IV. A Szerető És Honleány.

Még aznap este Paez sietve jött Bolivárhoz.

– Bolivár, vigyázz; ellened összeesküvést forralnak; most gyülekeztek össze a San Sol kastélyban valamennyien. Engedd meg, hogy egy csoport karabélyossal oda siessek és elfogjam őket.

– Azt ne tedd. A San Sol kastélyban nem árthatnak nekem, ott van még Laurenzia.

– De ellenségeid sokan vannak.

– Jó barátaim még többen.

– Én mégis azt mondom, Bolivár, hogy többet ér egy megholt ellenség, három élő jó barátnál.

– Én nem félek. Nekem küldetésem van a sorstól. Nagyobb veszélyben is megtartott engem az, ki jónak látott annyiak fölé emelni. Emlékezel az új-granadai táborozásra, midőn éjjel nyolcz gyilkost küldtek ellenem a spanyolok: a szabad ég alatt aludtunk függő hamakjainkban, én és négy alvezérem. A gyilkosok öt lépésnyiről lőttek ránk; mind a négy társam meghalt, engemet egy golyó sem ért. Hatalmasabb kéz a földieknél őriz engem, s ha megszünt őrzeni, akkor hadd veszszek el.

… A San Sol palotában bezárt ajtók mögött ültek együtt a sértett hazafiak, kiket a gyűlésteremből Bolivár elűzött.

Senki sem szólalt föl az ő védelmére, legföljebb azon tanácskoztak a gyöngébb szivüek az erősebbekkel: vajjon megölni lesz-e jobb a bitorlót, vagy elfogatni és börtönre vetni.

A tanácskozás közepett felnyílt egy rejtek ajtó, s mindenki megdöbbenésére, belépett a terembe – dona Laurenzia.

Az összeesküvők fölriadtak; nehány tőréhez kapott, árulást emlegetve: hisz ez Bolivár menyasszonya, a szerető hölgy, ki férjét védni s elleneit lefegyverezni jött.

Dona Laurenzia fájdalmas arczczal állt meg közöttük.

– Ne ijedjetek meg tőlem, hazafiak. A hölgy, ki előttetek áll, még dona Laurenzia di San Sol nevet visel. A hölgy, ki most ide jött közétek, ugyanaz, ki egy év előtt, mint Bolivár kezese, esküvést tett a haza színe előtt, hogy Bolivár nemzete zsarnoka nem leend soha. Ez esküt beváltani, vagy mint jótálló kezes bűnhödni Bolivár helyett, jöttem közétek ide; hallgassatok meg.

Don Gideon fájdalmas arczczal fordult el tőle.

– Oh ne szólj, Laurenzia. Elég sebet ejtettél már rajtam, ne iparkodjál azt újakkal tetézni. Te védelmezni fogod Bolivárt, mert szereted őt; te ha szólsz is ellene, hangod meghazudtolja szavad nem érzett értelmét; te csak új fájdalmat jöttél nekünk szerezni s elárulsz bennünket, mert a zsarnokot szereted.

– Nem helyesen szóltál, don Gideon, viszonza neki a hölgy büszkén. Én Bolivárt, a férfit, a hőst szeretem; de Bolivárt, a zsarnokot, a kényurat gyűlölöm. A szerető hölgy szíve megszakad férjeért; a honleány elitéli a bitorlót. Nem ellenmondás ez, a mit beszélek. A hű nő összeszedi minden erejét, mit ész és szívmelegség kölcsönöz neki, hogy szerelemmel, rábeszélő szóval, édes könyörgéssel elvonja kedvesét az útról, melyen járnia gyalázat; de ha nem tehette azt, a honleány áll oldalánál, ki nem könyörög, hanem cselekszik, s a tett olyan lesz, a mely bizonynyal megállítandja őt.

Mély figyelemmel hallgatott mindenki.

– Az én leányom ő… suttogá az öreg Esteban.

– Halljátok szavaimat. Őszintén szólok előttetek, mint testvéreim előtt. Én adom kezetekbe titkomat, nem kérem a tieteket. Bolivárhoz közel férni ellenségnek lehetetlen: Paez és hű baráti, mert szeretik őt mind nagyon, úgy őrködnek fölötte, hogy még ételét is megkóstolják tudtán kívül, s nem léphet sehova, hogy észrevétlenül hívei mindenütt ne követnék, majd pórnak, majd szolgának öltözve s szemeikkel fürkésznek minden gyanús közelítőt; előbb, mint a Bolivárnak ártó kéz megmozdulhatna, tíz védelmező állna föl mellette. Sikertelen merényletek csak valódi zsarnokká tennék őt; olyan zsarnokká, a ki gyanúra ölet. Paez bizonynyal jól tudja azt is, hogy most itt ültök tanácsot s fejeitek meg vannak számlálva nála.

Többen nyugtalanul kezdték magukat érezni e szavakra.

– Holnapra van menyegzőnk napja tűzve Bolivárral, folytatá Laurenzia.

– Ezt a napot nem éri ő meg, szólt keserűen közbe don Gideon.

– Csendesen, Gideon. Meg fogja érni, s ha Isten úgy akarja, boldog is lesz. – Minden készen az esküvőre, az Annunziata szentegyházban fog az véghez menni egész ünnepélylyel. Este kivilágítás és fáklyás zene leend a városban. Én, mint Bolivár neje térek Bolivár házába, s ha igaz az, mit szemeimről mondtak, hogy azok beszélni tudnak; ha igaz, hogy ajkaimnak térítő hangja van; ha ér azon szív szerelme valamit, mit egy férfinak hévvel adtam által; ha szeret engemet Bolivár, úgy ráveendem őt, hogy vesse el a koronát magától és hajtsa meg fejét nemzete előtt; ti pedig bocsássátok meg neki, ha mit szavaival, büszkeségével vétett ellenetek, azon vitézi tettekért, miket hazájáért cselekvék.

– Jól van, jól van. Megbocsátunk neki, szóltak többen elérzékenyülten.

Dona Laurenzia folytatá elsötétült arczczal:

– De ha nem sikerülne az, a mit szivemben reménylek, akkor Bolivár engem nem szeretett soha; én szeretem őt, – elitélem – és megsiratom… Akkor meghal ő! Ha kérésem megtagadja a menyegzői estén, midőn a lakoma után barátai eltávoznak és mi egyedül maradunk, akkor én felnyitom a keskeny ajtót, mely a házi kápolna erkélyére vezet. Ha van közöttetek férfi, kinek keze legkevésbbé reszket, jőjjön oda, hozza magával fegyverét. Bolivár egy éjjel sem fekszik nyugalomra, mielőtt házi kápolnájában a Szűzanya képe előtt ne imádkozott volna. Ez este is oda fog jönni. Engedjétek ott imáját elvégezni, engedjétek felállani a térdeplőről és keresztet vetni magára. Akkor, midőn felállt, egy lövés bevégzi a munkát.

Minden arcz sápadt volt, mindenki azt érzé, hogy e szavaknál keze reszket.

– Nos? ki lesz közöttetek az a férfi, a kinek keze e munkában nem fog remegni?

– Én leszek az, szólt tompán don Gideon, és valóban nem reszketett keze, midőn azt Laurenziának nyujtá.

A hölgy oly szomorúan mosolygott reá.

– Te lész az Gideon? Így nagyon jól leend.

– Ha el akarsz árulni, én legyek, a kit elárulsz.

– Nem árullak el senkinek.

– Nem gondolok rá. Szívemet föláldoztad Bolivárnak, ez fájt nagyon; még fejemet is föláldozhatod neki, az már nem fog fájni.

– Még én jobbat remélek, szólt Laurenzia, elfordítva tőle halovány orczáját.

– A mit én remélek, az is nagyon jó, dörmögé keserűen a megvetett szerető.

– Tehát holnap este, suttogá Laurenzia.

– Ott leszek.

– Addig semmi zaj, semmi merénylet, mert addig én védem Bolivárt!

A leány ismét elsietett a rejtekajtón, az összeesküvők borzongva távoztak el a San Sol palotából, eltakarva arczaikat köpenyeikkel s magukban mormogva, midőn szembetalálkoztak Bolivárnak egy-egy harczosával: «ah, desdicado!»