16. Tündérpalota.

Nincsen ragyogóbb bűvészet, mint a tündér természeté; mikor ez a nagy halál, a tél, azt mondja a földnek: «halj meg, ne legyen virág, ne lomb, ne legyen semmi szín a kerek pusztaságban, legyen minden fehér!» akkor ez a nagy játékos gyermek előjön, tükröt csinál a tavakra, kifényesíti a hegyek oldalait, fehér zúzmarából lombokat aggat a fákra, azután átlátszó üveggel vonja be az egész erdőt, hogy a csüngő ágak, miket fényes terhük a földig lehúzott, oly képet mutatnak, mint egy kristály-erdő csengő-bongó fűzfákból; s mikor rájuk süt a halavány napsugár, gyémántot játszik erdő és bokor; s ha a szél közé fú, elkezd csilingelni az egymáshoz ütött ág végig az egész erdőn, mintha valami nagy zenész futna át üvegharmonika billentyűin.

1611-ben különös szép mulatsága lehetett e nagy ezüstművésznek: olyan tél volt, hogy a fák tetejéig ért a hófuvat, a farkas megfagyott az erdőben, hogy a folyamokon meghasadozott a jég, hogy a mint a Kreml előtt leütötték az emberek fejeit, a törzsökből fellövellő vérsugár cseppjei megfagyva hullottak le a földre, s úgy gurultak odább a síma jégen, mint megannyi szép piros rubingyöngyök a nézők lábai elé.

Ilyen mulatság pedig azon a télen minden reggel tartatott a Kreml piaczán, néha eltartott délig is, a szerint, a mint kisebb vagy nagyobb volt a játszó-személyzet száma, mely rövid, de nehéz szerepét eljátszani hivatott arra a színpadra, a mit tulajdonkép vesztőhelynek is neveznek.

Mert akkor az a különös farsangi mulatság volt Oroszországban, hogy egymás után négy Demeter herczeg került elő a rettenetes Iván holtával megürült trónt elfoglalandó.

Az első álarczos volt egy archangeli nemes, Otrepiev Jaskó, ez elfoglalta Moszkaut, az igazi trónörököst, Feodort, megfojtatta; őt megint levágatta egy második álarczos Demeter, ezt a másikat orozva ledöfte Soskoi Wasilij, s magát kiáltá ki czárnak; jött a harmadik ál-Demeter, ez egy orosz pap volt, János, ez kiéheztette Moszkaut, kiadatta a czárt; a nép egy része őt kiáltá ki czárnak, a más rész a második ál-Demeter feleségét, a harmadik a lengyel királyt, s hogy tökéletes legyen a mulatság, egyszerre eljött egy negyedik ál-Demeter, ez mészáros-legény volt Nisney-Novogorodban, Zidornak hítták, ez is elfoglalta Moszkaut, s azt mondta, hogy ő az igazi Demeter.

Képzelhetni már most azt a szép dalidót, a mit ennyi álarczos szerzett a jámbor orosz népnek, a mely igazán nem tudta, hogy már most melyiknek a tánczát járja?

Természetesen a sok összejött pártvezér nem tehetett okosabbat, mint hogy minden keze ügyébe eső fejet, mely nem vele tartott, levagdaljon a helyéről; ez a legbiztosabb módszer az emberekben a kétségeket megszüntetni.

Utoljára is Zidor maradt meg Demeternek, a többi elvitte, vagy ott hagyta a fejét; Moszkau elismerte, hogy őt illeti a czárok trónja, s Zidor beült a Kremlbe.

Ő volt az, a ki minden reggel ismételte azt a mulatságot a Kreml piaczán, hogy gurulnak a gyöngygyé fagyott vércseppek a jégtükrön végig, mikor az emberek nyakát levágják.

Ő maga rendesen ott ült erkély-ablakában és onnan gyönyörködött ebben a látványban.

Nem lehet rajta csodálkozni, hentes volt, régi szenvedélyének tett csupán eleget.

Egy napot sem mulasztott el Zidor, hogy e látványt ne élvezte volna; annál inkább feltünt neki, hogy nemcsak ő maga az egyedüli, kinek az oly nagyon tetszik, hanem ugyanakkor mindig egy fiatal leány is megjelent a téren, s oda furakodik a milyen közel csak juthat a vérpadhoz, s végig nézi az egész vértragœdiát, s a legutolsó az elmenésben.

A leány gyönyörű szép alak volt; piros, friss arcz, élveteg ajkak, tüzes fekete szemek, sugár fekete szemöldökkel, kerek sipkája alól lebocsátott hajtekercseit kezével fel kellett emelnie, hogy a mellette járó-kelők bele ne keverőzzenek.

És mikor az áldozatot felhurczolták a vérpadra, mikor az jajgatva könyörge kegyelemért, mikor minden férfi-arcz elsápadt, az asszonyok titokban sírtak, mikor maga a bakó is félre fordítá fejét, hogy ne lássa áldozata esdeklő arczát, akkor Zidor bámulva látta, hogy van még egy arcz az övén kívül, mely ilyenkor el nem halaványul; egy ajk, mely nem reszket: ama gyönyörű leányé; – mikor villan a pallos, felszökik a fő, lebukik a törzsök, szinte helyeselve int a fejével: «ejh, ez derekasan volt vágva!»

Zidor mindig ott találta a leányt, egyszer leküldött érte és felhivatta őt magához.

A leány nem félt előtte, nem reszketett, szeme közé tüzelt tekintetével s mosolyogva adott választ kérdéseire.

– Mi a neved? kérdezé tőle az ijesztő czár, rőt szemöldei alól tengerszín szemekkel kancsalítva felé.

– Simeika… felelt a leány.

– Hogy mered te vakmerő egy czárnő nevét viselni?

– A hogy te mered Demeter nevét viselni.

Zidort megdöbbenté a merész felelet.

– Mi vagy te? kérdezé tőle haragosan.

– Én halász-leány vagyok; hát te mi vagy?

A véres czár kénytelen volt magát elnevetni; ez a leány tréfálni látszott vele s tetszett neki érte.

– Miért jösz te el mindennap rendesen a vesztőhelyre, miért állsz oda a vérpadhoz?

– Mert az engem gyönyörködtet; mert el tudnám nézni napestig étlen-szomjan, mint hull egyik fő a másik után, mint nyitja fel és hunyja le holt szemeit, mint akar szólni azután és fogait csikorgatja, és összeránczolja homlokát; némelyik meg úgy nevet, úgy mosolyog, hogy kéj azt elnézni…

A leány oly vadul villogtatá szemeit, oly szilajon járt keble, hogy Zidor megrettent tőle és belé szeretett.

Az álczáron hosszú, bő vérszín palást volt; azt kitárta a leány előtt, ketten is elférhettek alatta, és azt mondá neki:

– Ha te azt mondod, Simeika: halász-leány vagy, én meg azt mondom, hogy hentes vagyok, szépen összeillünk.

– Nem úgy, Demeter, szólt a leány ravasz büszkeséggel, ha te azt mondod, hogy te Demeter czár vagy, úgy én Simeika czárné vagyok s úgy is összeillünk.

Zidor magán kívül volt örömében, hogy ilyen ördöngösen kedves teremtésre talált; s megosztá vele vérszinű palástját, s kikiáltatta őt Oroszország czárnéjának.

Orosz czárnők az előtt is tudták, mi a fény és pompa? de a pazarlás phantasiáját túlvitte valamennyin a halászleány.

Más csak füstölőnek használta az ambrát, ő fűttetett vele; egy öltönyt kétszer fel nem vett magára, s nehogy más megszentségtelenítse azt, a mit ő testéről levet, azt rögtön elégetteté; egyszer olyan derekaljat készíttetett magának, melyben a töltelék mind nemes ifjak szakállából került; naponkint a legdrágább borokból készíttetett magának fürdőt, miket távol Magyarországból hoztak lengyel kereskedők; lovai arany patkókon, szekerei arany kereken jártak, s mikor éjszaka nem tudott aludni, felgyujtatott egy-egy palotát a Kitaigorod városrészben, vagy egyet a Bielgorod hetvenhét templomai közül, s gyönyörködött abban a szép éjszakai égésben.

Egyszer sajátszerű ötlete támadt Simeikának; azt kivánta Zidortól, hogy építtessen számára egy oly palotát, a milyen még csak egy czárnénak sem volt; olyan pazarlással, a milyent még egy sem talált fel; építtessen egy palotát jégből.

Őrült gondolat!

Millió számra pazarolni a pénzt, ezer számra az emberi életet, hogy egy veszendő tündér-palota emelkedjék a téli föld felett, melyet a nyári nap el fog olvasztani!

A czár rögtön parancsot adott az óriási munkára; roppant jéghasábokat vágtak ki a Moszkva folyamból, ezer meg ezer munkás fogott azoknak idomításához; a harmincz fokos hidegben esztergályozni lehetett a jeget, oly szilárd volt; művészi kezek faragtak belőle corynthi oszlopfőket és dísz-urnákat a tündér-palota homlokzatára, mely bűvészi gyorsasággal emelkedett a havas part fölött, mint valami jégördög által épített rémvár; emberölő erőködéssel emelgettek nehéz jégkoczkákat egymás fölé; egyszerű volt a ragaszték, vizet töltöttek két koczka közé s egymáshoz fagyott az.

Egy pár száz ember mindennap megfagyott a kegyetlen munka mellett, azokat félre lökték, jött helyükbe más; elfagyott kezek és lábak szóba sem hozattak.

És a roppant várpalota jókor elkészült. Két emelete volt, boltozatokkal, tizenkét tornya, és középett roppant hegyes kupola emelkedett, melyet mesterségesen alárakott faalkotmányon akként készítettek, hogy vizet öntöztek a faboltozatra, s mikor az köröskörül megfagyott, akkor kiszedték a faboltozatot alóla, s fenmaradt a magasban az óriási, átlátszó jégharang.

Soha sem volt fejedelemnőnek pompásabb és veszendőbb játékszere ennél.

Simeika nagyszerű ünnepélyt rendezett ez új palotában, melyre a nemes uraknak és hölgyeknek mind meg kellett jelenniök, pompás nemzeti ruhákban, a hogy más ünnepélyre szokás menni.

A jégpalotában tánczoltak és vendégeskedtek.

Valahányszor a czár vagy a czárné poharat emelt, ágyúdörgés jelenté az áldomást; – és a palota előtti ágyúk is jégből voltak, egy sem repedt szét a lövés miatt.

A jámbor orosz nép bámulva bámulta e csodatüneményt, e meseszerű palotát, melynek falai tündöklöttek a százszoros fáklyafénytől a sötét éjszakában; az egész tetejétől fundamentomáig egy nagy átlátszó üvegvár, melynek falain keresztül látni a tánczoló párok árnyékait, s tornyain és kupoláin átvilágít a színjátszó bengáli tűz, kékre, zöldre, rózsaszínre festve tündércsarnokait.

A jégerkélyen, a jégcaryatidák vállain megjelent férje oldalán a czárné, s áldomást köszöntve a népre, leszakítá nyakáról az igaz gyöngysort, mely ott ragyogott, s végig szórta azt a sokaság közt.

A jó orosz nép felkapkodta a gyöngyöket, markába fútt, s ujjongatott a leghatalmasabb czárnak s a legboldogabb czárnénak, a kik tündér-palotákat emelnek, hogy hatalmuk nagyságát kimutassák; a ragyogó kupola egész Moszkva fölött elvilágolt.

A tél elmúlt, a legelső bőjti szél szétolvasztá a tündérpalotát; a bámulatos kupola lecsorgott, a tornyok megolvadtak, az oszlopok elfagytak; az egész palota eltünt a meleg napsugár előtt, a nélkül, hogy összeomlott volna.

Épen így tünt el Demeter hatalma is.

Egyszer elkezdték beszélni, hogy az nem Demeter, hanem Zidor, henteslegény, s a nélkül, hogy valaki fellázadt volna ellene, megszünt czár lenni; testőrei elhagyták, nemesei kinevették, épen úgy olvadt el hatalma, mint palotája ott a Moszkva partján.

Ál-Demeter jókor megsejté, hogy ez a nyár neki nagyon meleg lesz a czári palotában, s egy napon megszökött a Kremlből Simeikával együtt; – elrejték magukat a legrútabb városrészben, a Semlänoigrodban, hol merő csőcselék lakik, s lett belőlük újra henteslegény, halászleány.

A megürült Kremlbe pedig beült Feodorovics Iván, a rettenetes Iván jogszerű utódja.

Első dolga volt annak is megszökött ellenfelének párthiveitől megtisztítani a levegőt; a Nro. I., II., III., IV. Pseudo-Demetrius jóakarói egymásután sétáltak végig azon a piaczon, a hol emberfejeket árulnak, még pedig igen olcsón.

Csak a IV. Ál-Demetert nem tudták megkapni sehol.

Simeika most is mindennap megjelent a vérpiaczon, a vérdrámákat végig nézni; de Zidor nem tartotta azokat most oly érdekeseknek, s otthon maradt s éjjel-nappal elő nem mert bújni a pinczeodúból, hová Simeika hordott neki eledelül büzhödt halat, szennyes vizet.

Mindennap megesküdteté Simeikát, hogy őt el nem fogja árulni. Mikor aztán már nagyon sokszor megesküdteté őt erre a hitványságra, akkor egy napon rávezette Simeika a czár odbornikjait az ál-Demeter rejthelyére.

Mikor kihúzták az oduból a reszkető Zidort, nyöszörögve kérdezé Simeikától:

– Miért tevéd ezt velem?

Simeika nevetett rá:

– Még nem láttam hamis czárt lefejeztetni.

Ha csak ez a gyönyörűsége volt hátra, abban nem sokára részesülhetett is.

Simeika azután férjhez ment valami halászhoz, és élhetett akármeddig.

Mikor néha a Moszkva partján húzta a kötelet, melylyel a halászbárkát vontatta fölfelé, egy nagy üres téren gyakran megállt és széttekintett; azután elnevette magát, s húzta a vontató kötelet tovább.

Talán az jutott akkor eszébe, hogy azon helyen egykor egy roppant nagy tündérpalota állt, kristálytornyokkal, üvegfalakkal, gyémánt czifrázattal, s abban a palotában őt czárnénak nevezték.

Úgy nevetett rajta, mikor ez eszébe jutott!