek tízezer reál jövedelme volt, emlékezzék meg azokról, a kiknek semmijök sincsen.

– Igen, de kétezer reált elvesztettem a bikaviadalon.

– Ki nyerte el?

– Don Gedonio és don Cristobal.

– Ha el tudott ön veszteni kétezer reált a bikaviadalon, akkor a szegények számára is adhat kétszázat.

Don Esteban fizetett savanyú képpel.

Ekkor jött a sor don Gedonio és don Cristobalra.

– Ustedes méltóztattak nyerni a bikaviadalon kétezer reált, don Esteban, a ki elvesztette, már adott kétszáz reált, illendő, hogy ustedes, a kik elnyerték, kétannyit adjanak.

Ustedes megvakarták a fejüket, és fizettek.

Don Ambrosio fösvény ember. Épen retket vacsorál fekete kenyérrel, mikor Alabado sea Dios belép hozzá, s kéri a szegények adóját.

– Nézze vostra Signoria, magam is fekete retket vacsorálok és kenyeret.

– Épen azért, minthogy úgy sem költesz ebédre, tehát sok pénzed megmarad, egyébiránt pedig magadról tudhatod legjobban, milyen keserves dolog retket vacsorálni, még akkor is, ha az embernek pénze van, mennyivel inkább pedig, ha kénytelen vele; különben is sokkal bölcsebben cselekszel magadra nézve is, ha adsz, mintha nem adsz; mert ha adsz a szegényeknek, becsületes emberek lesznek, ha pedig nem adsz, kényteleníttetnek tolvajokká lenni, s ha tolvajokká lesznek, kit rabolnak ki leghamarább? tégedet! Tehát csak szaporán adj ide ötven pésót, s aztán egy hónapig ne egyél retket a kenyér mellé.

Máskor Madrid utczáin találkozik don Lorenzo Mendoza di Valenciával.

– Illustrisimo Senor. Hallottam, milyen szép beszédet tartottál Todos-los-Santos napján az adakozás erényéről.

– Valóban? és Cordovában is beszélnek róla?

– Az egész ország tele van a hírével; magamat is annyira elragadott, hogy meg nem állhattam, miszerint rögtön meg ne látogassam vostra illustrisima sennoriát, és meg ne kérjem…

– Hogy a beszédet megmutassam? szívesen. Le van nálam irva.

– Por Dio, nem azért, hanem hogy ötszáz moidorest kérjek a szegényeim számára.

Don Lorenzo előhúzza az erszényét nagy szomorúan.

– Hanem már most anda con el diantre!

Egyszer épen ily körútra indulván don Hurtado, a mint csengetyűs öszvérével szép csendesen ügetne a Quadalquivir partjain elterülő erdők között, ime meglát egy arabot az út közepén egyesegyedül ülni és sakkozni.

Mint tudva van, semmi sem oly képtelenség, mint valakinek egymagában sakkozni.

Don Hurtado tehát egész csodálkozással megállítá öszvérét az arab előtt, s nézte sokáig, hogy mit csinál? Az arab el volt merülve a játékba, nagy időközönkint húzott egyet-egyet, s úgy látszott, hogy rendkívül érdekelve van a partie által. Don Hurtado nem állhatá meg, hogy meg ne szólítsa:

– Ki fia vagy te, jámbor férfi?

Az arab megtette a húzását s csak azután felelt.

– Az apám volt Ben-Mutasszem, én pedig vagyok Abu-Rizlán, ha tudni kivánod, jámbor keresztyén.

– Hát mit csinálgatsz itt jó Abu-Rizlán, fia Ben-Mutasszemnek?

– A mint szemeiddel láthatod, sakkot játszom.

– Egy magadban?

– Én nem vagyok egyedül.

– Hát ki a másik?

– A ki mindenütt jelen van, az egyetlen úr, a nagy Allah.

– Úgy bizonyára hatalmas ellenfeled van.

– Igazságos ellenfelem.

– És ki fogja most megnyerni a játékot?

– Alkalmasint én veszítem el. Mondtam ugy-e? Egy húzás még és matt vagyok. Ma nem játszhatom többet.

– Miért nem?

– Mert minden pénzemet elvesztettem.

– Tehát te pénzbe játszol Allahval.

– Igen, ezen a játékon ötven aranyat vesztettem Allah ellenében.

– S hogy küldöd ezt meg neki?

– Ilyenkor, midőn vesztek, rendesen szokott Allah egy-egy kegyes férfiut küldeni hozzám, ki az elvesztett összeget tőlem átveszi, s kiosztja a szegények közt. Ez annyit tesz, mintha Allahnak adtam volna. Ez órában, úgy hiszem, te vagy Allah küldöttje, itt az ötven arany, vedd kezedhez, s oszszad ki a szegényeknek.

Don Hurtado megörüle, gondolván, hogy ez igen épületes mulatság, s midőn bejárva fél Spanyolországot, visszafelé utazna Cordovába, nem felejté el a jámbor arabot fölkeresni, s megtudakolni – ha nem vesztett-e azóta ismét?

Ott találta őt valóban ismét az úton ülve és sakkozva nagy figyelemmel.

Megállt előtte ismét és várt, míg vége lesz a játéknak.

– Hát veszteni fogsz-e most is, Abu-Rizlán?

– Most nem. Mai nap részemen a nyereség. Még egy húzás és matt!

– Derék! Tehát most te nyertél.

– Ötszáz aranyat nyertem Allahtól.

– Hát ezt ki fogja neked kifizetni?

– Ilyenkor mindig küld Allah hozzám egy kegyes férfiut, a ki a nyert összeget nekem ki szokta fizetni. Ebben az órában, úgy gondolom, te vagy az, a kit Allah küldött, hogy az ötszáz aranyat kifizesd.

E szókkal pisztolyt szegzett a megrémült don Hurtado mellének a jámbor arab, s a kegyes férfiu szomorúan adta át neki erszényét.

– Alabado sea Dios! monda neki az arab, miután kiszámlálva ötszáz moidorest, a többit visszaadá.

– De iszen nem küld engemet többet Allah te hozzád.