29. Szent Búbánat.

(Krónikás rege.)

Máhola mellett, a vár alatt, a mint az út lekanyarodik a falu alá, két nagy terebélyes hársfa között áll egy kis kőből épített fülke; nyitott felét goromba vasrács takarja, a fülke belső falára pedig egy különös kép látszik festve: egy szelid szomorú alak, hosszú bajuszszal és szakállal, termetét női köntös fedi; kezeiben olvasót tart, körmei mindkét kezén szertelen hosszúra megnőve; hajfürtei is egészen a sarkáig leérnek, a hogy férfi haja meg nem szokott nőni soha.

A köznép nem is tudja már, hogy ki és mi volt a rejtélyes alak? hanem azért most is tiszteletben tartja s ismeri ezen a néven: «Szent Búbánat».

A várban most nem lakik más, mint egy nyugdijazott szerzetes, ki ott régi családi levéltárat őriz, olyan kiveszett családét, a kinek a nevével sem törődnek már, olyan okiratokat, a miknek senki sem akarja már hasznát venni; olyan öreg ember ez is, a kinek csak a halálát várják, hogy kitakarítsák utána a dohos szobákat s kihányják a padlásra a sok avatag irkafirkát.

Egy ilyen sárgult pergamenre, a minek elhalaványult sorai fölé valami későbbi gazdálkodni tudó kasznár feketébb tintával új sorokat körmölt, olvashatni ezt a történetet.

Az alsó rozsdaszín irás mondja ezt; a felső bivalybőrökről szól.

Több száz esztendő előtt regnált ezen vár és uradalom környékében Máholai Uzád; harczos, kegyetlen vitéz úr, a kinek volt egy csodaszép leánya, Éva. Valóban csodájára is jártak annak messze földről magas várakban született ifjak, kik szerették volna a szépséges Éva kezét elnyerni, de Uzád egynek sem adta azt oda.

Majd azt mondta, gyönge még a leány; majd a kérők ellen támasztott kifogást, vagy valami úton összeveszett velük; utoljára, hogy végkép elriaszszon leányától mindenkit, borzasztó híreket terjesztett el felőle; majd azt hirlelé, hogy a leány arczát fekélyek lepték meg, majd meg azt, hogy Éva az ördögökkel czimborál; ő maga rajta kapta, midőn egy seprünyélen ki akart repülni a kürtőn s megtalálta ágyafejében a halott ember koponyáját, a miből a boszorkányok áldomást szoktak inni Valburgis éjszakáján; – hogy a leány megátalkodott varázslónő, a ki mindenféle állattá tudja változtatni, a kikre megharagszik.

Nem volt pedig ebből semmi sem igaz, sőt inkább a kegyes hajadonnak lelke is olyan szép volt belül, mint arcza kívül, s a ki a szemeibe nézett, egész a szívébe láthatott rajtuk. Nem boszorkányok közt, hanem templomba, angyalok közé járt Éva minden nap, s nem háborgatta a holtakat, hanem az élők szenvedéseit enyhíté, s ha valami varázslathoz értett, az abból állt, hogy rábeszélő édes szavaival még a gonosztevőből is megtérő szentet tudott idomítani.

Csak egy gonosztevő ellen nem volt semmi varázshatalma édes szavainak, sőt mentől édesebben hangzottak azok, annál nagyobbra nevelték eredendő bűnét.

Ez a gonosztevő volt maga Uzád, ki tulajdon leányába volt szerelmes.

Valami gonosz rontás forgatta el úgy az ember szívét, hogy tulajdon gyermekét úgy tekintse, mint egy idegen asszonyt.

Támadt pedig az a rontás Uzádon akkor, midőn egyszer makacs hideglelés közben valami gonosz javasasszonyt hivatott magához, a helyett, hogy szent Chrysaphius hideglelésűző czéduláját viselte volna nyakában, a mi őt bizonynyal meggyógyította volna.

Ez a gonosz vajákos asszony azt mondá Uzádnak, hogy ő bizonynyal meg van igézve, s nem is fog rajta a babona mindaddig engedni, a míg az igézet ellen saját balkezén eresztett véréből tizenhárom cseppet meg nem iszik.

Uzád megfogadta a gonosz tanácsot s megivott tizenhárom cseppet tulajdon véréből; el is maradt róla akkor azonnal a hideglelés, hanem egészen más, sokkal gonoszabb igézet támadt rajta megivott vérétől: az, hogy tulajdon vérszerinti gyermekébe lett szerelmes.

Éva, ismerve Uzádnak e rettentő szenvedélyét, kétségbeesések közt töltötte napjait; nem lehetett neki hova menekülnie a várból, mert szüntelen zár alatt volt tartva, csak egyre imádkozott Istenhez, hogy mentse meg őt e szörnyű kisértettől.

Végre egy éjszakán azzal az elhatározott szándékkal feküdt le, hogy ha reggelig nem lesz szabadulása, a vár ablakából fog a mélységbe leugrani.

És ime reggel a midőn fölkelt, hosszú szakáll rútította el a szép leány arczát, hogy a midőn Uzád meglátta, undorodva borzadt vissza tőle.

És ebben a pillanatban a legkegyetlenebb gyűlöletté vált szívében a tizenhárom vércsepp szenvedélye. Nem akarta a borzasztó alakot többé látni, hanem egy kis fülkét építtetett számára a hegy aljában, abban záratta el, kihirdetve, hogy az ördögczimborák rútították így el a boszorkányt.

Éva pedig ott tölté napjait hosszú télen, hosszú nyáron, a kis szűk nyitott czellában; a nép, mely emlékezett jó tetteire, oda hordta neki megosztott falatját, s minthogy Uzád halállal fenyegetett minden embert, a ki még valaha Éva nevét kimondja, – azontúl elnevezték őt maguk között Szent Búbánatnak.

Sok, sok esztendeig élt ott a magányos oduban a boldogtalan szűz; igazi nevét el is felejtették már; Uzád megtért a koporsók bíróihoz, a férgekhez, az ismerősök lassankint kihaltak, új nemzedék támadt, még az is ott látta sokáig, minden szakaszában a napnak, a mint imádkozik térden állva, fejét lehajtva, Uzád nyomorult lelkéért a más világon – a Szent Búbánat.

Mikor meghalt, a vár későbbi urasága ezt a képet festeté a fülkébe, melyen most is rajta a név.