30. Gyémánt-Király.

Királya a köveknek! földalatti csillag! emberek bálványa! – jéggé vált széndarab…

Mi az, a mi szögleteid közül úgy csillog, úgy villog? szivárványnyal játszik, emberek szemét vakítja?

Talán az valami bűbájos dæmon a föld alól, a kinek meg van parancsolva, hogy jőjjön fel a napsugárba, a lámpafény, a csillárok ragyogványa, az éji lámpák félvilága elé tündökölni, rontsa, igézze, bűvölje az emberek szívét, lelkét, csodálatos tűzvilágát lövöldözve szerteszéllyel.

Ez a dæmon nem a szegény emberek dæmona. Ez a nagy urak számára van küldetve, ez aristokrata ördög. Ha nincs elég fénye, hogy csábítani erős legyen, oh akkor igen kemény büntetések várnak reá; lealáztatik az ablakcsináló metszőkéseig, s élethosszig metéli csikorogva azokat az ostoba üvegdarabokat, a mikkel a vakmerő ember magát a gyémántot is megpróbálta utánozni; csakhogy azokból hiányzik a dæmon, az a ragyogó, szikrázó tekintetű dæmon; vagy pedig összetöretik apróra, mint a lisztpor s magasabb rangú gyémántok csiszolására szolgál, a mik azután úri delnők, fejedelmek, koronák számára ásattak ki a földből.

Ha értené az ember, a mit ezek a ragyogó dæmonok beszélnek, mennyi érdekes történetet lehetne tőlük tanulni!

Egy-egy borsószemnyi solitair már sokat tudna mondani. Hogy került legelőször gyűrűbe foglalva egy szép fehér kézre; – a fehér kéz tulajdonosnéjának még lelke is oly fehér volt akkor. A gyémánt addig szórta, szikrázta kék, vörös és fehér sugarait a ránéző szemeibe, míg a leány felhúzta a gyűrűt rózsás ujjára és azután lelke nem volt többé olyan fehér, mint a keze. A leány elvesztett valamit, a mit a gyűrűért adott cserébe és miután azt nem tudta sehol újra megtalálni a földön, lement érte a víz fenekére. Egy szép holdvilágos éjszakán azután kiveték a habok a hullát a homokos partra; a gyémánt odacsalta az embereket, azok ott hagyták a hullát, elvitték a gyűrűt, eladták azt az ötvösnek, az lemosta róla az iszapot s a holt leány gyalázatát, diadémba foglalta, így került az egy családapa birtokába, a ki gyermekeit rongyosan járatta, hogy egy bűbájos tánczosnénak gyémántot ajándékozhasson, a ki azután a homlokára tűzte azt fel, ott viselte azt, a mit az a másik leány a víz fenekére akart elrejteni. – Hogyan került azután a gyémánt a zálogházba, uzsorás ládafiókjába, hogy jutott kótyavetyére, hogy változtatta gazdáit, ki akarná azt mind elmondani? Az ilyen alsóbb rendű gyémántok története még nagyon polgári és nem érdemes a följegyzésre.

Szóljunk csak a nagyjáról, a fejedelméről, a kikről a historia is beszél, mint valami nagy szerepet játszott hősökről, a kik még annyival különbek az emberek hőseinél, hogy ők nem halnak meg, mint ezek a mulandóság királyai, hanem ragyognak addig, a míg napfényben tart.

Brazilia gyémántbányáiban dolgozott száz meg száz év előtt egy névtelen nyomorult rabszolga. Napjában tizennyolcz óráig ásta a homokot, mosta a köveket s kapott azért jutalmul naponként egy font rizst, a mit még magának kellett megfőzni.

Ruhátlan kellett mindig dolgoznia; – spanyolok voltak urai, csoda, hogy a bőrét is le nem húzták. Ha ezt a történetet akkor olvasták volna, bizonyosan azt is levettetik vele.

Mert félő, hogy a dolgozó rabszolgák el találják rejteni a talált gyémántot: azért nem szabad nekik ruhát viselniök, s mikor hét naponkint felváltják őket, akkor gyomortisztító szereket kell bevenniök, hogyha netalán gyémántot találtak elnyelni, valami bajuk ne legyen tőle.

Egy napon a rabszolga csákánya szikrát adott a földben, melybe belevágott, s midőn nem is vágott többé oda, a kő még akkor is szikrázott, kék, zöld, vörös tűzsugarát villogtatva felé a sötét hant közül.

A rabszolga térdreesett. Érzé, hogy a földalatti lények leghatalmasbika jelent meg előtte. Egy roppant, tojásnyi gyémánt. Egymaga talán nagyobb kincs, mint az az egész tartomány, a mi itt felette van és a reá épített városok aranybálványaikkal egyben és mindazok a hajók, a mik Rio-Janeiro kikötőjében ki- és berakodnak; oly kincs, hogyha Brazilia minden kereskedője összerakná arany- s ezüstpénzét, még akkor sem tudná azt kifizetni.

A napfényre került gyémántkirály ezer szikrával világolt a rabszolga szemébe, a nagy dæmon beszélt abból szivárvány-villámok nyelvén.

«Veszendő sáralak! mersz-e reám nézni? Én vagyok a földalatti nap! Több te néked, mint a mely a föld felett van. Mit adhatsz te nekem, hogy a tied legyek?»

A rabszolga valóban azon gondolkozott. Olyan kincset, a mit nem is minden király tudna megfizetni, mivel vegyen meg egy rabszolga, a kinek semmije, mint csontja és vére?

Tehát megveszi vérével.

A rabszolga fogta kését, czombján hosszú vágást tett vele, az eleven húst kétfelé nyitotta s oda a vastag izmok közé elrejté a gyémántok királyát; azután összeszorítá sebét egy hárskötéllel, a mit kosaráról oldott le, s a vizsgálatra jövő őröknek azt mondá, hogy véletlenül a csákánynyal czombjába vágott.

Másnap meggyúladt a seb, harmadnap evedésbe ment át, a rabszolgát kivetették a többi dolgozók sorából; az két könyökén s fél lábán mászva levánszorgott a patakig, ott mosogatta sebét estelig, a míg besötétedett, akkor kivette belőle a gyémántot, s a víz alá kövek közé elrejtve, ott hagyta azt, míg sebe egészen begyógyult, akkor egy zsák mogyoró közé téve, átszökött vele az Andes hegyein, a hol Tlehoatl király uralkodott, s száz ifju hajadont áldozott fel minden évben Czentuakatl istennek.

A Czentuakatl bálvány kilencz láb magas volt, színaranyból öntve, s minthogy négy agyara volt a szájában s öt szarva a fején, ezt tartották a legszebb bálványnak abban az országban.

A rabszolga felment Tlehoatl királyhoz s mondá, hogy hozott neki ajándékba egy zsák mogyorót, mire a király megboszankodva, parancsolá fővezérének Eczktlopochtlnak, hogy vágja le az őrült ajándékhozó fejét.

A mint azonban a rabszolga kitölté a mogyorót a trón elé s a tojásnyi gyémánt kivillant közüle, akkor ennek parancsolá Tlehoatl, hogy ő vágja le Eczktlopochtl fejét és legyen helyette fővezér.

A rabszolga fővezér lett és épen úgy megtanulta saját kezével nyakazni az embereket, miként elődei; a gyémántkirály pedig a Czentuakatl bálvány homlokára került, a kinek öt szarvához még csak egy szeme kellett, hogy ellenállhatatlan legyen.

Ott ragyogott a gyémántkirály sok esztendeig s gyönyörködött az áldozatra hozott szűzek kifolyó vérében, a kiket évről-évre ott előtte elfogyasztának a derék főpapok.

A dæmon végre megunta ezt az egyforma dicsőséget, hogy őt egy agyaras bálvány fején mezitelen emberek imádják; – a dæmonok nagyravágyók; – odacsalogatott egy franczia tengerészt magához, ki holmi kereskedők hódolati küldöttségével jött Inkapaktl királyhoz. (Tlehoatl király már akkor régen a túlvilági erdőkön vadászta szárnyas lovakon a túlvilági bivalyokat, s felhőket fújt pipafüst képében.)

Inkapaktl király főpapja volt akkor Viczliploacztl, ennek volt egy szép leánya Etli (hosszú és nyelvtörő nevek csak a férfiakat illetik). A fiatal tengerész elbájolva érzé magát a szép Etli ragyogó szemeitől, azonban még sokkal inkább Czentuakatl bálvány szemétől. A szép leányt nem volt nehéz elcsábítani, de nehezebb volt hozzáférni a bálványhoz, mert a főpap Viczliploacztl jobban őrzé azt, mint szép leányát.

A leány hitt az ifjú idegennek, mézszavakkal, epedő szempillantásokkal elhagyta magát kábíttatni, s midőn a követség tova ment, ő elrejté a templomban a hátramaradó ifjat; pedig ha azt megtudták volna, a szép Etlit tüzes verembe hajítják rögtön.

Az ifjú tengerfi addig dicsérgeté a szép Etli tündöklő szemeit, addig játszott hosszú befont hajtekercseivel, míg az beleegyezett hogy elszökjenek együtt. Az ifjú egy éjszakán elvágta a jó pap nyakát, kivette Czentuakatl szemét, rábízva, hogy nézzen ezután, a mivel tud; azzal megfogta a szép Etli kezét s futott vele erdőkön, mocsárokon keresztül a kikötőig.

És az nagyon jó volt, hogy a szép Etlit magával vitte, mert az el tudta őt vezetni ismeretlen vidékeken keresztül; az tudott neki ismeretlen fából, fűből eleséget teremteni, az védni tudta vadállatok ellen, az virrasztott fölötte, míg ő aludt, hogy férgek, undok csúszók meg ne öljék, s hogy egyszer egy mérges kigyó megharapta kedvese lábát, a szép Etli hirtelen kiszopta abból a mérget s megmentette általa.

De kiváltképen azért volt jó neki magával hozni a szép Etlit, hogy pénze nem levén az utazásra, a szép leányt eladhatta a kikötőben egy rabszolgakereskedőnek száz darab moidoresért; – megérte, mert szép volt és jó; ezzel a pénzzel átmehetett Európába, ott eladta a rendkívüli gyémántot a burgundi fejedelemnek, kapott érte sok pénzt, jószágot, talán gróf is lett belőle.

Frank fejedelmek megbecsülték a gyémántkirályt, külön szobát rendeltek számára, s egész őriző hivatalos személyzetet, a hogy az királyhoz illett.

Merész Károly sisakforgójára tűzé fel az öröktüzek kövét, hol is lehetett volna az méltóbb helyen, mint egy király fején? hogy messziről megláthassa azt minden ember, mikor rásüt a nap: ott van a király!

Merész Károly büszke is volt gyémántjára, büszkébb mint országa javára, mert még akkor is magával vitte azt, midőn a nancyi csatában országát koczkára tette.

Ott világlott sisakhegyén a gyémántkirály, midőn a kardok összecsaptak s a véres látvány örömére szikrákat hánytak szemei.

A villogó gyémántról ráismert az ellen a királyra; a belül lakó tűz-dæmon ragyogó tekintetével integetett a harczosoknak.

«Ide, ide, itt a király: én vagyok az, gyémántkirály! És ez itt alant a szolgám, ki engemet fején visel. Ki a bátor, ki az erős? Ki fizeti meg a gyémántkirály árát?»

Kád aranyért nem adta volna el Merész Károly, de egy font vasért megvették tőle. Egy idegen harczos kopjája bement a véknyán s kijött a vállánál; a király holtan esett le lováról és a vér ellepte a gyémántot; egy király vére!

Szegény király! három oly nagy kincset vesztett egy döféssel: országát, életét és a gyémántkirályt.

Az elsőt elvette az ellen, a másikon osztozott lég és föld és még ki tudja mi? a harmadik martalékul jutott egy helvét alabárdosnak, a ki hulláját megfosztá.

Az alabárdos nem tudott mit csinálni ezzel a nagy darab átlátszó kővel; volt neki egy szeretője, egy ripacsos markotányosné (de ha az volt mégis legszebb a táborban), annak adta ajándékba.

A gyémántkirály azután három napig ott függött a pálinkaszagú hadleány keblén, míg az rá nem unt s el nem adta egy zsidónak két tallérért, két dénárért, meg egy vég csíkos szalagért; – a mi igen jó vásár volt.

A zsidó ráismert a megbecsülhetlen ékszerre; olyan nagyon ráismert, hogy miután reményleni sem merte, hogy azt úgy egy darabban valami ember fiának eladhassa, azon kezdett gondolkodni, hogy eltördelje apró darabokra, s úgy vigye vásárra.

Ha valódi erős dæmon nem laknék a gyémánt magvában, meg is történt volna, hogy a roppant gyémántkirály egy pőrölyütéssel megszünjön uralkodni s felosztassék apró herczegekre, őrgrófokra, s elmúljék a világ csodái sorából. De ily csúffá nem engedte magát tétetni e nagy földalatti úr.

A béke helyreálltával frankok, helvétek, lotharingiak elindultak keresni az elveszett gyémántcsodát.

Nyomról-nyomra, kézről-kézre üldözték azt; a francziák találtak reá hamarább.

Sancy gróf, az akkori főnemesek leggazdagabbika lelte azt meg a tőzsérnél; az mesés árt követelt érte, a gróf mesés mennyiségű botokat veretett a tőzsér hátára, míg azt tisztességes alkura bírhatá, így is nyert a tőzsér a gyémánton nehány ezer darab aranyat és egy somma ütleget, melynek száma nem jegyeztetett fel.

Sancy gróf azonban titkolá a dolgot s tovább is úgy tett, mintha keresné a gyémántot.

Volt pedig a grófnak egy hű szolgája, Bertrand; azt titokban megbízá, hogy vegye át azt a kincset, a mi most egy ország kincse, alattomban szökjék ki Helvétiából Frankhonba és vigye azt haza Párisba.

A helvéták azonban mégis megtudták a cselt s mindenfelé portyázókat küldöttek szét, hogy a gróf szolgáját a hirhedett gyémánttal fogják el.

A hű Bertrand éjjel-nappal utazott Frankhon felé, s nem gondolt rá, hogy ha azzal a kincscsel, a mit most iszákjában rejt, másfelé venné az útat, maga lehetne olyan úr, a milyen most a gazdája.

A gyémánt ördögét boszanthatta e hideg vér, hogy a szolga szemei nem kápráztak az ő lángtekintetétől, hogy hiába villogott, hányta szikráit előtte, a hű férfinak egyszer sem jutott eszébe olvasatlan milliókkal elszökni és úrrá lenni.

Az ilyen becsületes bolondokat utálják az ördögök. Ez a ficzkó nem érdemes jó sorsára. A gyémántördög addig szőtte cselszövényét, alkudozott, értekezett más titkosabb dæmonokkal, míg az üldöző portyázók nyomába akadtak Bertrandnak.

Oly közel volt már a frank határhoz, csak egy jó futás kellett még odáig, a midőn a háta mögött támadó porfellegről észrevevé, hogy nyargaló lovasok vágtatnak utána.

A szolga sarkantyúba kapta paripáját, hogy megmeneküljön előlök; a jó mén kifáradt már a hosszú útban, nem győzte a versenyfutást, csak egy kerek erdőig birta még elvinni urát, ott összeroskadt alatta s ott utolérték őt az üldöző rablók.

– Hol a gyémánt, a mit hozasz? kiáltának rá.

Bertrand nem szólt, de a kardját húzta s a legelső kérdezőnek olyan vágást adott fejére, hogy azt a világ minden drágaköve sem gyógyíthatja meg többet.

Sok kar legyőzi a bátort; Bertrand harczolva esett el és egy szót sem szólt a harcz alatt, egy sóhajt sem a harcz után.

– Hol a gyémánt? kérdezék tőle, midőn a földre tiporták s a kést torkának szegezve rátérdeltek mellére.

Bertrand nem nyitá fel ajkait. Azzal elvágták a fejét s félre rugták. A fej még akkor is összeszorítá fogait és hallgatott.

A martalóczok felkutatták hirtelen a megölt szolga podgyászait, ott nem lelték a gyémántot; széthasogaták ruháit, összetörték fegyverzetét, a gyémánt nem került elő; ekkor felhasíták testét, minden ízét darabokra apríták; hasztalan, a gyémántkirály nem volt sehol. Tán elhajítá az úton? Hetekig keresték és nem találtak semmit, pedig annak a kőnek messziről kellett volna világítani az emberek szemébe.

A kő eltünt, senki sem tudott nyomára akadni többé.

Sancy és a helvétek bevallották, hogy senki sem birja közülök a gyémántot, jutalmat hirdettek annak, a ki előkeríti. Hasztalan volt minden fáradság.

Sancy azután megtudta szolgája esetét, eltemetteté azt a kerek erdőben, a hol megölték, tagjait összerakatta, a fejét legfelül, és szentelt sírhalmot rakatott föléje.

A gyémántkirályról végkép elhallgatott minden.

A fényes dæmon pedig ismét ott volt a sötét föld alatt, honnan előkerült, csúszómászó férgek, elhamvadó porok szomorú tanyáján, mulandóság, elfeledés helyén, mélyebben a legmélyebb virág gyökerénél, hol a föld át nem melegül, hova fény nem hat le soha.

A gyémántördög gyűlöli a sötétet; addig kinzá a föld alatt nyugvó csontokat, míg kényszeríté azokat a sír fenekét elhagyni időtlen.

Gróf Sancy előtt egy éjjel álmában megjelent a hű szolga, Bertrand, azon véresen, gázoltan, a hogy összevágták, s mutatóujját becsukott ajkához emelve, némán mutatott oda.

Azután szétomlott előtte, diribről-darabra, keze, lába, jobbra-balra; a fej a középen, becsukott ajkakkal.

A gróf borzadva ébredt fel álmából, mécsének kanócza nagy lángokat vetve lobogott ágyánál, mintha valami fujná, vagy lebegtetné palástja szélével.

Gondolkozott rajta, mit jelent ez álom? és ismét elaludt. Bertrand véres képe másodszor is megjelent előtte. Olyan eleven, hogy a mint újra fölébredt rá, a vérfoltokat hitte padlóján találni.

Többé nem mert ágyára visszafeküdni, hanem ébren maradt; így is mindenütt maga előtt látta e hallgató arczot a szájára tett újjal.

Mit akart vele tudatni?

Másnap nehány megbízott csatlósát maga mellé véve, csekély kisérettel elindult a gróf, azt a helyet fölkeresni, a hol hű Bertrandja volt eltemetve.

Odaérve, zajtalanul felnyitották a sírt. A hű szolga csontjai megfehérültek már, a fej is egy fehér koponya volt, egy sima csontgolyó, fogai most is úgy összeszorítva, a hogy halála óráján.

– «Itt vagyok, jó Bertrand», beszélt hozzá a gróf, «miért hívtál magadhoz?»

És a mint hozzányult a csontváz fejéhez, lecsuklott róla az állkapcza, s kigördült a koponya szájából a gyémántkirály.

A hű szolga oda rejté azt el, és meg tudott halni a nélkül, hogy halálfájdalmában elárulta volna drága titkát.

Sancy gróf márványemléket emelt a bajnok sírjára, ki azóta nyugodtan alszik abban, hogy üldöző gyémántördögétől megszabadították.

A gyémántcsoda, mely rabszolga sebében jött ki napvilágra, mely szem gyanánt szolgált indu istennek, s éveket töltött egy hulla fogai között, azóta folyvást rangjához illő társaságban ragyog: mindig királyok homlokán. Így se tud sokáig egy helyen maradni; a franczia trónról elvándorolt a spanyolra, onnan Angliába került; 1835-ben átkivánkozott az orosz korona ékszerei közé.

Még most is ottan lakik.

Ott talán meg van elégedve helyével…