V. Ki Hal Meg?

Este nyolcz órakor fényesen kivilágított templomban esküdött össze Bolivár Laurenzia di San Sollal.

Ez alkalommal már viselte a koronát Bolivár, melyet hívei készíttettek számára.

Mind diadaltól ragyogó arczok álltak körüle, ott, hol a viaszgyertyák fénye sugárzott; csak távolabb, hova a fény el nem hatott, lappangott az oszlopok mögött éj sötétje és sötét arczok.

De igen, egy halavány arcz a legnagyobb fény közepett is volt: dona Laurenziáé.

Azt mondák: «menyasszony, azért oly halavány».

A templomból örömriadal kisérte Bolivárt és nejét palotájáig; az ablakok ki voltak világítva színes lámpásokkal, jelképes tűziratokkal. A víg násznép benépesíté a téres palotát, ott künn ujjongott az ácsorgó néptömeg.

Éjfél után elhagyta a vigadókat Bolivár ifju hitvesével, magányos szobáiba vonulva félre.

Midőn egyedül voltak, keblére akarta ölelni a hölgyet, de az elfordítá tőle szűz orczáját s visszatiltá a férj forró csókját.

– Bolivár, én félek tőled, azt hiszem, egy szultán rabnője vagyok, midőn e koronát látom fejeden, oh vesd el azt, hadd ismerjek rád.

– Idegenné tesz e korona engem előtted?

– Mintha álarcz volna minden vonásodon. Rettegek tőled így.

– Pár óra előtt arra esküdtél, hogy szeretsz, pedig akkor is fejemen volt a korona.

– Oh én nem tudom már, mi értéke van az esküvésnek? hiszen egy év előtt arra esküvém, hogy Bolivár nem óhajtja a hatalmat, nem emeli népe fölé magát soha. És ime, rosszul esküdtem akkor.

– Laurenzia, szólt Bolivár komolyan, ha ismersz e hazában férfit, a ki nálamnál jobb és igazabb, én átadom neki e koronát és meghajlok előtte.

Laurenzia erre nem tudott felelni.

– De azért pusztán darabra nem töröm, hogy kislelkű nyomorultak czivódjanak arany forgácsain: hamis szabadsághősök, kik csak azért veszik tele szájukat fellengző mondatokkal, mert maguk nem lehetnek uralkodók; de abban a kis körben, mely őket bámulja, gonoszabb zsarnokok, mint a ki ellen szabadságot ordítanak. Jól tudom én, mi bajuk nekik? Nem a brutusi erények ösztöne bántja őket, hanem a code Bolivienne, mely zagyva kiváltságaikat eltörülte s a népet mindenütt egyenlővé tevé. Ez az ő fájdalmuk, de ez az, mely újjá teremti e szétzilált országot. – Minek beszélünk most mi erről? Mérget keverünk a legédesebb pohárba, mit egyszer nyujt az ég halandó ajkaknak. Ne szólj nekem ma közügyekről Laurenziám. Hideg kigyó az, két meleg szív között; szívem szerelmedtől olvadt viasz most, de kemény kő, ha elveimet kérded. Ha szerelmünkről szólunk, boldog virágos ligetbe tévedek veled, de ha gondjaimat juttatod eszembe, ott mind éles szuronyok közt járok. Jer, menjünk a virágos ligetbe.

– Bolivár, csak egy szót még, könyörge a hölgy.

– Majd holnap.

– Bolivár, menyasszonyod első kérését megtagadhatnád-e?

– Kérhetne olyat, a mit megtagadnék. Például azt, hogy ajkait lássam és meg ne csókoljam.

– Oh nem azt, nem azt. Én forrón szeretlek. Férj nem volt boldogabb asszony szerelme által, mint te leendsz. Nem lesz álmod, nem gondolatod, melyet ne teljesítsek. Engedelmes szolganőd leszek, ki csak azért él, hogy te örülj; imádni foglak, mint őrszentemet s megbántom Istenemet miattad, hogy jobban ragaszkodom hozzád, mint az égi üdvösséghez… vesd el magadtól azt a koronát.

Bolivár gyöngéden emelé fel a lábaihoz roskadó hölgyet s keblére szorítva mondá neki:

– Ha eddig el nem fogadtam volna a koronát, most elfogadnám azért, hogy veled megoszszam.

A hölgy sápadtan vonta ki magát ölelő karjai közül.

– Ez végső szavad első kérésemre?

– Visszavonhatlanul.

Laurenzia reszketve fogózott egy magas karszékbe.

– Jó, úgy menj alvótermedbe. – Fél óra mulva fölkereshetsz. Addig imádkozom Istenemhez, hogy bocsássa meg nekem, a miért oly nagyon szeretlek.

Bolivár megcsókolá a hölgy kezét s nyugodtan hagyta őt magára.

Tudta jól, hogy a kit egyszer a hölgy szeret, azt többé nem szeretnie lehetetlen…

… Dona Laurenzia tántorogva ment át a kápolnába; az erkélyajtó a széles parkra nyílt, ott sötét volt minden és nesztelen.

A hölgy felnyitá az ajtót s halkan jelt adott.

A jeladásra másik jel felelt.

Laurenzia lebocsátá a kötélhágcsót.

A férfi ott várakozott alant.

– Itt vagy, Gideon? kérdezé a felkapaszkodótól.

– Négy óra óta.

– Elhoztad fegyvered?

– Itt van, szólt Gideon, puskáját köpenye alól kimutatva.

– Jól van-e töltve? nem sül-e föl?

– Ne féltsd, a kinek ez szól, az több válaszra nem vár. Tehát Bolivár nem engedett?

– Nem.

– Hála az égnek. Így óhajtottam azt.

– Én szeretem őt most is.

– Jól tevéd, hogy ezt mondád nekem. Annál biztosabb halála.

– És mégis átadom őt neked.

– Köszönöm, Laurenzia. Nagy lélek vagy. Bocsáss meg, ha bántottalak valaha.

– Én megbocsátok neked, szólt a hölgy s odanyujtá kezét Gideonnak, ki arra egy csókot és egy könyet ejtett.

– És most figyelj reám, monda neki. Bolivár itt ez ajtón fog bejönni, hosszú, fekete csuklya fedi el arczát, termetét. Imádkozásra mindig így öltözik, mert ő igen kegyes ember. Meg ne zavard imádkozása közt. Istenre kérlek, hadd elvégezni imáját s csak azután lőjj rá, midőn az ament kisóhajtá s a térdeplőről fölkelve, a kereszt jelét megcsinálta.

– Úgy teszek, Laurenzia.

– És azután biztosan czélozz. Kínt ne okozz neki. Ha a kereszt alatt veszed czélba talárján, épen a szívét találod. Kérlek, el ne felejtsd, a mikre utasítalak.

Gideon igérte, hogy mindenre figyelni fog s visszavonult az erkélyre, Laurenzia elhagyta a kápolnát.

Nehány percz mulva nyílt az átelleni ajtó, a csuklyával fedett alak belépett, egyetlen falról függő mécs vetett derengő világot a sötét, fekete falzatú teremben; alig lehete tőle látni.

Az alak odatérdelt a kis oltár elé, háttal az erkélyajtónak és arczára borulva, el kezde buzgón imádkozni.

Az pedig nem volt Bolivár, hanem Laurenzia.

Don Gideon fegyverét arczához emelve várta, míg imádkozik.

A hölgy nem soká hagyta őt várakozni. Elvégzé imáját, fölkelt; keblén keresztet vete: «az Atyának, Fiúnak, Szent Lélek Istennek nevében. Amen!»

Abban a pillanatban dördült a lövés; jól talált, épen a kereszt alatt. A hölgy összeroskadt.

Don Gideon leugrott az erkélyről és megmenekült.

A lövésre berohant a kápolnába Bolivár; ott találta szép menyasszonyát haldokolva.

– Bolivár, szólt a hölgy, félkezére fölemelkedve, hogy közelebb érje szerelmese arczát. Ez a lövés te neked volt szánva, én fogtam fel azt. Vedd tanulságul jövő napjaidra. Nekem jó meghalnom, mert azoknak, kik téged gyilkolni törnek, igazuk van; és nekem, ki téged szeretlek, nincs igazam. Temess el és végtelen szerelmemet, a mit reád hagyok, fordítsd hazádra vissza.

És ott meghalt a nő.

Künn az utczán az ablakok alatt zengett fáklyavilág mellett a kürt és síp; énekeltek, daloltak boldog nászéneket, a néptömeg ordítá: «Éljen Bolivár, a király!»

Bolivár pedig levette a koronát, ketté törte azt és elhajítá s megsemmisülve rogyott szerelmese holtteste mellé.

Bolivár letette az uralkodói hatalmat, visszavonta a code Boliviennet s elhagyta hazáját, mely hálátlanul üldözé, mint szokták mindenütt az apró emberek a nagy lelkeket.

A széthullt dél-amerikai státusok azóta is czivódnak egymás között a kormánybot dirib-darabjain, mit Bolivár elvetett, örökös belháborúban fogyasztva vérüket, a nélkül, hogy valaki tudná: miért?